/ Tizenötödik rész /

Helllóóóó emberkék :D Megérkeztem a frissel ami remélem tetszeni fog :P mondjuk szerintem tudjátok h mi lesz benne, de azért remélem még komiztok ;)

/Zora Payne/

- De Te nem is tudsz verekedni! - közlöm Liammel a nyilvánvaló tényt, miközben alig bírom magamba tartani a feltörekvő nevetésemet. Ekkora poént már rég hallottam tőle. Azonban Liam nem tartja ilyen viccesnek ezt az egészet, mert egy kicsit bunkón kulcsolja össze a kezeit a mellkasa előtt és rossz álló nézésekkel áld meg. Úgy viselkedik mintha megbántottam volna az előző kijelentésemmel.
Most könyörgöm, Liam és a verekedés? Szerintem még én is erősebb vagyok Tőle. Jó azt be kell ismernem, hogy az elmúlt évek alatt megizmosodott, de szerintem ez nem azt jelenti, hogy erős is lett és verekedni is tud. Egyszerűen csak azért vannak izmai mert ilyen a testalkata, és ha engem kérdeztek, ezeknek az izmoknak hónapok múlva nyoma sem lesz ugyanis az izmot áttváltja a zsír. Igen, észrevettem, hogy túl sokat eszik. Szóval bye-bye kocka has.
- Ezt meg Te aztán honnan tudod? - kérdezi felháborodva. Tessék és mégis megsértődött. Ez olyan mikor még gyerekek voltunk és teszem azt véletlenül én kaptam több sütit és nem Ő. Akkor is ugyan ezt csinált. Az arcát felfújta, a száját kicsücsörítette, kezeit összekulcsolta a mellkasa előtt, és valahova leült majd ott duzzogott addig míg valaki ki nem engesztelte. És rá mondják azt, hogy felnőtt. Tőle már én is felnőttesebben viselkedem.
- Onnan, hogy még életemben nem láttalak verekedni. Még ha a tévében box meccs ment Te inkább átkapcsoltál egy rajzfilm csatornára, mert állításod szerint a Pokemonból rengeteg mindent lehet tanulni. - fogatom meg a szemeimet és emlékeztetem az alig pár éve történt incidensekre. Liam régebben élt-halt a Pokemonért. Minden áldott este azt kellett néznie az egész családnak, mert ha valaki átkapcsolt más csatornára olyan hisztit levágott, hogy még Wolverhampton elején is az Ő ordítozását lehetett hallani.
- Csak, hogy tudd a Pokemon igenis egy agresszív mese. Ott is verekednek meg harcolnak, sőt még gyilkolnak is - kéri ki magának megbántva. Hangosan felhorkantok a naivitásán. A Pokemon szent és nem lehet rá egy rossz szavam se. De akkor is egy mese, szóval semmi valóságalapja nincs. - Ó és arról elfeledkeztél mikor boxolni jártam? - vonja fel az egyik szemöldökén, az arcán pedig egy győztes mosoly suhan át.
Igen, pár évvel ezelőtt tényleg vett pár box leckét azért mert a suliban néhány felsőbb éves suhanc állandóan piszkálták és rendszerint elverték. Liam pedig eléggé vézna gyerek volt és nem tudta magát megvédeni. Aztán a városban meglátott egy hirdetést, hogy egy srác kamasz órákat tart, így kikönyörögte anyáéktól, hogy engedjék el pár óra. Azt tudom, hogy tetszett neki és többet nem is jött haza sírva mert valaki megint elverte. Állítása szerint elintézte azokat a suhancokat akik bántották. Hát én ebbe nem vagyok olyan biztos. Csinálni csinálhatott valamit, de nem hiszem, hogy bevetette a box tehetségét. Egyszerűen csak szerencséje volt a támadóival szemben, vagy pedig megtudták, hogy egy Payne gyereket vernek el rendszeresen.
- Tizenhárom éves voltál és abba is hagytad. Szóval nem hiszem azt, hogy pár óra alatt profit kovácsoltak belőled. - vágok vissza egy diadalittas mosollyal az arcomon. Liam elém sétál, de Ő is mosolyog.
- És honnan veszed azt, hogy abbahagytam? - kérdezi pimasz hangon miközben mélyen a szemembe néz. Még csak pislogni is elfelejtek mivel annyira közel van hozzám. Ilyenkor soha nem tudok koncentrálni a fontos dolgokra, így Sandráról is elfeledkezem. - Hugicám az a helyzet, hogy túl sok mindent nem tudsz a kedves bátyádról - és azzal vigyorogva bele csíp az arcomra. Rögtön észhez térek az álmodozásból és egy határozott mozdulattal ellököm a kezét az arcomtól majd elkezdek morogni mint egy macska. - Juj, de mérges lett a kis cica. - nevet fel és a következő pillanatban összekócolja a hajam, mire én rácsapok a kezére. Ennek így nagyon nem lesz jó vége, - mármint ne fogdosson, mert a végén még elveszítem a józan eszemet, annak pedig Ő nagyon nem örülne.
- Ne szólíts cicának! - förmedek rá mérgesen. - És igen, mérges lettem ugyanis most utállak. Mennyi mindenben hazudtál még nekem? - kérdezem idegesen kicsire összehúzott szemekkel. És ezek után bízzak meg benne.
- Meg akarod magad védeni Sandrától, vagy sem? - a kérdésemet figyelembe sem veszi. Hiába próbálnám Őt nyaggatni akkor sem válaszolna rá. Szóval soha nem tudom meg, hogy mennyi mindent titkolt még el előlem. Egyszer én úgyis mindenre rájövök és akkor nagyon nagy bajban lesz. Erről ennyit.
- Szerinted? Majd fogod hagyni magam, hogy tényleg agyon verjen - forgatom meg a szemeimet unottan. Nem vagyok hülye. Sandrát le kell állítanom és ha ennek az az ára, hogy megtanuljak verekedni, hát akkor meg fogok tanulni verekedni.
- Ezt igennek veszem - bólint jókedvűen és már nyúl is a farmere zsebébe, hogy tudja előhalászni a telefonját. Bőszen nyomkodni kezdi a készüléket végül pedig a füléhez rakja. - Csá Z! Emlékszel még a régi edzőtermünkre? Szerezd meg hozzá a kulcsot most rögtön! - mondja én pedig csak értetlenül állok és próbálom összerakni a hallottakat. Milyen régi edzőteremről beszélnek ezek? Istenem mibe keveredtem.

                                                                          ~~~~

Liam egy régi elhagyatott épület előtt áll meg. Ő magabiztosan és vigyorogva száll ki a volán mögül, miközben én csak erősebben szorítom az anyósülés övét. Ajkamba harapok és úgy bámulok ki az autó üvegén és próbálom felmérni a telepet. Valahol Wolverhampton külvárosában lehetünk, - őszintén megmondva nem vagyok benne biztos, ugyanis a külvárosba nem nagyon jártam még, mivel a szüleim és Liam szerint is veszélyes. De ha tényleg veszélyes akkor Liam miért mozog itt ilyen otthonosan? Kezdek megijedni Tőle és a titkaitól.

Nem sokkal a mi érkezésünk után egy motor áll meg az autónk mellett és pár másodperccel később a srác leveszi a fejéről a sisakját és szembe találom magam Zayn Malikkal vagyis Liam legjobb haverjával. Már ovis koruk óta boldogítják egymást a szüleink nagy bánatára. Őszintén nekem nincs semmi bajom Zaynel, csak az a sok fekete ruha meg tetkó zavar amit visel. Amúgy nagyon helyes arca van és illik neki a rossz fiús kinézet. 

- Mi a helyzet Payno? - kiáltja el magát Zayn, erre Liam arcán még szélesebb vigyor kúszik és rögtön elindul barátja felé. Mikor tisztes közelségbe ér rögtön kinyújtja a kezét, hogy tudjanak lepacsizni, majd Liam félre áll és csillogó szemekkel kezdi el bámulni Zayn fekete mociját. Hát igen, Liam mindig is rajongott a verseny autós cuccokért. 

- Megszerezted a kulcsot? - kérdezi végül Liam majd ismét barátja felé fordul aki az ujjai között lengeti az említett darabot. 

- Megkérdezhetem, hogy mit akarsz vele? Már évek óta nem járunk ide. Nincs kedvem megint összetűzésbe kerülni a gorillákkal. - húzza el a száját Zayn. 

Ez az a pillanat mikor elegem lesz a titkolózásból. Amilyen gyorsan csak tudom kikapcsolom a biztonsági övem és kiugrom az autóból majd a két srác mellé állok, hogy mind kettőjükre tudjak ránézni.  

- Miféle összetűzés és milyen gorillák? - fordulok Liam felé komolyan a szemeim pedig villámokat szúrnak. A fiú csak nyel egy nagyot és a hajába túr. - Te összeverekedtél valakivel? - kérdezem az én 'nem igazi' bátyámat. Nekem nem fog hazudni. 

- Nézzenek már oda itt van kicsi Zora is - mondja jókedvűen Zayn én pedig megáldom a legcsúnyább pillantásommal. Most jókor idegesít fel.

- Zayn, ezerszer elmondtam, hogy ne hívj kicsinek. Már nem vagyok kicsi! - igen utálom ha valaki így szólít. Mikor gyerek voltam még eltűrtem mikor így szólítottak, de pár hónap múlva betöltöm a tizennyolcat szóval már nem vagyok kicsi. Persze, hogy utálom és egyben cikinek is tartom.

- Nekem örökké az maradsz. Soha nem fogod tudni elfelejtetni velem mikor még a pillangós pelenkádat mutogattad a kertetekben - kacsint rám egy pimasz mosoly kíséretében én pedig tetőtől talpig elvörösödöm. Akár hányszor veszekedni próbálok vele mindig ezt hozza fel. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy én erre a momentumra nem is emlékszem. Honnan a francból kéne tudnom, hogy milyen pelenkát hordtam mikor kicsi voltam? Amúgy is Zayn meg mit nézte? El kellett volna fordulnia, vagy valami.
- Azért vagyunk itt, hogy megtanítsam Zo-t verekedni - szól közbe Liam és megfogja a karom, hogy tudjon egy kicsit elhúzni Zayntől. Őszintén örülök neki, hogy itt van mert a végén még képes lennék úgy összeveszni a legjobb barátjával, hogy az soha többé nem állna vele szóba miattam. - Amúgy is Z, Te azt mondtad,hogy neked valami fontos dolgod van? Szóval nyugodtan le is léphetsz. Majd én elintézem a húgomat. - ez történik mikor Liam jelenlétében valaki rosszat mer rólam szólni, esetleg szekálni próbál. Zayn csak lesüti a szemeit, pedig már megszokhatta volna, hogy a barátja jelenlétében az lenne a legjobb ha hozzám sem szólna. Számára én tabu vagyok. Na nem mintha nekem bejönne Zayn. Mondjuk azt azért megnézném, hogy Liam milyen arcot vágna ha egyszer összejönnék Zaynel. Szerintem menten gyors mentőt kellene hívni neki. 
- Oké, megyek. - emeli fel a kezeit védekezésképpen Zayn, majd visszafordul a motorja felé és lassan a fejére teszi a sisakját. De Liam azt már nem várja meg míg barátja elindul. Helyette újból karon ragad majd elkezd befele húzni az eddig számomra elhagyatott épület felé.
A vas ajtó nyikorogva csapódik be utánunk, majd egy igazi box arénában találom magam. A szám kissé tátva marad, ahogy az arénát nézem. Azt sem tudtam, hogy a városunkban ilyen is van. Olyan érzésem van mintha a tévébe csöppentem volna. Már csak a bíró hiányzik aki a harcosok közé áll. Ez azért nagyon durva.
- Csukd be a szád, mert nagyon hülyén nézel ki - kuncog fel Liam, mire gyorsan észbe kapok és becsukom a számat, majd rá nézek, de menten megint majdnem szétnyílik az említett szervem, ugyanis Liam csak egy rövidnadrágban áll előttem miközben kezeire épp a kesztyűjét húzza fel. Csoda lenne ha a nyálam nem kezdett volna el csurogni a látvány miatt. És még a rövidnadrágja is annyira le van csúszva, hogy az alsónadrágját is látom. Ilyen nincs. Pedig még csak születésnapom sincs. Akkor mivel érdemeltem ki ezt a tökéletes látványt? Basszus, de szívesen összekarmolnám most a hátát. - Vedd fel a kesztyűidet és utána mutasd meg, hogy mit tudsz. - utasít miközben Ő elkezd a levegőbe boxolni. Olyan mintha egy profi ugrálna előttem. Végül még hálás leszek Sandrának amiért megfenyegetett. Ha nem tette volna, akkor soha nem láttam volna Liamet így.
- Liam én még soha nem verekedtem! Nem emlékszel? - mondom felháborodva, de Ő csak mosolyog és elém sétál, miközben megigazítja kezemen a kesztyűket ugyanis még azt is rosszul vettem fel.
- Nem baj. Pont ezért vagyunk itt. Csak annyit kértem, hogy üss meg - ismétli meg ismét a szavait, majd kezeit leeresztette, hogy könnyebben tudjam eltalálni az arcát. Mélyen kifújtam a levegőt majd amilyen erősen csak tudtam meglendítettem a kezem és megütöttem az arcát. Az én öklöm fájt és rögtön sajnálkozó pillantást küldtem felé. De az ő arcán nem is látszott, hogy megütöttem. - Ez olyan volt mintha egy bogarat ütöttél volna le. - gúnyolt ki nevetve. 
- Nekem végem van. Sandra szó szerint ki fog belezni - sóhajtok fel megsemmisülten. Nem fogok soha tudni erőset ütni. Hiába az edzés. Én soha nem leszek Sandra.
- Tegyük fel, hogy most én vagyok Sandra. Az lesz a feladatod, hogy elugrasz az ütésem elől. Menni fog Zo? - kérdezi lelkesen Liam, én pedig magabiztosan bólintok egyet. Elugrani még el tudok.
Vagyis én csak azt hittem...
Liam mélyen kifújta a levegőt, majd elkezdett előttem ugrálni. Nagyon előttem ami azt jelentette, hogy tökéletes belátást nyertem a kockás hasára. És minden olyan hirtelen történt. Először még az izmos hasában gyönyörködtem, a másik pillanatban pedig a padlón voltam elterülve ugyanis elfeledkeztem elugrani Liam ütése elől.
- Áucs - szisszenek fel a padlón fekve miközben a szám irtózatosan fáj. Rögtön oda nyúlok és megérzem, hogy a szám széle vérzik. Ezt megint jól megcsináltam.
- Zora! - kiált fel ijedten Liam és a következő pillanatban máris mellettem térdel és húz fel ülő helyzetbe majd kezdi el vizsgálni a sebet. - Miért nem ugrottál el? - kérdezi, mire én zavarba jövök. Most mondja neki azt, hogy azért nem mert a kockáiban gyönyörködtem? 
- Elfeledkeztem. - motyogom halkan, Ő pedig felkuncog.
- Én meg szépen behúztam és most vérzik a szád - csóválja meg a fejét én meg csak vállat vonok, hogy nem érdekes. - Na gyere ide Te Bénaság - nevet fel majd a következő pillanatban olyan érzés tölt el mintha hideg vízzel öntöttel volna le, ugyanis Liam szó szerint megpuszilta a szám mellett lévő vérző sebet. Ami majdnem a szám volt. Liam majdnem megcsókolt...engem! 

/ Tizennegyedik rész /

Éss meg is érkeztem egy friss ropogós résszel, ami ilyen kis nyugodt, izgalommentes agyzsibbasztós valami xD az írónőtök hivatalos is megőrült, szóval nézzétek el nekem :D megőrültem a komiktól mivel annyit kapok :P hajrááááá marslakócskák komizniiiiiiiiii

/ Zora Payne /

- Én úgy tudtam, hogy csak délután kell végezned. Hisz meg voltunk beszélve, hogy én megyek érted. - rágja tovább a témát Liam, én pedig csak minél jobban lehajtom a fejem. Ha szerencsém van semmit nem fog észrevenni az arcomból. Csak feltűnés nélkül fel kéne jutnom a szobámba, és egész addig el sem szabad hagynom amíg el nem tűnnek az arcomról a monoklik. Liam semmiképp nem tudhatja meg az igazat.
Viszont a tervem megvalósítása egy kicsit nehéz lesz, ugyanis pontosan az emeletre vezető lépcsők előtt áll karba font kezekkel, és nem úgy néz ki mint aki nagyon el akar onnan menni. Ez pedig rám nézve nagyon nem jó. Mégis, hogy menjek így fel a szobámba? - Zora esetleg történt valami? Tudod, hogy nekem nyugodtan elmondhatod. - hangja érzelgőssé válik, mire én halkan felhorkantok.
Történt e valami? Áh, semmi különös, csak agyonvert egy őrült csaj, mert véletlenül leszoptam a pasiját. Ezt leszámítva tök jól vagyok. Ja, és a következő alkalommal szerintem megöl. Én pedig hagyni fogom magam, ugyanis nem merek szembeszállni vele. Ez van.
A kapucnimat még jobban az arcomra húzom, közben pedig azon gondolkodom, hogy hogyan húzzam ki magam ebből a helyzetből. Addig úgysem hagy elmenni míg valamit nem mondok neki. De mi a francot mondjak neki, amit szó nélkül elhisz? Az a baj, hogy Liam rettentő jól ismer már, szóval tudja, hogy mikor hazudok.
- Mindenkit elengedtek - vonom meg a vállam és ez az a pillanat mikor elindulok a lépcsők felé. A cipőmet bámulom és megnyugodok mikor Liam mellett simán elmegyek. Lábam már a második lépcsőfokon van, mikor hirtelen egy erős kézszorítást érzek a karomon.
Liam kicsit sem gyengéden próbál maga felé fordítani, de én ellenállok neki. Nem láthatja meg az arcom. Vannak dolgok amiket Ő sem értene meg. Én csesztem el az életem, ezért tart mindenki egy ribancnak. Ezen pedig már senki nem tud változtatni. Talán tényleg megérdemeltem, hogy Sandra elintézzen. Nem szép dolog valaki pasiját leszopni csak úgy. Számomra pedig nem ez volt az első alkalom. Várható volt, hogy valaki bepipul rám és jól helyrerak.
- És miért engedték el az egész iskolát? - esküszöm Liam most totál úgy viselkedik mint anya és apa. Ők szoktak így kérdőre vonni. De Liam nem apa, szóval nem tartozok magyarázattal a számára.
Szemeit gyanakodva húzza össze és úgy méreget. Basszus nekem most nagyon végem van. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom.
- Mit érdekel ez téged? Nem rád tartozik ész kész - mondom erélyesen, de túl hevesen mozgathattam a fejem ugyanis érzem, hogy az arcomba lógó tincsek megmozdulnak. És amilyen szerencsém van, szerintem Liam tökéletesen megláthatta az egyik csúnya monoklimat.
Ismét sarkon akarok fordulni, de mivel a keze még mindig az én karomon pihen így esélyem sincs menekülni. Szólásra nyitja a száját és én tudom, hogy mi lesz a következő kérdése.
- Mitől van monokli a szemed alatt? Reggel még mikor kiszálltál az autóból nem volt ott. - erről ennyit. Tudtam, hogy észreveszi.
- Elestem - mondom gyorsan.
- És ekkora monoklid lett pont a szemed alatt? - ezt nem hiszem el. Mit kell ennyire ezen a témán lovagolnia? Amúgy is honnan tudja, hogy milyen az mikor valakinek monoklija lesz?
- Csak hagyj békén! - ordítok rá teljesen kikelve magamból. Ismét rántok a kezemen és ezentúl sikerrel járok. Liam meglepetten pislog felém, de mikor tudatosul benne, hogy mit látott addigra én már rég az emeleten vagyok és amilyen gyorsan csak tudom kulcsra zárom magam után a szobám ajtaját.
Az arcom fáj, úgy ahogy az arcom is és szerintem rám férne egy fürdés, de nincs erőm. Félek. Még pedig a jövőmtől. Sandra be fogja tartani a szavát és megtalálja azt a pillanatot mikor teljesen egyedül leszek.
Vajon ha ma nem avatkozott volna közbe a tanárnő akkor mit csinált volna velem? Őszintén megmondva szerintem a szüleimnek már a temetésemet kellene tervezniük, ugyanis Sandra nem hagyott volna életben. És ezt most nem hülyeségből mondom. Megölt volna. Minden szava amit nekem intézett komolyan gondolta. Pont ezért vagyok teljes mértékben meggyőződve róla, hogyha úgy lesz ismét elkap és akkor nincs menekvés. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy nem tudom mikor lesz az a pillanat. Sandra kiszámíthatatlan és őrült. Kezeltetnie kellene magát, nem pedig iskolába járnia ahol egy csomó ártatlan gyerek jár. Soha senki nem lehet benne biztos, hogy Sandra gyógyszerei mikor gurulnak el.
Szerintem tök normális, hogy tele a nem létező liberóm. Az lenne a legjobb ha életem végéig a szobámba maradnék bezárva és akkor esélye sem lenne újra elkapni és megverni. Az a baj, hogy még csak szólni sem merek senkinek. Ki tudja, hogy akkor mennyire gőzölne be. Szerintem az csak olaj lenne a tűzre. Hisz a suliból már így is majdnem kicsapták, és ha most a tanárok megtudnák, hogy megfenyegetett akkor rögtön kicsapnák. Én biztos, hogy senkinek nem fogom elmondani azt, hogy ki akar nyírni. Csak még jobban begőzölne. Így lehet van annyi esélyem, hogy megmenekülhetek mert elfeledkezik rólam. Lehet elég volt neki az, hogy párszor bele ütötte a fejem a kemény mosdóba. Csodálom, hogy nem kaptam agyrázkódást, vagy valami. Ha azt vesszük elég simán megúsztam. Csak behúzott párszor és ronda monoklijaim lettek, mert az orrom kezdett el vérezni és a szám repedt fel. Ezt szerintem még kiheverem.
És ha belegondolok abba, hogy most ezt mind Clair miatt szívom. Mert miatta kell félnem Sandrától. Tudtam én, hogy rossz ötlet lesz elmenni abba a buliba. Először a rendőrség, most meg ez. Lehet, hogy Liamnek és a szüleimnek tényleg igaza van abban, hogy Clair állandóan a bajba kever. Eddig mindig miatta voltam gondban, ő pedig megmenekült. Engem pedig cserben hagyott. Őt nem vitték be a rendőrségre és Sandra sem akarja agyonverni. Pedig igazából helyet kellene cserélnünk. Azt hiszem ideje lenne elbeszélgetnem az állítólagos legjobb barátnőmmel. Mert ez így nem mehet tovább. Ha így folytassa akkor inkább nem is akarok a barátja lenni. Köszönöm szépen ilyen legjobb barátot nem kérek. Nagyon jól megvagyok én Clair nélkül is.
- Zora! - hallom meg Liam hangját az ajtó túloldalán, majd ezzel egy időben a kilincs is megmozdul. Idegesen rángatja, de mikor tudatosul benne, hogy az nem nyílik ki a hangja egyből idegessé válik. -Mi a faszért van bezárva az ajtód? - kérdezi és egy nagyot üt az ajtómon. Most fordult olyan elő először az életben, hogy kizártam Őt a szobámból. Tényleg megváltoztak a dolgok, de legjobban én. Nem akarom még Liamet is elveszíteni magam mellől, de egyszerűen nem akarom, hogy aggódjon miattam.
- Menj el - kérem és megölelem a térdem. Nem akarom azt, hogy meglássa az arcom. Úgysem értene meg, pont úgy ahogy anyáék sem. Mindenki csak engem okol, holott magam sem tudom, hogy miért lettem ilyen amilyen. Én nem akartam ribanc lenni, de mégis az lettem.
- Eszembe sincs - válaszolja gondolkodás nélkül. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. - Valami ma történt veled, de ha nem mondod el, hogy mi akkor nem tudok segíteni. - magamba elmosolyodok. Mégis, hogy tudna rajtam segíteni? Sandra még Őt is simán elintézné. Mit neki egy izmos srác.
- Nem is akarom, hogy segíts. - szólok vissza. Mert tényleg nem akarom. Nem bírnám elviselni ha miattam történne vele valami. Addig a jó míg semmiről nem tud. Csak az a baj, hogy Liam nem olyan akit könnyen le lehet rázni.
- Kérlek Zo! Tudom, hogy van valami, én pedig bele őrülök ha nem segíthetek rajtad. - az ajtó hirtelen koppan ami azt jelenti, hogy a homlokát az ajtónak döntötte. Megakad rajta a szívem. - Ha nem nyitod ki az ajtót, addig nem mozdulok innen. Tudod, hogy képes vagyok megcsinálni! - csodás most már Ő is fenyeget.
Az egyik közeli párnát megfogom majd jó hangosan bele ordítok. Igen ideges vagyok ugyanis tudom, hogy Liam minden egyes szavát komolyan kell gondolnom. Ha ő egyes azt mondta, hogy addig nem megy el innen míg ki nem nyitom az ajtót, akkor Ő addig tényleg nem megy el. A fene egye meg az önfejű fejét.
A hajamba túrok, végül pedig lassú léptekkel indulok el ajtót nyitni. A kulcsot elfordítom a zár pedig lassan kattan, Liam pedig szinte szó szerint beesik az ajtón. Azonban amint meglát rögtön elfehéredik, bennem pedig tudatosul, hogy az arcomat már se a kapucni, se pedig a tincseim nem fedik, így tökéletesen látja Sandra ütésnyomat.
Amilyen gyorsan csak tudom próbálom ismét becsukni előtte az ajtót, mivel hirtelen megint nem akarok vele beszélgetni ugyanis az arckifejezése mindent elárul. De hiába próbálom kilökni a szobámból, Liam sokkal erősebb nálam. Lábát a küszöbre teszi így esélyem sincs becsukni az ajtót, ezért inkább csak a fejemet hajtom le annyira amennyire csak tudom.
- Kinyitottam az ajtót, láttál is, szóval most már nyugodtan békén is hagyhatsz - mondom hisztérikusan, de olyan mintha egy süketnek beszélnék ugyanis Liam nem is figyel rám. Csak az arcomat kémleli miközben az ajkát harapdálja amitől totál felizgulok. Őrjítően szexi.
- Oké, tudni akarom, hogy ki tette ezt veled - szólal meg végül komoran. Számítottam rá, hogy ez lesz az első mondata. Most mégis mit csináljak? Mondjam el neki az igazat? Úgysem tudna Sandrával csinálni semmit sem.
- Mondtam már, hogy elestem - hazudom újra, erre Ő felnevet. Jó, hogy ilyen jól szórakozik.
- Én meg most másztam le a falról - csóválja meg a fejét. - Tudom, hogy milyen az mikor valaki elesik, és azt is tudom, hogy milyen az mikor valakit elvernek. És ezek az arcodon határozottan ütés nyomok. - hangjában egy kis büszkeség is megszólal, gondolom azért mert örül annak, hogy nem tudom átverni. - Mindenről tudni akarok, de először is rendbe kell tenni a sebeket - mondja parancsolóan, majd karon ragad és elkezd a fürdőszoba felé húzni. Mikor oda érünk lenyom a fürdőkád szélére és bevizez egy törölközőt amivel aztán végül az arcomat kezdi el törölgetni, hogy tudjon megtisztítani a vértől. Akár hányszor hozzá ér a bőrömhöz libabőrös leszek, de ezt próbálom nem nagy dobra verni, ezért inkább a fájdalomra fogom. - A monoklikat jegelni kell, de a nyoma még így is hosszú ideig meg fog maradni - húzza el a száját és ismét karon ragad, de ezúttal már a konyhába megyünk le, hogy a hűtőből tudjon jeget előhalászni. Addig én egy széken ücsörgök és az izmos vállát bámulom. Hirtelen a szememhez nyom egy zacskót ami rögtön hűsíteni kezd. Fáj, de már szerencsére nem annyira. - Most pedig hallgatni akarom az egész történetet. És ne hazudj, mert úgy is rájövök az igazságra. - az utolsó mondatnál kacsint.
- Hát van egy lány a suliban, Sandra Watson aki eléggé őrült típus. Zizzent a csaj és most azt vette a fejébe, hogy elvettem tőle a pasiját. Pedig ez nem igaz ugyanis eszembe sem lenne kikezdeni az Ő pasijával. De hiába magyaráztam neki, nem érdekelte. Szó nélkül nekem ugrott majd megfenyegetett - hadarom el egy szuszra a nem teljes igazságot. Azt azért mégsem mondhattam meg Liamnek, hogy igazából le is szoptam a srácot. Tuti, hogy nagyon kiakadna.
- Miért nem magyaráztad érthetőbben? - vonja fel a szemöldökét Liam.
- Mert nem hallgatott rám - mondom emelt hangon. - Az egészben pedig az a legszörnyűbb, hogy még nincs vége. Azt mondta, hogy elkap mikor egyedül leszek és akkor megöl - teszem még hozzá. Ezt mikor Liam meghallja, feláll a saját székéről majd felém sétál és magához húz, hogy tudjon megölelni. Amint beszívom az illatát rögtön jobb kedvem lesz. Egész nap képes lennék így lenni, összeölelkezve vele.
- Nincs mese, meg kell tanulnod megvédeni magad - mondja végül, én pedig hangosan felnevetek. De mikor észre veszem, hogy Ő nem nevet velem rájövök, hogy komolyan gondolja. Én meg a verekedés? Hisz még egy legyet sem tudok lecsapni, mivel még azt is sajnálom. Akkor mégis, hogy ütnék meg valakit? Pláne Sandrát?
- És mégis ki lenne az a hülye aki megtanítana verekedni? - kérdezem unottan.
- Hát én! - adja meg a választ Liam mire az én szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől...

/ Tizenharmadik rész /

Hellóóóó!!! És itt is a folytatássss.... könyörgöm mondjátok azt h nektek is bénázik a blogspot ._. nem tudom kirakni a cseréket és tegnap egész nap nem tudtam bejelentkezni -.- ugye nem velem van a baj? minden más oldal működik csak ez nem :c ezért is jött csak ma a rész...remélem elnézitek és ennek ellenére jóóóó sokan komiiiiiztok :D

/ Zora Payne /

- Eressz el, vagy sikítok! - fenyegetem meg a még mindig hajamat tépő Sandrát, de válaszadás képen csak még erősebben szorítja a tincseimet, ráadásul a legjobb barátnői még direkt a hátamra is csapnak aminek köszönhetően majdnem előre taknyolok, de ez nem történik meg ugyanis pont akkor érünk oda a suli egyik lánymosdójának az ajtajához, majd vezérük, - vagyis Sandra Watson, - direkt neki nyom a csukott ajtónak. Mérhetetlen fájdalom kerül az orromba és pár másodperc múlva megérzem az orrom vérének izét a számba ami tovább folyik egészen le a pólómra. Csodás.
- És azt hiszed, hogy meghall valaki? - röhög fel Sandra majd kinyitja az eddig csukott ajtót és belök rajta aminek következtében a padlón landolok. A padlón lévő port rögtön beszívom ami miatt köhögni kezdek és akkor jövök rá, hogy mennyire fáj az egész testem. Amit nem is csodálok, hisz Sandra régen birkózott vagy mit csinált, aminek következtében úgy harcol mint egy pasi. - Mindenki órán van. Látszik, hogy csak a szopáshoz értesz, de még abban is amatőr vagy - és ezzel egy időben bele rúg a hátamba. Az izmaim megfeszülnek és felszisszenek, de több hangot nem adok ki. Nem tudhatja meg, hogy mennyire gyenge vagyok. Ha megtudja utána még erősebb fog bántani, azt pedig nem akarom. Nekem már ez is sok.
Ráadásul igaza is van. Hiába kiabálok, vagy csinálok akár mit, senki nem fogja meghallani ugyanis tanítás van, és nem hiszem azt, hogy pont most akar majd valaki eljönni a mosdóba. Ilyen az én szerencsém. Mondhatnám, hogy ezt az egész bajt magamnak kerestem. De nem mondom mert ez nem igazság. Soha nem vettem még el eddig senki pasiját, - vagyis olyan pasival nem kavartam akinek tudtam, hogy barátnője van. Szóval ha tudtam volna, hogy az a klubbéli drogdíler Sandra pasija, otthagytam volna a francba. Nem nekem kellene most elszívelnem Sandra ökleit a gyomromba, hanem Clairnek. Ő akart mindenáron drogot venni és Ő volt az aki beküldött ahhoz a sráchoz. Clair azonban most nem sír a fájdalomtól hanem már megint valamelyik pasijával hentereg, míg engem agyonütnek egy olyan dolog miatt amiről nem is én tehetek.
- Beszéljük meg - nyögöm ki nagy nehezen és oldalra fordítom a fejem, miközben Sandra szó szerint rajtam térdel és így próbál még erősebb ütéseket rám mérni. A másik két lány a fal mellett áll és nagyon jól szórakoznak a műsoron. Jó nekik, én valahogy nem nagyon élvezem. - Hidd el mindenre van megoldás. - próbálkozom. Eddig még minden szorulós helyzetből ki tudtam magam szabadítani. Akkor lehet ebből is sikerül. Nem akarok Sandra kezei által meghalni.
- Igen mindenre van, úgy ahogy erre is. Én agyonverlek és Te pedig megtanulod a szádat csukva hagyni! - és azzal az öklével egyenesen a két szemem közé üt. Szédülés kerít hatalmába, a szemei szikrázni kezdenek és nem tudom kinyitni. Az arcom fáj, a pupilláim égnek. Ennek tuti megmarad a nyoma. - Rohadtul utálom az ilyen kurvákat mint Te, és mindig is nagy vágyam volt, hogy egyszer egy ilyet móresre taníthassak. És lám még okom is van rá, hogy megöljelek - ennek a lánynak agyorvosra van szüksége. Be kell Őt záratni egy elmegyógyintézetbe, vagy valahova. Nem is szabadna Őt emberek közé engedni.
Ahol csak ér ott üt és ver az öklével, de ha úgy van kedve csak simán az arcomat pofozza a padlón. Védekezni nem tudok, mert az erőm már rég elhagyott és őszintén megmondva nem is nagyon mernék mert szerintem akkor csak még jobban bevadulna. Helyette csak csukott szemmel hagyom miközben arcomról patakokban folynak le a könnyek. - Jól jegyezd meg, hogy a pasimat csakis én használhatom.
- Csak, hogy tudd a drága pasid élvezte miközben leszoptam. Sőt Ő akarta velem még lenyeletni is a gecijét. Ha benne lettem volna még meg is dugott volna. Szóval a pasid baszottul félre kúr melletted. - én ezt most komolyan kimondtam? Sandra fekete szemei kitágulnak és bele néz az én kék szemeimbe. Arca még jobban elsötétül és abba hagyja az ütlegelést. Még csúnyábban néz rám mint eddig. Istenem miért nem tudom én befogni a számat? Ezt nem kellett volna hangosan kimondanom. Egyszerűen csak elöntött a méreg és nem gondoltam át, hogy mit is akarok csinálni.
Lemászik rólam és a pólómnál fogva húz fel a padlóról, majd fogja meg a vállamon lévő anyagot és úgy húz közel magához. De annyira, hogy szinte már érzem a leheletét is. Állom a nézését, de közben zokogok. Ki tudja, hogy mire képes még. Ha úgy adódna lehet, hogy tényleg megölne.
- Kinyírlak! - sziszegi a fogai között és erősebben szorítja a pólóm anyagát. Ahogy ez az apró szócska elhagyja a száját egyenesen az egyik közeli mosdóhoz lök. Ráhajolok a mosdóra a fajdalomtól, de mikor fel tudnék egyenesedni megérzek egy erőteljes kezet a fejemen ami egyenes a porcelán mosdó széléhez nyúl, pár másodperc múlva pedig azt is megtapasztalom, hogy milyen érzés az mikor valakinek a fejét egy kemény porcelánhoz ütlegelik. Szerencsére pont úgy tartottam a fejem, hogy a homlokomat érte az ütés, de már attól is megszédültem.
Sandrát nem zavarja a nyerítezésem és a könyörgésem. Élvezi a szenvedésem. Ahogy a mosdóba üti a fejem a padlóra úgy hullik le a saját vérem is ezzel piros apró pöttyöket hagyva a csempén. Bele sem merek gondolni, hogy micsodám vérzik. Tényleg meg fog ölni. Nincs menekvés, végem van.
Az ajtó túloldalán hangok szűrődnek át. Sandra pupillái kitágulnak, elengedi a hajam és ezzel együtt a fejemet is elhúzza a mosdótól. Alig birok levegőt szedni, és eszeveszett szédülés kerül hatalmába. A fejem zúg, a homlokomat nem érzem, az orromból még mindig folyik a vér, és a szemeimet sem tudom kinyitni. Rosszul vagyok és a hányinger kerülget. Biztos az ütésektől amit Sandra rám mért.
A mosdóajtó feltárul és a matek tanárommal találom szembe magam, meg pár diákkal. Mikor meglátnak a diákok szája szétnyílik a döbbenettől, a tanárnő pedig az egyik lány kezébe nyomja az eddig kezében tartott könyveit, majd megindul felém.
Úgy látszik Sandra pályafutása ezúttal hivatalosan befejeződött. Ebből már nem tud kimászni, hisz itt állok agyonverve és Ő volt velem a mosdóba. A tanárok nekem fognak hinni és nem neki. Lopva a mellettem álló lányra nézek, aki csak az ajkait harapdálja és úgy töri a fejét, hogy most mit csináljon. Megmondom én, hogy most mit csináljon, pakolja össze a cuccait és költözzön be egy őrültekházába. Ha a tanárnő nem lépett volna közbe akkor a csaj kinyírt volna engem csak azért mert ráhajtottam a pasijára, ami nem is az én hibám volt.
- Itt meg mi történt? - mindig is utáltam a matek tanárnőt, de most kifejezetten örülök, hogy véletlenül Ő bukkant fel.
Soha nem értettem, hogy egy ilyen nő mint Ő miért akart tanítónő lenni. Az Ő alkatával és kinézetével inkább el tudnám képzelni egy Playboy magazin címlapján, nem pedig iskolában gyerekek között. Nem csoda, hogy arról pletykálnak, hogy az iskola összes férfi nemű tanárjával már összefeküdt és lehet még egy két diákja is meg volt neki.
- Meg épp idejében jött tanárnő - Sandra a tanárnő elé áll, hogy tudja megakadályozni azt, hogy a nő hozzám érhessen.
Még mindig zokogok és szédülök és csak arra vágyom, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Azonban Sandra kijelentése nagyon nem tetszik. Látszik az arckifejezésén, hogy valamit még tervez ellenem. És ha Ő tervez akkor nekem az nagyon fájni fog.
- Állj el az utamból Sandra, meg kell vizsgálnom Zorát ugyanis ha nem tűnt volna fel az egész arca vérzik - ész azzal egy ügyes mozdulattal kikerüli az ideges lányt aki semmit nem tud tenni a tanárnő ellen. A fekete hajú lány arca még jobban elsötétül és valami ismeretlen nyelven kezd el morogni az orra alatt. Szerintem épp most átkoz meg. És ezt a tanárnő is észre veszni ezért felé fordul. - Mindjárt elmesélheted azt amit akartál. - ha Sandra mondja el, hogy mi történt akkor Ő lesz a jó tündér én pedig a gonosz boszorka.
A tanárnő ismét felém fordul majd fejemet maga felé fordítja és vizsgálni kezdni miközben hümmög. A homlokomhoz nyúl én pedig rögtön felszisszenek a fájdalomtól, Ő pedig csak elhúzza a száját. Kíváncsi lennék, hogy Ő hogyan viselkedne ha bele ütötték volna a fejét egy kemény mosdóba, ráadásul ok nélkül. Na, jó talán Sandrának volt oka. - Szerintem az lenne a legjobb ha most haza mennél - simít végig a hátamon, mire még jobban szédülni kezdek.
A haza egyet jelent Liammel. És ha Ő most így meglát akkor nagyon kiakad ugyanis mindig is nagyon élvezte a kemény báty szerepét. Ha megtudja, hogy engem ma elvertek, akkor nagyon bepipul. Mondjuk nem hiszem, hogy tudna csinálni valamit Sandra ellen. Liam soha nem ütne meg egy lányt, Ő ehhez túl nyuszi.
- Izé...jól vagyok - nyöszörgöm és a kezemmel elkezdem a hajamat igazgatni. Igazából az a célom, hogy valahogy elszeretném takarni az arcomat. Az lenne a legjobb ha senki nem látna meg, legfőbb nem Liam.
A tanárnő eléggé furán néz rám, mind két szemöldökét felhúzza és úgy kémleli az arcomat. De mikor nem jön rá semmi ésszerűre, újból Sandra felé fordul.
- Sandra Te tudod, hogy mi történt Zorával? Ugyanis belőle most szerintem semmi épeszű magyarázatot nem tudok kihúzni. Csak össze - vissza beszél. - vissza szívom azt mikor azt mondtam, hogy örülök, hogy idejében jött a matek tanárom. Inkább húzna el a francba. Ha Sandrától akarja hallani a történteket akkor az már régen rossz. Meg amúgy is mi az a szöveg, hogy össze-vissza beszélek? Basszus pár perce majdnem meg akartak ölni. Még mindig sokk hatása alatt állok.
- Természetesen elmondok mindent amit csak tudok. - bólint Sandra komoran, majd rám sandít és ördögien elmosolyodik. Még jó, hogy a falnak vagyok támaszkodva, mert talán elájulnék ettől a vérfagyasztó mosolyától.
- Hallgatlak! - a matektanárnő hangja parancsolóan cseng, kezeit derekára teszi és úgy várja Sandra mondókáját.
- Torna óránk volt, de mivel én ma nem tornázhattam ezért előbb el lettem engedve az óráról. Mikor jöttem vissza a tornateremből fura hangokra lettem figyelmes. A hangok pedig ebből a mosdóból szűrődtek ki. Gondoltam megnézem, hogy mi okozza ezeket a fura hangok. És mikor beléptem megláttam Zorát amint épp a fejét a mosdó szélébe ütögeti...- Sandra úgy magyarázta mintha tényleg egy megtörtént eseményt mondott volna el. Esküszöm ha nem tudtam volna az igazságot még én is elhittem volna ezt a kis szöveget. De könyörgöm ki lenne már olyan hülye, hogy saját akaratából elkezdi a fejét egy mosdóba ütögeti? Ép eszű ember ilyet nem csinál!
Ebben az egészben pedig az volt a legszörnyűbb, hogy a tanárnő arckifejezésén lehetett látni, hogy Sandra összes szavát elhitte. Ami rám nézve nem nagyon jó, ugyanis ezek szerint az őrültnek hisz, és nem nekem. Elvesztem.
- Ez hazugság! - szólalok meg, de a hangom kicsit sem úgy cseng ahogyan én azt szeretném. Inkább olyan a csengése mint aki be van szívva. Engem nem hazudtolhatnak meg. Pláne nem Sandra! Hisz Ő volt az aki ide behúzott és kezdett el verni. - Tanárnő ebből semmi nem igaz. Sandra megbolondult és a fejébe vette, hogy elvettem tőle a pasiját. Ezért a fejébe vette, hogy megöl. Ő volt az aki behúzott ide, majd kezdett el verni, végül pedig bele vágta a fejemet a mosdóba...- ideges vagyok, de nagyon. A tanárnő csak a fejét kapkodja. Látom ahogy Sandra ökölbe szorítja a kezeit és mikor a tanárnő nem őt figyeli, az egyik ujját elhúzza a nyaka előtt. Igen, ezt is nekem szánja, hisz engem akar megölni.
- Valaki hazudik, de akár melyikőtök is az, az illető nagyon nagy bajban lesz - szólal meg a tanárnő csendesen. Sandra lesz bajba és nem én.
- Tanárnő, elhiheti, hogy én csakis igazat mondok. Hisz nézzen rá, - itt rám bök és a tanárnővel egyszerre kezdenek el bámulni. - szerintem súlyos gondjai vannak.
- Sandra én évek óta ismerem Zorát és a családját is. Pont ezért nem akarom elhinni azt, hogy csak úgy elkezdi a fejét egy mosdóba ütni, ráadásul ok nélkül - tudtam én, hogy van Isten. Na meg örülök neki, hogy Payne vagyok. A tanárok is nagyon a hivatal befolyása alatt állnak ezért nem nagyon mernek szórakozni velem.
- Hogy mi? Maga nem nekem hisz? Sőt engem vádol meg? - Sandra arca másodpercek alatt válik paprika vörössé amin nekem mosolyoghatnékom támad kedvem. Úgy látszik valaki most nagyon nagy bajban lesz.
- Egyikőtöknek sem hiszek! - emeli fel a hangját a tanárnő, majd ismét felém fordul. - Menj haza és szedd rendbe magad. A tanároknak majd szólok a történtekről és arról is, hogy én engedtelek haza. - mosolyogja én pedig hálásan rá nézek.
- Köszönöm. - mondom csendesen és kimegyek a mosdóból, de még utoljára ránézek Sandrára. Fekete apró szemeit még jobban össze húzza, majd szájával néma szavakat formál.
- Elkaplak Payne! - mondja hangtalanul, de számomra olyan mintha hangosan mondta volna.
Tudom, hogy komolyan gondolja. Egyszer úgyis véghez viszi azt amit elkezdett. És akkor már senki nem fog tudni rajtam segíteni. Megkeresi azt az alkalmat mikor egyedül és védtelen leszek. Ahol senki nem fog tudni közbe avatkozni. És akkor durvábban kapni fogok. Talán még meg is öl. Mert ezek után kinézem belőle.
Gyorsan elkapom a pillantásomat Sandráról és kilépek az üres folyosóra. Az első dolgom az, hogy fejemre húzom a kapucnimat és a hajamat az arcomba fésülöm, csak azért, hogy senki nem bámuljon rajtam. Eszembe sincs felhívni Liamet, ugyanis Ő az a személy akivel nem akarok találkozni. Gőzöm sincs, hogy hogy fogom kikerülni mikor Ő otthon van. De semmi kép sem láthat meg ilyen állapotban. Amilyen gondoskodó még képes lenne bevinni kórházba.
Lassan sétálok a hazavezető úton közben pedig azon gondolkozok, hogy min hazudjak Liamnek. Az a baj, hogy Ő nagyon jól ismer, szóval hamar rá fog jönni, hogy valami baj van. De mégis, hogy mondjam meg neki, hogy mindenki egy ribancnak tart ami egy kicsit talán igaz is rám?
Hiába próbálok minél lassabban menni, még így is fél óra alatt otthon vagyok. Még több hajat húzok az arcomra és a kapucnimat is addig húzom az arcomra amíg csak tudom. Csigalassúságú tempóban lépkedek fel a lépcsőn, majd nyomom bele a kulcsom a bejárati ajtóba. Ahogy kattan a zár, úgy ver visszhangot a félig üres házban. Belépek és ledobom a táskám, de velem egy időben lépéseket hallok az emelet felől.
- Zo, Te mit keresel ilyen korán otthon a suliból? - von felelősségre Liam komoly tekintettel.
Nekem most végem van...

/ Tizenkettedik rész /

Heyhóó!!!! Itt is vagyok a kövi résszel ami hát eléggé különösre sikeredett xD a vége az megtörtént eseményből van, úgy ahogy a kövi rész is, nem, nem velem történt meg hanem a régi sulimban valakivel :) szóval úgy olvassátok ;) komizni még mindig nagyon érrrrrr

/ Zora Payne /

- Hé Oviapu, neked ám az is a dolgod lenne, hogy engem felébressz, ugyanis tudhatnád, hogy én egy téli álmot alvó medvebocs vagyok egész évben! - bökök még egyet Liam hátán aki az ágyán van szétterülve. Csak egy felsőt és egy alsónadrágot visel, miközben békésen szuszog. Mindig is aranyos volt ahogy aludt. Viszont most nem gyönyörködhetek benne, ugyanis már így is késésben vagyok. Már hozzá vagyok szokva, hogy anya minden reggel felkelt. Tudom cikinek kéne tartanom, hogy még ennyi idősen is az anyám kelt, de nálunk ez normális, mivelhogy Ő már apával együtt kel akinek hétre bent kell lennie a hivatalban. Ezért az anyám számára nem nagy fáradság az, hogy engem is felkelt.
Ja, de ma nem keltett senki! Még szerencse, hogy hét órakor csak úgy véletlenül kipattantak a szemeim. Furcsa volt, hogy a Nap már javában besütött a szobám ablakán, amit nem tartottam biztató jelnek. Rögtön felültem és az éjjeliszekrényemen lévő órával kezdem el szemezni, ami pontosan hetet mutatott. Mintha seggbe rúgtak volna olyan gyorsan pattantam ki az ágyamból és rohantam be a fürdőszobába. Fél órás késésben voltam, mivel én minden reggel suliidőben fél hétkor kelek, hogy tudjak elérkezni. Az öltözködés és a készülődés terén még egy csiga is gyorsabb nálam.
Szóval ma reggel enyhe sokk ért, de még hogy elkapott a méreg mikor beléptem Liam szobájába és megláttam, hogy milyen nyugodtan alszik. Neki az lenne a dolga, hogy rám vigyázzon. Apám helyett apámnak kellene lennie! Akkor lássa el a teendőit, - vagyis keljen fel jóval előttem, majd ébresszen fel, készítsen reggelit és vigyen el a suliba. Azonban most ahogy elnézem, szerintem ezekre a reggeli rutinokra ma nem fog sor kerülni. És még csak egy napja sem vigyáz Rám.
- Liam, kelj már fel! - változtatás képen mind a kettő tenyeremet a hátára tapasztom és úgy kezdem el rázogatni. De még mindig semmi. Csak motyog valamit az orra alatt, majd elfordítsa a fejét. - LIAM!!! - emelem fel a hangom mérgesen. Ez kicsit sem vicces. Nem én vagyok az akinek keltenie kell valakit, hanem mindig én vagyok az akit keltenek.
- Menj vissza aludni. Még korán van - válaszolja alig hallhatóan és legyint egyet a kezével, hogy tudjon engem elkergetni és a következő pillanatban magához öleli a takaróját majd azzal együtt fordul át a másik felére. Ilyen nincs. Ez nagyon idegesítő. Legalább most már értem, hogy miért utálnak engem kelteni. Biztos azért mert én is ilyen vagyok mint ez a lökött.
- Persze neked korán van, de nekem nem. Mindjárt negyed nyolc van és nekem háromnegyedre bent kell lennem a suliban, ha nem akarom azt, hogy az osztályfőnököm megint felhívja apát, hogy késtem. - igen, olyan drága ofőm van, hogy ha rossz jegyet kapok, esetleg furán viselkedek rögtön hívja az apámat. Állítása szerint csak azért, hogy példamutató lány legyek ha felnövök, ne pedig egy börtöntöltelék. És ez ellen nem tudok mit csinálni. Az összes lépésemet árgus szemekkel figyeli. Hurrá. Pont ezért hivná fel a szüleimet ma is ha elkésnék. Hiába magyarázkodhatnék, hogy Liam hibája volt, senkit nem érdekelne. Ilyen az életem.
- Suli? Milyen iskola? Ki megy oda? - jellegzetesen homlokon csapom magam. Jobban idegesít a tudatlanságánál az, hogy még csak arra sem hajlandó, hogy rám nézzen. Nem hiszem el azt, hogy ilyen álmos. Hisz velem egyszerre feküdt le. Habár ha nem kellene suliba mennek akkor még én is mindig aludnék.
- Szerinted ki? Ugye csak tetteted, hogy ilyen hülye vagy? El fogok késni! Érted, vagy azt akarod, hogy forditsam le más nyelvre? - kérdezem.
- Igen, japánul ha lehet. - hallom ahogy nevet és ez a végső pont nálam. Könyörögtem neki, nem reagált, még csak rám sem nézett. Nálam pedig az a bizonyos pohár betelt.
- AZONNAL. KELJ.FEL. - minden egyes szó után egy erőteljeset húzok az amúgy is rövid égnek meredő haján. Mikor megérzi a fájdalmat a szemei rögtön kipattannak és a fejéhez nyúl, hogy tudja onnan eltüntetni az én kezeimet. De én hajthatatlan vagyok. Olyan erővel fogom a kevés rövid haját, hogy még a fejét is felemeli a párnáról a szemei pedig könnybe lábadnak.
- Eszednél vagy Te? - hisztizik, de úgy teszek mint aki nem hallja. - Fent vagyok bassza meg! - emeli fel a hangját mikor végre már ül. Egy diadalittas mosoly kúszik az arcomra és örömömbe megpaskolom a fejét.
- A konyhában várlak ugyanis reggelit kell készítened nekem. Oh, és három perced van, hogy leérj. - szökdécselve hagyom el a szobáját, de mikor végleg kilépnék egy láthatatlan puszit dobok a bunkó képe felé.
- Csak, hogy tudd ez életem legszörnyűbb reggele, Te pedig egy boszorka vagy! - kiabál utánam, de nem foglalkozom vele. Szokjon hozzá.
Utam egyenes a földszintre vezet és meg sem állok a konyháig, majd mikor oda érek leülök az egyik székre és várom, hogy Liam csatlakozik hozzám. A percek telnek és több idő telik el mint amennyit én mondtam neki. Mikor leér arca kicsit sem boldog, inkább álmos. Hajában még mindig meglátszik az ahol én megtéptem. Ettől mosolyoghatnékom támad kedvem.
- Ez több volt mint három perc. - jegyzem meg félvállon. Csúnyán rám néz miközben a hűtőhöz sétál. Kinyitja azt és hosszú másodpercekig csak bámulja az ételeket. Valakinek nehezen indul a reggele.
- Megjegyezném, hogy a kis kecsód miatt most fáj a hajam - fordítja hátra a fejét, hogy tudjon rám nézni. Vállat vonok ugyanis nem érdekel. Amúgy is a haj nem fáj. Szóval kamuzik.
- A hajad visszanő, de a suli nem vár meg. - mondom keményen és én is a hűtő mellé sétálok. - És még éhes is vagyok. - teszem hozzá. Oké, beismerem rettentően élvezem ezt az egész helyzetet. Birom, hogy Liam a bébicsőszöm. Az egészben pedig az a legjobb, hogy most minden kérésemet teljesitenie kell. Gonosz vagyok tudom.
- Akkor sem kellett volna megtépned! Szépen is fel lehet kelteni az embert. - néz rám rossz állóan. Ha most azt akarja, hogy sajnáljam az nem fog összejönni. Suli az egyetlen dolog amivel engem ki lehet késziteni. Utálom azt a helyet, mondjuk melyik gyerek nem. - Komolyan kezdem azt hinni, hogy Te ezt már direkt csinálod. Ki akarsz készíteni, mivel így akarsz megbüntetni amiért itt hagytalak. Először paprikaspray, most meg ez. Kétszeres merénylet ellenem. Vigyázz Zo mert képes leszek vissza vinni még a rendőrségre. - magyarázza komolyan, de a szája sarkában ott bujkál az a jellegzetes mosoly.
- Na most aztán elcseszted a napom - mondom komolyan, de mikor látom, hogy mennyire komolyan vette, elnevetem magam. - Viszont jobb lenne ha most már tényleg indulnánk.
- Én még nem reggeliztem! - a hűtő még mindig nyitva áll, Ő pedig csak bámulja azt. A jobb kezével pedig elkezdi a hasát simogatni. Ez nála azt jelenti, hogy nagyon éhes.
- Ne is álmodj róla! - amilyen gyorsan csak tudom becsukom a hűtő ajtaját ami szinte majdnem oda csapja az ujjait. Csakis a jó reflexeinek köszönheti, hogy idejében elrántja onnan a kezét. - Majd eszel akkor ha haza értél. Csak el kell vinned a sulihoz és máris jöhetsz haza. Negyed óra az egész.
- Addig éhen halok - mondja hisztizve és megint ki akarja nyitni a hűtő ajtaját, de amilyen gyorsan csak tudom elhúzom Őt onnan a pólójánál fogva. Út közben felveszem a családi autó kulcsát és kicsit sem kedvesen nyomom a kezébe. A pólójánál fogva húzom magam után az egész házon keresztül és még csak azt sem érdekel, hogy zokniban és egy vékony pólót visel. A garázsig meg sem állok, sőt még olyan rendes is vagyok, hogy kinyitom a volán felőli ajtót. Valamit morog az orra alatt, de nem foglalkozom vele. Mutatóujjammal az ülésre mutatok, Liam pedig kelletlenül szál be a volán mögé és indítja el a motort, addigra pedig én beszállok az anyósülésre.
Az iskolához vezető úton nem nagyon beszélgetünk egymással amit én őszintén nem is bánok. Utálom a reggeleket, pláne akkor még jobban mikor suli van.
Nyolc perccel a csengetés előtt áll meg az iskola kapujában, majd egy kissé szomorúan pislog az épület felé. Tudom, hogy min jár most a feje. Szeretett ide járni, ugyanis nagyon menő srácnak számított. Akkor még engem is tiszteltek ugyanis a diákok nem mertek a nagy Liam Payne húgával kezdegetni. De amióta Ő elballagott és egyedül maradt, a diákok mintha megvadultak volna velem szembe. Nem, nem gúnyoltak vagy csúfoltak. Egyszerűen csak egy kurvának tartanak, semmi másnak. Azért akarnak a közelembe férkőzni mert jó csaj vagyok. Én pedig ezt gyűlölöm.
- Hidd el én is örülnék neki ha még mindig ide járnál - simogatom meg a kezét és mondom ami épp az eszében jár. Tudom, hogy erre gondol. Vissza akar ide jönni. Újra középiskolás akarna lenni mint én. De hát Ő három évvel idősebb Tőlem, szóval bele kell törődnie, hogy számára ez a korszak örökre lezárult. Nem hiszem el, hogy olyan nagyon rossz lehet az egyetem. Részemről én már várom egy kicsit. Új környezet, új emberek, új élet. Jól hangzik.
- Merthogy? - kérdezi és kiváncsian fürkészi az arcom. Rögtön megbánom, hogy megszólaltam. Nem tudhatja meg, hogy mit gondolnak rólam a diákok mert ahogy ismerem nagyon kiakadna amiért ribancnak hisznek.
- Inkább hagyjuk - vonom meg a vállam és gyorsan kiszállok az autóból. De éppen, hogy csak megfordulok, lehúzza az ablakot és áthajol az anyósülésen, hogy tudjon hozzám szólni.
- Mikor végzel? Ha akarod szivesen érted is jövök, ugyanis nélküled csak unatkozni fogok - mondja vigyorogva és én is megeresztek egy mosolyt. Tudom, hogy egész nap csak aludni fog. Mást úgysem nagyon szokott csinálni.
- Majd felhivlak - intézem el egyszerűen és intek, hogy végre menjen már el, mert tényleg elkések.
Válltáskámat megigazítom és hátra dobom a szőke hajam majd elindulok az udvarra ahol egy csomó diák siet el mellettem akik nem akarnak elkésni. Jó lenne ha én is szedném a lábam ha nem akarok bajba keveredni. Azonban tekintetemmel Clair után kutatok. Szinte az összes diák köszön én pedig csak biccentek a fejemmel, de barátnőmet sehol nem találom. Mintha elnyelte volna a föld, pedig ez nem vall rá. Ilyenkor már rég itt szokott lenni.
Sietősebbre fogom a lépteimet és gyorsan berohanok az épületbe, majd a szekrényekhez, hogy még még a becsengetés előtt tudjam megkeresni C-t. Sem a szekrényél, de még a folyosón sem futok vele össze. Igy arra a döntésre jutok, hogy megnézem az osztályába.
Clair egy évvel alattam jár, igy az osztályát eléggé jól ismerem. Szinte már közéjük tartozom. Ezért mikor most is benyitok pár lány állit nekem és kérdésekkel bombáznak. Clair nincs közöttük. Komolyan kezdeg aggódni érte. Ha történt volna vele valami akkor felhivott volna nem? Habár belőle már mindent kinéz az ember. Soha senki nem tudja, hogy min töri a fejét.
- Clair nincs itt? - kérdezem és az előttem álló három lányra nézek.
- Megbetegedett. Állitólag a szülinapi buliján elrontotta a gyomrát. De Te ezt, hogy hogy nem tudod? Nem mondta? - zúditja rám a kérdéseket Cat, mire én kissé meglepődök. C elrontotta a gyomrát a szülinapi buliján? De hisz akkor nem is evett semmit, csak ivott meg...drogozott. Esküszöm én kinyirom ha túladagolta magát azzal a három fazonnal. Még a formájuk sem volt jó. Bassza meg. Más szülinapi bulija pedig nem volt.
- Csak nem összevesztetek? - kerekedik el Bella hatalmas szemem. Miért olyan fura lenne ha összevesznénk Clairrel? Mostanság sok van a romlásán, szóval nyugodtan befejezhetném vele. Még igy sem bocsájtottam neki meg, hogy csak igy otthagyott abban az átkozott klubban.
- Ha összevesztünk volna elhiheted, hogy nem kötném az orrodra - mondom egy műmosoly kíséretében.
- Rossz napod van? - faggat tovább Carmen én pedig csak unottan megforgatom a szemeimet. Ez nekem reggelre túl sok agyfárasztás volt. Mélyen kifújom a levegőt és pont abban az időben szólal meg a csengő is. Elmondok egy halk sziasztokot majd kimegyek az osztályból.
Sietős léptekkel indulok el a kihalt folyosón az osztályom felé, de hirtelen az egyik kanyarban valakinek neki megyek. De olyan erővel, hogy a padlón kötöm ki. Fájdalom nyilal a könyökömbe ahogy felülök, majd miközben simogatom a fájó pontot úgy nézek fel, hogy tudjam megnézni ki gáncsolt el. De az ereimbe rögtön megfagy a vér ugyanis Sandra Watsonnal nézek farkasszemet.
- Nézzétek csak, a kis kurva végre oda került ahova való. - köp egyet ami a cipőmön landol. A mögötte álló két lány csak bután röhög, én pedig még levegőt is elfelejtek venni ijedségembe.
Sandra Watson, vagyis a lány aki fiú génekkel született. Ráadásul még őrült is. Tizenöt éves korában bezáratták egy javítóintézetbe mivel az akkori iskolájában felgyújtotta az egyik lány haját. És nem volt rá oka. Csak egyszerűen kedve támadt öngyújtóval játszani és mivel egy hosszú hajú lány ült előtte, gondolja jó móka lesz ha kipróbálja azt, hogy milyen az ha megpróbálja meggyújtani a haját. Rajta kivül senki nem nevetett. És ez csak egy a szörnyű tettei mellett. Szinte mindenki fél Tőle, és csak egy hajszál választja el Tőle, hogy innen is kicsapják. Élvezettel nyomja bele a diákok fejét a klotyóban, pusztán csak azért mert unatkozik.  Őrült a csaj. Sőt szerintem még képes lenne meg is ölni valakit.
És most hozzám szólt és nagyon csúnyán néz rám. Igen, most okom van rá, hogy féljek. És én félek is, hisz nincs senki a folyosón. Nekem végem van.
- Mit akarsz? - kérdezem a kelleténél egy kicsit flegmábban, de rögtön meg is bánom. Egy fő szabály. Soha ne nézz Sandra fekete szeme közé mert akkor még jobban bepipul mint most.
Lehajol majd egy ügyes mozdulattal ránt fel a padlóról a hajamnál fogva majd lök a falhoz, de olyan erővel, hogy a csontjaim szinte megzörrennek. Még csak esélyem sincs elfutni. Vissza ütni pedig nem merek, ugyanis kétszer akkor amint én vagyok. Ráadásul még itt vannak a csatlósai is. Most meg fog ölni, és azt sem tudom, hogy mit vétettem. Bassza meg, bassza meg...
- A helyedben kussolnék azzal a szopós száddal. Habár nem sokáig lesz ilyen nagy nyelved, ugyanis mindjár megszabadítlak tőle és többé nem fogod tudni leszopni más pasiját. - sziszegi a fogai között. Kiver a verejték ahogy próbálom ellökni őt magamtól. Kitépi mindjárt az összes hajam, és még csak azt sem értem, hogy miről beszél.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - mondom síri hangon és akkor végre elengedi a hajam aminek következtében a padlóra csúszok és kezdem el a hajamat simogatni. Fáj az egész fejem és testem.
- Fogalmad sincs? - kezd el röhögni majd a következő pillanatban meglendíti a lábát és gyomorszájon rúg. Könnybe lábadnak a szemeim és a hasamhoz kapok majd összegörnyedek. Miért nincs itt most valaki? Ez tényleg meg akar ölni, de miért? - Még van pofád letagadni, hogy szombaton leszoptad a pasimat? - szemeim rögtön kipattannak és még csak lélegezni is elfelejtek.
Szombaton Clair bulija volt ahol elküldött engem drogot venni attól a pasitól akinek még csak a nevét sem tudtam. És mivel nem volt pénzünk, gondoltam ehhez a módszerhez folyamodom. Honnan a francból kellett volna tudnom, hogy Sandrának pasija van. Nem egy pasizó alkat.
- Félre érted az egészet. Én nem akartam semmi rosszat... - kezdek el sirni, de ezúttal  a nyakamnál fogva húz fel a padlóról. Olyan erővel szorítja a nyakamat, hogy alig birok levegőt venni. Annyi magasba emel, hogy lábaim nem érnek le a padlóra.
- Szóval jó mókának tartod elvenni más pasiját? - kérdezi villogó tekintettel.
- Nem tudtam, hogy a Te pasid. Esküszöm. - sírom el magam ugyanis szédülök a levegő hiány miatt. Na nehogy már Sandra intézzen el engem.
- Nem úgy nézel ki mint aki igazat mond - csóválja a fejét és még erősebben fogja a nyakam. - Talán meg kéne mutatnom neked, hogy mi jár annak aki egyszer hozzá nyúl a pasimhoz - mondja egy pimasz mosoly kíséretében és elengedi a nyakam és ismét a padlón kötök ki. De még csak ki sincs időm fújni a levegőt ugyanis ismét megfogja a hajamat és elkezdi tépni majd úgy ráncigál be az egyik közeli mosdóba....

/ Tizenegyedik rész /

Helllóóó!! Jött volna előbb is a rész, de új laptopom lett és olyan ügyes vagyok, hogy elfelejtettem az e-mail és a jelszómat is a blogspoton xD így is félek kijelentkezni...ez csak én lehetek :D mindenkiiiiiii komizniiiiiiiii

/ Zora Payne /

- Most komolyan, miért vagy itt? - először nevetek mikor anya közli velem, hogy míg ők távol lesznek addig Liam fog rám vigyázni, majd hirtelen az arcomra fagy a mosoly ugyanis nagyon is valósághűnek tartom az anyám szavait. És, hogy őszinte legyek kicsit sem tetszik ez az ötlete.
Én nem lehetek napokig esetleg hetekig összezárva Liammel. Most gondoljatok bele, hogy miféle szörnyűségek történhetnek. A végén még képes lennék Őt megerőszakolni. Nem tréfálok. Liam jelenléte nagyon furcsa hatással van rám. Elég ha csak rám néz, máris a fellegekben járok és olyanokon kezdek el fantáziálni, hogy hogyan tudnám magamba bolondítani. Itt van példának a mai nap. Még Ő is észre vette azt, hogy mikor hozzám ért megremegtem az érintésétől. Pedig nem is tudtam, hogy Liam az aki fogdos. De a testem vágyik rá és pont ezért viselkedik így. És ez még csak egy érintés volt ! A kezdet, nagyon kezdet. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire szeret taperolni, - vagyis élvezettel puszilgat, ölelget, csikiz. Én pedig minden éjjel arról fantáziálok, hogy hogyan szexelünk.
Na most rakjátok össze ezt a két képet... Csak mi ketten vagyunk otthon, például tévézünk, vagy teszem azt Liam videó játékozik. Én unatkozok és hisztizek, hogy csináljunk valamit. Liam az ölébe húz és átkarolja a derekam majd megkér, hogy akkor én is játsszak vele, - megtörtént eset, de itt utána közbe szólt apa és Liam elment fürdeni majd én megláttam és azóta Ő lett az álmaim pasija. - és senki nincs otthon! Csak mi ketten. Szorosabban fogja a derekam és mondjuk bele szuszog a fülembe, amitől én totál begerjedek. Hátra fordítom a fejem és csak úgy lesmárolom. Szerintetek visszacsókolna? Elugrana? Soha többé nem beszélne velem? Vagy esetleg nem tudna nekem ellenállni? Őszintén megmondva én az utolsó variációra tippelek ugyanis ismerem magam és az olyan pasikat mint Liam. Nem tudna nekem ellenállni. Viszont ha nem lökne el magától és minél hevesebben és szenvedélyesebben csókolóznánk, az én kezem ' véletlenül ' önálló életre kelne, és meg sem állna egészen a nadrágjáig. És ha az én kezem valaki nadrágjánál van, nos akkor boldogan kezd el játszani. Liam pedig még jobban ellazulna és kérdés sem lenne, hogy mit csinálnánk a kanapén. Senki nem zavarna meg és élvezné. Mert tudom, hogy élvezné!
- Talán mert én is itt lakom? - kérdezi az egyértelmű kérdést Liam, mire én rögtön vissza zökkenek a valóságba és próbálom kihessegetni a fejemből a meztelen testét. Három év telt el az ominózus eset óta, de én azóta is úgy emlékezem rá mintha tegnap történt volna. Istenem, hogy most is mennyire megnézném Őt pucéran. Már a teste is izmosabb lett, meg már bicepsze is van.
- Tudod, hogy hogyan értettem. - mondom egy kissé mérgesen. Kíváncsi vagyok az igazságra. Tudtam, hogy a szüleim terveznek még valami büntetést a számomra, de azt hittem, hogy mikor azt mondták, hogy nem hagynak otthon egyedül egy hónapra, csak kamuznak. Rá sem gondoltam volna, hogy képesek lesznek haza ráncigálni Liamet Londonból.
- Nem, nem tudom, hogy hogyan értetted ugyanis feltűnt, hogy mennyire megváltoztál velem szembe. Régen imádtad mikor megöleltelek, most meg az előbb szó nélkül ellöktél magadtól. - állom a nézését, de egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Barna szemeiből árad a csalódottság és a szomorúság amit én váltottam ki belőle. Tényleg ellöktem őt magamtól, de pusztán csak azért mert meglepődtem mikor anya közölte, hogy Liam fog rám vigyázni míg ők távol lesznek. Természetes dolog, hogy meglepődtem.
- Mert nincs szükségem bébicsőszre. Pláne nem Rád! - kezeimet idegesen összekulcsolom a mellkasom előtt, Liam szemei pedig elkerekednek a meglepettségtől. Lehet, hogy megsértettem, mert a mosoly lefagy az arcáról. Nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele. A szüleimre kellene mérgesnek lennem amiért még mindig úgy viselkednek velem mint egy kisgyerekkel.
- Mivel érdemeltem ki ezt a beszédet? Nézd Zora tudom csalódtál bennem amiért elköltöztem otthonról, de azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Hisz tudod jól mennyire utálom az egyetemet! Te vagy az egyetlen aki mindig is megértett. Ne csináld velem ezt, kérlek - ez még határozottan mindig az a Liam aki három éve elment otthonról. Igen tudom, hogy utálja az egyetemet és ha tehetné kicsapatná magát, csak nem meri apa miatt. Ugyanis ez az egész egyetem is apa ötlete volt, meg London is. Liamnek meg sem fordult volna soha a fejében az, hogy elköltözzön otthonról.
- Ne haragudj Rám... én csak egy kicsit kikészültem - közel vagyok hozzá, hogy elsírjam magam. Néha annyira hülye vagyok. Mindig azokat a személyeket bántom meg akiket a legjobban szeretek. - Csak anyáék totál kikészítettek az utóbbi időben, ráadásul ma elég csúnya dolgokat vágtam a fejükhöz. - húzom el a számat szégyenkezve. Oké beismerem tényleg nem volt szép dolog a fejükhöz vágni azt, hogy meg akarom keresni az igazi szüleimet. Sőt ez nagy parasztság volt. Hisz mindent megakadt amire csak szükségem volt, soha nem kellett nélkülöznöm semmiből és mindig úgy bántak velem mintha a saját lányuk lennék. Ez van mikor nem gondolom át azt amit mondani akarok.
- Pontosan miket? - ráncolja össze a szemöldökét és miközben engem figyel úgy simogatja az állat is. Most veszem csak észre, hogy borostája van. Borosta! Istenem miért büntetsz még ezzel is? Én totál beindulok a borostás pasiktól. Erre tessék még a mostoha bátyám is azt növesztett. Mintha az nélkül nem lenne dögös.
- Hát csak azt, hogy legszívesebben megkeresném az igazi szüleimet - motyogom az orrom alatt, de Liam így is szín tisztán hallja a szavaimat és ez az arckifejezésén is meglátszik, ugyanis szemeit tiszta apróra összehúzza amikkel elég morcosan vizslat. - De mentségemre szóljon, csak meggondolatlanságból mondtam ! - teszem hozzá, hogy egy picit tisztára tudjam mosni magam. Szerintem ez megbocsájthatatlan, de mindegy.
- Őszintén megmondva alig ismerek Rád. Anyának nem is hittem el a telefonba mikor azt mondta, hogy a rendőrségen szedtek össze - az ég felé emelem a fejem és megsemmisülten kifújom a levegőt. Komolyan mi ebben a rendőrséges sztoriban ekkora cucc? Mindenki csinál hülyeségeket . - Magyarázat? - vonja fel az egyik szemöldökét majd kényelmesen leül az íroasztalom előtt álló székre és úgy helyezkedik el mint azok az emberek akik vallatni szoknak. Egyik lábát a combjára teszi majd a cipőjét kezdi egy gyengéden ütögetni. Nincs más választásom, így pontosan elé állók. Tudom, hogy addig úgysem hagy békén még meg nem tudja a teljes igazságot.
- Az Clair hibája volt! - válaszolom gondolkodás nélkül. Liam hümmögve bólint egyet és egy kicsit előre biggyeszti az ajkait. Nem érdekel, hogy anyáék mint mondtak neki. Abba a klubos dologba Clair kevert bele, én meg sajnos hagytam magam és engedtem a kísértésnek. - Könyörgött valamiért én pedig teljesítettem a kérését, és mikor visszajöttem a mosdóból az egész klub tele volt zsarukkal. Clair lelépett, én pedig ott maradtam és bevittek az őrsre. Ennyi a nagy bűnöm.
- Szóval Clair drogot venni küldött be a mosdóba ahol az árus volt, de a dolog elhúzódott és mikorra Te vissza mentél már ott voltak a rendőrök. Te Clair keresésére indultál majd meg is találtad, de Ő cserben hagyott, vagyis elment, Te pedig ott maradtál a trutyiban. Így most már világos a számomra minden. De kérdezhetek még valamit? - minek szólnék közbe? Liam úgy ismer mint saját magát. Soha nem tudtam előtte eltitkolni semmit. Mindig mindent tudott, pedig amit titoknak gondoltam azt nem is mondtam el neki, viszont Ő mégis tudta. - Muszáj neked mindig azt csinálnod amit Clair? - néz rám azokkal a nagy barna szemeivel. Pár másodpercre elveszek bennük, de szerencsére hamar összeszedem magam. Nem hiszem el, hogy az egész családom C ellen van. Hisz Molly anya legjobb barátnője!
- Muszáj neked mindig mindent ennyire tudnod? Komolyan ez már kezd idegesítő lenni. Van saját életem, ami senki másra nem tartozik! - igen, utálom ezt az egész kialakult helyzetet. Haragszom Liamre, de nem tudom, hogy miért. Csak egyszerűen távol akarnám magamtól tartani, de a másik pillanatban meg azt szeretném ha mellettem lenne és soha nem hagyna el. Bonyolult.
- Igen muszáj, ugyanis a bátyád vagyok és kötelességem példát mutatni és vigyázni Rád! - áll fel a székemről majd pontosan velem szemben áll meg és a két szemem közé néz.
Milyen tökéletes pillanat lenne Őt most megcsókolni. Tekintetem akaratom ellenére is az ajkaira vándorol. Halvány piros színű és csillog a nyáltól, és olyan csókolni valóak. Basszus el kell fordítanom a tekintetem, mert a végén még tényleg képes leszek neki ugrani és agyon csókolgatni.
Megcsókolhatnám, de az agyamba ott motoszkál az a szócska ami pár perce hagyta el a tökéletes ajkát. A ' bátyád vagyok ' . Szóval nem helyeselné azt ami épp az én agyamba motoszkál. Ő nem tud úgy rám tekinteni mint egy lányra. Ez van.
- Helyesbítek...a kötelességed lett volna vigyázni rám és jó példát mutatni, de Te leléptél és jó ha három havonta egyszer látlak. Így mégis, hogy akarsz rám vigyázni? - teszem derekamra a kezem. A feszültség a szobába szinte kézzel fogható, de nem érdekel.
- Komolyan úgy mondod, mintha én akartam volna ezt az egészet. Miért nem állsz apa elé és mondod meg neki, hogy a fia utálja az egyetemet és, hogy legszívesebben otthagyná az egészet, mert soha a büdös életben nem akarja átvenni a helyét a hivatalba? Gyerünk Zora állj elé és közöld vele az igazságot! Ugyanis én már nem egyszer megtettem. - hangjában szemrehányást vélek felfedezni amit meg is értek. Igaza van. Tudom jól, hogy mit érez ezzel az egésszel kapcsolatban.
Megsemmisülten sétálok az ágyam felé majd rogyok le rá és tenyerembe temetem az arcom. Sírhatnékom támad kedvem és ez nálam nagy szó. A suliban naponta kapom meg, hogy ribanc vagyok és szinte az összes srác azt kérdezi tőlem, hogy menyiért szopom le őket. De mégis Liammel való veszekedés sokkal jobban fáj mint a sulis dolgok. Szeretem Őt és pont ezért gyűlölöm azt mikor veszekszünk. Őszintén megmondva azt sem tudom megmondani, hogy mikor veszekedtünk. Sőt szerintem eddig még csak civakodtunk. Azonban ez a mostani nagyon veszekedésnek mondható. És ez rossz. Én nem akarok Vele rosszban lenni.
- Mi történik Velünk? - hangom halkan cseng és örülök neki, hogy az arcom előtt van a tenyerem ugyanis lehet ha ránéznék Liamre még elsírnám magam azért mert megbántottam Őt.
- Ezt, hogy érted? - kérdezi rekedtes hangon miközben megköszörüli a torkát. Fura hangja van.
- Mi eddig még soha nem veszekedtünk vagy kiabáltunk egymással. De most igen! - és felemelem a fejem, majd vele egy időben a könnyeim is kicsordulnak. Csak egyszerűen potyognak és gyorsan lecsorognak a combomra, ezzel nyomot hagyva a fehér nadrágomon. - És ez igy nagyon nem jó ugyanis Te...
- Nehogy sírj nekem hallod? Zo én soha nem tudnék rád haragudni - mellettem az ágy megmozdul majd két erős kezet érzek a vállamon. A hideg kiráz az érintésétől, de próbálok nem foglalkozni vele. Viszont szerint Liam észrevette. - Már megint megremegtél. Most félsz Tőlem, vagy undorodsz, esetleg büdös vagyok, és így próbálod a tudtomra adni, hogy húzzak el mellőled. - az utolsó mondatál kuncog és vele együtt én is.
- Csak örülök, hogy mellettem vagy - vonok vállat egyszerűen. Ezt mikor Liam meghallja egyik kezét emeli a vállamról majd lágyan az állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy tudjon rám nézni.
- Ugye tudod, hogy számomra mindennél fontosabb vagy és, hogy soha nem hagynálak cserben? - kérdezi, mire én bólintok egyet erre Ő a másik szabad kezével az arcomról letörli a kósza könnyeket. Az arcom tuti, hogy paprikapiros lehet, de nem nagyon érdekel. Addig a jó míg nem tudja az igazat, - vagyis azt, hogy mit is érzek iránta igazából. Szerintem nagyon kiakadna, szóval jól vannak így a dolgok. - És ez ami az elmúlt percekben történt közöttünk nem veszekedés volt, csak szimpla testvéri civakodás. Mindkettőnknek igaza volt, ugyanis hibásak vagyunk mindenben, de pont azért jöttem haza, hogy végre együtt lehessünk hosszabb ideig.
- Akkor ez azt jelenti, hogy tényleg Te leszel az én saját óvóbácsim? - kérdezem vigyorogva. Azt hiszem, hogy az ovis kislányok örülnének neki ha Liam lenne az óvóbácsijuk. Pláne még akkor mikor boxer nadrágban szteppel.
- Csak a Tiéd - kacsint felém egy ravasz mosoly kíséretében. - Szóval szót kell nekem fogadnod mindenben. Nincs buli, pia, káros anyagok. Minden este már nyolc órakor ágyban leszel - hú most aztán megijedtem.
- Esti mesét is fogsz mondani és jó éjt puszit is adsz? - kérdezem nyávogós hangon. Cuki kislány lennék. Liam csak mosolyogva csóválja a fejét, de látszik, hogy tetszik neki a kisebb szereplésem. Még színésznőnek is jó lennék.
- Amit csak akarsz húgi. Amit csak akarsz - bólogat mosolyogva majd a következő pillanatban száját ismét az arcomhoz nyomja és nyom rá egy nagy cuppanós puszit. Inkább figyelembe sem veszem, csak folytatom a mély lélegzését és próbálok nem hülyeségekre gondolni.
- Kölykök, a konyhába le, MOST! - apa erélyesen kiáltja el magát a szobám ajtajából. Észre sem vettem, hogy anyával leléptek. Túlságosan el voltam foglalva Liammel. Megforgatom a szemeimet és felállok, majd Liam karja után nyúlok, hogy tudjam felhúzni az ágyamról. Nagyon nem akar lemenni a konyhába. Megértem, ugyanis tudom jól, hogy milyen véleménnyel van a szüleinkről. Egyszerűen nem tudja nekik megbocsájtani, hogy bele kényszerítették az egyetembe.
- Esküszöm, hogy néha napján hiányzott apa - mondja Liam, amin egy kicsit meglepődök ugyanis fura ilyet az Ő szájából hallani.
Kéz a kézben, - jobban mondva én fogom Liam kezét és húzom magam után. -  megyünk le az említett helység felé, ahol a szüleink már indulásra készen állnak. Egy halom bőrönd között állnak. Anya eléggé idegesnek tűnik, talán azért mert most történik meg először, hogy ennyi ideig egyedül hagy minket. Végre.
- Szabályok - csapja össze a kezét apa. Még katonának is elmehetne, vagy diktátornak. A természete már meg van hozzá. - Reggel és este is fel kell hívnotok. Naponta legalább egyszer el kell mennetek a nagyszüleitekhez, hogy életjelet adjatok magatokról és mindezek mellett, hogy tudjanak róla meggyőződni, hogy nincs semmi bajotok...
- Képzeld el apa, én már három éve egy koleszban lakom Londonban. Mellesleg én egész idáig úgy tudtam, hogy azért kell haza jönnöm, hogy vigyázzak Zorára. - szól közbe Liam. Hát ez igaz. Nem értem, hogy apáéknak miért kell így túlreagálni ezt az egészet.
- Nincs buli. Senki nem jöhet át. Nincs késés a suliból. - folytatja tovább apa.
- A legfontosabb pedig az, hogy vigyázzatok egymásra és kerüljétek a bajt. - még jó, hogy itt van anya. Ha Ő nem lenne én már rég megbolondultam volna apa mellett.
Egy sor bólogatás és ígért után, meg egy hatalmas csontropogtató ölelés után a szüleink végül úgy gondolják, hogy ideje indulniuk ha nem akarják lekésni a gépet. Liammel a bejárati ajtóból integetünk, de mikor az autó végleg eltűnik, boldogan csapom be az ajtót és egy hatalmas vigyor terül szét mindkettőnk arcán. Vártam már ezt a pillanatot. Hivatalosan is kettesben lehetek Liammel...

/ Tizedik rész /

Hííííííííjáááá itt a kövi :D az esetleges hibákért én kérek elnézést, de még mindig nincs saját gépem és a nővérem gépén lévő billentyűzet eléggé ramaty :| szóval szurkoljatok, hogy ezen a héten végre már megjöjjön az új laptopom :) a részről annyit, hogy szerintem vicces lett xD a komikért iszonyat hálás vagyok és örülök neki, hogy szántok rám annyi időt, hogy megleptek pár mondattal :) komizniiiiii bitchesssssss

/Zora Payne/

- Esetleg rácsot nem akartok szerelni a szobám ablakára? - kérdezem flegmán miközben apám kicsit sem kedvesen kapja ki a kezemből a telefonomat majd dugja zsebre. Ez van ha a szülők bekeményitenek. Azt hiszik ha elveszik a telefonomat akkor meg fogják tudni akadályozni azt, hogy soha többé ne beszéljek Clairrel. Mondjuk  nem mintha nagyon akarnék vele beszélgetni. Vagy, de? Így bele gondolva szívesen az orra alá dörgölném, hogy milyen egy pocsék barátnő amiért ott hagyott a klubban, csak úgy. Még meggondolom, hogy ezt meg e fogom neki bocsájtani.
Clair miatt szivom most meg. Miatta nem mehetek sehova, miatta vették el a telefonom, és miatta nem beszélek most a szüleimmel, ó és miatta vittek be a rendőrségre és kellett összezárva lennem azzal a perverz Louis Tomlinsonnal. Lehet perverz volt, viszont irtó dögös. Simán letepertem volna, de nem csináltam ugyanis az rontott volna az egómon mivel nagyon jól tudta, hogy bejön nekem. Én pedig egy srác előtt nem fogom mutatni, hogy milyen könnyen kapható vagyok. Ami igazából nem is vagyok, de ha egy szexi pasi kerül a közelembe akkor nehezen tudom magam türtőztetni. Bonyolult egy lány vagyok. - Akkor legalább tényleg úgy érezném mintha igazi börtönbe lennék zárva. - utalok arra, hogy szobafogságra ítéltek. Igazából én ezt nem is veszem komolyan. Pár hónap múlva betöltöm a tizennyolcat és az után úgysem fognak tudni úgy kezelni mint egy gyereket. Meg aztán mit fognak csinálni ha elmegyek az egyetemre? Ott nem fognak tudni parancsolgatni, mivel elköltözöm otthonról. Még hozzá kell szoknom ehhez, de néha örülök neki, hogy végre saját életem lehet ahol nem kell a szüleimnek megfelelnem. És, hogy őszinte legyek az orvosival sincs különösebb bajom. Igaz inkább jártam volna képzőművészetire, de azt mondják, hogy Oxford egy elég klassz hely. Majd meglátjuk. A dokik amúgy is cukik és jól keresnek. Nekem pedig ennyi elég.
- Úgy csinálsz mintha bezártunk volna a szobádba. Csak azt tiltottuk meg, hogy Clairrel találkozz. - válaszolja nyersen apa. Ebben igaza van, de számomra már ez is elfogadhatatlan. Engem eddig még soha nem büntettek meg. Sőt mindent megengedtek. Számomra az, hogy nem engednek a legjobb barátom közelébe olyan mintha elküldtek volna a világ végére. Hisz Clairrel minden nap együtt vagyunk, nem is tudunk egymás nélkül létezni. Gőzöm sincs, hogy ezt a szüleim, hogy gondolták. Végén még megőrülök, hogy elvették a mobilom.
- Csak? Ez olyan mintha halálra ítéltetek volna! - mondom mérgesen és levágom magam az ágyamra miközben a mellkasom előtt összekulcsolom a kezeimet és onnan fújtatok a szüleimre, akik eléggé élvezik a szenvedésemet. Hát persze, hogy tetszik nekik az, hogy majd szétvet az ideg. Pont ez volt a céljuk. Azt hiszik, hogy tanultam abból. hogy bevittek a rendőrségre? Hát tévednek!
- Legalább többször nem keveredsz bajba. - válaszolja csípősen apa. Ez aztán nagyon nagy baj volt. Biztos tönkre tettem a hírnevét és most a hivatalban minden arról csámcsog, hogy milyen neveletlen leánya van. Néha úgy érzem, hogy a munkahelye fontosabb a számára mint én. Mondjuk ezen nem kéne meglepődnöm hiszen csak egy árvaházas lány vagyok, akit szánalomból fogadtak magukhoz. Fogalmam sincs, hogy miért kellettem nekik mikor volt már egy fiuk. És milyen tökéletes fiuk.
- Emlékeztetni szeretnélek, hogy szeptembertől egyetemre fogok járni Oxfordba, ahol Te és anya már nem lesztek mellettem. - anyám arca lesápad, apán pedig végigfut a méreg. Az ő kérése volt az Oxford. Vagy abba nem gondolt bele, hogy ott már egyedül leszek? Oda a család jó híre ha engem szabadra engednek. Legalább lesz okuk idegeskedni, ugyanis még most nincs.
- Vigyázz a szádra kislányom! Mi csak szeretetből csináljuk ezt. - veszi komolyra a témát anya is. Megforgatom a szemeimet majd felállok az ágyamról és a nevelő szüleim elé állok. Mind ketten az arcomat bámulják miközben én egy picit feljebb emelem az arcomat, hogy olyan kemény csajnak nézzek ki.
- Tudtommal nem vagyok a kislányotok ugyanis engem csak örökbe fogadtatok, amit szerintem már ezerszer megbántatok. - nem akarok túl messzire menni, de most felmérgesítettek. Gyűlölöm ha valaki megszabja a határokat. És velem Ők mindig ezt csinálják. Nem hagyják normálisan élni az életem! Én csak egy picit akarok szabad lenni. Nem volt elég, hogy elüldözték mellőlem Liamet, de most még Clairt is elakarják. - Először Liamet külditek el Tőlem pedig tudjátok jól, hogy mennyire szeretem. Most pedig Clair van a soron. Komolyan mit ártottam nektek? - jól esik, hogy ezt mind hangosan kimondhatom. Anya szemei könnybe lábadnak, apa pedig csak áll mint egy darab fa.
- Zora...
- Esküszöm néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy jobb lenne megkeresnem az igazi szüleimet, mivel itt csak szánalomból tűrnek meg. Csak tudnám, hogy miért fogadtatok örökbe. - na ez az a pillanat mikor anya nem bírja tovább és amilyen gyorsan csak tud kirohan a szobámból. Kettesben maradok apával akivel pár másodpercig farkasszemet nézünk.
Talán túl messzire mentem ezzel a dologgal. Szeretem őket és, hogy őszinte legyek inkább az igazi szüleimet utálom amiért bedugtak egy árvaházba. Viszont néha tényleg elgondolkozok azon, hogy milyen jó lenne ha legalább csak egyszer láthatnám őket élőben. Kíváncsi vagyok az igazi családomra. De tudom, hogy Paynéket soha senki nem fogja tudni tőlem elvenni. Hisz hivatalosan hozzájuk tartozom amit nem is bánok...csak néha, mint például most.
- Jobb lesz ha egy ideig nem kerülsz a szemünk elé. - mondja fogcsikorgatva apa mire én flegmán vállat vonok. Utoljára rám néz és végleg kimegy a szobámból, de előtte még rám csapja az ajtót. Most aztán megijedtem. Kit érdekel ha nem beszélnek velem, nekem csak jó.
Azonban a kérését teljesítem. Egész nap még csak a közelükbe sem megyek. Helyette inkább alszom. Rossz szokásom, hogy ha ágy közelébe kerülök akkor képes vagyok átaludni az egész napot. Imádok aludni, és bárhol képes vagyok mély álomra hajtani a fejem. De ha rettentő mélyen elalszom, akkor még bombával sem lehet felébreszteni, vagy ha mégis sikerül az illetőnek, akkor egész nap nagyon morcos vagyok. A családom és a közeli ismerőseim már megtanulták, hogy engem nem érdemes felébreszteni.
Így történt az, hogy ruhástól lefeküdtem és elaludtam. Az biztos, hogy nagyon mélyen. A hasamra voltam feküdve miközben arcom a párnáimba volt fúrva és nyakig be voltam takarózva, mikor meghallottam, hogy valaki kinyitja a szobám ajtaját. A fejemet nem emeltem fel ugyanis gondoltam, hogy biztos csak a szüleim jöttek megnézni, hogy minden rendben van e velem.
Halk nesztelen léptek törték meg a szobámba lévő csendet, majd valaki megállt az ágyam mellett. Tuti, hogy anya vagy apa. Mocorogni kezdett és végül lesüppedt az ágyam.
Na az volt az a pillanat mikor rájöttem, hogy nem a szüleimmel van dolgom. Ők soha nem másznának be mellém az ágyba. De ha nem Ők, akkor ki az aki ide merészkedett? Egyáltalán hol vannak a szüleim? És kit engedtek fel a szobámba a tudtom nélkül? Ez gáz és egyben félelmetes is. Igen félős csaj vagyok! Mai világban már nem lehet tudni, hogy melyik sarkon erőszakol meg valaki.
A számomra ismeretlen alak még közelebb mászott hozzám, az én szemeim pedig kipattantak, de nem mertem felemelni a fejem a párnákból. Ki tudja, hogy milyen őrült akar engem most megölni. Csak mozgás nélkül vártam, de mikor már nagyon közel volt, - kezével meg próbálta volna átkarolni a derekamat, - én akcióba léptem.
A párnáim között mindig tartok egy paprika sprayt. Igazából mindenhova magammal viszem az apám kérésére. Mikor még kislány voltam és egy fiú megütött és monoklim lett, apa nagyon kiakadt. Rögtön elrohant majd egy ilyen büdös sprayel tért vissza amit a kezembe nyomott és közölte velem, hogyha veszélybe érzem magam akkor fújjam ezt a sprayt a támadóm szemébe és akkor lesz időm elmenekülni. Mindig is jó ötletnek tartottam, mivel rengeteget kószálok magam a városban és eléggé figyelemkeltő lány vagyok.
Úgy látszik most jött el az ideje, hogy kipróbálja ezt az izét. Mélyen kifújom a levegőt, majd egy határozott mozdulattal kikapom az egyik párnám közül, megfordulok és egy gyors mozdulattal megnyomom abból pedig büdös szag tör fel és valaki fájdalmasan elordítja magát. Olyan gyorsan történik minden, hogy még csak a támadóm arcát sem tudom megnézni. Na nem mintha érdekelne. Legalább megtanulja, hogy rám senki nem támadhat rám az ágyamba.
Hangos puffanással fordul le az ágyamról és elkezd a padlón vergődni miközben még mindig kiabál és szitkolózik. Viszont a hangja rettentő ismerős. Kissé félénken mászik az ágyam sarkába, hogy megnézzem ki az akit lefújtam. Azonban mikor lenézek a padlóra és egy ismerős személlyel találom szembe magam, még a lélegzetem is elakad.
- Liam? - kérdezem óvatosan és a padlón fetrengő bátyámat nézem. Az arcát fogja, - jobban mondva a szemeit dörzsöli, - miközben kiabál és vergődik. Ezt követően még a felsője is felhúzódik én pedig már másodpercig elidőzök a csupasz hasán. De nem sokáig tudok gyönyörködni benne, mert végre normálisan is meg tud szólalni.
- Hogy az Isten bassza meg azt az ökröt aki kitalálta ezt az önvédelmi szart. Mindjárt megvakulok! Nem látok, és még a taknyom is folyik a fájdalomtól...- uh ezt most megint jól megcsináltam.
De mégis honnan a francból kellett volna tudnom, hogy Liam az aki be akar mászni az ágyamba és át akarja ölelni a derekam. Mondjuk így bele gondolva eléggé logikus, ugyanis régebben elég sokat aludtunk együtt és akkor mindig átkarolta a derekamat.
Ha tudtam volna, hogy ma haza jön akkor biztos, hogy nem fújtam volna le paprika sprayel. De nem tudtam ! Hát persze miért is tudtam volna hisz soha senki nem tudja, hogy mikor tolja haza a formás fenekét. Még ha csak a feneke lenne formás. Ő mindig is tökéletes volt és most már a hangja is szexi. Kész férfi lett, ami rám nézve nem jó. Ugyanis megfogadtam, hogy kiszeretek belőle. Azonban most ahogy kinéz, szerintem még jobban bele zúgtam. Francba !
- Én úgy sajnálom! - ugrok le az ágyamról majd térdelek le mellé és próbálom őt felhúzni ülő helyzetbe. De megmakacsolja önmagát ugyanis nem akarja elvenni a kezeit az arca elől mivel gondolom annyira csip neki. - Gőzöm se volt róla, hogy Te vagy az aki belopózik a szobámba. Ha tudtam volna tuti, hogy nem fújlak le.
- Most őszintén ennyire utálsz? Én csak meg akartalak lepni! Erre fő Te majdnem megvakítasz. Te egy hibás vagy Zora! Közveszélyes, őrült, idegbeteg...- nem bírja tovább és elneveti magát. Tudom, hogy nem gondolja komolyan, soha nem gondolná komolyan az ilyen dolgokat.
- A diliset és a ribancot kihagytad - teszem még hozzá kuncogva, mire Ő végre valahára elemeli az arca elől a kezét így meglátom a vérben úszó szemeit. Igazat beszélt mikor azt mondta, hogy folyik a taknya. Elég undi, de szerintem ez nem az a pillanat, hogy pofán röhögjem. - Szerintem ki kéne mosni a szemedet. - ajánlom fel és nagy nehezen felhúzom a padlóról majd belé karolok és úgy vezetem be a fürdőszobába. A mosdó előtt állunk meg miközben én bevizezek egy törölközőt. - Egy kicsit csípni fog. - mondom majd elkezdem a szemeit törölgetni, de Ő rögtön felordít és elugrik.
- Engem Te tényleg ki akarsz nyírni! Mit vétettem neked, hogy ezt csinálod velem? - kiabálja torka szakadtából. Legszívesebben erre a kérdésére rávágnám azt, hogy az a bűne, hogy elérte azt, hogy belé szeressek amit nem lett volna szabad ugyanis a bátyám. Utána lelépett, most meg megint itt van és dögösebb mint valaha. Ez az én szerencsém.
- Rosszabb vagy mint egy menstruáló kislány - szidom le és ismét elkezdem a szemeit törölgetni. Szegénynek még a könnyei is kifolynak a fájdalomtól.
- Talán azért mert csip a szeme a paprika spraytől! Ugye tudod, hogy meg is vakithattál volna? - kérdezi.
- Mikor akadsz már le erről a témáról? Látsz , nem? - forgatom meg a szemeimet, de a szobám ajtaja ismét nyitódik és a szüleinkkel találom szembe magam. Mind a ketten csodálkozva pislognak felénk. Remek, most még jobban magamra haragítom őket.
- Itt meg mi történt? - kérdezi anya, majd sietős léptekkel felénk lépked. Liam arcát lágyan maga felé fordítsa és elkezdi a fejét csóválni.
- Véletlenül lefújtam paprika sprayel. - ismerem be a bűnömet lehajtott fejjel. Anya felsikolt, apa pedig csak elismerően bólogat. Talán most büszke rám, hogy megfogadtam a kérését.
- De mégis miért? Hisz ez veszélyes...- kezd el sápítozni anya, de rögtön be is fejezi, ugyanis fia idegesen elkezd toporzékolni.
- Töröljétek  ki a szememből ez a szart a , kurva életbe már! - Liam bekeményít, de rosszkor fakad ki, ugyanis anyáék nem szeretik ha valaki csúnyán beszél.
- Mégis, hogy beszélsz Te fiacskám? Még egy ilyen szó, vagy mondat és a szemed így marad. - teszi csípőre a kezeit anya. Viszont Liam nem úgy néz ki mint akit nagyon érdekelné. Én megértem. Nem lehet most kellemes neki. Sőt szerintem én is így viselkednék a helyében.
- Jaj ne idegesíts már ilyen szarságokkal. Cseréljük helyet és akkor kíváncsi vagyok, hogy Te hogy viselkednél a helyembe. - Liamnél a pont.
- Kevin ez a Te hibád! - anya szikrázó szemekkel indul meg apa felé aki csak értetlenül pislog felesége felé. Most apa van a soron. De mégis miért Ő a hibás? Hisz itt sem volt. Nem értem anyát. Mindig mindent túl kell reagálni. Liam él és élni is fog. Ez csak egy kis paprika spray amit ki kell mosni a szeméből.
- Miért is? - húzza össze a szemöldökét kérdően apa és összekulcsolja a kezeit a mellkasa előtt.
- Mert Te adtad Zorának azt a veszélyes micsodát! Most gondolja bele ha jobban megsebesítette volna Liamet. - teszi a szívére a kezét és ha jól sejtem most maga elé képzeli azt ahogy Liam egy koporsóban fekszik. Jó tudni, hogy valaki meghalt már egy spray miatt. Apa felkuncog és elkezdi a fejét csóválni reményt veszve.
- Te pedig gondolj abba bele, hogy valaki megerőszakolja Zorát mikor éjnek évadján a városban lófrál - és ezzel ezt a csatát apa nyerte meg, ugyanis anya csak elfehéredik.
- Hiányoztak már ezek a dilis veszekedések - szólal meg nevetve Liam, mikor végre valahára ki tudja nyitni a szemeit. Egy kissé csúnyán nézek rá, de inkább nem szólok semmit. - Örülök, hogy végre én is részt vehetek újra egy igazi Payne veszekedésben.
- És ez a veszekedés most miattad alakult ki. - kacsintok rá pimaszul.
- Tudom, hogy hiányoztam húgi. - ölti ki a nyelvét mint egy kisgyerek.
A "húgi" megnevezésen összeszorul a szívem. Szóval még mindig csak úgy tekint rám. Van egy olyan érzésem, hogy ez soha nem fog változni. Mégis mit gondoltam? Azt, hogy majd ha haza jön rögtön szerelmet vall, mert az évek alatt rájött arra, hogy én vagyok az igazi a számára? Ez csak az álmaimban történt meg és nem a valóságban. Az ő szemében én soha nem leszek egy olyan lány.
- Mégis miből gondolod, hogy hiányoztál? - kérdezem egyszerűen.
- Mert mikor bemásztam melléd az ágyba és hozzád értem Te megremegtél.
- Igen, mert megijedtem!
- Hazudsz! Tudom, hogy hiányoztam és, hogy sirtál is utánam mivel én vagyok a kedvenc bátyád. - igen sírtam utána, de nem azért mert hiányzott hanem azért mert tudom, hogy soha nem kaphatom meg úgy.
- Még ha lenne választhatnékom - motyogom az orrom alatt és a következő pillanatban erős kezeit megérzem a derekamon. Egy határozott mozdulattal kap fel majd ölel magához, majd egy hatalmas puszit nyom az arcomra amibe én bele pirulok. Remélem nem vette észre, hogy mennyire zavarba vagyok a cselekedétől.
- Csak, hogy tudd nekem rettentően hiányoztál - mondja vigyorogva és a másik arcomra is ad egy puszit.
- Úgy látom pár napig nagyon jól ellesztek. - mondja elérzékenyülve anya én pedig érdeklődve fordulok felé.
- Pár napig? - kérdezem kíváncsian.
- Liam fog rád vigyázni addig amíg mi üzleti úton leszünk. - válaszolja anya, én pedig rögtön elengedem Liam vállait és egy kissé mérgesen pislogok a szüleim felé...

/ Kilencedik rész /

Hejjaaa!!! Rengetek komit kaptam szóval egyertelmű volt, hogy nagyon hamar felteszem a kövit...csak egy napot kellett várnotok, szóval egész jó vagyok :P komizni még mindig nagyon ér ;)

/ Liam Payne /

- Édes kisfiam, elmondanád nekem, hogy mint csinálsz a nap minden percében? Ugyanis akár mikor szeretnék veled beszélni, soha nem veszed fel a telefont, vagyis elérhetetlen vagy a számunkra! - esküszöm néha hiányzik anyám ' kedves ' beszédje. Néha elgondolkozok rajta, hogy vajon meddig fog úgy kezelni mint egy óvodást. Tizennyolc éves korom óta járok az egyetemre, vagyis azóta már nem lakom otthon, de anya még mindig nem törődött bele, hogy többé nem vagyok az Ő pici fiacskája akit mindentől meg kell óvnia.
És ha bele gondolok abba, hogy milyen cirkuszt levágna ha megtudná, hogy direkt nem veszem fel neki a telefont. Esküszöm, örök hálám az okos telefont feltaláló személynek, mert neki hála kijelzi a hivó nevét, igy én mindig tudom, hogy mikor hiv az anyám és megspórolok egy csomó unalmas percet.
- Bocsi, de tudod, hogy van ez - hangom átlagosan cseng ugyanis kicsit sem érzem úgy, hogy valamiért bocsánatot kellene kérnem. Elküldtek otthonról, akkor meg viseljék a következményeket. Mindenki törődjön bele, hogy Londonba élek, - noha a hátam közepére sem kívánom a várost. Számomra örök életemben Wolverhampton marad a lakhelyem. És az ígéretemet be fogom tartani amit Zorának tettem, vagyis ha elvégzem az egyetemet veszek egy házat ahol csakis ketten fogunk élni. De szerintem az egyetemet nem fogom elvégezni ha így folytatom, de nem érdekel. Gyűlölök itt lenni és csakis kényszerből viselem el ezt az egész kalamajkát.
- És mit csinálsz éppen most? Ugye nem zavartalak meg semmiben? - anyám hangja boldogan csilingel és ahogy ismerem, még a könnyei is kicsordultak az örömtől. Ritka gyenge szíve van, ami azt jeleni, hogy bármilyen kis semmiségen el tudja sírni magát.
- Jelen pillanatban, készülök...- és azzal feltápászkodom a koszos földről, majd a piszkos kezemet megtörlöm a farmeromba és lenézek az autó kerékre amit épp az előbb cseréltem ki. Igen, megint autót szereltem, jobban mondva csak gumikat. Az egyik haveromnak tegnap éjjel totál elkoptak a versenyautóján a kerekek és engem kért meg, hogy ma cseréljem ki őket. Hát igen még itt is elterjed a tehetségem. Nincs olyan autó amit ne tudnék megbütykölni. És mindezek mellett még a versenypályán is kemény vagyok. Autók, sebesség ez az én szenvedélyem. De ezt a szüleim nem tudják megérteni. Talán ez miatt jó, hogy nem élek otthon, mivel itt nyugodtan tudom csinálni a dolgom, míg otthon állandóan titokban kellett járnom. Még jó, hogy Z mindig megengedte, hogy használjam a garázsukat. - órára. Igen, órám lesz szóval sietnem kell. - bunkó dolog hazudni, pláne a szülőknek. De az igazat mégsem mondhatom meg neki. Rögtön szörnyet halna ha megtudná, hogy ma megint egész nap autókat javítottam, este pedig megyek versenyezni. Nehogy már miattam haljon meg a szerencsétlenje. Hisz én vagyok az egyetlen kisfia aki miatt úgy aggódik.
- Liam én annyira büszke vagyok Rád. Már most tudom, hogy Te leszel a legjobb vezető aki valaha a hivatal élén állt. - felhorkantok és örülök neki, hogy anya ezt nem személyesen mondta. Persze, biztos én leszek a legjobb hivatali vezető. Én aki még csak egy házat sem tudok lerajzolni. Sőt olyan bénán rajzolok, hogy senki nem tudja kibogozni, hogy mi van a papiron. Akkor mégis, hogy lehetek én a legjobb vezető? Ja, úgy hogy mindenki azt hiszi, hogy én vagyok az egyetemen a legsikeresebb diák. Szerintem engem kevernek Niallel. Neki kéne a hivatal élére állnia. Franca, hogy nem rokon vagy Payne. Örökbe fogadhatnánk Őt is, Zora mellett már úgysem tűnne fel senkinek sem. Oké, ez buta volt. Zo nem tehet róla, hogy az igazi szüleinek nem kellett. Még jó, hogy nem kellett, ugyanis akkor nem lett volna a húgom. Mi lett volna velem nélküle?
- Vagy nem - motyogom az orrom alatt és a vonal másik végére hirtelen csend telepszik. Remélem meghallotta mert akkor megint magyarázkodhatok. - Egyébként miért hívtál? - telem el gyorsan a témát.
- A húgod végett - anya hangja hirtelen mogorvára változik az én arcom pedig rögtön elkomorul. Miért akar velem beszélni Zoráról? Hisz pár hete beszéltem vele és akkor még nem volt semmi baja. Tuti, hogy megint elkövetett valami hülyeséget és most zűrben van, anyáék pedig nem beszélnek vele.
- Mi történt Zorával? - kérdezem a kelleténél egy kicsit keményebben.
- Tegnap Clairrel elment egy felnőtteknek szóló klubba, majd az apáddal a rendőrségen szedtük össze. - oké, erre nem gondoltam. Nagyon nem! Hiszen Ő az én kicsi Zo-m aki annyira ártatlan meg minden. Soha nem szerette az őrült vad bulikat. Vagy igen?
 Őszintén megmondva mióta elkerültem az egyetemre eltávolodtunk egymástól. Mikor otthon vagyok hiába próbálok közelíteni felé, Ő titokzatos módon mindig lelép otthonról és általában olyan béna kifogásai vannak, hogy az egyik barátnője pizsipartit szervez. Gőzöm sincs, hogy hány legjobb barátnője van, ugyanis én úgy tudom, hogy csak Clairel táplál nagyon közeli viszonyt.
- Ugye nem esett semmi baja? Mármint nem keveredett verekedésbe, vagy nem erőszakolták meg? - szó szerint lever a víz ahogy ezekre a szörnyűségekre gondolok.
Esküszöm ha valaki csak egy ujjal is hozzá nyúlt a húgomhoz, áthajtok a torkán. Komolyan, Zorával senki nem pacázhat, csak a testemen keresztül! Látszik, hogy nem élek otthon máris minden a feje tetejére áll. El sem tudom őt képzelni a rendőrségen. Szegénykém mennyire meg lehetett rémülve mikor a klubbot ellepték a zsernyákok. És én nem voltam ott, hogy megvédjem pedig megígértem neki. Nem csoda ha haragszik rám.
- Kitűnően van. Igaz kapott egy jó nagy fejmosást Tőlem és az apádtól is, pluszba még Clairtől is pár napig el lett tiltva, és most nem beszél velünk, de ha ezeket leszámítjuk jól van. Tudod hogyan van ez fiacskám, serdülőkorban van és azt hiszi, hogy övé az egész világ. Gondolom magadra ismersz, hiszen ennyi évesen Te is azt hitted, hogy a világ ura vagy és felültél arra a micsodára, majd széttörted a fél tested. - hangjában halk kuncogást vélek felfedezni ami engem is megmosolyogtat ugyanis elő törnek a régi emlékek.
Az a bizonyos serdülőkor amitől anyám mindig úgy rettegett. És így bele gondolva nem csoda, hogy félt. Amint betöltöttem a tizennyolcat a nagyszüleimtől kikönyörögtem egy méregdrága verseny motort. Jogsim nem volt, viszont tapasztalatom az rengeteg ugyanis Z-vel és még pár haverral egy vastelepen összeszereltünk egy eléggé jó kis motort amivel aztán a wolverhamptoni bányatelepen hajkurásztunk. Viszont amit a szülinapomra kaptam kétkerekű csodajárgányt a nyomába sem ért a rossz vasnak. Nagy csávó voltam és rögtön ki akartam próbálni. Emlékszem, hogy aznap egész nap szakadt az eső és csak estére állt el, igy a pálya tiszta sár meg pocsolya volt ami azt jelentette, hogy totál biztonságtalan. Érdekelt engem? Nem! Sisak nélkül ültem fel a vadonatúj motoromra, majd rögtön az első kanyar után kicsúszott alólam a sár és a viz miatt. A járgány használhatatlanná vált, a fejemen vagyis pontosan a hajam között még mindig maradandó nyom van ugyan olyan agyrázkódást kaptam, na meg a jobb térdemben lévő csontos is ripityára törtek. Hónapokig nem tudtam járni. De soha nem bántam meg, sőt most is ugyan azt csinálnám mint akkor. Élveztem.
- Azért engem a rendőrségre soha nem vittek be. - kérem ki magamnak büszkén. Tényleg büszke vagyok magamra, ugyanis nekem eddig még nem adódott dolgom a zsarukkal. Ezek szerint a kicsi Zo bekeményitett, de rendesen. Ő az én húgom ! A helyemben bosszulja meg a szüleinknek azt, hogy elküldtek Londonba.
- Ebbe szerintem ne most menjünk bele. Nem akarom nagyon az idődet rabolni.
- Nem zavarsz. - sietek a válasszal, ugyanis még több mindent meg akarok tudni a családról. Kiváncsi vagyok, hogy mit történnek otthon mig én nem vagyok otthon. Úgy néz ki, hogy nagyon zajlik az élet nélkülem is. Hát persze, hiszen én nélkülözhető vagyok.
- Lelkiismeret furdalásom lenne ha miattam késnél el az órádról. Szóval inkább a lényegre is térek - már majdnem félbe szakítom, hogy sehonnan nem kések el, de aztán gyorsan észbe kapok, hogy az előbb azt hazudtam neki, hogy órára megyek.
- Te, apa és Zora, soha nem vagytok a terhemre. - ez után tuti megint bőgni fog. De ha egyszer ez az igazság, akkor ez van. Nem fogok hazudni az anyámnak. Hiányoznak és kész.
- Most könnyítettél a lelkiismeretemen ugyanis egy hatalmas szívességet szeretnék Tőled kérni - hallom ahogy kifújja az orrát, de szerencsére hamar összeszedi magát, miközben én kíváncsian várom azt a szívességet. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar Tőlem kérni. - Tudod meséltem azt, hogy az apádnak egy fontos tárgyalás miatt Franciaországba kell mennie egy egész hónapra, és úgy adódott, hogy én is vele mehetek. - hangja izgatottan cseng ami nem is csoda. Ugyanis apa soha nem szokta magával vinni semmilyen üzleti útra. Most meg kerek egy hónapra elviszi magával. Ez kedves gesztus Tőle. Már csak azt nem értem, hogy miért kedveskedik anyának. Tuti, hogy csinált valamit és most igy akarja kiengesztelni.
- Biztos mind ketten élvezni fogjátok ezt az egy hónapot. Franciaország király hely lehet. - egy kicsit irigy vagyok, mivel nyugodtan az egész családot magukkal vihetnék mint régen. Szinte minden harmadik hónapban kirándulni jártunk. Azok voltak a szép kis idők.
- Én is ebben reménykedek, csak az a baj, hogy közbe jött egy kis probléma. Még pedig Zora - a húgom nem probléma ! Remélem ez nem mondták a szemébe, mert menten kifutok a világból. Egy olyan lánnyal mint Zo okosan kell beszélni, ugyanis árva és ez miatt nagyon gyenge a lelke. Én már csak tudom, hisz vele nőttem fel. Sülve- főve együtt voltunk és merem azt mondani, hogy úgy ismerem már mint önmagamat. - Egészen a hétvégi incidensig úgy volt, hogy maga marad otthon, de ez után az akciója után nem merjük otthon hagyni egy hónapig egyedül. A végén még felgyújtaná a házat, vagy még rosszabb. És ugyebár itt jössz képbe Te...
- Én? - kérdezem meglepetten és a telefonomat a másik fülemhez tartom, ugyanis mindent tisztán akarok hallani. Összezavarodtam, de rendesen.
- Igen Te - ismétli meg magát, mire én csak hümmögök. - Liam hatalmas kérés lenne ha pár napig esetleg hétig, kimaradnál az egyetemről és vigyáznál a húgodra? - kis híján felsikoltok az örömömbe. Még, hogy gond? Ez a világ legjobb ötlete. Haza mehetek és Zo-val lehetek úgy otthon, hogy anyáék nem lesznek otthon. Titkolózás nélkül mehetek versenyezni meg minden. Végre szabad lehetek ! - Apáddal úgy gondoltuk, hogy Te vagy az egyetlen akire Zora igazán hallgat. Ha te lennél vele pár napig szerintem észhez térne és rájönne arra, hogy nem jó dolog az ha bajba keveri magát. Utána rögtön vissza mehetnél az egyetemre. Nem kell egy hónapig Wolverhamptonban maradnod.
- Öhm...- nem birok megszólalni az örömtől. A hajamba túrok és a piszkos kezemmel elkezdem az orromat piszkálni. Valahogy úgy kell megszólalnom, hogy ne vegye észre azt, hogy mennyire örülök. Legszívesebben ordítani lenne kedvem a boldogságom.
Még, hogy nem kell otthon maradnom egy hónapig. Eszembe sem jutna vissza jönni pár nap után. Majd szépen a szüleim érkezése előtt egy nappal visszajövök Londonba. Ők pedig még csak nem is fognak róla tudni. Az egyetemen úgysem fogok senkinek hiányozni, hisz eddig sem nagyon jártam be. Olyan mintha nem is itt tanulnék. Viszont Wolverhamptonba mindenki tudja, hogy ki vagyok és elfogadnak olyannak amilyen vagyok. Kivéve a családomat, de ez nem lényeg hiszen Paynek.
- Tudom hatalmas kérés otthagyni az egyetemet, de szükségünk van rád...jobban mondva a húgodnak. Én személy szerint aggódok érte és az apád is. Zora még olyan kis fiatal és most próbálja nyitogatni a nemlétező szárnyait. Kell valaki aki oda figyel rá pár napig.
- De miért csak pár napig? Aztán mi lesz vele? - húzom össze a szemöldökeimet kérdően.
- Nem kérhetem azt, hogy egy hónapig maradj ki az iskolából ! Pár napig Te vigyázol rá, és utána majd kitalálunk valamit. - istenem, mert nekik mindent túl kell bonyolítaniuk.
Úgy viselkednek szegény lánnyal mint valami dedóssal. Mondjuk pedig nyugodtan kérhetné azt, hogy menjek haza. Sőt azért sem haragudnék meg ha arra kérne, hogy az egész köcsög egyetemet hagyja a francba. Milyen király lenne már. De ez sajnos soha nem fog megtörténni.
- Pedig ez nem nagy kérés. - vonom meg a vállam unottan és örülök neki, hogy nem lássa az arcomat. Ki lenne bukva ha megtudná, hogy mit gondolok az egyetemről, vagy a hivatalról.
- Ezt meg, hogy érted? - kérdezi érdeklődve. Bele sem merek gondolni, hogy most miken töri a buksiját. Azt hiszem ideje lenne megszakitani ezt a beszélgetést. A végén még rájön, hogy utálom a jelenlegi életemet. Pedig ezt nem tudhatja meg, mert akkor az apám kitekerné a nyakamat. Az pedig nem szeretném, na meg azt sem, hogy kitagadjon.
- Csak úgy, hogy nagyon fontos a számomra Zora, és szerintem is ideje már, hogy egy kicsit elbeszélgessen velem. - remélem ezzel a válaszommal megelégszik.
Amúgy ha azt vesszük igazat mondtam. Tényleg ideje már, hogy végre szemtől szembe leüljek a húgommal és átbeszéljük a dolgokat. Most legalább nem fog tudni elmenekülni előlem. Ha kell mindenhova vele fogok menni. Azért azt nem akarom, hogy a húgom ilyen fiatalon börtöntöltelék legyen. Ez azért durva és egyben ciki. Szóval el kell magyaráznom neki pár dolgot. Mondjuk azt, hogy meddig húzhatja a szüleink agyát és hol húzza meg a csíkot.
- Olyan jó ezt hallani. El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök neki, hogy ilyen jó testvérek vagytok. - és már megint sír.
Most őszintén mennyi könny van a szemeiben? Nem normális dolog, hogy ennyit sír ilyen rövid idő alatt. Simán elmehetne egy nyálas filmbe szerepelni.
- Szóval mikor indultok? - terelem egy gyorsan a témát.
- Holnap este indul a gépünk, úgyhogy jó lenne ha az indulásunk előtt otthon lennél. - ez nem lehet igaz. Ennyi jó hír egy napra nekem túl sok. Holnap mehetek haza ! Ez klassz.
- Az első vonattal megyek haza ! - mondom boldogan és gyorsan megszakítom a vonalat.
A telefonomat vissza csúsztatom a farmerom zsebébe majd elkezdek magamba táncolni. Igen van ilyen Liam féle tánc amit akkor csinálok mikor nagyon boldog vagyok. És most rettentően boldog vagyok, hisz már holnap haza mehetek és egy hónapig még csak London közelébe sem kell jönnöm. Remélem nagyon lassan fog eltelni ez az egy hónap.
Gyorsan leporolom a ruháimat, majd összeszedem a cuccaim és sietős léptekkel elindulok vissza a kolesz felé. Szinte betöröm az ajtót olyan hévvel megyek, majd rohanok a szekrényem felé, hogy tudjam elő venni a bőröndömet. Az összes kezem ügyébe kerülő ruhámat bele dobálom, majd mikor kész leszek lehuppanok az ágyamra és az ölembe fogom a laptopomat, hogy tudjam megnézni mikor indul reggel a legelső vonat Londonból Wolverhamptonba.
Nagyban böngészek mikor ismét nyitódik az ajtó és Niall jelenik meg a szobában. Kezeiben egy csomó könyvet cipel ami nála azt jelenti, hogy megint egész éjjel tanulni fog. Biztos megint előre tanul a vizsgákra.
- Mi ez a nagy öröm barátom? - kérdezi és leül mellém az ágyra miközben a könyveit a padlóra dobálja. Fogalmam sincs, hogy hogy birt idáig elhozni ennyi dög nehéz könyvet.
- Holnap megyek haza és egy hónapig vissza sem jövök. - újságolom boldogan, de Ő csak megcsóválja a fejét.
- De Liam, két hét múlva kezdődnek a vizsgák és Te még semmit nem tanultál. Nem léphetsz most le ! - rosszabb mint az anyám. Mert nekem pont egy ilyen kis stréber szobatársat kellett kifognom. Arca kipirul ahogy leszid ami eléggé vicces.
- A húgomnak szüksége van rám - mondom egyszerűen.
- Fontosabb számodra a húgod, mint az egyetem ami az egész jövődre kihat? - kérdezi lekezelően. Legszívesebben megráznám amiért a szájára merte venni Zo-t. Az én húgomról senki nem beszélhet csak úgy.
- A húgom még a saját életemnél is fontosabb. Szerintem ezzel mindent elmondtam. - válaszolom nyersen, majd lecsapom a laptopom tetejét és kimászok az ágyból és elindulok egyenesen a fürdőszoba felé. Nincs kedvem Niallel veszekedni. Ő nem ért meg engem. Zorának szüksége van rám és nekem is szükségem van  rá...