2014. július 4., péntek

/ Első rész /

Ime itt is a kövi rész :D a komikért iszonyat hálás vagyok, remélem erre is össze hoztok annyit xD a rész még unalmas és E/3 számban iródott :) Komizniiiii


/1996. 12. 13/
/Semleges Szemszög/

- Nem hiszem el, hogy engem is magaddal rángattál - zsörtölődik Molly miközben az autóban lévő rádiót nyomkodja. Egyrészt azért mérges, mert Jenna nem engedte kellő képen felkészülni az útra. Az útra amely Londonba tart és Wolverhamptontól három órába telik míg oda érnek, ezért normális, hogy a legjobb barátnője korán reggel indulni szeretett volna. De Molly nem a korán kelő emberek csoportját népesíti. Nála a reggel délben kezdődik, és ha az előtt valaki felébreszti bal lábbal kel fel. Amit pedig még a korán kelésnél is jobban utál, az az ha  nem siettetik. Számra órák hosszat tart a szépítkezés ugyanis külön rutinokat hajt végre a testén. És Jenna most össze vissza negyed órát adott neki! Negyed órát vagyis tizenöt percet. Mollynak csak a ruhaválasztás tart fél óráig. És most negyed óra alatt kellett véghez vinne azt amit eddig órák hosszat szokott csinálni. Azonban ez ha még nem lett volna elég az út első negyedében Jenna kölykének az ordítását kellett hallgatnia, ugyanis mint kiderült a kicsi fiú sem szeret korán kelni. Ezért nyűgös volt egészen addig még tejet nem kapott az anyjától. Legalább a törpe befogta - gondolta magában Molly, miközben Liam a cumisüvegéből itta a tejet. Na igen, befogta, de Mollyt az is idegesítette ahogy a takonypóc , - ismét egy becenév amivel legjobb barátnője fiát illette. - ahogy Liam a itta tejet. Pont ezért támadta le a rádiót és kapcsolt zenét. - Nem megy semmi jó ebben a szarban! - mondta mérgesen, majd a rádióra csapott ahonnan halk és lágy dallam szólt. Az ilyen zenéktől még jobban kikészül. Neki valami pörgős cuccra van szüksége.
- Mondtam már, hogy ne káromkodj Liam előtt! Még megjegyzi, aztán Ő is ilyen ocsmányul fog beszélni mint Te. - Jenna nem nézett rá a barátnőjére ugyanis az utat kellett figyelni. Maga részén egy kicsit ideges volt, ugyanis pár óra múlva egy új csemetével fog gazdagodni a család. 
Igen, ma van a nap mikor örökbe fog fogadni egy gyereket. Hónapok óta várta már ezt a pillanatot és sorra járta az árvaházakat. Azonban a tökéletes babát eddig még nem találta meg. Ugyanis Jenna olyan kisbabát szeretne örökbe fogadni  aki méltó lesz arra, hogy a Payne nevet viselje. Lehet nem a saját vérük lesz, de ha megnő ugyan úgy fog kapni a családi örökségből. És ezt Karentől tudja, ugyanis a minap elbeszélgetett erről a dologról Kevin édesanyjával, - egyben Geoff feleségével. 
Karen és Jenna mindig jól kijöttek és talán Mollyn kívül Ő volt a második személy aki megértette a fiatal nőt. Karen tudja nagyon jól, hogy csapnivaló fia van és ezt hangoztatja is. Szerinte fia nem méltó arra, hogy Jennát a feleségének szólítsa, ugyanis nem érdemli meg a nőt. A fiához nem való egy ilyen kedves és hatalmas szívű asszony. De soha nem avatkozott közbe. Ha Jenna tényleg szereti Kevint, akkor Ő nem fog a házasságuk útjába állni, még akkor sem ha tudja, hogy a nő szenved a fia mellett. 
Pont ezért merte felhozni előtte az örökbefogadásos dolgot. És ekkor tudta meg, hogy Kevin egyik unokatestvére Ruth is pár évre erre a dologra hajtotta a fejét. A nőnek soha nem lehet gyereke, viszont mindenáron férjével szerettek volna egy kisbabát. Így aztán örökbe fogadtak egy fiút akit a nevükre vettek. A családból senki nem közösített ki és amint magukhoz került a baba, Geoff rögtön bele írta a végrendeletébe, vagyis a Ruth után ugyan úgy fog kapni a családi vagyonból, mintha igazi Payne vér csörgedezne az ereiben. Karen azonban felhívta még valamire Jenna figyelmét az örökbefogadásról. Geoff csak akkor hajlandó a csemetét bevenni a családi vagyonba, ha az méltó a Payne név viselésére és egy nap ha úgy alakul tudja majd folytatni a hivatal vezetését.
Jenna felfogta és pont ezért keresi már hónapok óta a tökéletes babát. De eddig még nem járt sikerrel. Nem akarja azt, hogy az új gyerek ha felnő ki legyen közösítve, mert Geoffnak nem nyerte el a tetszését. Neki tökéletes kell, Jenna pedig meg is fogja találni. 
Pontosan ezért utaznak most fel Londonba. Anglia legnagyobb városa ahol van egy árvaház ami messze a legjobbak között van. Szép környezetben, illedelmes és fegyelmezett gyerekekkel. Pont mint amit Jenna akar. Talán ma végre sikerrel jár és végre Kevin újra normális lesz velük és nem fogja Őt megcsalni. Talán Liamnek végre lesz normális apja, akit nem csak esténként fog látni.
- Nem tudom, hogy mit parázol. Ha nem vetted volna észre, a kölyköd még mindig nem tud beszélni. Akkor mégis, hogy jegyezné meg az én trágárkodásomat? - Jenna erősebben markolja a kormányt és ha nem lenne ennyire feszült, már rég összeveszett volna a barátnőjével. Az Ő kisfián senki nem gúnyolódhat! Még Molly sem.
Azonban nem szólt semmit mivel szüksége volt most a barátnőjére. Nem szerette volna egyedül véghez vinni ezt az egészet. Kellett egy biztos pont még Liam mellett. És ez a biztos pont Molly volt. Még ha a nő nem is szívesen jött el vele ilyen korán reggel.
- Amennyi pasival kavartál már ismerned kéne annyira a férfi nemet, hogy tudnád Ők később érnek. Az orvos szerint nem kell aggódnom ugyanis Liamnek bár mikor megeredhet a nyelve. És ha ez bekövetkezik lehet abba sem fogja tudni hagyni a beszédet. - kacsint Jenna miközben a gyerekorvos szavait idézi akinél pár hete voltak Kevinnel.
Igen, Kevin döntött úgy, hogy elviszi a fiát orvoshoz mivel szégyelte azt, hogy az alig három éves fia még mindig csak günnyög. Ez az után történt mikor a család egy vacsorán vett rész és az egyik hivatalban dolgozó férfinak is pontosan annyi éves fia volt mint Liam, de ő már úgy beszélt mintha  beszélve bújt volna ki az anyja hasából. Kevin pedig minden fel akar vágni, ezért vette szárnyai alá a dolgot. De miután a gyerekorvos közölte vele és a feleségével, hogy fiuk későn érő típus, Kevinnek bele kellett törődnie, hogy fia talán még hosszú hónapokig semmit nem fog szólni.
- Szóval van egy problémás kölyköd, de most arra készülsz, hogy még egy gondot vegyél a nyakadba - kezdi el csóválni a fejét Molly, majd kibámul az ablakon. Soha nem értette a barátnőjét, amiért ennyire tud szeretni egy gyereket. Jenna képes lenne megöletni magát, csak azért, hogy a fiának jó legyen.
- Egy gyerek nem gond hanem áldás. - válaszolja komolyan Jenna, barátnője pedig megajándékozza egy gúnyos horkantással. Tudná rá mit felelni, de inkább nem szól semmit. Még, hogy a gyerek áldás? Ha Molly terhes lenne az első dolga az lenne, hogy elveteti. Nem lenne képes felnevelni egy kölyköt. Hiába harminckét éves, Ő még élni akarja az életet. Pláne most, hogy ismét szingli.
- Majd milyen áldás kapsz Te Kevintől ha megtudja, hogy örökbe fogadtál egy fattyút - válaszolja csípősen Molly, Jenna pedig csak megnyálazza az ajkát. Pár órára sikerült elfelejtetnie a férjét. Pontosan azért mondta el Karennak, hogy mi a célja, hogy Kevin ne legyen annyira dühös majd ha megtudja, ugyanis ha az anyja elfogadja a döntését akkor a férjének semmi beleszólása nincs. És Karen elfogadta Jenna döntését és ha nem csal az asszony érzéke, az anyósa talán már kora reggel elkapta a fiát és pont most kapja meg az anyai áldást.
- A barátnőknek nem az a dolguk, hogy kiállnak a legjobb barátnőjük mellett minden helyzetben? - vonja fel a szemöldökét kérdően Jenna. Kíváncsi a válaszra, ugyanis Molly a gyerek témánál mindig ellenségesen viselkedik. Jenna már arra is gondolt, hogy talán barátnője irigykedik rá, - jobban mondva Liamre. Hisz a fia talán a Payne család legszebb gyereke lett. Az összes rokon irigykedve csodálja még most is. Ráadásul a korához képes még fegyelmezett is és szófogadó. Kinek ne kellene ilyen gyerek?
- És én melletted is állok, csak nem akkor mikor ilyen baromságokat csinálsz! - és ezzel Molly lezártnak tekinti a témát aminek Jenna most kifejezetten örült is, ugyanis alig pár perce hagyták maguk után London határát.
Jenna tudta, hogy mit keres és, hogy hol. Ezért magabiztosan szelte a kissé zsúfolt utakat. Nő létére otthonosan ült a volán mögött. Talán azért vezet ilyen jól mivel néhai nagyapja autóversenyző volt. De ezt Kevinnek soha nem merte elmondani, ugyanis a férje rettentően utálta, hogy a fia ennyire rajong az autókért és a versenyekért. Jenna rögtön tudta, hogy Liam kitől örökölte ezt. Már csak azt kell kitalálni, hogy hogyan vegye el Liam kedvét az autóktól és szerettesse meg vele a házakat meg a rajzolást. Hisz a családban mindenki mérnök és ez alól a fiatal utód sem lesz kivétel.
A brit főváros késő délelőtthöz képes zsúfolt volt, de ez nem volt akadály. Sorra haladtak el mellettük a város nevezései és Molly nem egy népszerű üzlet mellett szeretett volna megállni. Azonban Jenna csak akkor állt meg, mikor megérkezett oda ahova akart.
Egy rövidke utcában álltak aminek a végén egy kastély féleség állt. A Nap fényében ragyogtak az ablakok és ettől az épületnek olyan barátságos formája lett. Már messziről jól lehetett hallani a halk gyerekzsivajt. Ez az a  hely ami miatt ennyit utaztak.
Az autó megállt Jenna pedig kiszállt majd felmérte a terepet. Egy vaskapuval találta szembe magát amire a Szent Erzsébet Gyermekotthont vésték. Az épület a nevét pár éve kapta az uralkodónő után, miután a városban ez lett a legjobb árvaház. Mindenki szerint ez elég érdekes dolog, ugyanis az emberek szerint egy árvaház sem lehet jó. Sőt inkább visszataszítóak.
De a Szent Erzsébet más volt. Nem volt visszataszító vagy félelmetes. A nevelők próbálták úgy nevelni a gyerekeket, hogy azok ne érezzék azt, hogy senkinek nem kellettek. Kötelező volt az egyenruha aminek vörös színe volt és az összes ruhadarabon fel volt tüntetve az intézet címere, vagyis egy korona és egy rózsa. Nevelő nélkül a gyerekek nem hagyhatták el az épületet. Tizennyolc éves korukban pedig kötelező volt elmenniük, de ilyenkor az intézmény mindig támogatta egy kis pénzzel az árvákat, hogy ne legyenek pénz nélkül a nagyvilágban. Mindezek mellett iskolába is az épületbe jártak ahova külön tanárok jártak. Ha rosszat csináltak büntetést kaptak. Ez alól senki és semmi nem volt kivétel. Dolgozniuk kellett a konyhában, a kertben, a nagyobbaknak vigyázniuk kellett a kisebbekre, vagy takarítaniuk kellett.
Mindezek mellett mégis harmóniában és békében éltek itt a gyerekek. De azt senki nem tudta velük elfeledtetni, hogy árvák.
- Rosszabbra számítottam. - jegyezte meg fejhangon Jenna mikor elfordította a fejét az épületről, hogy tudja kivenni a gyerekülésből a fiát, aki eléggé nyűgös volt miközben Molly próbálta csitítani a maga módján.
Azonban éppen hogy csak elindult az autó felé lépteket hallott, majd végül nyitódott a vaskapu. - Gondolom Jenna Paynehez van szerencsém. - az említett rögtön a hang irányába fordult, majd találta szembe magát egy szemüveg idős hölggyel...

2014. július 2., szerda

Prológus


- Örökbe akarsz fogadni egy gyereket? - Molly szemei kidülledtek mikor meghallotta barátnője észvesztően jó ötletét. Már attól függ, hogy kinek a szempontjából észvesztő.
A két harmincas éveiben járó nő a Payne rezidencia hatalmas kertjében lévő napágyon foglalt helyet. Kezükben egy hűsítő ital pihent és szokás szerint a napi pletykákat beszélték ki. Igazából szinte minden nap ugyan ezt csinálták. Üldögéltek és pletykáltak. Más gondjuk nem igen volt.
Molly frissen elvált nő volt gyerek nélkül és mióta hajadon újra húsz évesnek képzeli magát. A férje mellett nem kellett dolgoznia és ezen most sem akar változtatni. A munka nem neki való. Állítása szerint azért élnek a Földön férfiak, hogy azok tartsák el a nőket.
És ugye itt volt a gyönyörű Jenna, akit ma már Wolverhamptonba mindenki úgy ismer, hogy Mrs.Payne. Vagyis a nő és a családja akikről a történet szól. A Payne család már évezredek óta az előkelő családok listáján szerepelt. Ugyanis a ükapa vagyik George Payne alakított és egyben tervezte Wolverhampton máig működő hivatalát. És azóta a hivatal fő posztjait csakis Payne foglalhatta el. Az összes első szülött gyerek mérnöknek tanult, hogy utána beleülhessen a jól ismert bőr fotelbe ahonnan tökéletes rálátást lehet nyerni a kis városkára. Az évek teltek, de a hagyomány még mindig megmaradt. A hivatal pedig csak nőtt és ezzel kihívta a város legmagasabb épületét. A Paynek pedig szaporodnak.
Jelen pillanatban a hivatal élén Kevin Payne áll, vagyis Jenna férje. Öt éve házasodtak össze és nem lehet azt mondani, hogy a kapcsolatuk tökéletes. Talán azért nem az, ugyanis a férjt csakis a pénz érdekli és nem a család. Van úgy, hogy hetekre eltűnik otthonról, persze ilyenkor mindig üzleti útra megy. De ezt Jenna nem hiszi el, és soha nem is hitte el. Tudja nagyon jól, hogy a férjének nem hiába dolgoznak fiatal lányok akik kihívóan öltöznek. És ha a hűtlenség még nem is lenne elég, Kevin rettentő agresszív is, és mérnök létére nem utasítja vissza az alkoholt sem. Minél részegebb annál meggondolatlanabb. Igen, kezet emelt már a feleségére akit ez kicsit sem zavarja. A nőt ugyanis elvakítja a pénz. Csakis a pénz és a luxus miatt tűri meg maga mellett Kevint. Gyerekkorában nélkülöznie kellett ugyanis a szülei éppen hogy csak el tudták tartani. Mind ketten gyárban dolgozó munkások voltak, Jenna pedig egy ösztöndíj segítségével jutott el az egyetemre, mellette pedig egy kávézóban dolgozott ahol megismerte a jelenlegi férjét.
 Hogy akkor szerették - e egymást? - Nem tudni. Jennának rögtön szemet szúrt a húszas éveiben járó férfi. Öltönyt viselt és illedelmesen beszélt, majd bemutatkozott és elhagyta a száját az a bizonyos Payne szócska.
Wolverhamptonban ha valaki már csak megemlítette ezt a vezetéknevet a fiatal lányok szíve megdobbant. Ugyanis a Payne családra nem csak a pénz, luxus, gőgösség, gyűlölt volt jellemző, hanem a szépség is. Mindegy, hogy fiúról vagy lányról beszélünk, a vérükben van valamilyen szépség folyadék, ugyanis a kinézetük tökéletes. És ehhez jön még  a szexiség is. Pontosan ezért tudnak mindenki levenni a lábukról. Elég egy nézés és mindenki a karjaikba borul.
Mint ahogy mindig, abban az időben is a városi lányok a Payne családhoz akartak tartozni. És tudták nagyon jól, hogy Kevin Payne még nőtlen. Ám a fiatal férfi tudta, hogy mit akar. Egy naiv lányt akart a feleségének, aki mellett tudta folytatni a kicsit sem mérnökhöz és hivatalban dolgozó férfihez való életét. És ezt a lányt meg is találta Jenna Watson személyében. A lány örült, hogy vége szakadt a nyomornak és végre normális élete lehet.
Kevin apja, Geoff visszavonult így az egész hivatal és a város feladatokat a fiára hagyta. Ám nem csak úgy. Először is el kellett vennie Jennát, majd egy gyereket kellett nemzeniük aki majd szintén tovább tudja folytatni a hivatal vezetését. Ez családi hagyomány volt. A visszavonuló személy csak akkor adhatta át a helyét ha biztos abban, hogy van kire bízna a vállalatot.
A fiataloknak nem volt választásuk. Kevinnek kellett a vállalat ugyanis még nagyobb luxusban akart élni. Jennának pedig pénz kellett amit csak Kevin mellett tudott megkapni. Így hosszú idő elteltével elszánták magukat és összeházasodtak, de a gyerek témát figyelembe sem vették. Egyikőjüknek sem volt szüksége egy porontyra aki csak megkeseríti az életüket, - vagyis Kevin ezt gondolta. Azonban a fiatal feleség minden vágya az volt, hogy végre legyen egy közös gyerekük. Állandóan egyedül volt és úgy gondolta, hogy lenne egy kicsi babája akkor ez az állapot végre megszűnne, - na meg reménykedett benne, hogy akkor talán a férje is meglágyulna vele szembe. De a férfi hallani sem akart a gyerekről. Nem egyszer megsiratta a feleségét ez miatt.
Azonban Geoff átverve érezte magát. Fejhangon hangoztatta, hogy fia elárulta és a szemébe hazudott, ugyanis ígéretet tett, hogy a vállalat megszerzése után utódot nemz. És ha ezen az állapotán nem változtat hamarosan, elveszíti a hivatali vezetését és minden vagyonát. Kevinnek nem volt választása. Akár mennyire is irtózott a gondolattól teljesítenie kellett apja kérését, de csakis a vagyon miatt tette. Belehalt volna ha valamelyik unokatestvére kapta volna meg a részét.
Rá kilenc hónapjára, pedig a Payne család ismét egy taggal bővült. Liam Payne lett a mérnöki család legfiatalabb tagja. Noha az apja soha nem szerette szívből igazán, de minden mással elhalmozta és talán a szíve mélyén büszke is volt rá. Egész pici kora óta próbálta belé nevelni a fiába azt, hogy egyszer neki is házakat kell terveznie és ezzel majd övé lesz az a bőr szék amiben úgy imád játszani. De az aprócska fiúcskát valahogy jobban érdekelték az autók és a motorkák és élvezettel nézte a tévében az ilyen versenyeket. Kevint pedig ez kikészítette. Ezért mikor a családfő otthon volt megtiltotta a fiának, hogy ezeket nézze. Ezen kívül sok minden mást megtiltott neki. De Liam fel sem fogta, ugyanis mindezek mellett az anyukája a tenyerén hordozta. Jenna csakis Liam miatt maradt a városban, ugyanis ha nem lett volna a fia már rég elvált volna a férjétől. De nem tette meg. Tudta, hogy fiának apára és jó életre van szüksége. Pontosan ezért határozta el, hogy örökké tűrni fog és akkor fiának semmiben nem kell szenvednie.
A kicsi fiú azóta már járni és beszélni tud és a napokban töltött be a harmadik életévét. Kevin pedig ez alatt a három év alatt csak még jobban elhidegült a családjától. Jenna már nem is kételkedik benne,tudja nagyon jól, hogy férje megcsalja.
- Nézd Molly Te vagy az egyetlen aki igazán ismer - Jenna levette szemeiről a fekete napszemüveget, majd lágyan megtörölte a verejtékező arcát. Kora ellenére jó pár évet le tudna tagadni magáról. Csakis a férje miatt festette be a haját szőkére, ugyanis tudja, hogy az ura arra gerjed. Barátnője biccentett egyet válaszadás képen. - Kevin megcsal engem és napról napra jobban félek attól, hogy elválik Tőlem és elveszi Tőlem Liamet. Ebbe pedig én bele halnék. - fejét lassan a medencéhez fordítja ahol egy pöttöm kisfiú lubickol a vízben, miközben egy gumikacsával játszik az pedig idétlen hangokat ad ki, a fiú pedig nagyokat kacag rajta.
- Abba halnál bele, hogy elválik Tőled, vagy pedig abba, hogy elveszi Tőled a kölyköt? - kérdezte Molly miközben fejét el sem fordította a napról. Kreol bőre a napsugarai alatt csak úgy csillogott.
- A kölyöknek neve is van! - mondta szemrehányóan Jenna, erre a barátnője csak hanyagul meghúzta a vállát. Mollyt nem érdekelték a gyerekek. Esze ágában sem lenne szülni magának egyet. Annak sem örült mikor megtudta, hogy legjobb barátnője várandós. Szerinte a gyerek csak nyűg és idegesség, a nők pedig ezer évet öregednek mellettük. - És mivel sem azt nem akarom, hogy Kevin elváljon Tőlem ezért akarok még egy gyereket. Geoff két gyerek mellett nem engedné meg neki, hogy elhagyjon engem. - Jenna ravasz asszony volt. Pont ezért készített egy tervet. Kevint nagyon befolyásolja az apja. Geoff pedig imádja a gyerekeket mert a jövőt látja bennük. Ha egy gyerekkel hagyná el Őt Kevin, Geoff még nagy nehezen, de eltűrné. Azonban ha két közös gyerekük lenne és úgy engedné az utcára, Geoff rögtön kitagadná a családból a fiát.
- Hát akkor dugasd meg vele magad. - mondja egyszerűen Molly, mire Jenna felhorkant. Mintha ez ilyen könnyű lenne.
- Könnyű azt mondani. Még a használt óvszerét is maga dobja el, nehogy véletlenül hozzám érjen. Nem akar még egy gyereket - magyarázza egy kissé szomorúan Jenna, pedig igazából pont ezért gondolt az örökbefogadásra. - Pont ezért fogok örök befogadni.
- Kevin biztos örülni fog neki. - röhögött fel Molly.
- Nem lesz más választása. Csak akkor fogja megtudni, mikor haza hozom a kicsit és a nevén lesz. A gyámhatósággal szemben pedig semmit nem fog tudni csinálni. Én pedig örökre Mrs. Payne maradok. - diadalittas mosollyal fekszik vissza a napágyra majd helyezi vissza a szemére a napszemüveget, de az arcáról képtelen levakarni a mosolyt. Amit Jenna Payne egyszer a fejébe vesz azt véghez is viszi...

Két éves...

És visszatértem :) sokan örülnek sokan nem :D nos úgy gondoltam, hogy mindenképp ma szeretném feltenni a prológust mivel pontosan ma 2 éves a blog :3 komolyan ezt még mindig alig akarom elhinni, hogy két éve itt vagyok és boldogitalak titeket :D ilyen hosszú blogom még soha nem volt. és ilyen sok olvasóm se..mondjuk az utolsó törimnél eléggé megcsappat a látogattostság, de nem nagyon izgat. Még egyszer sajnálom, hogy az előző törimet csak úgy abba hagytam :/ de most is ideiglenesen kaptam meg a nővérem gépét ami ritka lassú és még hosszú i betűt sem tudok irni :c de úgy gondoltam, hogy nem válogatlak titeket tovább, hisz ma van 2 éve, hogy mellettem vagytok.
Tényleg van itt olyan elvetemült lény aki már a kezdetek óta olvassa a blogom? Erre most tényleg kiváncsi vagyok...tuti, h nincs köztetek olyan aki két éve olvas xD

És most jöjjön egy rövid infó az új töriről : nos az első pár rész E/3 személyben lett megirva, de a negyedik résztől szemszögek vannak már. remélem ez nem taszit el senkit sem.
A részek a komiktól függenek, ugyanis szeretném ha minden úgy lenne mint pár hónappal ezelőtt volt..úgyhogy komizásra fel.

(mellesleg chaten hiába oltogattok, mert azt soha nem veszem figyelembe ;)

2014. június 22., vasárnap

10

Katasztrófa tortént emberek (a helyesirasi hibákért és az ékezetek nélkuli irasért elore bocs, de nem az én gépemrol vagyok) a gépemnek megint annyi lett -.- oda a windowsom meg mindenem, most a tesom geperol irok és a torténetbol ez az utolso fejezet..igen már megint az osszes elore megirt részem nem volt a blogspoton igy mind oda veszett..ez volt az utolsó kész részem a blogspoton szoval pont ezért ez az utolsó resz ebbol a toribol, ugyanis nem vagyok hajlando megint ujra szenvedni a fejezetek megirasaval, már egyszer is katasztrofa volt megirni nem hogy mégegyszer...gozom sincs h mikor lesz jo a gépem de én minden tolem telhetot megteszek...amit jo lesz talán elkezdek egy uj sztorit, ennek pedig megirom a masodik evadjat majd valamikor...tényleg nagyon sajnálom de most kikészultem idegileg h megint minden fontos dolgom elveszett a gépemrol...


Ès újra vissza a kezdetekhez. Wolverhampton vagyis a hely ahol minden elkezdődött. Ès most újra itt ülök a kertünkben lèvő hintàban miközben a gitáromat szorongatom ès a felhőket bàmulom. Pontosan mint nègy èvvel ezelőtt. Csak akkor talán egy picivel màsabb volt a helyzet. Igen, ugyanis akkor azon törtem az eszemet, hogy vajon érdemes e visszamennem az X-Factorba, vagy inkább hagyjam az egészet a francba. Most viszont állandóan azon töröm az eszem, hogy mikor következik be a halál. Nem tehetek róla egyszerűen állandóan a halál körül forognak a gondolataim. Vajon fájni fog? Vagy csak egyszerűen elalszom és mindennek vége? Esetleg mégis kapok egy egészséges vesét és minden rendbe jön? Rengeteg kérdés amikre lehet soha nem fogok választ kapni, ugyanis nem lesz rá időm.
Ráadásul bekövetkezett az amitől talán a legjobban féltem, - és nem a halálra gondolok, ugyanis mindig úgy gondoltam, hogy egyszer úgyis meghalok előbb vagy utóbb.  Az én legnagyobb félelmem 2010-től az volt, hogy egyszer miattam lesz vége a One Directionnek. És a félelmem beigazolódott. A bandának miattam kellett feloszlania.
Pontosan ez miatt vagyok most újra otthon, vagyis Wolverhamptonba. Az első és egyben utolsó londoni koncertünknek csúfos vége lett mivel én egyszerűen elájultam a színpadon, ráadásul még magamnál voltam addig is totál bénáztam. A rajongók rögtön rájöttek, hogy valami nincs rendben velem. De miután elájultam és Harryék levittek a színpadról, a rajongók mindent megtudtak.  Így másnapra az egész világ arról beszélt, hogy a napjaim meg vannak számolva. A rajongók csak egy kicsit akadtak ki állítólag. Őszintén megmondva nem foglalkozok velük, ugyanis miután a fiúk elmondták a koncert végén én felfüggesztettem magam a közösségi oldalakról és a menedzser közölte velem, hogy az lenne a legjobb ha eltűnnék a rivaldafényből. Talán igaza volt, talán nem. Nem, határozottan nem volt igaza, sőt szerintem a legrosszabb döntése volt, hogy elküldött Londonból.
Ugyanis azzal a cselekedetével a One Directionnek véglegesen is vége lett. Én Wolverhamptonba jöttem és a nap huszonnégy órájában semmit nem csinálok és valami oknál fogva nem tudom felvenni a kapcsolatot sem a fiúkkal. És ez nem az ő hibájuk hanem az enyém. Egyszerűen nem tudok a szemükbe nézni ugyanis tönkre tettem az életüket. Hisz a banda az életük volt, én pedig ezt a boldogságot elvettem tőlük. Lehet, hogy csak beképzelek dolgokat, mivel a srácoknak soha nem voltam a terhükre, de egyszerűen ezt érzem.
 Niall arca tele volt csalódottsággal mikor a menedzser közölte, hogy vége. Még akkor éjjel gépre szállt és haza repült Írországba és azóta semmit nem tudok felőle. Valamelyik nap mikor a szüleim épp tévét néztek hallottam ahogy az egyik adón arról pletykáztak, hogy lencsevégre kapták Őt kisírt szemekkel. És ezt a pletykát el is hiszem. Niall szívvel lélekkel benne volt a bandában és mindig azt mondta, hogy az együttes örök életű. Számára ez egy hatalmas pofon volt és kitudja, hogy mikor fogja tudni rendbe hozni magát.
Harry a történtek után egyszerűen csak Amerikába repült és nem is úgy néz ki mint aki haza akar jönni. Állítólag lehet barátnője van Los Angelesben. A világ legnagyobb hazugsága. Ismerem Hazzát szóval tudom, hogy az emlékek miatt nem akar otthon tartózkodni. Nem akarja azt, hogy gyengének és összetörtnek lássák. Ezért inkább haza sem jön. Majd ha végre úgy gondolja, hogy ideje megmutatkozni, úgy fog tenni mintha semmi nem történt volna, miközben belülről ordítani fog.
Louis napról napja veszíti el az uralmat az élete felett. Próbálja kiverni a fejéből a történteket, ezért inkább úgy gondolta, hogy leszerződtet a doncasteri focicsapathoz. Így most az életében a focizás az első.
Zayn pedig újra elővette a régi énjét, vagyis az összes szabadidejét Perrievel és a Little Mixel tölti. A lánybanda jelenleg turnézik, Zayn pedig követi őket mint egy kiskutya.
Csak gratulálni tudok magamnak, hogy tönkre tettem a legjobb barátaim életét. Egyikük sem élvezi, csak megjátsszák magukat.
- Hát itt van az én egyetlen imádott unokatestvérem! - lassan fordítom oldalra a fejem, mikor meghallom az ismerős hangot amit már évek óta nem hallottam. Az üvegajtó előtt egy kendőt viselő srác áll, de a haja még így is össze-vissza áll. A hideg idő ellenére rövidujjú pólót visel és farmernadrágot. A bőre sokkal sötétebb mint az átlagos brit embereké. Úgy ahogy az akcentusa is eltért a miénktől. Mit is vártam, hisz ő ausztrált és egyben az én rég nem látott unokatestvérem.
- Ashton? - állok fel a hintából majd bizonytalanul pislogok a nálam egy évvel fiatalabb srácra. Az említett arcára még szélesebb vigyor húzódik majd megindul felém, de út közben széttárja a kezeit. Nem tudom mi forog a fejében. Soha nem tudtam ugyanis Ő mindig a balhékról volt híres. Mindig is Ő volt az energiabomba és én voltam az akit a bajba sodort. De ennek ellenére mégis olyanok voltunk egymásnak mint a testvérek. Az összes nyári szünetét nyárunk töltötte. Számára Anglia egy kész kaland volt. Hát Ausztrália nekem is az volt mikor egyszer elvittek oda a szüleim. Rögtön megimádtam Sydney-t. Az óceán, az emberek. Anglia ellentéte.
- Na mi az már a keblemre sem akarsz borulni? - kérdezi mikor tisztes közelségbe ér és azt várja, hogy öleljem meg. Először még meg kell szoknom a kinézetét. Utoljára mikor láttam egy fejjel kisebb volt tőlem. Most meg pontosan akkor mint én vagyok. Megváltozott. Oké mint vártam, hisz öt éve nem láttam. És nem az én hibámból. Amikor a szüleim mentek látogatóba hozzájuk én épp vagy stúdióztam vagy turnéztam és nem mehettem el velük. Pedig hiányoztak a rokonaim.
Végül engedek a kísértésnek és hanyagul megölelem. De az ölelés alig tart pár másodpercnek ugyanis gyorsan elnyom magától. - Óvatosan ölelgess ugyanis tartogatnom kell a bőröm puhaságát a rajongóimnak. Mondanám, hogy puszilj meg, de az arcbőröm allergiás a pasik szájára. - úgy látom a humorát még mindig nem vesztette el. Ennek örülnöm kéne. Viszont most valahogy jobban izgat az, hogy mit keres itt. A szüleim nem mondták, hogy jön. Miért van olyan érzésem, hogy a betegségem miatt van itt? Biztos jött sajnálni.
- Mi szél hozott ide? - kérdezem majd visszaülök a hintába és Ashton is követi a példám.
- Nem szél hanem repülő - javít ki vigyorogva mire én megforgatom a szemeimet. - Ráadásul egy pocsék repülő! A légikisasszony olyan ronda volt, hogy nem mertem miatta elaludni a gépen mivel attól féltem, hogy megöl miközben a legszebb álmomat élem meg. - azt hittem, hogy megkomolyodott az évek alatt. Nem úgy néz ki. Ráadásul a lyukas térdű farmer nadrágokról sem szokott le. Még mindig nem úgy néz ki mint egy rocksztár. - Mi a helyzet veled Lilike? Jól vagy? - mondtam én, hogy nem önszántából van itt. A hinta hátának döntöm a hátam majd kezeimet a hasamra teszem és az ég felé emelem a pillantásom.
- Persze csodásan vagyok. Nem látod rajtam, hogy mennyire boldog vagyok? - kérdezem egy kissé fagyosan, mire Ashton törökülésbe helyezkedik és úgy fordul felém. - Az életem maga a gyönyör. A barátnőm dobott, a barátaim szarnak a fejemhez, a bandának vége, ó a legjobbat pedig majdnem elfelejtettem, alig két hónap múlva meghalok. Szóval pont jó, hogy itt vagy ugyanis így meg tudlak kérni, hogy a temetésemre fehér rózsát hozz, persze ha nem nagy kérés. - az utolsó mondatnál kacsintok rá, miközben az arcára van fagyva a mosoly. Elegem van már belőle, hogy mindenki arról kérdezősködik, hogy hogyan érzem magam. Na vajon, hogyan érezhetem magam? Halálos beteg vagyok.
- Képes voltál ennyi mondatot elmondani úgy, hogy csak egyszer vettél levegőt - mondja csodálkozva kibigyesztett ajkakkal. Legszívesebben homlokon csapnám magam.
- Felfogtad amit mondtam? - kérdezem.
- Nem, ugyanis csak hülyeségek hagyták el a szád. Sőt még Kittynél is rosszabb voltál, pedig hidd el ő mostanában rengeteg hisztit leművel ugyanis serdülőkorban van. - Kitty vagyis a másik unokatestvérem, egyben Ashton tizennégy éves kishúga. Cuki kislány volt és élvezettel parancsolgatott nekünk.
- Ashton halálos beteg vagyok! - mondom idegesebben a kelleténél, de erre csak vállat von. - Meg fogok halni. nem leszek többé! - egy könnycsepp hagyja el a szemem, de rögtön le is törlöm ugyanis nem akarok előtte bőgni. Még ebből is viccet űzne.
- Hű, te tényleg szarul érzed magad. Utoljára nyolc éves korodba sírtál mikor leestél a fáról és eltörted a karod - gondolkozik el, de már nem vigyorog. Csak komolyan kémleli az arcom. Ez fura tőle. - Most már értem, hogy anya és Karen miért sírtak órák hosszat a telefonon miközben az egész családfán átrágták magukat közben pedig azon vitatkoztak, hogy vajon kitől örökölhetted a veserákot. Bezzeg arról nem folytattak csevejt, hogy vajon én kitől örököltem azt, hogy ilyen tehetségesen tudok dobolni. - elmosolyodok ugyanis végre rájövök, hogy nem is azért van itt mert engem akar sajnálni. Ennek pedig rettentően örülök.
- Tudod örülök neki, hogy így a halálom előtt még láthatom a hülye fejed. - ütök bele a vállába, mire Ő ismét felröhög. Jó unokatestvérek vagyunk mi. Furák, de mégis jók.
- De mikor is fogsz meghalni? Tudod fel kell írnom  a  naptáramba, hogy addigra tudjak fehér rózsát rendelni a temetésedre. - és ismét elnevetem magam. Jól esik a nevetés ugyanis az utóbbi időben nem nagyon tudtam nevetni. Úgy látszik ehhez egy Ashton kellett és a maga kis humora.
- A háttérben meg Katy Perry szóljon - teszem még hozzá.
- Aztán felébredsz és rájössz, hogy Te ezer évig fogsz élni és az első fiadat Ashtonnak fogod elnevezni a kedvenc unokaöcséd után. - szakít félbe mosolyogva. Tudom, hogy a temetésről akarta csak elterelni a figyelmemet.  Egyébként ha úgy adódna biztos, hogy nem Ashton lenne a fiam neve. És pontosan az unokatestvérem miatt nem.
- Te szerinted is meg tudnak menteni? - kérdezem csendesen.
- Manapság már fejlett az orvostudomány. De ami a legfontosabb az, hogy újra vissza kell hoznunk az életkedved, mert így reménytelenül semmire nem megyünk. Olyan vagy mint a Drakula fia. - most eltalálta. Tényleg elveszítettem a reményt és semmi kedvem nincs már élni. Mindig csak a halálon gondolkozok és eszembe sincs harcolni az életemért.
- Drakulának volt fia? - kérdezem elgondolkodva. Jó mert vele lehet minden hülyeségről beszélgetni.
- Persze, méghozzá Te vagy az. - bólint komolyan mire én csak megcsóválom a fejem mosolyogva.
- Ha Drakula fia lennék akkor halhatatlan lennék. És sajnos nem vagyok az, ugyanis meg vannak a napjaim számolva. - motyogom az orrom alatt szomorúan. Hallom ahogy Ashton felsóhajt.
- Felejtsd már el a halált könyörgöm. Az a Te bajod, hogy állandóan egyedül vagy ebbe az unalmas városba ahol semmi nem történik. Lefogadom, hogy hetek óta ki sem mozdultál otthonról.
- Mégis hova menjek? A barátaim Isten tudja, hogy hol vannak! - emlékeztetem arra, hogy Harry, Louis, Zayn és Niall csalódtak bennem, sőt szerintem haragszanak rám.
- Gyere velem Ausztráliába! - ajánlja fel Ashton az én szemeim pedig megakadnak és hirtelen megszólalni sem tudok...

2014. június 20., péntek

9

Helóóó!!! Emberek attól még h a történet eleje ilyen szomorú, depis hangulatú , az nem azt jelenti hogy a közepe és a vége is ilyen lesz! ezt most csak azért írom ki mert komiban elég sokan már most ítélkeznek a történet felett, pedig a sztori rendesen még be sem indult :) komizni érrr


Hallom a tömeg üvöltő sikoltozását akik a banda nevét szajkózzák. Libabőrös leszek a lányok hangjától. Ideges és egyben boldog is vagyok. Ismét egy turné. Új országok, új dalok, új rajongók. Változott, minden változott körülöttem, de legjobban én. Talán még nem vagyok felkészülve egy ekkora kalandra. Lehet, hogy az én időm a betegségem diagnosztizálásával lejárt. Valahogy nem tudom élvezni ezt az egészet ami most körülöttem zajlik.
A torkomba egy hatalmas gombóc keletkezik miközben megkapom a mikrofonomat és valaki megütögeti a vállam. Nem tudok foglalkozni a biztatásokkal. Úgy érzem, hogy még nem állok készen arra, hogy felmenjek a színpadra és énekeljek több ezer rajongónak. Hisz még fel sem tudtam rendesen készülni! A dallistát sem tudom, állandóan összekeverem - ahogy a dalszövegeket is. Két napja reggeltől estig próbáltam, de egyszerűen képtelen voltam megjegyezni a dalszövegeket. Azokat a szövegeket amiket mikor írtunk én is közreműködtem. És egyszerűen nem tudom felidézni magamba. Mindent keverek mindennel, és ez kicsit sem biztató sem a számomra, sem a srácok számára. Tudom, hogy csalódtak bennem amiért állandóan bénáztam a próbákon és félnek attól, hogy a színpadon is lejáratom, nem csak magamat hanem őket is. Tudom, hogy ez fog történni, de Ők akkor sem fogják kimutatni a fájdalmukat. Azt hiszik, hogy nem látok át rajtuk. Számukra nagyon is fontos a turné és ha valamit elcseszek az akár a banda végét is jelentheti. Hisz ki akarna már egy olyan koncertre elmenni ahol az egyik énekes még a dalszövegeket sem tudja.
Minden az én hibám. Tegnap éjjel semmit nem aludtam, ugyanis az járt a fejembe, hogy mindenkinek az lenne a legjobb ha végleg kiszállnék a bandából. Hisz az én agyam állandóan a betegségem és a halál körül forog. Semmi másra nem tudok koncentrálni csak a veserákomra, és arra hogy mennyi időm maradt még hátra. Csak egy kicsit akarok még élni. Több időt szeretnék, hogy legalább a turnét tudjuk befejezni.
Azonban a fiúk számítanak rám. Nem hagyhatom őket cserben magam miatt. Ami azt jelenti, hogy nyomnom kell a showt. Akár mennyire is hülyén érzem magam.
Első turnéállomás - London. Huszonhárom dalszöveg, új koreográfiák amiket én keverek. Kényelmetlenül érzem magam a ruháimba, ugyanis a ruhatervező nem engedte, hogy napszemüveget viseljek a koncert alatt mivel nem megy a felszerelésemhez. Szíven ütött ez a válasza ugyanis nekem szükségem lett volna arra a napszemüvegre mivel a rivaldafényben még nyúzottabbnak nézek ki mint a normális fényben. És a rajongók nem tudhatják meg, hogy halálos beteg vagyok.
Több száz ezer ember akiknek bizonyítanom kell. De mégis, hogy a francba bizonyítsak nekik, ha egyszerűen rosszul vagyok és legszívesebben elmenekülnék innen? Tényleg nem érzem jól magam. És ez nem csak lámpaláz. Nem, ez a betegségemmel összefüggő dolog. Valami amit még nem tudok kezelni. De ha most szólok valakinek valamit, akkor azzal elcseszem a banda jövőjét. A rajongóink várnak ránk és az előzenekar mindjárt végez ami azt jelenti, hogy mi jövünk.
- Jól vagy? - szólít meg Harry miközben fején megigazítja a sálját ami mostanára már a stílusává vált a hosszú göndör haja miatt. Állítása szerint ettől nem izzad annyira. Szerintem egy indiánt akar utánozni. Ő tudja.
Fejemet rá kapom, miközben a fejemen lévő fullcapemet hátrafelé fordítom. Hezitálok, hogy mit válaszoljak. Az igazat, vagy hazudjak. Nem érzem jól magam, de nem engedhetem meg, hogy miattam töröljék a koncertet.
- Csak lámpaláz. - válaszolom végül és hanyagul megvonom a vállam. Ám Harry zölden virító szemei hirtelen kerekednek el, majd keze megáll a hajába és a tevékenységét rögtön elfelejti. Valami rosszat mondtam? Úgy néz rám mint egy szellemre.
- Ugye ezt most nem mondtad komolyan? - von kérdőre, mire én aprót bólintok. Ezt mikor meglátja elfordul tőlem és teli torokból elkiáltja magát. - SRÁCOK LIAM ROSSZUL VAN! - kiabál, mire én megijedek és a srác mellé ugrok és próbálom a kezem a szájára tapasztani, hogy fogja be.
- Te teljesen megőrültél? Én egy szóval nem mondtam, hogy rosszul vagyok! - szidom le és próbálok tényleg mérgesnek tűnni, pedig nem vagyok az. Csak szimplán meglepett vagyok, ugyanis nem tudom, hogy Harry honnan jött rá, hogy tényleg nem érzem jól magam.
- Azt mondtad, hogy lámpalázad van. És mindannyian tudjuk, hogy ötünk közül neked van a legnyugodtabb természeted és csak nagyon nehezen lehet kihozni a sodrodból. Szóval Te nem lehetsz lámpalázas. És mivel most ez volt a válaszod, ezért azt a következtetést vontam le, hogy nem érzed jól magad, csak nem mered mondani. - ha most nem tudom becsukni a számat hülyén fogok kinézni? Ezt most mind Harry mondta? Jesszus. Most komolyan totál olyan érzésem van mintha bele látna a testembe. Minden igaz volt ami elhagyta az elmúlt fél percben a száját. És ez félelmetes a számomra.
- Nem. Vagyok. Rosszul. - mondom keményen az összes szót külön, ugyanis nem akarom azt, hogy a többiek is ide jöjjenek sokkos állapotba. De hiába a félelem, Harryre mindenki hallgat ezért kevesebb mint fél perc múlva Zayn, Louis és Niall is csatlakozik az aggódó Hazza mellé, miközben leültetnek egy székre és felettem állnak majd onnan kémlelnek.
- Ittál? Ettél? Pihentél? - sorolja Louis, én pedig csak bólogatok. Néha elcsodálkozom Lou-n. Pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy Ő tud ennyire felelősségteljesen is viselkedni. Pedig tud és nem is akár hogy. Viszont az nem tetszik, hogy ennyire elveszítette a teste felett az uralmat. A külsejével teljesen nem foglalkozik ami megrémiszt.
- Louis én úgy emlékszem, hogy tegnap este megígérted, hogy ma megborotválkozol - először furán néz rám, de aztán megereszt egy bujkáló mosolyt. Tényleg megígérte, de az arcát még mindig nagy borosta fedi. - Viszont mostanra még jobban hasonlítasz egy szőrös majomra.
- A humora megvan szóval nincs olyan rosszul. - veregeti meg a vállam Zayn vigyorogva, pont akkor mikor Paul lép be az öltözőbe.
- Remélem mindenki felkészült, ugyanis rengetegen vannak odakint és nektek egy perc múlva le kell nyugtatnotok az őrjöngő tömeget. Szóval hajrá! - csapja össze a kezét Paul én pedig egy kicsit csalódott vagyok a beszédjétől. Régebben viccesebb szokott lenni. Ezektől a mondataitól inkább még jobban bepánikoltam. Én a jelen körülmények között nem vagyok olyan állapotban, hogy lenyugtassam az őrült rajongóinkat akiknek elvárásaik vannak velünk szemben.
De hiába. Azt veszem észre, hogy Niall felhúz a székről, majd következik a jól ismert koncert előtti ölelésünk. Mindenki fel van pörögve rajtam kívül. Én csak a vizesüvegemet szorongatom és próbálom nem elhányni magam. Mikor szétválunk és libasorban elindulunk a színpad felé Niall szorosan mögöttem van és látom rajta, hogy rajtam tartsa a szemét. Talán észrevett rajtam valamit.
Hangos sikoltások ütik meg a fülem. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Mikor azt mondtam, hogy a színpadon akarok meghalni komolyan gondoltam. De mi van akkor ha az a pillanat most jött el? Rosszul érzem magam, lehet ez a jel, hogy mindjárt vége mindennek.
Meghallom az Up All Night dallamát, Niall pedig bök rajtam egyet, hogy menjek. Fények, vakuk, remegő lábak. És mindenki azt várja, hogy énekeljek. És énekelek is, de nem a megszokott módon. A szólóim felét a srácok éneklik miközben én csak halandzsázok. A hülyülésekből kimaradok, a rajongókkal nem foglalkozok. Nem tud érdekelni a több lány aki talán az én nevemet is kiabálják, vagy miattam sírnak mert rájuk néztem. Csak arra tudok összpontosítani, hogy magamnál maradjak.
Szédülök, hányingerem van és jön a Moments. A dal ami mindig is sokat jelentett a bandának. De mikor énekelnem kellene hang nem jön ki a torkomon, pedig próbálkozom. Mindenki ijedten pislog rám. Egy világ fény az arcomba világít én pedig a kezemmel próbálok védekezni ellene. Megszédülök. Louis ugrik mellém és karol a hónom alá, míg Harry a másik felemről. A rajongók összesúgnak és a zene is elhalkul.
Alig bírom nyitva tartani a szemeimet, a lábaim ólomsúlyúak. Próbálok magamnál maradni, de képtelen vagyok rá. Egyszerre hunyom le a szemeimet és adom át magam a nyugalomnak.

^^

- Hívjunk mentőket? - hallom meg Harry rekedtes hangját, de ez a mondat mikor elhagyja a száját rögtön kipattannak a szemeim. Megnyugvó hangokat hallok. A srácok körülöttem állnak, úgy ahogy Paul és a manadzser is. Az öltözőnkbe vagyunk. Mégis, hogy kerülök ide és mi lett a koncertel?
- Máris vége a koncertnek? - kérdezem és fel akarok ülni, de Zayn erőteljesen visszanyom. De mikor meghallják a kérdésem először feszülten összenéznek. - Mi történt? - nem tetszik ez a nézés. Nagyon nem tetszik.
- Elájultál és a fiúk négyen fejezték be a koncertet, majd mindent közöltek a nagyvilággal - mondja ridegen a menedzser én pedig csak nyelek egyet. Minden félelmem valóra vált. A rajongók megtudták, hogy rákok vagyok ráadásul a One Direction nélkülem lépett színpadra. Nem jó érzés. És van olyan érzésem, hogy még nincs vége. - Nézd Liam ez így nem mehet tovább. A próbákon rossz vagy. A dalszöveget elfelejted. Állandóan máshol jár az eszed. Tudjuk, hogy halálos beteg vagy, de a bandának maximális összpontosításra van szüksége. - áucs ez most fájt. Pedig én mindent bele adok.
- Ki akarsz tenni a bandából? - kérdezem elhaló hangon. A fiúkra néznek akik holt sápadt arccal bámulnak a menedzsere. Hiába döntötték el ők, hogy nélkülem nem csinálják, ha a főnök nem egyezik bele. Erről ennyit.
- Te többé semmiképp nem állhatsz színpadra az egészségi állapotod miatt.  - remek, még egy dolgot elvesznek tőlem. - Őszintén megmondva én még a jelen percig úgy gondolom, hogy a turnét be lehetne nélküled fejezni...
- De mi nem fejezzük be nélküle! - szól közbe bunkón Niall.
- Igen, a fiúk nem hajlandók többé nélküled színpadra állni. A mai koncertet is csak azért fejezték be, hogy a műsor végén tudják elmondani a rajongóknak az igazat - ennek most örülnöm kéne? A barátaim miattam teszik tönkre az életüket. Nekik a banda az első! - Ezért a vezetőség úgy döntött, hogy a turnét lefújják. És ha valami csoda folytán Te mégis meggyógyulnál folytassátok majd az egészet. - nem úgy mondja mind aki örül neki. Úgy ahogy én sem örülök neki.
A fiúkra nézek, akik csak lehajtott fejjel ülnek és nem néznek fel. Szóval mégis tönkretettem az életüket. Oda a turné miattam. Mindenki tudja, hogy én már nem gyógyulok meg. Ami azt jelenti, hogy miattam lett vége a One Directionnek. Ezt soha nem bocsájtom meg magamnak...


.

2014. június 17., kedd

8

Meg is hoztam a kövi rész :) és csak úgy szólok h nem kell megijedni ugyanis a történet további részei nem lesznek ennyire depisek...ez még mindig csak a kezdet és azért ilyen szomorú hangvételű, de ígérem hogy a későbbiekben változni fog a helyzet, szóval megérni várni :D örülnék pár visszajelzésnek :P


Magam álltam a hosszú folyosón, közvetlen Sophia lakása ajtaja mellett miközben csak sírtam. Ha akartam volna sem tudtam volna abba hagyni. Végül arra a pontra jutottam, hogy a fejemet a közeli falnak támasztottam és aprókat ütögettem rajta.
Az életem egy csapásra változott katasztrófává. Pár héttel ezelőtt még boldogan nyaraltam a barátnőmmel miközben szerelmes dalokat küldözgettem neki. Majd mikor haza jöttünk különféle díjátadókra vittem ahol kedvére villoghatott mellettem. Én mindig szerelmesen tekintettem rá és akár mit képes lettem volna megadni. Akár mire megfájdult a szíve tőlem rögtön megkapta és ez mellett még teljes szívemből is szerettem. Azt hittem, hogy a lányoknak nincs másra szükségük, csak egy olyan pasira aki szereti őket. Én szerettem őket és nem is terveztem, hogy a közeljövőben szakítani fogok vele. Sőt azt hittem, hogy a kapcsolatunk hosszú távú lesz. Igen, hosszabb távra terveztem vele. Nagyon hosszúra.  Soha nem hittem volna, hogy az ő tökéletes száját ilyen dolgok fogják egyszer elhagyni.
Talán hinnem kellett volna a rajongóknak mikor azt mondták, hogy Sophia csak kihasznál. Egy csomóan a fejemhez vágták azt, hogy csak a pénzem és a hírnevem miatt van velem, és, hogy nem szeret igazából. Nem hittem. Utálkozó üzenetekként fogtam fel mert egyszerűen elvakított a szerelem. Még, hogy Sophia csak kihasználna? Könyörgöm, miatta szakítottam a volt barátnőmmel Daniellel.
És a rajongóimnak milyen igazuk volt. Tényleg csak a hírnevem miatt volt velem. És most, hogy halálos beteg vagyok és a veserákom teljesen elintéz kinézetileg, már nem akar velem mutatkozni. Undorodik a betegségem miatt és Tőlem is.
Felzokogok majd erősebben vágom bele a falba a fejem. De rögtön meg is bánom, mert fájni kezd a homlokom. Elhúzom a fejem és megsimogatnom a fájó pontot, majd ismét a csukott ajtóra nézek ahol életem szerelme lehet pont most fertőtleníti ki a házat utánam, ugyanis szerintem még az illatomat is utálja. Helyesbítek még attól is undorodik. Azért milyen rendes, hogy így megmondja a szemembe. Én meg aggódtam miatta, hogy miért nem látogatott meg a kórházban mikor szükségem lett volna rá. Így most már minden világos.
Lehajtom a fejem és a szememből kifolyó könnyek a cipőmön landolnak. Azt mondják, hogy ilyenkor az a legjobb ha az ember kisírja magát. Lehet igaz, de én nem állhatok itt órák hosszat míg megnyugszok és átmegy rajtam a fájdalom és a hiány.
Kifújom a levegőt majd az ég felé emelem a fejem. Pár másodpercig úgy állok. Nem álldogálhatok itt tovább. A végén még véletlenül kijön Sophia és meglát, hogy itt bőgök mint egy óvodás. Talán megint kapnék tőle egy lenéző pillantást, sőt lehet ki is nevetne. Erre pedig valahogy nincs szükségem. Már így is összetörtem miatta lelkileg.
Zsebre teszem a kezeimet és gyors léptekkel magam után hagyom a folyosót. Miközben a liftet várom még utoljára vissza nézek a jól ismert ajtóra. Nem tudok mosolyogni ahogy az ajtót nézem, pedig eddig mindig boldog voltam mikor megláttam ezt az ajtót. Igen, boldog voltam mert tudtam, hogy a barátnőmmel lehetek. De most, hogy megtudtam milyen ember is Sophia, nem tudok mosolyogni és kicsit sem vagyok boldog, hogy még mindig az épületben vagyok. Ezért is örülök neki mikor a lift végre megáll mellettem én pedig végre beszállhatok és magam mögött hagyhatom a nyolcadik emeletet.
A földszintre érve szinte rohanva hagyom magam után az épületet majd megcsap a hideg szél. Vége van a kapcsolatomnak, úgy ahogy az életemnek is vége van. Azt hittem, hogy az utolsó két hónapom feledhetetlen lesz a számomra Sophiával. Úgy akartam meghalni, hogy Ő mellettem legyen. De nem lesz mellettem. Senki nem lesz mellettem ugyan nekem csak a szenvedés járt. Mindig balszerencsém volt a lányokkal. Eddig még soha senki nem szeretett igazán. Pont ezért a maradék életemben nem leszek szerelmes. Csak a turnéra fogok koncentrálni, a lányokat pedig figyelembe sem fogom venni. Hisz úgyis csak bántást kapok mindegyikőjüktől. Én pedig nem akarok többé szenvedni egy lány miatt.
Lassan lépkedek előre miközben a kapucnimat a fejemre húzom. Fő a biztonság, ki tudja, hogy kik járnak erre fele. És nincs kedvem megint rendőröket hívni, hogy tudjanak kiszabadítani a rajongóim fogságából.
Azonban olyan tizenöt perc séta után gyorsabban szedem a levegőt és a szemem is káprázik. A kimerültség jelei. Az orvos figyelmeztetett, hogy figyelnem kell arra, hogy a szervezetemet kíméljem mindentől. Ráadásul az elmúlt órában nem is ittam, és rengeteget idegeskedtem. Ha szerencsém lesz nem ájulok el. Nem lenne jó a számomra mert akkor megint mehetnék vissza a kórházba, pedig megígértem az orvosnak, hogy csak három hónap múlva találkozunk mikor elkezdem kapni a kezeléseket.
Muszáj leülnöm, és mivel nincs semmi pad a közelembe, ezért a járdát választom. A hidegtől megborzongok, de mikor a seggem a betonhoz ér vele egy időben húzom elő a telefonomat miközben megtörlöm a könnyes szemeimet, hogy tudjam kikeresni valamelyik fiú számát. Különös oknál fogva rögtön Louis száma jelenik meg előttem, ezért Őt hívom fel. Megnyomom a zöld gombot és máris a fülemhez tartom. Egy csörgés után felveszi és még csak esélyt sem ad, hogy én tudjak először megszólalni.
- Azt hiszed, hogy vicces volt, hogy csak úgy felszívódtál a stadionból? Hát képzeld el, hogy baszottul nem volt vicces! Harry már az FBI-t akarta hívni, ugyanis a te állapotodban nem tanácsos egye... - szinte megsüketülök ahogy kiabál velem, de valahogy mégsem foglalkozok vele. Helyette még mindig csak sírok és Sophia jár a fejem. Miért van az, hogy mindenkivel csak a betegségemről tudok beszélni? Kezdem úgy érezni, hogy csak a veserákom miatt törődnek velem ennyire.
- Sophia undorodik Tőlem és szakított velem csak azért mert halálos beteg vagyok - Louis rögtön abba hagyja a szidásomat, és csend zuhan a vonalra. Csak az én zokogásomat lehet hallani az egész utcában. Fejemet a térdeimre teszem és úgy sírok tovább. - Meg akarok halni már most. Nincs értelme élnem tovább, hisz igaza van. Egy rakás szerencsétlenség vagyok...- kezdem elveszíteni az irányítást magam felett. Pedig tudom, hogy nem adhatom fel, hisz itt a One Direction, a turné a rajongók. De mi van akkor ha nem tud rajtam senki segíteni? Akkor úgyis meghalok.
- Te elmentél Sophiához? Hisz mondtuk, hogy hagyd azt a picsát a francba! - egy kicsit meglepődök, hogy Lou ilyen véleménnyel van a volt barátnőmről. Úgy tudtam pedig, hogy jól kijöttek egymással. - Most is az Ő környékén vagy, igaz?
- Remélem megfagyok és akkor végre nem lesz senkinek több gondja a hülye fejemmel.
- Ésszel beszélj az életedről Ember! Neked harcolnod kell ha nem emlékeznél. Nem pedig feladnod - nem válaszolok semmit Louis biztatásnak szánt mondataira. Talán azért mert fel sem fogom, hogy miről beszél ugyanis nem érdekel. - Maradj ott ahol vagy! Mindjárt érted megyek. - és azzal megszakítja a vonalat.
Még ez sem érdekel. Tényleg komolyan mondtam, hogy bárcsak jéggé fagynák ezen a járdán. De a testem mikor teljesen kihűlne egy fekete Ronge Rover áll meg előttem és egyszerre száll ki belőle Louis, Harry, Niall és Zayn. Most komolyan képes volt mindenki ide licitálni.
- Nincs szükségem a segítségetekre. Sophiát már úgysem tudjátok vissza szerezni nekem. Nélküle pedig nincs miért élem. - szipogom, de valahogy ez nem foglalkoztatja őket. Harry leveszi a meleg bundás kabátját majd rám teríti, miközben Niall a csuklómnál fogva felhúz a hideg járdáról.
- Legalább csak egyszer az életben hallgatnál ránk és nem a saját fejed után mennél. - mondja szemrehányóan Zayn miközben az autóhoz vezet és benyom az anyósülésbe. Addigra már Louis a volán mögött ül és mikor becsukódik az összes ajtó a szokásos vizes üvegemet nyomja a kezembe. Akár mennyire is meg akarok halni, nem tudok ellenállni a víznek. A szervezetemnek szüksége van rá. Úgy ahogy a volt barátnőmre is. - Nem megmondtuk világosan, hogy ne érdekeljen Sophia? - kis híján kiköpöm a vizet a számból e mondat hallatán.
- Ti tudtátok, hogy a betegségem miatt szakítani akar velem? - fordulok hátra és végig nézek a három srácon akik a hátsó ülésen ülnek. Egyikőjük sem néz rám. Még Louis is inkább elindítja az autót. Szóval tudták, hogy Sophia undorodik tőlem. - Nehezetekre esett volna elmondani az igazat?
- Mintha ezen kívül nem lett volna elég bajod. Egyébként is mi könyörögtünk Sophianak, hogy bírja ki melletted és, hogy ne okozzon fájdalmat neked, de hajthatatlan volt. - Niall szavaiból azt vettem le, hogy már ők is bele vannak törődve abba, hogy meghalok. Csak nem tudnak engem hogy lerázni ezért inkább kibírják mellettem azt a két hónapot. Tudtam én, hogy csak teher vagyok a hátukon.
Még nagyobb sírógörcs jön rám, de tartom magam. Ebbe egészen eddig még így bele sem gondoltam. Mindenki számára csak teher vagyok és annak örülnének ha végre meghalnék. Szerintem már meg van az utánpótlásom is a bandában. Valaki aki jobb nálam és nem halálos beteg. Akivel még jobban a csúcsra törhetnek majd. Aki nem ennyire szánalmas mint én.
Az út hátralévő részében hallgatásba burkolózom, pedig a srácok próbálnak szólásra bírni, de nekem nincs erőm ezek után beszélni velük. Niall mindent világossá tett a számomra.
Mikor Louis megáll az apartmanom előtt elsőként szállok ki az autóból. Nem törődöm vele, hogy követnek. Csak felhúzott orral megyek előre és megkönnyebbülök mikor végre a saját környezetembe lehetek. Annak viszont nem örülök, hogy a srácok úgy elfoglalják magukat mintha otthon lennének. Figyelembe sem veszik, hogy mennyire megbántottak az autóban. Jóízűen hülyéskednek és csevegnek semmiségekrők.
Senkit nem érdekel a szenvedésem és ezen már meg sem lepődök. Hisz csak púp vagyok a hátukon. Ismét egy könnycsepp hagyja el a szemem, majd amilyen gyorsan csak tudod a fürdőszobába rohanok. Halkan becsukom magam után az ajtót és a tükör elé sétálok. Az arcom vörös a sok sírástól és az elmúlt napokba sok kilótól szabadulhattam meg mert totál be van esve. A szemeimet tele vannak vércsíkokkal. A szám fehér és száradt és nagyobb borosta fedi az arcom mint amekkora szokott lenni. Nem csoda, hogy Sophia undorodik tőlem, hisz én is undorodok saját magamtól.
A mosdó széleire teszem a két kezem és lecsukom a szemeimet miközben mélyen szedem a levegőt. Mikor kinyitom a szemeimet a tekintetem megakad a mosdó mellett álló kisebb borotván.
Csak egy vágás lenne az egész. Nem mindegy, hisz úgyis két hónap múlva meghalok. És így akkor nem is fájna. Lassan forgatom a kezeim között a pengét és gondolkozok. Nem venné észre senki, hogy mit csinálok. Hisz senkit nem érdeklek.
-  Mi a fészkes fenét akarsz Te csinálni azzal a pengével? - nyitódik az ajtó és jelennek meg a helységben az állítólagos barátaim. Nem örülök neki. - Ugye nem azt tervezted csinálni amire én gondolok? - Harry egy ügyes mozdulattal csavarja ki az ujjaim közül a borotvát. Én pedig közel vagyok hozzá, hogy rávetem magam amiért az utamba állt.
- Nem mindegy nektek? Hisz Niall végre szembesített a ténnyel, hogy alig várjátok, hogy meghaljak! - üvöltök fel és letörlöm a könnyeimet. Az ír fiú kék szemei kitágulnak és hirtelen nem tudja, hogy mit mondjon.
- Én ilyet egy szóval nem mondtam! Liam Te teljesen meg vagy őrülve? Mégis, hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Hisz a legjobb barátod vagyok! - mondja keményen, de én csak felhorkantok. Nem hiszek neki.
- Nem kell hazudni, tudom, hogy alig várjátok, hogy végre dobjam fel a talpam...
- Ha nem fejezed be a kamuzást esküszöm véletlenül még seggbe talállak billenteni - kezd el mutogatni felém Harry morcosan. - Idióta ha le sem szarnánk, hogy mi van veled akkor nem idegeskednénk állandóan miattad. Vagy szerinted ezt is csak megjátsszuk?
- Itt ha valaki seggbe rúghat valakit az csak én lehetek ugyanis ez az én lakásom - hangsúlyozom ki jól az én lakásom szót. Így bele gondolva talán igaza van. Ha nem érdekelné őket, hogy mi van velem akkor nem ugrottak volna a segítségemre.- Szóval akkor tényleg nem vagyok a terhetekre?
- Nem! - válaszolják egyszerre.
- És nem is undorodtok Tőlem? - kérdem szomorkásan.
- Szerintem most jobban nézel ki, mint régebben. Végre férfi formád van. - nevet fel Zayn én pedig csak megforgatom a szemeimet.
- Ha Sophia nem is kér többé a társaságodból, mi egész végig melletted leszünk ugyanis akár hiszed, akár nem, de nagyon is fontos vagy a számunkra. - ölel meg Louis és ezzel egy időben a többi srác is.
Jól esik az ölelésük és az a tudat, hogy számíthatok rájuk akár miben. Akkor még sem vagyok annyira egyedül...


2014. június 14., szombat

7

Hola mindenki! Egy hét után megérkeztem, felfrissülten, boldogan..szóval helló nyár már vártalak :D szeptemberig meg nem szabadultok tőlem egykönnyen ugyanis mostantól rengeteg időm lesz írni ugyanis egész nyáron otthon fogom mereszteni a seggem xD facebookon ahogy olvasgattam sokatoknak van már szünet, szóval remélem, hogy az olvasóim újra visszajönnek ugyanis az utolsó fejezeteknél eléggé megcsappantatok :/ de ez még mindig nem veszi el a kedvem, viszont ha valami nem tetszik tudjátok h megmondhatjátok :D úgyhogy kellemes nyarat meg minden és jóóóó sok komit írni érrrrr :))))))))



Három éve már bőszen benne vagyok a munkába, de kijelenthetem, hogy eddig még soha nem voltam ilyen hosszú próbán mint ma. És nem, nem a srácok erőszakoskodtak, hogy órák hosszat próbáljunk. Én nem akartam befejezni és lemenni a színpadról. Én voltam az aki  könyörgött, hogy még énekeljünk. Nem csak olyan dalokat énekeltünk el végül, ami a dallistán szerepelt hanem olyanokat is amik csak pusztán jó emlékekkel töltöttek el. Úgy gondoltuk, hogy kijár számunkra egy kis pihenés ugyanis sajnos az utóbbi időben a mókázásból nem kaptunk sokat. Legfőbb én nem. Tudom, hogy a stábtagok nem örültek neki, hogy nem vagyunk hajlandóak lemenni a színpadról, de miután már vagy tízen csúnyán néztek ránk és az orruk alatt motyogtak, Harry dühösen dobta le a mikrofonját a színpadra és ugrott le onnan, majd indult meg a kis csapat felé és valamit magyarázni kezdett nekik. Rögtön tudtam, hogy én vagyok a téma, ugyanis rám néztek, miközben Hazza beszélt nekik. Igen, gondolom közölte velük, hogy halálos beteg vagyok és ne próbáljanak nekem csalódást okozni.
Hirtelen nem csak a srácok lettek kedvesek velem, hanem a szervezők is. Ez pedig engem kifejezetten zavart. A fiúk állandóan engem figyeltek. Próbálták feltűnő mentesen csinálni, de éreztem a pillantásukat magamon. Legszívesebben elordítottam volna magam, hogy hagyjanak végre békén és nem kell állandóan rám vigyázni. De aztán ezt az ötletemet elvetettem, ugyanis nem lenne szép tőlem ez a viselkedés. Hisz semmi rosszat nem csináltak, csak aggódnak az egészségemért.
Louis még a dalok közbe is képes volt a kezembe nyomni egy vizes üveget és addig nem ment el mellőlem amíg meg nem ittam, - az orvos külön figyelmeztetett, hogy nem száradhatok ki és minden órában innom kell. Niall nyúlkajákkal próbált megetetni, de nem járt sikerrel, ezért aztán Ő ette meg a zöldségeket, - a diétámnak itt is híre ment, és a szervezők csak miattam változtattak az étlapon, ezért most már mindenki diétás kajákat eszik, csak azért, hogy nekem ne legyen rossz.
Harry szinte mindig mellettem volt, és mikor legyengültem vagy csak megszédültem, megfogta a vállam és az egyik közeli hangfalhoz vezetett és addig mellettem volt míg vissza nem jött a régi énem.
Zayn pedig az összes dal után megkérdezte Tőlem, hogy rendben e vagyok és mindenhova kísérgetett.
Szóval nem csoda, hogy estére totál kikészültem. Fáradt voltam, és minden vágyam az volt, hogy magam lehessek. Egyszerűen untam már azt, hogy mindenki azt kérdezgeti Tőlem, hogy jól e vagyok. Tudom, hogy aggódnak értem és nem tudják azt, hogy mikor lehetek rosszul - úgy ahogy én sem tudom - de azért mindennek van határa. Ők pedig ezt a határt nagyon is átlépték.
Ezért is bújtam el előlük, mikor vége lett a próbának. Igazából haza akartak vinni, de én ezt nem akartam, mivel még délután eldöntöttem, hogy elmegyek Sophiához. Reggel még nem volt a terveim között, de mikor délután egy csomó telefonhívás után sem vette fel, elhatároztam, hogy kiderítem mi is folyik körülötte. A srácokra pedig ez ügyben nem számíthatok, mivel valami oknál fogva állandóan azt mondják, hogy ne foglalkozzak a barátnőmmel.
Szóval miközben a fiúk az öltözőnkben voltak és bőszen beszélgettek valamilyen focimeccsről, feltűnő mentesen le tudtam lépni mellőlük. Út közben hívtam magamnak egy taxit, közben pedig reménykedtem benne, hogy ki tudok jutni a stadionból úgy, hogy senki nem veszi észre azt, hogy leléptem.
Megkönnyebbültem mikor a hátsó ajtó előtt megpillantottam a jól ismert fekete taxit és szinte futva tettem meg a hozzá vezető utat. Mikor beszálltam a hátsó ülésre elmondtam az útvonalamat és egy mosoly kúszott a számra, már csak a gondolat miatt is, hogy pár perc múlva újra láthatom szerelmemet. Rettentően hiányzik már, de a szívem mélyén egy kicsit csalódtam benne amiért meg sem látogatott a kórházban.
Sophia lakása London külvárosában volt található. Pár hónapja költözött ide mikor összejöttünk és mivel én minden időmet a Brit fővárosban töltöm ezért rábeszéltem, hogy Ő is költözzön ide Wolverhamptonból. Igazából én azt szerettem volna ha én hozzám költözik, de ebbe nem ment bele, mondván, hogy nem akar kihasználni. És a rajongók még azt merik állítani, hogy csak a pénzem miatt van velem.
A taxi megáll az ismerős környéken én pedig dobogó szívvel fizetem ki az utam, majd gyors léptekkel indulok meg az épület felé. A bejárati ajtó nyitva van, liftet hívok és meg sem állok a nyolcadik emeletig. A folyosóra lépve szinte már rohanok az ismert bejárati ajtóhoz amin a Smith név virít. Megnyomom a csengőt miközben arcomon egy bazinagy vigyor terül szét.
Az ajtófélfának dőlök úgy mintha tök laza lennék, közben pedig azt várom, hogy egyetlen barátnőm mikor nyit végre ajtót. Lépések zaja hallatszik a túloldalon, majd pár perc múlva feltárul az ajtó és szembe találom magam Sophiaával. Gyönyörű arcán a megdöbbenés jelei látszódnak, de mikor szólásra nyitná a száját, hirtelen letámadom az ajkait. Úgy falom mézédes ajkát mintha az életem múlna rajta. Azonban másodpercekkel később a szemeim kipattannak, mivel nem úgy csókol vissza ahogy szokott. Inkább nem foglalkozok vele. Kezeimet a derekára teszem, majd magamhoz húzom, hogy tudjam megölelni miközben fejemet a nyakába fúrom és beszippantom édes illatát. De Ő elhúzódik Tőlem.
- Most megleptél - mondja és el akar mosolyodni, de nem nagyon akar összejönni neki. Ezért inkább úgy néz ki mint aki grimaszol. - Nem tudtam, hogy már kiengedtek a kórházból. - ezen meg én lepődök meg. Szóval tudott róla, hogy kórházban voltam. De akkor mégis mi a francért nem jött be hozzám?
- Beengedsz, vagy inkább itt akarsz állni az idők végezetéig? - vonom őt kérdőre, mire észbe kap majd eláll az útból és feltárja az ajtót előttem.
Biccentek egyet köszönet gyanánt, majd átlépem a küszöböt és elindulok be. Ismerem az útvonalat ugyanis szinte az összes szabadidőmet itt töltöm. Mellesleg én is segítettem berendezkedni szóval sok dolog az én ízlésem szerint lett elrendezve. Tudom édes pasi vagyok. Hát igen én azoknak a férfiaknak a csoportját népesítem akik minden megtennének a szerelmükért. És büszke is vagyok rá.
Utam egyenesen a hallba vezet ahol egy hatalmas plazmatévé, kanapé meg egy csomó növény található. Kényelmesen helyet foglalok, majd kezemmel rácsapok a kanapéra és ezzel a mozdulatommal arra akarok utalni, hogy üljön mellém. Meg is indul felém, de nem közvetlen mellém ül le, hanem messzebb. Annyira, hogy szinte még egy személy elférne kettőnk között. Furán viselkedik.
- Akkor gondolom most már jól vagy - egy hajszálat tűr a füle mögé és ezzel próbálja nem figyelembe venni, hogy Őt nézem.
- Ezek szerint rögtön a közepébe akarsz ugrani - vonom meg a vállam majd egész testemmel felé fordulok. Érdeklődve kapja rám barna szemeit. Valahogy most nem tudok elveszni bennük, ugyanis olyan érzés kerít hatalmába mintha undorodna tőlem. Tudom, hogy tudja, hogy rákos vagyok. - Megtudhatnám, hogy miért nem voltál mellettem mikor a legnagyobb szükségem volt rád? - vonom fel az egyik szemöldökömet kérdően. Lehajtsa a fejét és elkezd a kanapén lévő gombbal játszani. - Agyrázkódást kaptam, megtudtam, hogy két hónap múlva meghalok ugyanis veserákom van, de a barátaimon és a családomon kívül más nem volt velem. Pedig neked ott kellett volna lenned - mérges vagyok rá. És a mostani viselkedésével csak még jobban felidegesít. Miért nem akar rám nézni. - Sophia szükségem volt rád! - remélem, hogy ez majd észhez téríti és többé nem hagy magamra. Vele akarok lenni amíg csak tudok.
- Azt hittem, hogy egyértelmű volt a viselkedésem. - emeli fel a fejét és a szemem közé néz. Meghökkenek mivel nem értem, hogy mire akar kilyukadni. Mégis minek kellett volna egyértelműnek lennie?
- Mint barátnő, az lett volna a kötelességed, hogy mellettem legyél és biztass. De Te nem voltál mellettem. - mondom szemrehányóan. Hirtelen felpattan a kanapéról és idegesen a hajába túr. Én is követem a példáját így egymással szemben állunk. Így még soha nem viselkedett velem.
- Mert már nem akarok a barátnőd lenni! - mondja szinte már ordítva, az én szám pedig tátva marad. Ő most szakít velem? Ez most komoly? A lány akit szeretek, már nem szeret? Mégis miért nem? Hisz a tökéletes összhangban voltunk, soha nem veszekedtünk, minden megkapott tőlem. Nála jobban senkit nem szerettem. - Azt hittem, hogyha nem megyek be hozzád a kórházba és a telefont sem veszem fel, eljut a kis agyadig, hogy nem akarlak többé látni. - gyorsabban szedem a levegőt és az ájulás kerülget. Muszáj leülnöm amit meg is teszek. Lerogyok a kanapéra és mélyeket lélegzek. Ki ez a boszorka? És mit csinált a barátnőmmel? Nem idegeskedhetek az orvos megmondta mert rohamom lesz. De bassza meg ezt nem tudom csak úgy lenyelni. Szedd össze magad! Könnyű azt mondani. Azt sem tudom, hogy mi történik most körülöttem.
- Megtudhatnám, hogy mégis miért változott meg ilyen hamar a véleményed rólam? Azt hittem, hogy Te is szeretsz úgy ahogy én téged. - ezt hallatán felnevet. Soha nem szokott kinevetni.
- Igen addig szerettelek míg nem voltál halálos beteg. Sajnálom, de én nem akarok egy élőhalottal járni. Néztél már magadra mostanában? Totál úgy nézel ki mint egy zombi. Inkább bele sem merek gondolni, hogy hogyan festenék melletted a képeken. - a szemeim szinte kipotyognak a helyükből, mikor ezek a mondatok elhagyják a száját. Felállok és nem bírok megszólalni.
Csak nézem az arcát amit eddig gyönyörűnek hittem. Most azonban ahogy nézem inkább egy büdös ribanc arcát látom magam előtt aki csak játszott az érzéseimmel. Soha nem hittem volna, hogy pont Ő lesz az akiben a legnagyobb csalódni fogok. Arra pedig rám sem mertem gondolni volna, hogy egyszer egy lány azért fog velem szakítani mert beteg vagyok. Mit bizonyít ez? Hogy Sophia soha nem szeretett igazán.
Az ajkamba harapok és az ég felé emelem a tekintetem és lenyelem a könnyeimet. - Nem így szerettem volna elbúcsúzni Tőled, de ezek szerint most jött el a pillanat. Két hónap múlva meghalok, de ha el mersz jönni a temetésemre én esküszöm, hogy a szellemem egész hátralévő életedben kísérteni fog. - ez a végszó.
Sarkon fordulok és elhagyom a házat, nem szól utánam szóval ez is azt bizonyítja, hogy tényleg undorodik Tőlem. Az ajtó becsukódik utánam az én szememből pedig patakokban folynak a könnyek. Már csak ez kellett nekem. Halálos beteg vagyok és végleg egyedül maradtam...