Forever Young
Főszerepben : Louis Tomlinson
Emlékek zápora
lepte el a gondolatomat mikor beültem a taxiba az pedig elindult a kis város
utcáin. Sorra haladtak el mellettünk az épületek én pedig csillogó tekintettel
bámultam ki az ablakon. Olyan voltam mintha soha nem jártam volna itt. Minden
kis apróságot látni akartam és egy másodpercig gyönyörködni vagy pedig vissza
emlékezni arra, hogy gyerekkoromban milyen csínyt követtem el az adott helyen.
Doncaster az
elmúlt hat évben szinte semmit nem változott. Ugyan úgy megmaradtak az elavult
épületek a házak és még az emberek is ugyan olyanok voltak.
Mintha az évek
alatt nem változott volna semmi. Az a látvány fogadott mint amikor itt hagytam
a város. Pedig attól féltem, hogy minden megváltozott és csalódás fog okozni.
De ennek az
ellenkezője történt azonban nem tudom, hogy ez most jó-e rám nézve.
Hisz itt nőttem
fel és azért vannak rossz emlékeim is. Vagyis jobban mondva a legrosszabb
emlékem az mikor el kellett mennem és búcsúzkodnom kellett. Legszívesebben azt
a napot kitörölném az emlékeim közül ugyanis még most is sírhatnékom van ha
vissza emlékezek.
Azt remélem ennyi
év után könnyebb lesz, de tévedtem. Ez a hely semmit nem változott viszont én
igen.
Felnőtt nő lettem
aki már nem olyan törékeny mint anno. Nem hagyom, hogy mások a lelkemig
gázoljanak és összetörjenek. Tanultam az élettől és a pofonokból. Most már fel
tudok állni és én is tudok szenvedést okozni másoknak.
Azonban a múlt
emlékeit akkor sem tudom elfelejteni és talán rendbe sem tudom hozni. Elszúrtam
és megérdemlem, hogy szenvedjek és szégyelljem magam. Nem gondolkoztam mikor
beszéltem és ennek meg lett a következménye.
A lámpa pirosra
váltott ezért a taxinak muszáj volt megállnia. Érdeklődve bámultam ki az
ablakon, hogy vajon most hol vagyunk és, hogy mennyit kell még utaznom, hogy a
szüleim házához érjek.
Már rettentő
izgatott voltam a találkozás miatt. Jó, ha egy évben egyszer találkozhattunk.
És akkor is csak Karácsonykor tudtak hozzám utazni. Eleinte még fájt, hogy a
munkájuk többet ért a lányuknál, de most már megértem.
Pénz nélkül tényleg
lehetetlen meglenni. Tudom ugyanis saját magam tapasztaltam és amiért most itt
vagyok.
Őszintén
megmondva ha tehettem volna talán soha nem jöttem volna vissza ide. Egyszerűen
féltem attól, hogy újra szenvedni fogok a múlt miatt. Jól el voltam és boldog
voltam a magam kis életével.
De nekem az élte
nem azt rendelte el, hogy tudjak boldog lenni mivel mindig közbe szólt valami,
mint most.
A másik irányba
fordítottam a fejem és akkor megláttam azt a helyet.
Egy játszótér ami
szokás szerint ki volt halva. Gyerek oda nem nagyon jártak mivel már elszoktak
tőle. Unalmasnak találták és inkább moziba jártak.
És ez meg is
látszott rajta. A fű hatalmasra volt nőve, a hinták tiszta rozsdák voltak és a
csendes, nyugodt körzetnek már nyoma sem volt ugyanis autók zaja borította be a
parkot.
Nem csoda, hogy
mindenki messziről kikerüli a helyet.
Azonban az én
szívem mégis hatalmasat dobbant mikor ránéztem az egyik hintára ami a
legrondábban nézett ki az összes többi közül.
- Álljon meg.
Innen már gyalog is eltalálok. – szóltam előre a sofőrnek, aki bosszankodva
nézett bele a visszapillantó tükörbe és lépett rá a fékre.
Hálásan ránéztem
Ő pedig mérgesen, de azért segített kivenni hátulról a bőröndjeimet én pedig a
kezébe nyomtam a pénzt majd megköszönte és elhajtott.
Óráknak tűnő
percekig csak bámultam át a túloldalra ahol a park volt. Egy út választott el
tőle mégis olyan messzinek tűnt.
Ajkamba haraptam
majd a bőröndjeimet magam után húzva átvágtam az utcán és csak a játszótér
közepén álltam meg.
Elengedtem a
nehéz bőröndöket és elindultam a hinták felé. Hatalmasakat nyeltem és próbáltam
nem vissza emlékezni a múltra.
De nem sikerült.
Itt tettem tönkre egy szoros barátságot és ez miatt gyűlölöm magam. A
lelkiismeretem, azóta sem tud nyugodni és reméltem, hogy soha többet nem kell
újra itt lennem. És most mégis itt állok vagyis jobban mondva ülök és sorra
játszódnak le előttem a pillanatok amiket próbáltam az évek alatt elfelejteni…
Az utolsó tanítási nap volt ezért percenként az
órámat bámultam, hogy mikor fog már végre megszólalni az a bizonyos csengő. De
az a különleges hang valahogy csak nem akart megszólalni. Idegesen doboltam a
lábammal a padlón és próbáltam úgy csinálni mintha nagyon érdekelne amit Mrs.
Trish szónokol. Néha-néha elkaptam egy két mondatot ami abból állt, hogy :
’ A nyári szünetben a diákok megőrülnek. Akkor
történnek a legtöbb balesetek ugyanis a kis mihaszna kölykök azt hiszik, hogy
szabadok. Pedig ez nem így van. Felelőtlenek és nem gondolnak a jövőre. De
persze ez már rátok nem vonatkozik, hisz Ti már felnőttesebben gondolkoztok
ugyanis szeptembertől új iskolát kezdtek…’
Erre a mondatra mélyen kifújtam a levegőt.
Szeptember új iskola, új emberek új élet és nem Doncasterbe hanem a világ másik
végében.
- Hallod Bo új iskola ami tele lesz friss tanító
husikkal. – fordult hátra az előttem ülő srác.
Kék szemei tengerkéken virítottak, világosbarna
haja pedig kócosan égnek állt. Akaratom ellenére is mosolyra húzódott a szám
ami már megszokott helyzet volt. – Már alig várom! – tette hozzá csillogó
tekintettel az én szívem pedig összeszorult.
- Louis Tomlinson reméltem, hogy ebben az évben
többet nem kell rád szólnom. Remélem nem hozol szégyent a fejemre az új
iskoládban. – szólt rá Mrs.Trish és egy ügyes mozdulattal a vállára tette két
húsos kezét majd előre fordította a vidám srácot. – Deborahval a tanítás után
is fogsz tudni vihogni a hülyeségeiden.
- Tanárnő ugye hiányozni fogok magának? – kérdezte
Louis és szeretetteljesen ránézett az asszonyra.
Az osztályban sokan felkuncogtak köztük bele értve
engemet is. Louis mindig is tudta, hogyan kell elkápráztatni az embereket.
Szinte az egész város ismerte és mindenki szerette is. Amit nem is csodáltam
mivel én is köztük voltam.
Mikor elkezdtem az általánost utáltam a fiúkat
ugyanis az oviban volt egy Olviver Mitchel nevű kisrác aki állandóan a hajamat
tépte és soha nem hagyott normálisan játszani a babáimmal. Tiszta szívemből
utáltam mivel piszkált és nem hagyott kibontakozni. Talán miatta féltem annyira
a fiúktól. Messze kikerültem Őket és állandóan csak a lányok társaságát
kerestem mivel tudtam soha nem bántanának.
Azonban mikor beléptem legelőször az
osztályterembe mikor elkezdtem az általánost meghökkenve néztem, hogy alig van
lány az osztályban. Ráadásul aki ott volt mindenkinek már meg volt a párja. Ott
álltam az ajtóba és szinte már a sírás szélén állt. Felfoghatatlannak tartottam
azt, hogy én valaha leüljek egy fiú mellé. Képes lettem volna talán még haza is
rohanni csak, hogy ne kelljen még rájuk néznem se.
Aztán jött az új idegen osztályfőnök. Barátságosan
megállt előttem és szeretetteljesen rám nézett majd az osztály felé nézett.
Gondolom azért, hogy ki mellé ültessen le. Néhány percig gondolkozott majd a
vállamra tette az egyik kezét és úgy indultunk meg a leghátsó pad felé ahol
egymaga ült egy vékonyka srác. Úgy ültem le mellé, hogy még csak rá sem néztek
mivel fiú volt és nekem több sem kellett.
Azonban tévedtem vele kapcsolatba. Az egész
osztályban Ő volt a legviccesebb srác és mindig tudtam rajta nevetni. Hónapról
hónapra sokkal jobban megkedveltem. A barátom lett és imádtam vele lógni.
- Persze. Add át részvétemet az új tanáraidnak. –
zökkent ki Mrs.Trish hangja a gondolkozásból.
Louis úgy csinált, mint aki halálra van sértődve
ezért előrehajoltam és jól összekócoltam a hangját mire Ő hangosan felnevetett
és hátra emelte a fejét.
Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle. Ő a
legeslegjobb barátom akiben a világon a legjobban megbízok. Belehalnák, ha
elveszíteném. Az életem üres lenne, szomorú és unalmas.
Szomorúan sütöttem le a szemem mikor elengedtem és
pont abban a pillanatban szólalt meg a csengő hangja.
A diákok egyszerre rohantak ki az osztályból és
egész iskola megtelt vidám hangzavarral.
- Hát akkor ennyi. Szeptembertől új iskola. –
nyújtózkodott egyet Lou mikor felállt majd felém fordult.
Hatalmasat nyeltem-e mondat hallatán és kerestem a
megfelelő szavakat, ami elég nehéz feladatnak bizonyult.
- Figyelj Lou beszélnünk kellene…
- Jaj lazíts már. Nyár van ráadásul többet nem
kell ide visszajönnünk. – szakított félbe és a vállára tette a táskáját.
Teljesen fel volt villanyozva én pedig nem akartam elrontani a jókedvét.
- Igen, de ez akkor is fontos…
- Mennyünk el a játszótérre! Már hetek óta nem
voltunk ott. – csillantak fel a szemei és szerintem meg sem hallotta a
mondataimat.
- Rendben. – sóhajtottam fel és egyeztem bele majd
én is vállamra tettem a táskám és úgy indultunk el az iskolából.
Boldognak kéne lennem, hogy többet nem kell ide
visszajönnöm, de egyszerűen nem megy. Én nem csak az általános iskolát hagyom
itt hanem a várost is sőt egész országot. A szüleim úgy döntöttek, hogy a
tanulmányaimat New York-ban folytatom, tovább ahol a nagyim lakik. Igazából ez
az ötlet az apum fejéből pattant ki mivel szerinte ott többre fogom vinni.
Hetekig veszekedtem velük, mivel nem akartam itt hagyni Doncastert, de
hajthatatlanok voltak. A beleegyezésem nélkül írattak be egy ottani gimnáziumba.
Ráadásul, még ha ez mind nem lenne elég már holnap indulnom kell, hogy szokjam
meg az ottani környezetet. Az egész nyári szünetemet egy vadidegen városban
fogom tölteni ahol senkit nem ismerek.
És ami a legszörnyűbb az Louis. Fogalmam sincs,
hogy mondjam meg neki, hogy itt hagyom Őt évekre. Szegény annyira fel van
villanyozva, mivel azt hiszi, hogy szeptembertől egy közép suliba megyünk és
minden olyan lesz, mint mindig is volt. Ő a legjobb barátom persze, hogy az fáj
a legjobban, hogy itt kell hagynom.
Rengetegszer próbáltam már elmondani neki, de akár
hányszor elkezdtem Ő rám nézett csillogó tekintettel és képtelen voltam
befejezni.
Nekem Ő a legfontosabb belehalnák, a szenvednem
kellene látnom, hisz a barátom. Tudom, hogy csalódott lesz és meg is értem.
- Minek jöttünk amúgy megint ide? – kérdeztem
mikor mind ketten letelepedtünk a megszokott hintában. – A suliból már szinte
senki nem jár ide csak mi. Amint én már nem is csodálok. Hisz 14 évesek
vagyunk.
Louis nem válaszolt csak lassan elkezdett hintázni.
Percekig csak néztem.
- De mi örökké fiatalok maradunk. – kacsintott
egyet egy mosoly kíséretében majd megállította magát és felém fordult.
Csodálom a gondolkozási stílusát. Őt nem érdekli,
hogy mások mit gondolnak, helyette azt csinálja, amit szeret. És igaza is van.
Hisz az Ő élete és azt csinál vele, amit akar.
Az én arcomon is megjelent egy apró mosoly azonban
rögtön le is olvadt mikor eszembe jutott, hogy milyen beszélgetésnek nézünk
elébe.
Olyan vidám és önfeledten boldog én mégis tönkre
akarom tenni. Nem is vagyok igazi barát. Sőt meg sem érdemelem, hogy úgy
tekintsen rám. Az igazi barátok nem hagyják cserbe egymást.
- Louis figyelj mondanom, kell valamit. – szedtem
össze minden bátorságomat és a cipőmnek kezdtem el beszélni.
A tenyerem izzadni kezdett és muszáj volt az
újaimat tördelnem mivel annyira ideges voltam.
Éreztem, hogy érdeklődve fürkészi az arcomat, amitől
én csak még jobban kellemetlenül éreztem magam. Tudja, hogy valami baj van.
Tudom, csak nem mer rákérdezni inkább azt, várja, hogy saját magam kezdjem el
mondani.
- Hallgatlak. – mondta jó kedvűen.
- Holnap indulok New Yorkba. – hadartam el egy
szuszra és nem néztem rá.
- Hát…jó. És mikor jössz haza? Remélem hamar mivel
nincs kedvem egymagam unatkozni. A szünet nélküled nem is szünet. –
félreértette a dolgokat.
Azt hiszi, hogy csak kirándulni megyek és néhány
hét múlva újra együtt leszünk. A szívem hasad meg mikor azt mondta, hogy
nélkülem nem is olyan a szünet. Magányos lesz nélkülem és én nem tehetek ellene
semmit.
- Félreérted. – szakítottam félbe fejcsóválva és
végre összeszedtem minden bártorságomat és a kék szemei közé néztem amik ugyan
úgy csillogtak mint mindig. – Én nem
kirándulni megyek, hanem…hanem oda költözök. – mondtam ki végül az Ő arca pedig
komor lett és teljesen elfehéredett.
Még a szemei sem csillogtak a megszokott módon
hanem tele lettek bánattal. Ez nem az a Louis akit én szeretek. Szomorú lett,
miattam.
- De hát miért? Bo, hisz szeptembertől új sulit
kezdünk. Meg aztán a szüleid is itt dolgoznak. – értetlenkedett és alig akarta
felfogni a hallottakat.
- A szüleim maradnak. Csak én megyek és pont a
suli miatt. Szerintük ott többre fogom vinni mint itt. – mondtam szinte már
suttogva és hatalmasokat nyeltem nehogy elsírjam magam.
Nem szólt semmit csak az égnek emelte a tekintetét
viszont az egyik kezével a zsebéhez nyúlt és úgy nézett ki mintha valamit
szorítana.
- És ez már végleges? – kérdezte hosszú idő után
én pedig csak bólintottam egy aprót.
Bár ne lenne az. Én lennék a legboldogabb, ha most
haza mennék és a szüleim azzal fogadnának, hogy meggondolták magukat és holnap
nem kell Amerikába mennem. Sokkal jobban érezném magam mivel akkor örökre Lou
mellett maradhatnák. – Én nem akarom. Te az életem része vagy, fontosabb vagy
mint a családom közül bárki más.
- Sajnálom. Ha tehetném és meg merném csinálni nem
mennék el. – hajtottam le a fejem végül pedig csak, hogy ne érezzem magam
annyira rosszul előrehajoltam és megöleltem.
Gondolkodás nélkül a derekamra csúsztatta a kezeit
majd fejét a nyakamba fúrta én pedig éreztem ahogy lassacskán veszi a levegőt.
Nem bírtam tovább és egy könnycsepp csordult le az
arcomon. – Gyerünk fel a fejjel nem áll meg a világ nélkülem, nem igaz? Majd
lesznek más barátaid is hisz új suli új barátok. – próbáltam vigasztalni nem
csak Őt hanem magamat is.
Ezért elhúzódtam tőle és kitöröltem a szemeimből a
könnyeket majd egy mosolyt varázsoltam az arcomra csak azért, hogy ne ilyen gyászos
hangnemben váljunk el egymástól.
- Igazad van. Hisz akár havonta is haza jöhetsz
sőt minden nap beszélhetünk telefonon meg…-
Sorolta a lehetőségeket én pedig csak elhúztam a
számat.
Ezzel cseppet sem voltam egy véleménnyel vele. A
távkapcsolat eddig nem sok mindenkinél működött. Ismerem magamat úgysem
tartanám be azt, hogy naponta felhívjam. A szüleimnek pedig nincs annyi pénzük,
hogy havonta New Yorkból haza repüljek.
- Szerintem ez úgysem működne. Bocs, de én úgysem
tartanám be. Hisz mégis csak New Yokrba fogok élni ami mégis csak egy menő
város. Tele lesz új emberekkel új barátokkal…
- Hogy mi? – kerekedett el a szeme én pedig a szám
elé kaptam a kezem.
Most ezt komolyan hangosan kimondtam? Ó Te jó ég
már megint úgy beszéltem, hogy nem gondoltam át.
- Louis…én nem gondoltam komolyan.
- Szóval amilyen gyorsan csak tudsz el akarsz
felejteni és új életet akarsz kezdeni amiben én már nem szerepelek? – emelte
feljebb a hangját én pedig hevesen a fejemet csóváltam.
- Dehogy. Félreértetted. – próbáltam menteni a
menthetőt, de úgy látszik nem sok sikerrel. – Én csak annyit mondtam, hogy a
távkapcsolat úgysem működni. Te is így viselkednél a helyemben.
- Bo hallod magad? – nézett rám fájó
arckifejezéssel. – Komolyan ennyit ért neked ez a hosszú barátság? Még csak
arra sem lennél hajlandó, hogy hetente egyszer életjelet adj magadról?
- Én nem azt mondtam. – ellenkeztem. – Miért Te
mit csinálnál az én helyemben?
- Nem hagynám el a legjobb barátom. – kiabálta az
arcomba ami rettentően szíven ütött. – Tudod mit gondolok? Te örülsz annak,
hogy itt kell hagynod és, hogy ilyen simán megszabadulhatsz Tőlem. – kék szemei
tele voltak csalódottsággal.
Ennyire még soha nem láttam kikelni magából.
Mintha egy teljesen új Louis Tomlinson ülne mellettem.
- Ez nem igaz. – mondtam felháborodva. – Kikérem
magamnak!
- Szerintem meg nagyon is igaz. – mondta csendesen
és lehajtotta a fejét. – Csak azt nem értem, hogy ennyi évig miért játszottál
velem. Ó várj tudom…azért mert én voltam az egyetlen balek az egész suliból aki
szóba állt veled.
- Hogy mi? Igenis voltak rajtad kívül más
barátaim! – emeltem fel most már én is a hangom.
Még, hogy nem voltak más barátaim. Hát pedig
igenis is voltak. Na jó tényleg nem volt velük annyira szoros a kapcsolatom
mint Louval, de legalább akkor is voltak. Ha Ő nem lenne akkor is ellenék.
- Azt hiszed nem vettem észre, hogyan nézel a
többi menő csajra? Tudom, hogy legszívesebben velük lógtál volna csak hát ők
nem vettek be közéjük. – mondta gúnyosan.
- Undorodok Tőled! Tudod mit vedd tudomásul, hogy
csak miattad nem akartam elmenni abba az ostoba városba, de ez most már
változott. Örülök neki, hogy itt hagyhatlak. És csak, hogy tudd tényleg csak
azért barátkoztam veled mert nem volt más. – álltam fel a hintából és szikrázó
szemekkel üvöltöttem a szemébe.
Valójában komolyan-e gondoltam. Igen! És nem
bántam meg amit mondtam neki. Ő kezdte ezt az egészet és az igazat akarta
hallani, hát tessék megkapta.
Szinte már elsírta magát mikor ezt meghallotta, de
kicsit sem sajnáltam. Megérdemelte. Felhúztam az orrom és elcsörtettem, de a
hátamon éreztem a pillantását. Talán most láttam utoljára és a barátságunknak
vége szakadt lehet örökre.
Fájtak a szavai amit mondtak és ennyire még soha
nem éreztem magányosnak magam. Ő mindig ott állt mellettem és azt hittem, hogy
ez a kapcsolat közöttünk mindig megmarad. Talán még mostanában többet is
éreztem iránta mint puszta barátság…De ez mostanra változott. Ezzel a
beszélgetésével meggyűlöltette velem magát…Ilyen barát nem kell nekem aki nem
hiszi el amit mondok. Olyan jól indult ez az egész nap. Barátságosan akartam
elbúcsúzni tőle nem pedig haragban. Ez azonban nem sikerült. Mintha a délelőtt
teljesen eltűnt volna. Úgy ahogy a közös pillanataink is.
Azt hittem a mi barátságunknak soha nem lesz vége.
Tévedtem. Ugyanis most tettem tönkre én saját magam és már változtatni sem
tudok rajta…
Megcsóváltam a
fejem és gyorsan kitöröltem a szemeimből a kósza könnycseppeket. Itt tettem
tönkre egy szoros barátságot csak azért mert nem gondoltam komolyan amit
mondani akartam.
Soha nem utáltam
Louis még akkor sem. Csak mérges voltam mivel féltem a jövőtől. Hisz 14 éves
voltam és itt kellett hagynom az életem. A családomat az ismerőseimet és a
legjobb barátomat aki valamit megmozgatott bennem.
Én mégis elmentem
New Yorkba és azzal áltattam magam, hogy sokkal jobb életem van ott mint
Doncasterben. A nagyim imádott engem és mindig próbált a kedvembe járni csak
azért, hogy ne legyen honvágyam. És amíg középiskolába jártam addig a szüleim
is fél évente eljöttek meglátogatni, de engem soha nem hoztak haza. Végül pedig
beletörődtem, hogy Amerikába kell maradnom. Hozzászoktam az ottani élethez és
eszem ágában sem volt haza jönni.
Jól meg voltam a
nagyimmal és még új barátaim is lettek akikkel szoros kapcsolatot alakítottam
ki. Mikor elvégeztem a gimnáziumot a szüleim eljöttek értem és közölték velem,
hogy jöjjek haza és keressek munkát mivel most már felnőtt vagyok.
Életemben először
ellent mertem mondani. Magabiztosan a szemükbe mondtam, hogy New Yorkba marad
és főiskolára megyek és újságíró leszek.
Összevesztünk
ugyanis nem tetszett nekik az ötlet mivel a tanulmányaimat fizetni kellett. És
nekik nem volt annyi pénzük, hogy tudják kiállni ezért akarták, hogy jöjjek
haza.
Kiabáltunk és
megharagudtak rám. Végül a nagyim felajánlotta ha akarom Ő kiállja a tovább
tanulást. És így is lett én bele mentem és boldog voltam a szüleim pedig haza
jöttek és egy évbe ha egyszer eljöttek meglátogatni. Nem tudták megbocsájtani,
hogy ellent mertem mondani nekik.
Boldog voltam
mivel a barátnőimmel lehettem és olyat csináltam amit szerettem. Az írás az
életem része volt ugyanis akkor voltam igazán önmagam. Olyankor az lehettem aki
akartam és olyan főszereplőim voltak akik részben rám hasonlítottak. Tudtam,
hogy a tehetségemmel sokra vihetem ha elvégzem a főiskolát. Az első évemet
kitűnő eredményekkel fejeztem be és ez még csak a kezdet volt.
Vagyis én azt
hittem. Mikor betöltöttem a 19-et a nagyim beteg lett. Állandóan feküdnie
kellett és kezelésekre járt amit sajnos meg kellett fizetnie. Szinte az összes
pénze rá ment ezért is eleinte ellenkezett mivel nem akart nekem csalódást
okozni. De én nem engedtem. Tudtam, hogy a halálán van, de reménykedtem benne,
hogy néhány évig még elél.
Tévedtem ugyanis
hónapokkal később infarktust kapott és az orvosok nem tudták megmenteni.
Magamra maradtam
a nagy házban és alig maradt már pénzem. A nyári szemesztert éppen, hogy csak
meg tudtam fizetni, de az új évemre sajnos már nem maradt. Bevételem nem volt
és semmihez nem értettem. Az iskolából kidobtak mivel nem fizettem a lakbért sem
tudtam befizetni, egyik napról a másikra éltem végül pedig úgy döntöttem, hogy
haza kell jönnöm…
És most itt
vagyok. Az álmaimat feladtam és talán soha nem jutok vissza New Yorkba. Ha nem
lesz annyi pénzem akkor a főiskolába sem tudok vissza iratkozni ami azt
jelenti, hogy soha nem leszek író.
Muszáj volt
feladnom a szüleim pedig célba értek. Már fel vagyok készülve a dumájukra
miszerint Ők megmondták.
Pedig valahogy
össze gyűjtöm azt a pénzt és vissza megyek New Yorkba akár tetszik akár nem.
Már csak egy
normális munkát kell keresnem ami elég jól fizet és gyorsan össze jön a pénz.
De itt hol találok olyan melót? Hiszen ez csak Doncaster!
Felálltam és újra
megfogtam a bőröndjeimet és magam után húzva nekivágtam az utcáknak. Talán
mégsem volt jó ötlet, hogy kiszálltam a taxiból mivel eléggé a város szélén
lakunk én pedig most a belvárosban vagyok. Tehát hosszú út áll még előttem. De
mindegy legalább egy kicsit ki tudtam szellőztetni a fejem.
Késő délután volt
mikor betértem a jól megszokott utcába. Apró mosoly húzódott a számra mikor
megpillantottam a szürke egyszintű házunkat. Anyám nem hazudtolta meg magát a
rózsáskertje még mindig meg van és a fű is tökéletes pontossággal van lenyírva.
Hát igen, mindig is rajongott a kertekért és akár egész nap képes lett volna a
virágaival törődni. Néha már túl precíz volt ugyanis szinte még a virágok
közelébe sem lehetett menni másnak legfőbb nem nekem.
Ugyanis talán
mikor 12 éves lehettem nyertek egy két személyes utat Egyiptomba és persze
sehogy sem tudták megoldani, hogy én is velük mehessek. Ezért én maradtam és a
szomszéd öregasszonyra bíztak aki süket volt és egész nap a televíziót bámulta
ordítva. Mondanom se kell, hogy magasról tett arra, hogy mi van velem. Így
aztán egy egész hétig a magam ura voltam persze előtte az anyám az orromra
kötötte, hogy minden nap öntsem meg hőn szeretett virágait nehogy kiszáradjanak.
Megígértem azonban nem tartottam be. Ráadásul még ki is nyiffantak ugyanis
Louissal fociztunk és a labda véletlenül mindig a virág közé esett és az
helyett, hogy megfogtuk volna és úgy vettük volna ki, helyette belerúgtunk. Az
egész kert úgy nézett ki mint egy trágyadomb. Anyámat nagyon megviselte és
azóta semmit nem bíz rám.
Azonban most ezt
megszegtem és rá néztem. Láss csodát semmi bajuk nem lett. Vállat vontam és
elindultam felfelé a lépcsőn majd mikor az ajtó elé értem gyengéden megnyomtam
a csengőt majd meghallottam ahogy bent mozgolódás van. Biztos más vártak rám.
Pillanatok alatt
nyílt az ajtó majd néhány másodperc múlva anyám vörös hajzuhatagán kívül nem
láttam semmit. Úgy szorított magához mintha az élete múlna rajta én pedig már
kezdtem rosszul lenni a levegő hiány miatt.
- Anya engedj el
mert megfojtasz. – hápogtam és próbáltam kimászni a szorításából nem sok
sikerrel.
- Jaj Deborah már
azt hittem valami bajod lett. Már rég itthon kellene lenned. – sápítozott és
szerencsémre az apám a segítségemre sietett ugyanis s vállánál fogva elhúzta
tőlem.
Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel és csuktam be magam után az ajtót végül pedig a szüleimre
néztek.
Egy éve, hogy nem
láttam őket de semmit nem változtak. Ugyan olyan barátságos tekintettel néztek
rám mint mindig pedig tudom, hogy fáj nekik az amit az elmúlt években
csináltam. Bár hallgattam volna rájuk és haza jöttem volna. Akkor most nem
szomorkodnék az álmaim elvesztése miatt és még pénzem is lenne. Nem kellene az
Ő nyakukon lógnom.
- Bocsi, csak
gyalog jöttem ezért tartott ilyen sokáig az út. – néztem rá anyára sajnálkozva,
apa pedig megfogta a bőröndjeimet és bementünk az ebédlőbe majd letelepedtünk a
kanapéra mint régen amikor valami fontosat kellett megbeszélnünk.
Újra úgy éreztem
magam mint amikor gyerek voltam és figyelmeztetőt kaptam az igazgatótól mikor
Louissal elszöktem az osztálykirándulásról és rendőrökkel kerestettek minket.
Elég cikis helyzet volt és még életemben nem voltam annyira megrémülve mint
akkor ugyanis nem önszántunkból mentünk el. Mi csak egy kicsit körül akartunk
nézni aminek az lett a vége, hogy eltévedtünk ráadásul sötétbe. Én pedig félek
a sötétbe. Reszketek és izzadok sőt még beszélni sem tudok. Szörnyű
pillanataimat élem akkor. Ezért is alszok lámpával az éjjel.
- Miért nem
jöttél taxival? Vagy miért nem hívtál fel engem? Otthon voltam kimentem volna
eléd a reptérre. – nézett rám értetlenkedve apa.
Tényleg miért nem
hívtam fel őt? Teljesen kiment az eszemből pedig kijött volna.
- Fogalmam sincs.
– igen ez egy értelmes válasz tőlem. – Nem akartalak egy ilyen kis semmiséggel
zaklatni titeket…
Vagy inkább
egyszerűen csak szégyelltem magam amiért
még magam haza se tudok jönni. Azt akartam, hogy Ők is lássák, hogy már nem
vagyok az a naiv kislány aki régen voltam. Felnőtt nő vagyok aki meg tudja
oldani a saját problémáit…néha.
- Semmiség? –
szólalt fel felháborodva anya és ökölbe szorultak a kezei. – Neked az semmiség,
hogy ennyi hosszú év után végre haza költözöl?
Lesütöttem a
szemeimet ugyanis bűntudatom volt mivel ha lenne pénzem és tovább tudnám
folytatni a fősulit eszem ágában sem lett volna vissza jönni. De ezt Ők nem
tudják és nem is fogják megtudni, hogy csak kényszerből jöttem haza.
Ugyanis az igazat
tudják, hogy nincs pénzem és ez miatt kellett otthagynom az iskolát, de azt
nem, hogy semmi kedvem nincs itt dolgozni.
- Nem kell
túlreagálni. – mondtam félősen és éreztem, hogy elpirulok.
Nem nagyon
szerettem az emberek szemébe hazudni ráadásul a szüleimnek végképp nem. Hiú
reményeket táplálnak és tudom, hogy azt hiszik, hogy soha többet nem akarok
visszamenni New York-ba. Ahhoz nagyon nagy csoda kéne, hogy Doncasterben
maradjak. És az úgysem fog megtörténni.
- Deborah
egyszerűen nem találok szavakat. Hova lett az a bolondos kislány aki mindenből
hülyeséget csinált és állandóan mosoly volt az arcán? – ült közelebb apa és az
arcomat fürkészte. – Helyette egy felnőtt intelligens nő ül mellettem aki néha
megereszt egy apró mosolyt.
- Az a Deborah
eltűnt. Ez az új aki még arra sem képes, hogy eltartsa magát és valóra váltsa
az álmait. – vontam vállat egyszerűen, de a szemébe néztem.
Láttam a
szemeiben a csalódottságot és a sajnálatot. Tudja, hogy ez nem én vagyok. Ez
csak egy álca amit a világnak mutatok. Túl sokat szenvedtem már az évek alatt
és már nem tudom jóvá tenni.
Imádtam Amerikát,
de akkor is magányos voltam. A nagyi tényleg nagyon szuper volt meg a többi
ismerősöm is, de hiányzott a legjobb barát akivel bármit megoszthattam.
Próbáltam keresni, de senkiben nem bíztam meg annyira mint egy személyben.
És az érzések
most újra feltörnek. Louistól csak néhány utca választ el és megőrjít az a
tudat, hogy nem rohanhatok át hozzá és tömhetem tele a hülyeségeimmel. Hat év
telt el mióta elmentem, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rá. És
az utóbbi időben csak még nehezebb lett mivel szinte mindenhol az Ő képébe
ütköztem hála a One Direction nevezetű bandának. Bejött az élet neki és tudom
nagyon jól, hogy Ő már rég elfelejtett. Amit nem is csodálok, hisz világsztár
lett én meg…egy senki.
- Egyet se félts
majd ha újra Louis társaságában leszel újra a régi leszel. – ült át anya is a
másik felemre és megveregette a vállam.
Ők semmiről nem
tudnak. Nem tudják azt, hogy már nem vagyunk barátok és soha nem is leszünk.
Hogyani is tudhatnák hisz nem mondtam el azt, hogy én vagyok a hibás.
- Semmit nem
értetek. – álltam fel és elindultam a lépcsők felé fel az emeletre.
A falról a
megszokott családi képek világítottak. Ennyi év telt el és még mindig minden
ugyan azon a helyen van. Mintha megállt volna az idő a házban és olyan volt
mintha egy szentéjt állítottak volna nekem.
Lehet tényleg
hiányoztam neki és nem az miatt nem akarták, hogy ott maradjak mert nem volt
pénzük hanem azért mert engem féltettek. Hisz én voltam az egyetlen gyerekük
persze, hogy fontos voltam a számukra.
Én mégis
elszúrtam és képes voltam veszekedni velük csak azért, hogy járhassak arra a
méregdrága iskolára. Egy naiv fruska voltam aki nem gondolta át a cselekedeteit
szokás szerint.
Ruhástul dőltem
bele az ágyba és másodpercekkel később mély álomba zuhantam.
Viszonylag elég
nyugodt éjszakám volt ami nagy szó volt nálam ugyanis mostanában nem nagyon
tudtam az egész éjjelt végig aludni. Szerencsémre ez most nem így volt.
Reggel kipihentem
ébredtem fel és készülődtem majd mentem le a konyhába ahol csak anya volt és
amint leültem az asztalhoz egy tányért rakott elém ami tele volt étellel.
Rögtön a nagyi jutott eszembe aki ugyan ezt szokta csinálni.
- És mit tervezel
mára? – ült le velem szembe egy csésze kávé társaságban majd érdeklődve az
arcomat fürkészte.
Nagyon nincs
ínyemre, de úgy gondoltam, hogy ideje valami munka után keresnem. Tiszta fura
még csak bele gondolnom is, hogy munkába fog kellenem majd járni. Valahogy ezt
a szót nem nekem találták ki. De hát nem tehetek más. Ha minél hamarabb vissza
akarok menni New York-ba akkor minél előbb pénzt kell keresnem bármi áron.
- Hát gondoltam
ideje valami munkát találnom. – nyeltem le a pirítósomat anya pedig elismerően
bólintott.
Talán még büszke
is lesz rám amiért ennyire eltökélt vagyok. Még ha tudná, hogy mire akarom a
pénzt szerintem nem lenne ennyire boldog.
- Örömmel hallom.
Remélem sikerrel jársz. – biztatott és aztán már csak semmiségekről
beszélgettünk.
Elég gyorsan
megreggeliztem majd nagy nehezen útnak indultam. Szerencsére anya volt olyan
rendes és kölcsön adta az autót szóval nem kellett lejárnom a lábam.
Azonban mikor
elindultam munkát keresni abban már nem voltam ennyire szerencsés. Csupa olyan
hely volt szabad ami nem az én ízlésem.
Takarítani utálok
és nem is tudok. Inkább csak rendetlenséget csinálok szóval az kilőve. Főzni
úgy szintén nem tudok. Ha konyhába kerülök akkor rögtön hívhatják a tűzoltókat.
Pincérkedni sem tudok mivel kétbalkezes vagyok ami annyit tesz, hogy mindent elejtek.
És még
sorolhatnám a lehetőségeket mivel Doncasterben csak ezek voltak.
Délután fáradtan
nyitottam be egy étterembe és ültem le egy asztalhoz. Elegem volt a mai
napból…sőt az egész városból is. Vissza akarom kapni a régi életemet!
- Kit látnak
szemeim. – unottan emeltem fel a fejem és néztem a jövevényre. – Az örökké
vihogó Deborah White.
Rövid szőke haj,
piros ajkak, zöld szemek, vékony magas alkat. Ez csak egy személy lehet…
- Christina
Perry? – kerekedett el a szemem mikor megismertem a volt évfolyamtársamat az
általánosból.
Soha nem hittem
volna, hogy először pont belé fogok ütközni. Ugyanis Ő és én olyanok voltunk
mint a kutya meg a macska. A suli legnépszerűbb diákjaihoz tartozott és a
szüleitől mindent megkapott mivel gazdagok voltak. Féltékeny voltam rá mivel én
is olyan életről álmodoztam mint Ő. Viszont Christina meg én velem akart
cserélni ugyanis fülig szerelmes volt Louisba. Ezért is utált annyira mivel az
én barátom volt én nem az övé…mármint nem úgy a barátom, hogy jártunk meg
ilyesmi. Már tíz éves kora óta sminkelte magát és ez a szokása még mindig
megmaradt. Vajon mennyi pasija volt már az évek során. Ahogy elnézem szerintem
már meg sem tudja számolni. Tuti, hogy Ő a város egyik ribanca. Talán már
Louist is be tudta cserkészni sőt lehet még mindig járnak.
Jaj csak az ne
legyen igaz mert esküszöm akkor én tényleg meg tépem és nem fog érdekelni, hogy
nem a koromhoz méltó.
Már az arca is
irritál. És amúgy is miért vagyok én vihogó? Kikérem magamnak! Soha nem szoktam
vihogni…na jó csak akkor mikor nagyon jó kedvem volt a suliban. De az nem
lényeg.
- Igen én vagyok
az személyesen. – mutatott önmagára tiszta beképzelten, majd kérdezés nélkül
leült velem szembe és szólt a pincérnek. – Rég láttunk erre fele. Meguntad a
nagyvárosi életet? Hol is laktál eddig?
- New York. –
mondtam egyszerűen.
Őszintén
megmondva semmi kedvem nem volt vele csevegni. Talán ha jobb kedvem lenne még
elhallgatnám azt ahogyan dicsérgeti magát, de a mai nap után nem hiszem, hogy
sokáig fogom bírni.
- Ó tényleg. Hisz
akkor mindenki arról beszélt. – tette homlokára kezét és úgy csinált mintha
megütötte volna magát, de elég bénám színészkedni. – És most, hogy- hogy itt
vagy?
- Hát…öhm…- oké
most erre mi a francot válaszoljak? Nem hinném, hogy pont vele akarom
megosztani a problémáimat. – Honvágyam volt és úgy döntöttem szüneteltetem egy
kicsit a sulit.
- Nekem nem kell
hazudnod. – nézett rám és egy ravasz mosoly jelent meg a piros száján. –
Hiányzott Tommo, igazam van?
Hirtelen majdnem
kiköptem a kólám mikor elhagyta a száját a Tommo becézgetést. Most komolyan
kiről beszél már? Miért van olyan sejtésem, hogy Tommo az a Tomlinsonból
alakult?
- Hogy ki? –
kérdeztem egy bájos mosoly kíséretében.
Erre most tényleg
kíváncsi voltam. Reméltem, hogy csak én reagáltam túl a dolgokat és Christina
nem becézgeti Louist. Mert ha ez mégis így van akkor nyilvánvalóvá fog válni,
hogy valami volt köztük vagy van. De persze ez engem egy kicsit sem érdekel!
- Tommo. –
ismételte meg újra, de mikor észrevette az értetlen arcomat szem forgatva tovább
folytatta. – Louis! Ne mond már azt, hogy elfelejtetted a legjobb barátod.
Kényelmetlenül
elkezdtem fészkelődni a széken és kellemetlenül éreztem magam. Ő nem tudja,
hogy én és Louis már nem vagyunk barátok. Akkor ezek szerint semmit nem tud
Róla.
- Ó.
- Ó? Ennyi? –
kérdezte felháborodva. – Könyörgöm Louisról beszélgetünk Te pedig úgy nézel ki
mint egy vámpír. Régen ilyenkor már boldogan beszélgettél meg nevetgéltél.
Hangosan
horkantottam egyet amit meghallott és értetlenül nézett majd összehúzta a
szemöldökét és a széknek támaszkodott. Elég félelmetes nézett. Azonban meglep a
viselkedése. Tök normálisan beszél és nem gúnyolódik. Lehet, hogy az évek alatt
az Ő esze is megjött és már rájött arra, hogy nem is néz ki annyira jól mint
amit Ő azt képzeli.
- Az régen volt.
Azóta rengeteg idő telt el. – mondtam egyszerűen és elkezdtem a poharammal
játszani.
- Minden rendben
van veled? – kérdezte meg barátságosan és éreztem, hogy az arcomat fürkészi.
- Nem hinném,
hogy ezt pont veled szeretném megbeszélni. Ne haragudj, de mi soha nem volt
annyira jóban. – néztem rá sajnálkozva azonban jól esett a törődése.
- Tudom úgy ahogy
azt is, hogy magányos vagy. – válaszolta majd tovább fojtatta. – Gondoltam jól
esne ha elmondanád, hogy mi bánt és talán még segíteni is tudnák.
- Nem hinném. –
csóváltam meg a fejem.
- Fogadunk?
Pszichológiát tanulok az Oxfordon. – mondta és kihúzta magát.
Neki bejött az
élet. Ki sem néztem volna belőle, hogy valaha főiskolára adja a fejét.
- Az jó lehet. –
mondtam szűkszavúan és még rosszabbul éreztem magam.
- Figyelj én
komolyan beszélgetnék veled. Ne a múltat nézd, hogy mi volt. Mindenki változott
az évek alatt…
- Akár még
barátnők is lehetnénk. – varázsoltam egy igaz mosolyt az arcomra amitől egy
fokkal jobb kedvem lett.
Igaza van. Az
emberek változnak. Nem azt kell néznem, hogy milyen volt általánosban.
Megváltozott és a jó értelembe. Szükségem valakire akinek ki tudom önteni a
szívem.
§§§
Teltek a napok
aztán a hetek, de normális munkát még mindig nem találtam. Ez miatt napról
napra rosszabbul éreztem magam mert állandóan azt járt az eszembe, hogy a
szüleim akár melyik pillanatban kifakadhatnak, hogy csak élősködök rajtuk. Nem
mondták a szemembe, de akkor is éreztem mikor rám néztek a vacsoránál amikor az
egész család együtt evet.
Minden nap úgy
keltem fel, hogy na majd ma sikerülni fog azonban nem így lett. Ugyanis szinte
ki sem mozdultam a szobámból és mégis azt vártam, hogy majd így szerencsém
lesz.
- Deborah jó
hírem van a számodra. – rontott be egyik reggel anya a szobámba majd kérdezés
nélkül felhúzta a redőnyöket én pedig rosszallóan néztem rá.
Egy dolog van
amit a világon a legjobban utálok az pedig az ha valaki felébreszt. És Ő ezt
nagyon jól tudja mégis szeret az idegrendszeremmel játszani. Remélem tényleg
annyira jó hírt hozott mint amilyennek Ő mondja.
- Anyaaaa még
csak reggel 8 óra van. – mutattam az éjjeliszekrényemen álló órára ami pontosan
nyolcat mutatott. – Ajánlom, hogy tényleg ennyire sürgős legyen, mert tudod,
hogy milyen vagyok ha felébresztenek. – tornásztam fel magam ülő helyzetbe majd
kócos hajamba túrtam és úgy meredtem anyára aki eddig már letelepedett az
ágyamra.
- Találtam munkát
neked! – mondta tisztára bezsongva.
Az álmosság
rögtön kiment a szememből helyette felsikoltottam és a szám elé kaptam a kezem.
Azt hittem, hogy
még mindig álmodok. Az kizárt dolog, hogy azt mondta, hogy talált munkát.
Istenem,de jó volna. Akkor minél előbb össze tudnám szedni a pénzt és mehetnék
vissza New Yorkba.
Újra normális
életem lehetne és nem kellene Christina tanácsait hallgatnom nap mint nap, hogy
miként béküljek ki Louissal. Szinte minden nap átjön és úgy viselkedik velem
mint egy beteggel. Pedig mondtam, hogy az égvilágon semmi bajom és miattam még
térden állva is könyöröghet akkor sem fogom felkeresni Louist és bocsánatot
kérni. Azt már nem! Nem csak én vagyok a hibás hanem Ő is.
- Ez most komoly?
– kérdeztem nevetve és elkezdtem tapsolni örömömben.
- A legkomolyabb.
Már ma mehetsz is. – mondta mosolyogva anya és egy papírdarabkát nyomott a
kezemben amin egy cím volt.
Az utca és a
házszám is ismeretlen volt szóval jobbnak láttam ha minél előbb elkészülök és
elindulok mivel szerintem egy kicsit bolyogni fogok ugyanis a városnak erről a
részéről még életemben nem hallottam.
Vigyorogva
másztam ki az ágyból és mentem be a fürdőbe majd öltözködtem fel. Egész
reggelem totál fel lett dobva mivel újra New York lebegett a szemem előtt.
Lehet már csak néhány hónapot kell itt kibírnom és újra visszamehetek és valóra
válthatom az álmaimat.
Gyorsan
megreggeliztem majd úgy döntöttem, hogy ma gyalog vágok neki az útnak. Anya
elég normálisan elmagyarázta, hogy hova menjek szóval volt némi elképzelésem.
De így is délután
volt mikor betértem abba az utcába ami a papírdarabkán volt. Persze, hogy nem
ismertem ezt a helyet mivel tele volt modern házakkal és látszott rajtuk, hogy
egy milliomos negyedbe csöppentem. Szinte az összes ház előtt egy menő autó
állt.
Oké ez nem az én
stílusom. Anya mindent elmondott csak azt nem, hogy mit fog kellenem csinálni.
Szobalány tuti nem leszek egy milliárdos családnál az biztos. Engem senki nem
fog ugráltatni ráadásul nem valami sznob nép akik szinte már a seggüket sem
tudják maguk kitörölni. Na nem én abból nem kérek!
Azonban lehet ez
csak az én elképzelésem. Ki tudja lehet az anya barátnője normális nő. Hisz
rendes dolog volt tőle, hogy csak úgy munkát ajánlott.
Megszorítottam a
válltáskámat és elkezdtem lassan sétálni a járdán közben pedig a házszámokat
néztem majd nagyot dobbant a szívem mikor egy szürke emeletes kocka házon az a
szám volt ami a papíron is.
Viszonylag ez a
ház volt a legegyszerűbb az összes többi közül. Kis kert amiben egy virág sem
volt viszont a fű sokkal zöldebb volt mint a többi és tele volt gyerek
játékokkal. Mint például hinta, csúszda és labdák.
Az már biztos,
hogy gyerek van és kicsi! Legalább egy jó dolog mivel szeretem a gyerekeket és
ők is el vannak velem.
Megráztam a fejem
és hatalmasat nyeltem majd becsöngettem. Lélegzetemet vissza fogtam és úgy
vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Éltemben nem izgultam még ennyire mint most.
Ki tudja, hogy milyen elmebeteg nyit ajtót, vagy lehet, hogy téves helyre
jöttem ezért kihívják rám a rendőröket. Habár ez nem fog megtörténni hisz nem
egy filmben vagyok.
Teltek a percek
majd lépések zaja hallatszott és végül kinyitódott az ajtó én pedig azt hittem
mentem megfordulok és elmegyek haza.
- Szia Deborah
már vártalak. – nézett rám mosolyogva Jay Tomlinson majd kitárta az ajtót, hogy
utat tudjon engedni nekem.
Én azonban nem
mozdultam. Helyette tátott szájjal bámultam az asszonyra akit oly jól ismertem.
Ugyanis Ő volt Louis anyukája! Felfoghatatlannak tartottam ezt az egészet,
pedig tudom nagyon jól, hogy valós. Ezer nő közül is megismerném barátságos
arcát, pont mint a fiáé. Hisz gyerekkoromba szinte mindennapos vendég voltam
náluk és mellesleg Ő csinálta a világon a legjobb kakaót. És mindezek mellett anyám nagyon jó barátnője
volt.
De akkor is mit
keres Ő itt? Mármint, Ők nem itt laktak hanem két utcával arrébb a mi
házunktól. – Tudom, hogy meglepődtél, de ne ácsorogj az ajtóban mivel a
szomszédok még pletykálni kezdenek. – tette vállamra a kezét és gyengéden
megbökött én pedig magamhoz tértem meglepettségemből.
A folyosó
közepétől azonban nem mentem tovább. Csak bámultam a berendezést és a lépcsőt
ami gondolom az emeletre vezetett. A szememet pedig egy fénykép ütötte meg a
szekrényen ahol Louisra ismertem és a testvéreire. Egy apró mosoly húzódott a
számra mikor tudatosult bennem, hogy mennyit változtak. Megnőttek!
- Az a kép akkor
készült mikor Louis bekerült az X-Factorba. – kapta el a tekintetemet Jay és
hatalmasokat pislogott. Mintha a gondolatomba olvasott volna ugyanis pont Loun
járt az eszem aki a képen önfeledten nevetett és kék szemei szokás szerint
csillogtak.
- Mi ez az egész?
Miért kellett ide jönnöm? – fordítottam el a fejem a képtől és kérdően a nőre
néztem. – Anya azt mondta, hogy talált nekem valami munkát, de nem gondoltam,
hogy pont itt.
- Igen mivel
tudta, hogy akkor nem vállalnád el. Azonban nekem szükségem van Rád. – mondta
és szokás szerint mosolygott.
- Rám? Hisz évek
óta nem is látott. Honnan tudja, hogy nem vagyok egy őrült?
- Te még mindig
ugyan az a Deborah vagy aki berúgta foci labdával a konyha ablakomat majd azt
hazudta, hogy egy gólya repült neki. – dőlt az ajtófélfának én pedig zavartan
lehajtottam a fejem.
Az hittem
elfelejtette már. Könyörgöm tíz éves volt és én is ugyan úgy akartam focizni
mint Louis, de nem értettem meg, hogy én lány vagyok és soha nem fogom tudni
utánozni. Aztán ez lett a vége. Persze Jay nem haragudott meg sőt inkább jót
nevetett rajta és még a szüleimnek sem mondta el.
Valahogy úgy
éreztem magam mint régen. A szívem mélyén rettentően örültem neki, hogy újra
beszélhetek vele és Ő nem ítél el. A szemébe még mindig ugyan az a kislány
vagyok aki voltam mielőtt elmentem. És ezért hálás vagyok neki! Még ha a fia
utál is. De ahogy elnézem azt nem tudja és én sem fogom elmondani neki, hisz
úgysincs itt…vagyis remélem.
- Nyugi már nem
vagyok annyira veszélyes. – szabadkoztam és mentegetés képen felnyújtottam a
kezeimet. – De még mindig nem tudom, hogy mit kellene csinálnom…
- Ja persze. –
csapta homlokon magát majd közelebb jött gondolom azért, hogy jobban értem a
mondanivalóját. – Semmi dolgod nem lesz csak annyit, hogy a lányokra fog
kellened vigyázni. – mondta nemes egyszerűséggel én pedig értetlenül bámultam
rá.
Azonban mielőtt
megkérdezhettem volna pontosan négy kislány jött elő az egyik helységből. Mind
a négyet ismertem már mikor kicsik voltak azonban most már nagy lányok lettek.
Lottie már kész
nő lett, de komolyan, mikor utoljára láttam még azt asztalt sem érte fel most
meg már a szeme is ki van sminkelve. Fizzy sincs sokkal lemaradva igaz ő nincs
kisminkelve viszont hatalmasat nőtt. Az ikrek pedig már járni tudnak viszont
még mindig nem tudom Őket megkülönböztetni ugyanis Daisy és Phoebe szinte
olyanok mint két tojás.
De amit én a
legjobban szerettem bennük az-az volt, hogy mind a négy lánynak pontosan olyan
kéken virító szemeik voltak mint a bátyjuknak. Le sem tudnák tagadni, hogy
Louis a testvérük.
- Jé Deb. Már
rettentően hiányoztál. – ölelt meg Lottie és Fizzy közben pedig csillogó
tekintettel néztek rám.
Azt hittem, hogy
már elfelejtettek hisz kicsik voltak. Talán Lottie 8 éves lehetett.
- Nocsak még
emlékeztek Rám? – húzódtam el tőlük és mosolyogva néztem rájuk.
Nagyon
megörültem, hogy láthatom Őket. Nekem ők mindig is olyanok voltak mint a nem
létező lány testvéreim. A suliban is ha valami bajuk volt én megvédtem őket és
akár mint el mertek mondani.
- Téged
lehetetlen dolog lett volna elfelejteni. – mondta fejcsóválva Fizzy majd tovább
folytatta. – Louis szinte minden nap rólad beszélt…
- Komolyan Te
leszel a dadánk. – jött mellém Phoebe vagy Daisy őszintén fogalmam sincs,
mindegy valamelyik iker.
Azonban
csalódottan fordultam felé mert kíváncsi lettem volna Fizzy mondatának a
végére. Vajon tényleg igaz az, hogy Lou minden nap rólam beszélt? Az lehetetlen
hisz utál. Lehet csak félre értelmezte a dolgokat és nem is rólam beszélt.
- Fogalmam
sincs…- néztem rá tanácstalanul majd Jayre néztem aki csak mosolyogva
gyönyörködött bennünk. – Jay Te komolyan azt akarod, hogy én vigyázzak rájuk?
- Reménykedek
benne, hogy igent mondasz. – mondta magabiztosan én pedig csak elgondolkoztam.
Ez nem is lenne
olyan rossz munka ráadásul még a lányokat is szeretem és Ők is szeretnek engem.
Szóval nem lenne sok gondom velük. Meg aztán amúgy is mi dolga van egy dadának?
Semmi olyan különös. Csak enni ad a gyerekeknek, kiviszi a parkba sétálni segít
megírni a leckét aztán nézi ahogy játszanak majd elteszi aludni és haza megy.
Nem nagy feladat és még csak tudás sem kell hozzá.
- De ez biztos?
Mivel Lottie már nem kicsi és szerintem neked is van rengeteg szabadidőt…
- Lottie
serdülőkorban van szóval nem merném rábízni a többieket. Nekem pedig dolgoznom
kell szóval nincs annyi időm foglalkozni velük. Louis pedig két havonta egyszer
ha haza jön és akkor sem a legmegbízhatóbb. – fakadt ki a nő majd mikor fiáról
kezdett el beszélni elfutotta a pulykaméreg. Úgy látszik nem nagyon örül neki,
hogy egy szem fia világsztár lett amit meg értek. – Nézz Rá. Szabadságon vannak
egész nyáron és úgy döntött, hogy haza jön. Tudod mit csinál mióta itt van? Az ég
világon semmit. Csak a hülyeségeken jár az esze, tegnap elúsztatta a fél
fürdőszobát pedig csak annyit mondtam neki, hogy kapcsolja ki a mosógépet…
A vér megállt az
ereimben…Louis itt van? Fenn az emeleten a szobájában én pedig lenn? Ami azt
jelenti, hogy még itt is lesz egy jó darabig én pedig itt fogok dolgozni? Na jó
nem hátrálhatok meg. Lehet még csak találkozni sem fogunk hisz most sincs itt…
- Anya véletlenül
nem láttad a répás felsőm mivel már megint ni…- lépések zaja hallatszott az
emeletről én pedig félve néztem fel a jövevényre.
Égnek álló haj,
tengeréken csillogó szemek, vékony magas alkat…Louis semmit nem változott!
Ugyan olyan mint régen csak magasabb lett de még a stílusa is megmaradt. Csíkos
felső még mindig a kedvence ezek szerint.
Istenem miért ver
ilyen hevesen a szívem és miért akarok most azonnal a nyakába borulni és
bocsánatot kérni? Az én Loum akit az évek alatt el akartam felejteni, de mégsem
sikerült. Ugyan úgy érzek iránta mint régen. Soha nem haragudtam rá és nem is
fogok. Az életem része és akár mit csinál az is marad.
Meglátott a szája
pedig tátva maradt. A mondatát nem fejezte be helyette tetőtől talpig végig
mért majd az arca elsötétült ami azt jelentette, hogy még mindig utál és ezt
meg is értem. Durva dolgokat vágtam a fejéhez amiket nem gondoltam át, persze
rögtön meg is bántam, de most már semmi jelentősége nincs. – Te meg mit keresel
itt? – szögezte nekem a kérdést lenézően.
Eddig még soha
nem beszélt így velem ezért is esett ennyire rosszul.
- Öhm…szia Louis.
Rég láttalak. – tűrtem zavartan a fülem mögé a hajam majd barátságosan rá
mosolyogtam azonban Ő nem utánozta a gesztusomat.
- És? Nem nagyon
erőltetted meg magad, hogy láss. – kulcsolta össze a kezeit és a falnak dőlt
majd onnan nézett le. Meg sem fordult a fejébe, hogy lejöjjön a lépcsőn és
öleljen meg. – Azt hittem, hogy ez volt a célod, vagy nem?
- Nem. – ráztam
meg a fejem. – Félre értetted a dolgokat. Tudod, hogy milyen vagyok.
Gondolkozás nélkül beszélek aztán pedig megbánom.
- Nekem nagyon is
komolynak tűntél. Szóval bocs, de nem érdekelsz. – horkantott fel gúnyosan én
pedig kis híján elbőgtem magam.
Miért viselkedik
ennyire gonoszul velem? Bocsánatot kértem mit akar még. Szükségem van rá! –
Úgyhogy nyugodtan el is húzhatod a csíkot. Nem fogok érte megharagudni.
- Louis, Deborah
a húgaid új dadája szóval naponta nálunk lesz. – nézett rá Jay a fiára az pedig
csak undorodva elhúzta a száját.
- Nekem nem kell
dada szóval akkor nem kell találkoznom vele. – vont vállat egyszerűen majd
sarkon fordult és vissza ment gondolom a szobájába.
Kellemetlenül
éreztem magam mivel mindenki kérdően engem nézett. Nincs kedvem magyarázkodni
ahhoz pedig végképp nincs hangulatom, hogy mondjam el mi történt.
- Hát akkor
holnap találkozunk. – erőltettem egy mosolyt az arcomra majd az ajtót vettem
irányba és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házukat.
Soha nem hittem
volna, hogy ennyire megutált. Reménykedtem benne ha egyszer viszont láthatom
mindent onnan folytatunk ahonnan abba hagytuk. Tévedtem.
Mérgesen vágtam
be a házunk ajtaját majd találtam szembe magam az anyámmal.
- Köszi ezt a
remek munkát. – mondtam gúnyosan. – Miért nem mondtad, hogy a Tomlinson
lányokra kell vigyáznom? – keltem ki magamból és kiabáltam.
- Ha megmondtam
volna elmentél volna? – húzta fel a szemöldökét anya én pedig csak lesütöttem a
szemem. – Nem. És belehaltál? Nem…
- De igen! És
bele is fogok…sőt már holnap élve eltemetnek…- kiabáltam majd idegesen
felrohantam a szobámba és becsaptam magam után az ajtót.
Ha naponta el fog
kellenem hallgatom Louis gúnyolódását abba bele pusztulok. Vissza akarom kapni
a régi barátomat akibe 14 éves koromba bele szerettem és aki miatt nem tudtam
normálisan boldog lenni mivel állandóan őt kerestem és hozzá hasonlítgattam a
fiúkat. Ezerszer eldöntöttem, hogy túllépek rajta de eddig még soha nem
sikerült.
§§§
- Gyerünk Deb
mesélj magadról. – könyörögve néztek Rám a lányok én pedig csak a fejemet
csóváltam.
Soha nem hittem
volna, hogy valaha így fog tetszeni egy munka. De ez tényleg tökéletes volt.
Mivel úgy tekintettem rájuk mint a kistestvéreimre akiket már régen nem láttam.
Mikor velük voltam az idő csak úgy repült és azt vettem észre, hogy már egy
hónapja dolgozok. Ez idő alatt nem történt semmi jelentős dolog, azt
leszámítva, hogy Louis úgy kezel mintha láthatatlan lennék.
Komolyan úgy
viselkedik velem mintha nem is léteznék. Eleinte még fájt ez a viselkedése, de
most már hozzá szoktam. Nem fogok könyörögni neki és a bocsánatkérésnél többet
nem tudok csinálni. Ha egyszer ennyire hülye akkor legyen. Nincs rá szükségem
nélküle is nagyon jól megvagy és meg is leszek.
- Hisz mindent
tudtok rólam. – mondtam egyszerűen és a kanapénak döntöttem a hátam. – Talán
még többet is mint amit én tudok magamról.
- Igen ez igaz
viszont amíg Amerikában éltél semmit nem tudtunk rólad. – kulcsolta össze a
kezét Daisy vagy Phoebe. Még mindig nem tudom őket megkülönböztetni és ez miatt
mindig össze keverem őket persze Ők ezt nem nézik jó szemmel. – Mit csináltál
ott?
- Már ezerszer
elmondtam, hogy iskolába jártam és író szeretnék lenni, Daisy…
- Phoebe vagyok.
– húzta fel az orrát és elvonult az egyik fotelba.
Remek és már
megint összekevertem őket.
- Bocs lányok, de
szerintem mindig össze foglak keverni. – néztem rá sajnálkozva az Ő arca pedig
megenyhült. – Annyira egyformák vagytok, hogy az már nem igaz.
Lottie felállt
mellőlem majd az ikrek hegyé állt és az egyik haját copfba kötötte míg a
másikét szétengedte.
- A copfos Phoebe
a sima Daisy. – magyarázta, legalább így most már meg fogom tudni őket
különböztetni. – Így nem fogod össze keverni. – húzta ki magát büszkén majd
újra helyet foglalt mellettem.
Igazából ez nekem
soha nem jutott volna az eszembe. Egyébként nagyon jó ötlet mert így most már
különböznek és nem lehet össze keverni.
- Köszi. Jó
ötlet. – néztem rá hálásan.
- Igazából Louis
találta ki mivel elege volt belőle, hogy az ikrek mindig azzal vádolják, hogy
nem szereti őket. – vette át a szót Fizzy az én arcomról pedig lehervadt a
mosoly és ezt a lányok is észre vették.
Nem nagyon
szerettem ha szóba került a bátyjuk. Kellemetlenül éreztem magam és ha tehettem
általában gyorsan témát váltottam. Azonban ki vagyok én, hogy megtiltsam azt,
hogy Louisról beszéljenek? Senki, hisz a testvérük akit alig látnak. Persze,
hogy örülnek neki, hogy otthon van és minden pillanatot vele szeretnének tölteni.
- Te és Louis már
nem vagytok barátok? – szólalt meg csendesen Daisy az én szívem pedig össze
szorult.
Erre most mit
válaszoljak? Eléggé nyilvánvaló, hogy már nem vagyunk barátok. Ők sem hülyék,
hogy nem vennék észre. Ráadásul már nem is gyerekek akik előtt csak úgy
titkolózni lehet.
- Ki szólított? –
Louis egy szempillantás alatt jelent meg a nappaliban majd mikor észre vett
csak a szemét forgatta, de nem mozdult.
Oké, hogy a
francba tudott ilyen hamar lejönni az emeletről. Legalább valami zajt csaphatott
volna vagy valami. Akkor legalább gyorsan el tudtam volna menekülni a
fürdőszobába vagy valahová. – Csak nem én voltam a téma?
- De igen! Azt
kérdeztük Deptől, hogy barátok-e vagytok még. – állt fel Lottie én pedig
éreztem, hogy elpirulok. – Azonban nem válaszolt.
- Nem mivel pont
akkor jött le. – próbáltam kihúzni magam a válasz alól, de aki a helységben
volt mindenki rám nézett.
- Most már
azonban válaszolhatsz. – tette hozzá Fizzy.
Hatalmasat
nyeltem persze csak időhúzás miatt. De nem sok sikerem lett. Lopva ránéztem
Louisra aki csak az égnek emelte a tekintetét. Mintha félt volna a választól.
- Hát…őh…mi már
nem vagyunk annyira jóban ugyanis egy lepcses szájú liba voltam aki nem tudott
parancsolni a szájának. Nem gondolkoztam mielőtt beszéltem és ez miatt
megbántottam az életemben elég sok mindenkit akit nem akartam.
Néma csend lett
és tátott szájjal bámultak. Éreztem Louis pillantását az arcomon azonban én
tüntetőleg nem néztem rá. Lehet magára ismert és talán majd minden jó lesz
újra.
- Pedig te vagy a
világon a legjobb fej csaj. – szorította meg a kezem Phoebe én pedig csak
barátságosan rámosolyogtam.
Aranyos volt
ahogy a kék szemeivel nézett és sugárzott róla az őszinteség. Nyolc éves, de
sokkal fejlettebb a gondolkodása mint a többi vele egyidős lánynak.
- Oké lányok
mennyetek ki a kertbe és ott várjatok meg. Elmegyünk focizni…- csapta össze a
tenyerét Louis majd elkezdte kifelé nyomni a lányokat.
Rossz előérzetem
támadt. Ugyanis szerintem velem akart négyszemközt beszélni. Talán megharagudott
az előbbi mondatomért? Már megint úgy beszéltem, hogy nem gondolkoztam. Minek
kellett válaszolnom arra az ostoba kérdésre. Most még jobban utálni fog mint
eddig.
- Ne máár. Az
olyan uncsi. – kezdett el nyavajogni a négy lány, de azért engedelmeskedtek bátyjuknak
és libasorba kimentek a nappaliból.
Csend telepedett
a helységre és feszült lett a hangulat. Ennek rossz vége lesz érzem.
- Örülnék neki ha
nem tömnéd tele a fejüket hülyeségekkel Deborah. – jött közelebb én pedig csak
nagy szemeket meresztettem.
De nem a mondata
végett hanem azért mert ahogy szólított. Ő volt az egyetlen aki soha nem
szólított a teljes nevemen. Ő találta ki a Bo becézgetést mivel szerinte az
sokkal menőbb volt és jobban illett rám. Ezért is olyan fura most ezt a
szájából hallani. És rettentő szarul esik.
- Szóval Deborah.
Nocsak a Bo már nem menő, vagy talán túl gyerekes? Esetleg elfelejtetted?-
zúdítottam rá a kérdéseket ő pedig csak egyik lábáról a másikra állt. – Mi van
Louis csak nem elfelejtetted a legjobb barátod nevét amit Te találtál ki. –
tettem még hozzá a hatás kedvéért Ő pedig gúnyosan felhorkantott majd rettentő
közel jött hozzá.
Rég volt már
ennyire közel és ezért is volt fura ez az egész helyzet. Újra el tudtam veszni
kék szemeibe és éreztem finom illatát mint régen. Csak akkor mosolyogva nézett
míg most gyűlölködve.
- Bo számomra
megszűnt létezni. Meghalt és soha nem fog visszajönni! – sziszegte a fogai
között.
Éreztem a
könnyeim keserű ízét a számomba, de erős voltam ezért nem sírtam el magam pedig
legszívesebben ordítottam volna. Szavai lyukat égettek a szívemben és a
fülemben zengtek. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani.
- Felejtsd el a
múltat Louis. Elmúlt és én itt vagyok. Megbántam amiket mondtam, de a
bocsánatkérésnél többet nem tudok csinálni. Sajnálom…
Nem válaszolt
semmit csak a szemeim közé nézett én pedig álltam a nézését. Valami
megmagyarázhatatlan volt a kék szemeimben. Mondani akart valamit azonban mikor
szólásra nyitotta volna száját helyette megfordult és ment néhány lépést majd
felnézett a lépcsőkre.
- Tudjátok, hogy
a hallgatózás nem szép dolog? – kérdezte Lottie és Fizzy párost akik
elfehéredve bámultak le a bátyjukra majd amilyen gyorsan csak tudtak
elrohantak.
Remek még ők is
végig hallgatták ezt az egész beszélgetést. Legalább tudják az igazat és nem
fognak faggatni, hogy miért nem vagyunk barátok.
§§§
- Esetleg nem
tudnál nekem segíteni? – kérdezte egyik késő délután Jay mikor elvileg a
lányokra kellett volna vigyáznom, de őket még nem is láttam ugyanis az egész
ház úgy nézett ki mint egy csatatér.
Az asszonyra
ugyanis rájött az éves takarítási láz és most azon volt, hogy az összes
felesleges cuccot eltávolítsa mivel szerinte semmit nem lehet találni. Ennek
következtében dobozok hada sorakozott a folyosón és a lépcsőkön a többi szobából
pedig porfelhő áradt ki. Nem mondom benne vannak de rendesen a melóban.
- Szívesen! –
mondtam gondolkodás nélkül és kivettem a kezéből az egyik hatalmas dobozt
amivel egyensúlyozott. Idejében vettem el mivel szerintem ha még egy percig
kellett volna tartani lefordult volna lépcsőről.
- Életmenő vagy.
Az egész ház olyan mint egy szemétdomb ráadásul mindjárt indulnunk kell az
anyámhoz is akitől nem lehet elkésni. – mondta kétségbeesetten közben pedig a
lányait szólogatta, hogy siessenek.
Szinte meg feledkezett
rólam aminek jelen esetben nem nagyon tudtam örülni mivel eléggé nehéz volt a
doboz.
Csak akkor
pillantott rám mikor halk nyögés hagyta el a számát és az egész fejem tiszta
vörös volt a súlytól. – Ó hát persze, megtennéd hogy felviszed a padlásra?
Nézett rám
kiskutyaszemekkel aminek én soha nem tudtam ellenkezni. Mintha csak Louis nézne
rám. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy kizárt dolog mivel a padlások
általában félelmetesek ráadásul még sötétek is. Igen 20 éves vagyok és félek a
félelmetes helyektől, na és akkor mi van.
- Persze. –
bólintottam mosolyogva majd elindultam.
Gyorsan szedtem a
lépcsőfokokat mivel nem volt kedvem elejteni a dobozt. Ki tudja milyen értékes
holmik vannak benne én meg képes lennék csak úgy összetörni.
Nagy nehezen
kinyitottam az ajtót és már rögtön sötétséggel találtam szembe magam. Csak egy
aprócska ablakon át szűrődött be fény ami nem volt valami biztatató.
De ha ez még mind
nem lett volna elég az ajtó magától becsukódott. Persze még ez is ijesztgessen.
Gondolkodás
nélkül megindultam előre, de néhány másodperc múlva véletlenül bele ütköztem
valamibe én pedig hangosan felsikítottam.
A félelmem
azonban felesleges volt mivel az a valami Louis volt. A szerencsétlenje zenét
hallgatott fülhallgatón keresztül ezért nem vette észre, hogy valaki feljött.
- Jesszus azt
hittem beszakad a dobhártyám. – vakarta meg a fülét miközben felhúzott a
földről ugyanis az ijedségtől elvesztettem az egyensúlyom és szépen rám esett a
doboz.
Hálásan fogadtam
el a felém nyújtott kezét ám mikor kezeink összeértek bizsergés futott végig az
egész testemen. Felettébb különleges. – Mit keresel Te itt fenn?
- Az anyukád
küldött fel, de már húzok is le. – hadartam el gyorsan majd amilyen sebesen
csak tudtam az ajtóhoz rohantam, de az valamiért nem akart kinyitódni.
Húzogattam, feszegettem de semmi értelme
nem volt. – Oké jó vicc, de most már kinyithatod. – fordultam Lou felé aki
értetlenül bámult rám.
- Parancsolsz? –
kérdezte én pedig az ajtóra böktem Ő pedig végre vette a lapot és lenyitotta a
kilincset, de neki sem nyitódott ki. – Mi lett ezzel?!
Beszélt de nem
nekem hanem az ajtónak. Most aztán tényleg tele volt a liberóm. Sötétben,
Louissal egybezárva. Szerintem ez eléggé horror filmbe illő.
Azonban mielőtt
újra megszólalhatott volna kuncogás hallatszott kintről.
- Lottie, Fizzy azonnal nyissátok ki! –
kiabálta Louis és az ajtóra csapott idegesen. – Ne akarjátok, hogy kijussak
innen…
A két lány nem
válaszolt hanem helyette autó motorja zúgott fel lentől. Ami csak egyet
jelentett- Jay elindult az anyukájához és mi pedig itt ragadtunk! Azt hiszem
most már van okom a félelemre. Mi lesz most velem? Én komolyan félek a
sötétben.
Megsemmisülten
rogytam le egy dobozra majd felhúztam a térdeimet és átöleltem őket. Mert
kellett nekem ide feljönnöm. Legalább nem vagyok magam ami egy biztató jele.
Habár mi értelme van, hisz úgysem fog hozzám szólni. Egyáltalán, hogy jutott a
két lány eszébe az, hogy bezárjanak ide minket. Mintha az egészet kitervelték
volna előre. Na várjanak csak majd ha kijutok innen…
Minél jobban
sötétedett én pedig minél jobban reszkettem. Nem tehetek róla, de félelmetes
volt ez a hely ráadásul Louis még csak nem is foglalkozott velem. Csak
nyugodtan nyomkodta a zenelejátszóját az egyik sarokban majd néha rám nézett.
De aztán azt
vettem észre, hogy szorosan mellém ült. Meglepetten ért a dolog, de nem bírtam
rá nézni. Ki akarok innen jutni és világost akarok most!
- Még mindig
félsz a sötétben, igaz? – kérdezte és hallottam a hangján ahogy mosolyog.
- Ezt meg honnan
veszed? – kérdeztem úgy mintha tökéletesen érezném magam. Mintha nem tudná. De
akkor is tagadni fogom. – Kiválóan érzem magam! – válaszoltam majd felhúztam az
orrom mire ő hangosan felnevetett.
Amióta újra
találkoztunk most hallottam őt igazán először nevetni. Nem gúnyosan és nem is
megjátszottan hanem a szívéből nevetett. Ez a tudat pedig engem is
megnyugtatott. Mintha minden olyan lenne mint régen volt.
- Ó tényleg? –
húzta fel a szemöldökét. – Pedig nem úgy nézel ki.
- Miből gondolod?
– kérdeztem nagyképűen.
- Reszketsz mint
a kocsonya, a térdedet ölelgeted, próbálsz menőnek látszani, ráadásul süt rólad
az hogy tele van a liberód. – sorolta az érveket az én arcom pedig lángba
borult. – Pont mint régen. – tette még hozz.
Apró mosoly
húzódott a számra mikor ezeket sorolta. Úgy beszél mint aki még mindig a
legjobb barátom. Valahogy kezdtem magam jobban érezni.
- Talán igazad
van. – hagytam rá majd újra össze rezzentem mikor az egyik doboz véletlenül
ledőlt magától. Idegbajt kapok ettől az egésztől. – Oké beismerem még mindig
félek…
- Tudtam, tudtam.
– szajkózta mint egy ötéves.
Aranyos volt, de
tényleg. Ám mielőtt bármit szólhattam volna rám vetette magát és elkezdett
csikizni ahol csak tudott. Sikoltoztam mint egy őrült, de most nem a félelemtől
hanem a nevetéstől.
- Louis mit
csinálsz? – kérdeztem lihegve majd a másik pillanatban lefordultunk a földre és
ott folytatta tovább. Az egész testével rám nehezedett, de nem zavarta.
Helyette önfeledten nevetett és látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
- Régen ez segíteni
szokott, vagy nem emlékszel? – hagyta abba majd mosolyogva az arcomat
fürkészte. – Akár hányszor féltél én mindig megcsikiztelek mivel tudtam akkor
nem gondolsz rá…
Mosolyogva
hallgattam és emlékeztem vissza azokra az időkre. Louis mindig is szerette a
félelmetes dolgokat. Imádta a horror filmeket és valami oknál fogva mindig
velem akarta megnézni. Én pedig voltam olyan bolond és rábólintottam persze
aztán egész éjjel nem bírtam elaludni. Aztán egyszer valahogy elkezdett
csikizni és pedig sokkal jobban éreztem magam.
- Ezek szerint
most is bevált. – mondtam vigyorogva Ő pedig csak bólintott egyet és lemászott
rólam majd újra felhúzott a földről. – Köszi.
- Semmiség. –
vont vállat egyszerűen és elkezdte a cipőjét kémlelni.
Olyan furán
viselkedett. Mintha újra a régi Lou állna előttem akit annyira szerettem.
Lehet, hogy átgondolta ezt az egészet és újra a barátom akar lenni? Bár így
lenne, nálam boldogabb ember nem is létezne a Földön. – Most azt kéne mondanom,
hogy erre vannak a barátok…De nem mondhatom…
- Figyelj…
- Te figyelj. Én
próbáltalak téged utálni, de nem sikerült. Be akartam feketíteni az emlékeidet
de mindig arra gondoltam, hogy milyen jól éreztem magam veled. Akkor mikor el
mentél valami fontosat akartam mondani neked…- nyelt egy nagyot majd tovább
folytatta. – Ne utálj meg érte amit most mondani fogok…de én akkor beléd
szerettem…
Hatalmasokat
pislogtam és teljesen össze voltam zavarodva. Oké ezt nekem akkor miért nem
mondta el? Ha elmondta volna tuti, hogy nem mentem volna el, hisz én is szerettem.
- Miért utálnálak
meg? – kérdeztem csendesen és közelebb léptem hozzá. – Mi van akkor ha én is
ugyan úgy éreztem?
Pupillái
kitágultak és csak hápogni tudott. Viccesen nézett ki. Olyan jó volt vele az
érzéseimről beszélni.
- Ez most komoly?
– kérdezte. – Nekem Te voltál az első szerelmem és ezért viselt meg annyira,
hogy elmentél. Próbáltalak az évek alatt kiűzni a szívemből, de mikorra
sikerült volna akkor megint megjelentél és újra elleptek az emlékek.
A szívem minél
hevesebben kezdett el verni tuti, hogy csak álmodok és Louis nem azt próbálja
elmondani, hogy még mindig szeret. Vicces mivel én is ugyan úgy érzek.
- Nekem azóta is
csak te vagy a szerelmem. – léptem még közelebb hozzá az ő arca pedig sugárzott
a boldogságtól.
- Ez esetben…-
hajolt le hozzám majd két kezeit a derekamra csúsztatta és úgy húzott magához.
Száját gyengéden
nyomta az enyémre, de mikor rájött arra hogy semmitől nem kell félnie merészebb
lett. Boldogan karoltam át a nyakát és mosolyogtam bele a csókunkba. Olyan volt
mintha a mennyországban lennék. Végre eljött az én időm ahol nem kell
eltitkolnom az érzéseimet és megtudhatják az igazat, hogy mindig is, hogy
éreztem iránta…
One Night
Főszerepben: Zayn Malik
Sokan kérdezték már, hogy milyen az amikor igazán szerelmes vagyok. Olyankor mindig lehajtom a fejem és az orrom alatt motyogok valami betanult szöveget amiket a szerelmes nyálas filmekből vettem. Az emberek pedig már szinte sírva dícsérnek meg, hogy fiú létemre milyen romantikus alkat vagyok.
Pedig valójában fogalmam sincs, hogy milyen az amikor tényleg igazából szerelmes vagyok. Gondolom nagyon jó érzés lehet, hisz csak rá kell néznem Louisra és Eleanorra. Szavak nélkül el tudják mondani mennyire szeretik egymást.
Irigylem őket és az életüket, sőt mindenkit irigylek akik tudják mi az-az igaz szerelem. Voltam már szerelmes sőt most is az vagyok, de egyszerűen tudom, hogy nem Perrie az igazi. Imádom az egész testét és aranyos ahogyan fülig oda van értem, de sajnos nálam hiányzik a varázs. Akár hányszor megcsókolom nem leszek libabőrös és semmit nem érzek a gyomromban. Szemétség amit vele csinálok mivel nem érdemli meg. Ő kedves én pedig egy szemétláda vagyok amiért játszok az érzéseivel.
Nem tudom mi történik körülöttem. A fél világot beutaztuk már a bandával én pedig már alig tudom megszámolni, hogy hányszor csaltam meg szegény lányt. Ráadásul lelkiismeret-furdalás nélkül. Mikor reggel egy idegen lány mellett kelek akiről fogalmam sincs, hogy ki, mindig csalódott leszek mert rájövök, hogy még mindig nem találtam meg az igazi. Általában gyönyörű lányok vesznek körül és aki igazán megtetszik annál rögtön bepróbálkozok. Persze megbeszélem vele, hogy csak egy éjszakáról van szó, de én titkon reménykedek benne, hogy lehet Ő az a lány akit keresek. De végül mindig csalódok...
§§§
- Igen Perrie, Te is nagyon hiányzol nekem, de most le kell tennem mert körülöttem már mindenki szórakozik és én is lazítani akarok egy kicsit. - rakom le a telefont és nyugtatom meg a barátnőmet aki most épp a Little Mixel van turnén és ez miatt már hetek óta nem láttam. Hiányzik már és unam azt, hogy fiú létemre én nem élvezhetem az életet. De megígértem magamnak, hogy többet nem bántom meg szóval egy csajjal sem lesz több egy éjszakás kalandom. Perrie megérdemli, hogy szeressem és én meg is próbálom. Talán még komolyabb is lehet.
Megfogom a poharamat és elkezdtem a tömeget pásztázni. Csupa öltönyös fazon meg modell csajok. Ez nem az én világom. Utálom az ilyen puccsos díjátadókat. De nem tehetek ellene semmit. A banda sorra nyeri a díjakat ezért muszáj részt vennünk rajta, hogy így fejezzük ki a hálánkat amiért jelöltek.
- Minden rendben? - áll meg mellettem Liam és kérdően rám néz. - Gondolom az előbb Perrievel beszéltél. Jól megvagytok?
- Persze, csak már nagyon hiányzik. - hajtom le a fejem, Liam pedig barátságosan a vállamra rakja a kezét. - Túl rég ment már el.
- Nézd a jó oldalát. Már csak Amerikába mennek aztán jönnek is vissza Londoba. - mondja én pedig bevágok egy grimaszt, de Liam ezt nem veszi észre. - Egyébként elég jó kis buli nem?
- Szerintem unalmas és puccsos és...- kezdem el sorolni a buliról a véleményemet amikor megakad a szemem egy lányon aki épp a pulton ül és idegesen pörgeti az újjai között a poharát. Hatalmasat nyelek mikor szemeim hosszú vékony , csupasz lábaira vándorolnak. Csak akkor térek magamhoz mikor szőke haját hátra dobja és találkozik a pillantásunk. Megrázom magam és próbálom elhessegetni az arcát magam előtt, de az a baj, hogy túl hívogató.
Nyugi Zayn fél éve megáltad azt, hogy flörtöltél lányokkal. Akkor ez most miért lenne máshogy? Ugyan olyan mint a többi lány. Szőke, karcsú...épp ez az, Ő más mint a többi lány. Túl dögös ahhoz, hogy én ne vegyem figyelembe.
- Haver beléd meg mi ütött? - lengeti meg előttem a kezét Liam, mire én gyorsan kihörpintem a pezsgőmet és elindulok a jövevény felét. Nem érdekel, Liam értetlen arca és az sem érdekel, ha valaki meglát.
- Szabad ez a hely? - köszörülöm meg a torkom, mire a lány ijedten kapja rám zöld szemeit és félősen bólint egyet. Kislányos arca van amiből azt veszem le, hogy még tőlem is fiatalabb. Nem is értem, hogy a szülei hogyan engedheti el ilyen kivágott felsőben. Hisz így tökéletesen belátok a melleire ami miatt kiszárad a szám. - Köszi. - nézek rá hálásan és elkezdek a pulton dobolni az újaimmal. Érzem, hogy lopva rám néz amin mosolyognom kell.
- Öh...gratulálok a díjhoz. - mondja néhány perc múlva mire én rá emelem a tekintetemet és látom ahogyan teljesen lángba borul az arca. Könyögöm csak ne legyen rajongó mert akkon én itt sem vagyok. Utálom az őrült rajongókat akik csak azért akarnak szóba állni velem mert én vagyok Zayn Malik a One Directionból.
- Rajongó vagy? - kérdem meg végül.
- Mi? Nem én hanem a barátnőm aki miatt most itt vagyunk. Muszájból kellett hallgatnom a zenéiteket. - válaszolja én pedig megkönnyebbülök. Kedvesen csilingelő hangja van amitől megnyugszok.
- Egyébként hogy jutottatok ide be? Tudtommal csak a meghívottak léphetnek be. - terelem el a témát, Ő pedig feszülten el kezd mozogni a székén. Valami rosszat csináltam.
- Tudod én megmondtam, hogy hülye ötlet lesz ha belógunk, de Kate nem hallgatott rám. - nyögi ki végül majd az egész testével felém fordul én pedig próbálom nem feltűnően bámulni a melleit. - ...jaj könyörgöm Zayn ugye nem szólsz a biztonságiaknak? - fakad ki végül én pedig végre ránézek az arcára. Szóval neki nem szabadna itt lennie mivel belógott. Talán jobb lett volna ha nem lógnak be mert akkor nem veszítettem volna el a józan eszemet. Annyira kívánatos ajkai vannak a testéről pedig már ne is beszéljek.
- Egy feltétellel. - emelem fel a mutató újamat az Ő arcán pedig rémület terül szét. - Ha eljössz velem táncolni. - teszem hozzá vigyorogva és hallom ahogy megnyugodva felsóhajt. Gondolkodás nélkül nyújtja a kezét majd pár pillanat múlva már a táncparkett közepén vagyunk és szorosan húzom magamhoz Ő pedig nem ellenkezik.
- Örülök, hogy egymásba futottunk. - suttogja a fülembe én pedig elhúzódok tőle és kisimítok egy hajszálat az arcából.
- Én is. - bólintok majd akkor jövök rá, hogy még a nevét sem tudom. Mekkora parasztnak hihet. - Te Jó Ég, hisz még a nevedet sem tudom.
- Nikki Peterson. - mutatkozik be mosolyogva, olvadok a mosolyától. Annyira tökéletes ez a lány, hogy már fáj. Miért kellett nekem észre vennem. Ha nem vettem volna észre akkor még mindig magam üldögéltem volna és Perrien gondolkoznák. De így azon jár az eszem, hogy hogyan csavarjam el még jobban Nikki fejét, hogy dőljön a karjaimba.
- Tudod régóta figyellek. Nagyon gyönyörű vagy. - kezdem el mondani a szexi hangomon és már annyira közel húzom magamhoz, hogy szinte érzem mentolos leheletét. Egy dögös mosoly húzódik a szájára és beletúr a hajamba. - Meg akarlak csókolni.
- Akkor mire vársz? - húzza fel az egyik szemöldökét én még szélesebb mosolyra húzom a számat majd megfogom a kezét és elkezdem kifele húzni a tömegből.
Nem vagyok hülye, hogy egy csomó ember előtt smároljam le akik között még újságírók is vannak. Na persze, hogy holnap aztán ezzel legyen tele a sajtó mert én már megint nem bírtam fékezni a farkamat. Így is megint egy szemétládának fogom érezni magamat amiért Perrie szemébe fogok hazudni. Szép kis pasi vagyok. Amíg Ő koncertezik addig én egy idegen lányt viszek fel a szobámba.
Mikor kiérünk az épület elé nem állok meg hanem a kocsim felé veszem az irányt. Gyorsan beszállok a söfőr ülésbe majd megvárom míg Nikki is beül mellém. Amikor ez megtörténik oda hajolok hozzá és szó nélkül betapasztom a száját az enyémekkel. Hezitálás nélkül vissza csókol én pedig csak mosolygok. Könnyebb dolgom volt mint amit én hittem. A csókunk minél hevesebb én pedig már alig bírok az ülésen maradni. Minél jobban mászok felé a kezeim pedig már a pólója alatt vannak. Szenvedélyesen túr bele a hajamba miközben én a nyakát borítom be csókokkal majd arra észlelek fel, hogy halk nyögések hagyják el a száját végül pedig akadozva megszólal.
- Ezt nem itt kellene. - mondja röviden én pedig észbe kapok, gyorsan megigazítom az ingemet és küldök felé egy Zayn féle mosolyt, majd vissza mászok a helymre és beindítom a mosolyt.
- Igazad van, csak tudod nem tudok uralkodni magamon mikor ilyen dögös csaj ül mellettem mint te. - lepem meg egy bókkal, Nikki pedig hangosan felnevet, de nem olyan kényszer nevetés hanem a szívéből jön. Ez pedig nagy szó egy lánynál ugyanis eddig akikkel volt dolgom és bókoltam nekik mind elkezdett hisztizni, hogy ők már pedig nem szépek. Nem értem a logikájukat, de azt hiszem most jöttem rá arra, hogy mind egy eszetlen liba volt.
Az út hátralévő részét szótlanul tesszük meg. Majd mikor megállok a lakásom előtt és kiszállok észre veszem, hogy Nikki nem jön utánam hanem helyette tátott szájjal bámulja a házat.
- Minden rendben? - kérdem meg félősen és remélem, hogy nem gondolta meg magát.
- Te egymagad nagyobb házban élsz mint én a szüleimmel a tesómmal és az unokatesómmal együtt. - válaszolja és kicsit elszégyellem magam mivel az ég világon semmit nem tudok róla. Vagyis most már, de. Hatalmas családja van és nem gazdagok hanem normális életük van.
- Szép nagy család. - mondom végül Nikki pedig vállat von. Újabb csend következik mire én észbe kapok és karon ragadom majd elindulunk be a házba. Mikor becsukódik mögöttünk az ajtó ismét tátva marad a szája, de én már nem hagyok időt neki a bámészkodásra. Rögtön rávetem magam az ajkaira Őt pedig meglepetésként érinti, de vissza csókol. Elindulunk a szobám felé, de közben szét sem vállunk. Ez nagy gondot jelent ugyani szinte az összes tárgynak neki megyünk majd mikor végre beérünk a szobámba hangos nevetésben tör ki.
- Ez vicces volt. - néz rám ragyogó tekintettel engem pedig teljesen elvarázsol a mosolyával. Imádom ha egy lánynak szép a mosolya. De Nikkinek nem csak az szép hanem az egész arca. Magamban mosolygok a vidám természetén majd elindulok felé, Ő pedig kacagva hátrál, de végül muszáj megállnia mert ott a fal. Ismét magamhoz húzom, de most a csók helyett egy ügyes mozdulattal a karjaimba kapom majd megindulok vele az ágy felé ahova gyengéden lefektetem és az egész testemmel fölé tornyosulok.
Sóvárogva nézem az ajkait, de az első lépést most Ő teszi meg. Előre hajol és forró csókot lehel az ajkaimra amibe én bele borzongok. Annyira fura hatással van rám, hogy az elmondhatatlan. Sorra kerülnek le róla a ruha darabok és eszében sincs meghátrálni. Mikor a helyzet kezd komolyabbra fordulni hirtelen elhúzódok tőle és a szemei közé nézek.
- Ugye tudod, hogy ennek az egésznek nincs jövője? - kérdem az arca pedig pár percre elsötétül, de végül bólint én pedig ismét megcsókolom. Tudom bunkón hangzik így ez az egész, de jobb ha tisztában van a helyzettel.
Ez csak egy kaland aminek reggel vége lesz és a mi kis mocskos titkunk marad...
Reggel egy vaku villanásra kelek én pedig ijedten nyitom ki a szemem és találom szembe magam Nikkivel miközben a mobiljával fényképez engem ahogyan alszok fél meztelenül. Értetlenül nézem a tevékenységét és fogalmam sincs, hogy mire volt jó ez az egész.
- Ezt meg miért csináltad? - kérdeztem álmosan és nyújtózkodom egyet.
- Mivel csak úgyis egy éjszaka volt, gondoltam maradjon rólad emlékem. - von vállat egyszerűen én pedig rosszállóan nézem. Minek kell lefényképeznie azt ahogyan alszok. Akár ki megláthassa az a képet és akkor nekem lőttek. - Nyugi soha senki nem nézi a mobilom szóval senki nem fogja megtudni, hogy mi volt köztünk. - mondja mintha a gondolataimban olvasna. Megkönnyebbülök és vissza fekszek az ágyban miközben Ő kimászik mellőlem és akkor veszem észre, hogy már felöltözött. - Hát akkor szia Zayn remélem meg voltál elégedve a szolgáltatásaimmal. - vágja hozzám a fájó szavakat és akkor veszem észre, hogy arca komor és tele van fájdalommal.
- Ne mondj ilyet. Én nem akartalak kihasználni. - nézek rá szomorúan Ő pedig hozzám vágja azt a képet ahol Perrievel közösen vagyunk és épp csókolózunk. A francba arról totál elfeledkeztem.
- Csak pusztán hiányod volt mivel a barátnőd nincs jelen. Ezért kiszemeltél és gondoltad, hogy megfektetsz majd szépen elküldesz a francba. - vágja a fejemhez én pedig rosszul érzem magam. - Azt hittem, hogy Te más vagy és nem csak azért kérsz fel táncolni mert jól nézek ki. Reménykedtem benne, hogy normális vagy. Hát sajnos tévedtem.
- Nikki én sajnálom...
- Ne sajnáld. És megnyugodhatsz senki nem fogja megtudni ezt az egészet ugyanis én lennék a legboldogabb ha elfelejthetném. - kiabálja majd sarkon fordul és köszönés nélkül kirohan a szobámból, de előtte még meghallom ahogyan felzokog.
Megsemmisülten döntöm vissza a fejemet a párnára és próbálom elfelejteni azt amiket az előbb mondott. Ami a legszörnyűbb, hogy igaza van. Ő nem érdemli meg azt, hogy kihasználjam. Nikki egy ártatlan lány akit én játékszerként használtam majd csúnyán félre dobtam. Nem érdemelte meg.
§§§
Telnek a napok, hetek én pedig azt veszem észre, hogy minél többet gondolok Nikkire. A minap az úton rászóltam egy lányra mivel azt hittem, hogy Ő az. Persze mikor közelebb mentem és bocsánatot kértem az éjszaka miatt az idegen lány pasija majdnem behúzott egyet mert azt hitte, hogy lefeküdtem a barátnőjével. Aztán szerencsére tisztázni tudtuk mert felbukkant Niall és közölte velük, hogy nekem barátnőm van akit szeretek.
A szívem pedig akkor össze szorult. Amióta történt ezt az egész, Perrie háttérba szorult kevesebbet gondoltam rá és még csak nem is hiányzott. De Nikki annál jobban. Nem tudom mi történik velem, de érzem, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz.
§§§
Épp a stúdióból megyek haza miközben a rövidebb úton haladok mikor megpillantom most tényleg Nikkit miközben épp megy befele egy kicsi házba. Rögtön a fékre lépek és szinte kiugrok a menő autóból közben pedig torkom szakadtából a nevét üvöltöm. Ő megtorpan és látom rajta a gyűlöletet, de hálás vagyok amiért nem megy el.
- Zayn mit akarsz?- kérdezi fagyosan én pedig a cipőmet kezdem el bámulni. Nem tudom, hogy kezdjek neki. Csak az a lényeg, hogy Ő ne haragudjon rám. Valami megfogott benne és ha elveszíteném végem lenne.
- Sajnálom Nikki ami történt. Én nem tudtam, hogy megbántalak vele. - sütöm le a szemeimet és nagyon hülyén érzem magam.
- Pedig megbántottál, de mondtam már, hogy nem érdekes. Menny vissza a barátnődhöz és felejts el. - vágja hozzám és meg akar fordulni, de én a keze után kapok, felém fordítom és magamhoz húzom. Alig van közöttünk pár centi én pedig a mennyországban érzem magam, hogy újra ilyen közel tudhatom magamhoz.
- Épp ez az. Én nem tudom úgy felfogni, hogy semmi nem történt. Minden nap gondolok rád és nem tudom, hogy miért van. Állandóan érzem a bőröd illatát és a puha ajkaidat. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. De szerintem ebbe fogok bele őrülni. - fakadok ki és jól eskik, hogy végre ki tudtam mondani ezeket a szavakat.
- Az a baj, hogy én már nem tudok neked hinni. - mondja, de engem nem tud csak úgy lerázni. Egy adott pillanatban még szorosabban húzom magamhoz és a szánk ismét össze ér. Pillangók kelnek a gyomromban és rájövök arra, hogy ilyet én még soha nem éreztem.
§§§
Zayn Malik megcsalta a barátnőjét Perrie Edwards-t amíg a lány turnén volt. És, hogy ki volt az aki elcsavarta Zayn fejét? Egy csinos londoni kislány aki boldogan rohant a szerkesztőségbe azokkal a képekkel amiket ő készített aznap éjszaka mikor az eset történt.
- Megcsaltál egy diáklánnyal? - dobja nekem az újságot Perrie én pedig azt a képet nézem amit Nikki készített rólam akkor.
Dühös vagyok és csalódott ráadásul átverve érzem magam. Nem is az a baj, hogy Perrie megtudta hanem az, hogy Nikki hazudott nekem. Megígérte, hogy azokat a képeket soha senkinek nem fogja megmutatni. Erre fő mit csinált. Beküldte a sajtónak és az egész világ azzal van tele, hogy félre léptem. Ezt még nagyon megbánja.
- Perrie ez hülyeség. Hisz nézz rá, szerinted kikezdenék egy ilyennel. - bökök az újságban lévő képre ami Nikkiről készült. Nagyon is jól tudja, hogy kikezdenék vele hiszen gyönyörű.
- Ne nézz hülyének Zayn. Mind ketten tudjuk, hogy mostanában megváltoztál. - sziszegi a fogai közt ridegen én pedig nem tudom, hogy hova nézzek. Sajnos igaza van ugyanis azt hiszem rájöttem arra, hogy mit is érzek valójában Nikki iránt. De ennek már semmi jelentősége nincs. Bolondot csinált belőlem és én ezt nem fogom annyiban hagyni.
- Megváltoztam? Tudod mit igazad van? Unom már, hogy Te szarsz magasról a fejemre közben pedig boldogan bulizol. - vágom a fejéhez a szavakat majd felállok és magára hagyom.
§§§
- Szóval azt mondod, hogy nincs semmi jelentősége? - kérdezi a műsorvezető én pedig elgondolkozok. Szeretem Nikkit és nem csak úgy hanem tényleg szerelemmel.
- Akkor éjszaka nem volt, de utána ez megváltozott...- túrok bele a hajamba és próbálok érthetően beszélni. - Ugyanis akkor életemben először megtapasztaltam milyen az-az igaz szerelem. Játéknak indult, de komolyá vált.
- Azt akarod, mondani, hogy megszeretted ezt a lányt?
- Minden jel arra utal akár hogy is próbálom tagadni. - fújom ki a levegőt és a további beszélgetésre már nem figyelek. Kimondtam ország világ előtt, hogy bele szerettem egy olyan lányba akivel nem ez volt a célom.
Mikor vége lett az adásnak egymagam indultam el haza közben pedig rágyújtottam. Perrievel szakítottam a rajongók most utálnak szóval magam maradtam.
- Zayn? - a kapu előtt megpillantottam Nikkit miközben rohant felém és a nyakamba ugrott. Boldogan szorítottam magamhoz, de ő közben beszélt. - Én annyira sajnálom ezt az egészet. Nem én küldtem el a képeket hanem az unokatesóm. Meglátta mikor csókolóztunk a házunk előtt és nem tudott bele törődni, hogy Te oda vagy értem. Így akart bosszút állni. Most gondolom nagyon utálsz. - húzta el a száját én pedig gyengéden megsimogattam az arcát és homlokon puszilta.
- Ellenkezőleg. Teljes szívemből szeretlek. - néztem a szeme közé és kezeit a nyakam köré kulcsolta majd gyengéden megcsókolt.
Mostantól ha valaki megkérdezi milyen vagyok mikor igazán szerelmes vagyok már nem fog kellenem a filmekből betanult szövegeket mondanom ugyanis végre valahára én is tudom milyen érzés. És ehhez csak egy egyéjszakás kaland kellett ami játéknak indult, de komollyá vált.
One Night
Főszerepben: Zayn Malik
Sokan kérdezték már, hogy milyen az amikor igazán szerelmes vagyok. Olyankor mindig lehajtom a fejem és az orrom alatt motyogok valami betanult szöveget amiket a szerelmes nyálas filmekből vettem. Az emberek pedig már szinte sírva dícsérnek meg, hogy fiú létemre milyen romantikus alkat vagyok.
Pedig valójában fogalmam sincs, hogy milyen az amikor tényleg igazából szerelmes vagyok. Gondolom nagyon jó érzés lehet, hisz csak rá kell néznem Louisra és Eleanorra. Szavak nélkül el tudják mondani mennyire szeretik egymást.
Irigylem őket és az életüket, sőt mindenkit irigylek akik tudják mi az-az igaz szerelem. Voltam már szerelmes sőt most is az vagyok, de egyszerűen tudom, hogy nem Perrie az igazi. Imádom az egész testét és aranyos ahogyan fülig oda van értem, de sajnos nálam hiányzik a varázs. Akár hányszor megcsókolom nem leszek libabőrös és semmit nem érzek a gyomromban. Szemétség amit vele csinálok mivel nem érdemli meg. Ő kedves én pedig egy szemétláda vagyok amiért játszok az érzéseivel.
Nem tudom mi történik körülöttem. A fél világot beutaztuk már a bandával én pedig már alig tudom megszámolni, hogy hányszor csaltam meg szegény lányt. Ráadásul lelkiismeret-furdalás nélkül. Mikor reggel egy idegen lány mellett kelek akiről fogalmam sincs, hogy ki, mindig csalódott leszek mert rájövök, hogy még mindig nem találtam meg az igazi. Általában gyönyörű lányok vesznek körül és aki igazán megtetszik annál rögtön bepróbálkozok. Persze megbeszélem vele, hogy csak egy éjszakáról van szó, de én titkon reménykedek benne, hogy lehet Ő az a lány akit keresek. De végül mindig csalódok...
§§§
- Igen Perrie, Te is nagyon hiányzol nekem, de most le kell tennem mert körülöttem már mindenki szórakozik és én is lazítani akarok egy kicsit. - rakom le a telefont és nyugtatom meg a barátnőmet aki most épp a Little Mixel van turnén és ez miatt már hetek óta nem láttam. Hiányzik már és unam azt, hogy fiú létemre én nem élvezhetem az életet. De megígértem magamnak, hogy többet nem bántom meg szóval egy csajjal sem lesz több egy éjszakás kalandom. Perrie megérdemli, hogy szeressem és én meg is próbálom. Talán még komolyabb is lehet.
Megfogom a poharamat és elkezdtem a tömeget pásztázni. Csupa öltönyös fazon meg modell csajok. Ez nem az én világom. Utálom az ilyen puccsos díjátadókat. De nem tehetek ellene semmit. A banda sorra nyeri a díjakat ezért muszáj részt vennünk rajta, hogy így fejezzük ki a hálánkat amiért jelöltek.
- Minden rendben? - áll meg mellettem Liam és kérdően rám néz. - Gondolom az előbb Perrievel beszéltél. Jól megvagytok?
- Persze, csak már nagyon hiányzik. - hajtom le a fejem, Liam pedig barátságosan a vállamra rakja a kezét. - Túl rég ment már el.
- Nézd a jó oldalát. Már csak Amerikába mennek aztán jönnek is vissza Londoba. - mondja én pedig bevágok egy grimaszt, de Liam ezt nem veszi észre. - Egyébként elég jó kis buli nem?
- Szerintem unalmas és puccsos és...- kezdem el sorolni a buliról a véleményemet amikor megakad a szemem egy lányon aki épp a pulton ül és idegesen pörgeti az újjai között a poharát. Hatalmasat nyelek mikor szemeim hosszú vékony , csupasz lábaira vándorolnak. Csak akkor térek magamhoz mikor szőke haját hátra dobja és találkozik a pillantásunk. Megrázom magam és próbálom elhessegetni az arcát magam előtt, de az a baj, hogy túl hívogató.
Nyugi Zayn fél éve megáltad azt, hogy flörtöltél lányokkal. Akkor ez most miért lenne máshogy? Ugyan olyan mint a többi lány. Szőke, karcsú...épp ez az, Ő más mint a többi lány. Túl dögös ahhoz, hogy én ne vegyem figyelembe.
- Haver beléd meg mi ütött? - lengeti meg előttem a kezét Liam, mire én gyorsan kihörpintem a pezsgőmet és elindulok a jövevény felét. Nem érdekel, Liam értetlen arca és az sem érdekel, ha valaki meglát.
- Szabad ez a hely? - köszörülöm meg a torkom, mire a lány ijedten kapja rám zöld szemeit és félősen bólint egyet. Kislányos arca van amiből azt veszem le, hogy még tőlem is fiatalabb. Nem is értem, hogy a szülei hogyan engedheti el ilyen kivágott felsőben. Hisz így tökéletesen belátok a melleire ami miatt kiszárad a szám. - Köszi. - nézek rá hálásan és elkezdek a pulton dobolni az újaimmal. Érzem, hogy lopva rám néz amin mosolyognom kell.
- Öh...gratulálok a díjhoz. - mondja néhány perc múlva mire én rá emelem a tekintetemet és látom ahogyan teljesen lángba borul az arca. Könyögöm csak ne legyen rajongó mert akkon én itt sem vagyok. Utálom az őrült rajongókat akik csak azért akarnak szóba állni velem mert én vagyok Zayn Malik a One Directionból.
- Rajongó vagy? - kérdem meg végül.
- Mi? Nem én hanem a barátnőm aki miatt most itt vagyunk. Muszájból kellett hallgatnom a zenéiteket. - válaszolja én pedig megkönnyebbülök. Kedvesen csilingelő hangja van amitől megnyugszok.
- Egyébként hogy jutottatok ide be? Tudtommal csak a meghívottak léphetnek be. - terelem el a témát, Ő pedig feszülten el kezd mozogni a székén. Valami rosszat csináltam.
- Tudod én megmondtam, hogy hülye ötlet lesz ha belógunk, de Kate nem hallgatott rám. - nyögi ki végül majd az egész testével felém fordul én pedig próbálom nem feltűnően bámulni a melleit. - ...jaj könyörgöm Zayn ugye nem szólsz a biztonságiaknak? - fakad ki végül én pedig végre ránézek az arcára. Szóval neki nem szabadna itt lennie mivel belógott. Talán jobb lett volna ha nem lógnak be mert akkor nem veszítettem volna el a józan eszemet. Annyira kívánatos ajkai vannak a testéről pedig már ne is beszéljek.
- Egy feltétellel. - emelem fel a mutató újamat az Ő arcán pedig rémület terül szét. - Ha eljössz velem táncolni. - teszem hozzá vigyorogva és hallom ahogy megnyugodva felsóhajt. Gondolkodás nélkül nyújtja a kezét majd pár pillanat múlva már a táncparkett közepén vagyunk és szorosan húzom magamhoz Ő pedig nem ellenkezik.
- Örülök, hogy egymásba futottunk. - suttogja a fülembe én pedig elhúzódok tőle és kisimítok egy hajszálat az arcából.
- Én is. - bólintok majd akkor jövök rá, hogy még a nevét sem tudom. Mekkora parasztnak hihet. - Te Jó Ég, hisz még a nevedet sem tudom.
- Nikki Peterson. - mutatkozik be mosolyogva, olvadok a mosolyától. Annyira tökéletes ez a lány, hogy már fáj. Miért kellett nekem észre vennem. Ha nem vettem volna észre akkor még mindig magam üldögéltem volna és Perrien gondolkoznák. De így azon jár az eszem, hogy hogyan csavarjam el még jobban Nikki fejét, hogy dőljön a karjaimba.
- Tudod régóta figyellek. Nagyon gyönyörű vagy. - kezdem el mondani a szexi hangomon és már annyira közel húzom magamhoz, hogy szinte érzem mentolos leheletét. Egy dögös mosoly húzódik a szájára és beletúr a hajamba. - Meg akarlak csókolni.
- Akkor mire vársz? - húzza fel az egyik szemöldökét én még szélesebb mosolyra húzom a számat majd megfogom a kezét és elkezdem kifele húzni a tömegből.
Nem vagyok hülye, hogy egy csomó ember előtt smároljam le akik között még újságírók is vannak. Na persze, hogy holnap aztán ezzel legyen tele a sajtó mert én már megint nem bírtam fékezni a farkamat. Így is megint egy szemétládának fogom érezni magamat amiért Perrie szemébe fogok hazudni. Szép kis pasi vagyok. Amíg Ő koncertezik addig én egy idegen lányt viszek fel a szobámba.
Mikor kiérünk az épület elé nem állok meg hanem a kocsim felé veszem az irányt. Gyorsan beszállok a söfőr ülésbe majd megvárom míg Nikki is beül mellém. Amikor ez megtörténik oda hajolok hozzá és szó nélkül betapasztom a száját az enyémekkel. Hezitálás nélkül vissza csókol én pedig csak mosolygok. Könnyebb dolgom volt mint amit én hittem. A csókunk minél hevesebb én pedig már alig bírok az ülésen maradni. Minél jobban mászok felé a kezeim pedig már a pólója alatt vannak. Szenvedélyesen túr bele a hajamba miközben én a nyakát borítom be csókokkal majd arra észlelek fel, hogy halk nyögések hagyják el a száját végül pedig akadozva megszólal.
- Ezt nem itt kellene. - mondja röviden én pedig észbe kapok, gyorsan megigazítom az ingemet és küldök felé egy Zayn féle mosolyt, majd vissza mászok a helymre és beindítom a mosolyt.
- Igazad van, csak tudod nem tudok uralkodni magamon mikor ilyen dögös csaj ül mellettem mint te. - lepem meg egy bókkal, Nikki pedig hangosan felnevet, de nem olyan kényszer nevetés hanem a szívéből jön. Ez pedig nagy szó egy lánynál ugyanis eddig akikkel volt dolgom és bókoltam nekik mind elkezdett hisztizni, hogy ők már pedig nem szépek. Nem értem a logikájukat, de azt hiszem most jöttem rá arra, hogy mind egy eszetlen liba volt.
Az út hátralévő részét szótlanul tesszük meg. Majd mikor megállok a lakásom előtt és kiszállok észre veszem, hogy Nikki nem jön utánam hanem helyette tátott szájjal bámulja a házat.
- Minden rendben? - kérdem meg félősen és remélem, hogy nem gondolta meg magát.
- Te egymagad nagyobb házban élsz mint én a szüleimmel a tesómmal és az unokatesómmal együtt. - válaszolja és kicsit elszégyellem magam mivel az ég világon semmit nem tudok róla. Vagyis most már, de. Hatalmas családja van és nem gazdagok hanem normális életük van.
- Szép nagy család. - mondom végül Nikki pedig vállat von. Újabb csend következik mire én észbe kapok és karon ragadom majd elindulunk be a házba. Mikor becsukódik mögöttünk az ajtó ismét tátva marad a szája, de én már nem hagyok időt neki a bámészkodásra. Rögtön rávetem magam az ajkaira Őt pedig meglepetésként érinti, de vissza csókol. Elindulunk a szobám felé, de közben szét sem vállunk. Ez nagy gondot jelent ugyani szinte az összes tárgynak neki megyünk majd mikor végre beérünk a szobámba hangos nevetésben tör ki.
- Ez vicces volt. - néz rám ragyogó tekintettel engem pedig teljesen elvarázsol a mosolyával. Imádom ha egy lánynak szép a mosolya. De Nikkinek nem csak az szép hanem az egész arca. Magamban mosolygok a vidám természetén majd elindulok felé, Ő pedig kacagva hátrál, de végül muszáj megállnia mert ott a fal. Ismét magamhoz húzom, de most a csók helyett egy ügyes mozdulattal a karjaimba kapom majd megindulok vele az ágy felé ahova gyengéden lefektetem és az egész testemmel fölé tornyosulok.
Sóvárogva nézem az ajkait, de az első lépést most Ő teszi meg. Előre hajol és forró csókot lehel az ajkaimra amibe én bele borzongok. Annyira fura hatással van rám, hogy az elmondhatatlan. Sorra kerülnek le róla a ruha darabok és eszében sincs meghátrálni. Mikor a helyzet kezd komolyabbra fordulni hirtelen elhúzódok tőle és a szemei közé nézek.
- Ugye tudod, hogy ennek az egésznek nincs jövője? - kérdem az arca pedig pár percre elsötétül, de végül bólint én pedig ismét megcsókolom. Tudom bunkón hangzik így ez az egész, de jobb ha tisztában van a helyzettel.
Ez csak egy kaland aminek reggel vége lesz és a mi kis mocskos titkunk marad...
Reggel egy vaku villanásra kelek én pedig ijedten nyitom ki a szemem és találom szembe magam Nikkivel miközben a mobiljával fényképez engem ahogyan alszok fél meztelenül. Értetlenül nézem a tevékenységét és fogalmam sincs, hogy mire volt jó ez az egész.
- Ezt meg miért csináltad? - kérdeztem álmosan és nyújtózkodom egyet.
- Mivel csak úgyis egy éjszaka volt, gondoltam maradjon rólad emlékem. - von vállat egyszerűen én pedig rosszállóan nézem. Minek kell lefényképeznie azt ahogyan alszok. Akár ki megláthassa az a képet és akkor nekem lőttek. - Nyugi soha senki nem nézi a mobilom szóval senki nem fogja megtudni, hogy mi volt köztünk. - mondja mintha a gondolataimban olvasna. Megkönnyebbülök és vissza fekszek az ágyban miközben Ő kimászik mellőlem és akkor veszem észre, hogy már felöltözött. - Hát akkor szia Zayn remélem meg voltál elégedve a szolgáltatásaimmal. - vágja hozzám a fájó szavakat és akkor veszem észre, hogy arca komor és tele van fájdalommal.
- Ne mondj ilyet. Én nem akartalak kihasználni. - nézek rá szomorúan Ő pedig hozzám vágja azt a képet ahol Perrievel közösen vagyunk és épp csókolózunk. A francba arról totál elfeledkeztem.
- Csak pusztán hiányod volt mivel a barátnőd nincs jelen. Ezért kiszemeltél és gondoltad, hogy megfektetsz majd szépen elküldesz a francba. - vágja a fejemhez én pedig rosszul érzem magam. - Azt hittem, hogy Te más vagy és nem csak azért kérsz fel táncolni mert jól nézek ki. Reménykedtem benne, hogy normális vagy. Hát sajnos tévedtem.
- Nikki én sajnálom...
- Ne sajnáld. És megnyugodhatsz senki nem fogja megtudni ezt az egészet ugyanis én lennék a legboldogabb ha elfelejthetném. - kiabálja majd sarkon fordul és köszönés nélkül kirohan a szobámból, de előtte még meghallom ahogyan felzokog.
Megsemmisülten döntöm vissza a fejemet a párnára és próbálom elfelejteni azt amiket az előbb mondott. Ami a legszörnyűbb, hogy igaza van. Ő nem érdemli meg azt, hogy kihasználjam. Nikki egy ártatlan lány akit én játékszerként használtam majd csúnyán félre dobtam. Nem érdemelte meg.
§§§
Telnek a napok, hetek én pedig azt veszem észre, hogy minél többet gondolok Nikkire. A minap az úton rászóltam egy lányra mivel azt hittem, hogy Ő az. Persze mikor közelebb mentem és bocsánatot kértem az éjszaka miatt az idegen lány pasija majdnem behúzott egyet mert azt hitte, hogy lefeküdtem a barátnőjével. Aztán szerencsére tisztázni tudtuk mert felbukkant Niall és közölte velük, hogy nekem barátnőm van akit szeretek.
A szívem pedig akkor össze szorult. Amióta történt ezt az egész, Perrie háttérba szorult kevesebbet gondoltam rá és még csak nem is hiányzott. De Nikki annál jobban. Nem tudom mi történik velem, de érzem, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz.
§§§
Épp a stúdióból megyek haza miközben a rövidebb úton haladok mikor megpillantom most tényleg Nikkit miközben épp megy befele egy kicsi házba. Rögtön a fékre lépek és szinte kiugrok a menő autóból közben pedig torkom szakadtából a nevét üvöltöm. Ő megtorpan és látom rajta a gyűlöletet, de hálás vagyok amiért nem megy el.
- Zayn mit akarsz?- kérdezi fagyosan én pedig a cipőmet kezdem el bámulni. Nem tudom, hogy kezdjek neki. Csak az a lényeg, hogy Ő ne haragudjon rám. Valami megfogott benne és ha elveszíteném végem lenne.
- Sajnálom Nikki ami történt. Én nem tudtam, hogy megbántalak vele. - sütöm le a szemeimet és nagyon hülyén érzem magam.
- Pedig megbántottál, de mondtam már, hogy nem érdekes. Menny vissza a barátnődhöz és felejts el. - vágja hozzám és meg akar fordulni, de én a keze után kapok, felém fordítom és magamhoz húzom. Alig van közöttünk pár centi én pedig a mennyországban érzem magam, hogy újra ilyen közel tudhatom magamhoz.
- Épp ez az. Én nem tudom úgy felfogni, hogy semmi nem történt. Minden nap gondolok rád és nem tudom, hogy miért van. Állandóan érzem a bőröd illatát és a puha ajkaidat. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. De szerintem ebbe fogok bele őrülni. - fakadok ki és jól eskik, hogy végre ki tudtam mondani ezeket a szavakat.
- Az a baj, hogy én már nem tudok neked hinni. - mondja, de engem nem tud csak úgy lerázni. Egy adott pillanatban még szorosabban húzom magamhoz és a szánk ismét össze ér. Pillangók kelnek a gyomromban és rájövök arra, hogy ilyet én még soha nem éreztem.
§§§
Zayn Malik megcsalta a barátnőjét Perrie Edwards-t amíg a lány turnén volt. És, hogy ki volt az aki elcsavarta Zayn fejét? Egy csinos londoni kislány aki boldogan rohant a szerkesztőségbe azokkal a képekkel amiket ő készített aznap éjszaka mikor az eset történt.
- Megcsaltál egy diáklánnyal? - dobja nekem az újságot Perrie én pedig azt a képet nézem amit Nikki készített rólam akkor.
Dühös vagyok és csalódott ráadásul átverve érzem magam. Nem is az a baj, hogy Perrie megtudta hanem az, hogy Nikki hazudott nekem. Megígérte, hogy azokat a képeket soha senkinek nem fogja megmutatni. Erre fő mit csinált. Beküldte a sajtónak és az egész világ azzal van tele, hogy félre léptem. Ezt még nagyon megbánja.
- Perrie ez hülyeség. Hisz nézz rá, szerinted kikezdenék egy ilyennel. - bökök az újságban lévő képre ami Nikkiről készült. Nagyon is jól tudja, hogy kikezdenék vele hiszen gyönyörű.
- Ne nézz hülyének Zayn. Mind ketten tudjuk, hogy mostanában megváltoztál. - sziszegi a fogai közt ridegen én pedig nem tudom, hogy hova nézzek. Sajnos igaza van ugyanis azt hiszem rájöttem arra, hogy mit is érzek valójában Nikki iránt. De ennek már semmi jelentősége nincs. Bolondot csinált belőlem és én ezt nem fogom annyiban hagyni.
- Megváltoztam? Tudod mit igazad van? Unom már, hogy Te szarsz magasról a fejemre közben pedig boldogan bulizol. - vágom a fejéhez a szavakat majd felállok és magára hagyom.
§§§
- Szóval azt mondod, hogy nincs semmi jelentősége? - kérdezi a műsorvezető én pedig elgondolkozok. Szeretem Nikkit és nem csak úgy hanem tényleg szerelemmel.
- Akkor éjszaka nem volt, de utána ez megváltozott...- túrok bele a hajamba és próbálok érthetően beszélni. - Ugyanis akkor életemben először megtapasztaltam milyen az-az igaz szerelem. Játéknak indult, de komolyá vált.
- Azt akarod, mondani, hogy megszeretted ezt a lányt?
- Minden jel arra utal akár hogy is próbálom tagadni. - fújom ki a levegőt és a további beszélgetésre már nem figyelek. Kimondtam ország világ előtt, hogy bele szerettem egy olyan lányba akivel nem ez volt a célom.
Mikor vége lett az adásnak egymagam indultam el haza közben pedig rágyújtottam. Perrievel szakítottam a rajongók most utálnak szóval magam maradtam.
- Zayn? - a kapu előtt megpillantottam Nikkit miközben rohant felém és a nyakamba ugrott. Boldogan szorítottam magamhoz, de ő közben beszélt. - Én annyira sajnálom ezt az egészet. Nem én küldtem el a képeket hanem az unokatesóm. Meglátta mikor csókolóztunk a házunk előtt és nem tudott bele törődni, hogy Te oda vagy értem. Így akart bosszút állni. Most gondolom nagyon utálsz. - húzta el a száját én pedig gyengéden megsimogattam az arcát és homlokon puszilta.
- Ellenkezőleg. Teljes szívemből szeretlek. - néztem a szeme közé és kezeit a nyakam köré kulcsolta majd gyengéden megcsókolt.
Mostantól ha valaki megkérdezi milyen vagyok mikor igazán szerelmes vagyok már nem fog kellenem a filmekből betanult szövegeket mondanom ugyanis végre valahára én is tudom milyen érzés. És ehhez csak egy egyéjszakás kaland kellett ami játéknak indult, de komollyá vált.
hát ez nekem nagyon tetszik*-* hupííí♥ nagyon jó :3
VálaszTörlésÓÓÓÓÓ teeee jóóóóóóó ééééég!
VálaszTörlésHát ez nagyon szuper lett. Még sosem olvastam ilyen jó történetet!!!
Nagyon ügyes vagy!
Remélem írsz még ilyen novellákat!
:)
Jujj naon naon jóóóóóóóóóó lett iírj még ilyeeeet :)
VálaszTörlésNagyon aranyos történet volt :) Mondjuk kiváncsi lennék hogy ezek után vissza akar e menni Deborah :)
VálaszTörlésSzia! :) Ez valami elképesztő lett! :D Nagyon remélem, hogy írsz még ilyen novellákat.^^ Imádtam.:))
VálaszTörlésazta tök jó :DD még ilyeneket!!:))
VálaszTörlésSzia :)
VálaszTörlésNagyon jó történet volt, főleg a 2. fele tetszett nagyon. :P
Még több ilyet! :D
puszi: ericsaadefan
happy end^-^
VálaszTörlésnekem nagyon tetszett, sok ilyet még:D <3
hűű, nekem nagyon tetszett, még sok ilyet kérünk!^^*-*
VálaszTörlésHali!
VálaszTörlésOMG ez..ez valami hihetetlenül jól sikerült ;) az kell mondjam, hogy ez az egyik kedvencem tőled, ha nem a fő kedvencem :) annyira beletudtam magamat élni...fúúú iszonyatosan jó lett, nagyon tetszik, alig várom a következő novelládat <3
Dodó
Uuuuuu ez szipi szupi volt!!!*-* :))) varom a kovi novellat!!!:))):DDDD<3
VálaszTörlésez erősen jól sikerült. rohadtul jó. (: azt javaslom, hogy tényleg soha ne hagyd abba az írást, mert angyalian tudsz írni. xx
VálaszTörlésHellobello!:)) nos immaron a 2. novelladat is iiiiimaaaadooom nagyon aranyos kis tortenet es olyan olyan...nem is tudom nagyon edes imadtam!!:DD *-* Ismet varom majd a kovi novelladat ;) ^^
VálaszTörlésNe haragudj hogy még csak most olvastam a novellád de nem volt időm rá! Nagyon nagyon nagyon nagyon király lett!! Eszméletlenül átadtad az érzelmeket! Ügyes vagy! Kíváncsi vagyok a következő novelládra! <3 :D
VálaszTörlés