| Chapter Eight |

Hi! Szóval meghoztam a kövi részt, már ha tényleg érdekel valakit még, mivel úgy vettem észre, hogy kezd az oldal kihalni. Az előző fejezethez 3 komi érkezett amiért rettentő hálás is vagyok ♥ De mivan azzal a 309 feliratkozóval? Hülye vagyok matekból, de ez az arány akkor is gyatra. Basszus mi a francnak vagytok ennyien feliratkozva ha 3 -5 ember komizik és 18 meg pipál? -.- persze boldog vagyok, hogy ennyien felvagytok iratkozva, de annak nem örülök, hogy a látogattotság meg romlik. pedig hetente kétszer teszek fel részt! de ha így folytatjátok ezt mínuszolni fogom egyre, és akkor meg fogom érteni, hogy miért ilyen kevés a látogatottság ...az új dizi pedig remélem tetszik, mivel életemben nem volt még ennyire büszke egy kinézetemre sem mint erre :) ha valakit még érdekel ez a fejezet ( a következő két rész izgis lesz ;) ) akkor komizzon! 

- Bővebben? - pislog rám kérdően Benny, majd kényelmesen helyet foglal az ágyán, de tekintetét le sem veszi rólam. Még mindig a szobája közepén állok zsebredugott kezekkel és hol a falakat, hol pedig a lemenő napot nézem. Valahogy meg kell Őt győznöm. Nem monthatok neki akármit ugyanis akkor rögtön nemet mond. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Ő is nemet mondjon nekem! Benny az utolsó mentsváram. Ha elszúrom akkor tényleg hivatalosan is oda a videójátékom. Azt pedig nagyon nem akarom. Mégis mivel győzzem Őt meg? Léteznie kell valamilyen megoldásnak a szívéhez. Hisz Ő is volt gyerek, szóval ismernie kellene azt az érzést amit én most érzek.
Hát jelenleg cseszett rosszul érzem magam. Ezt pedig részben a szüleimnek köszönhetem, mivel nem képesek elengedni a haverjaimmal. Másik részben pedig a bátyámnak köszönöhetem, ugyanis olyan hatást ért el azzal, hogy leült az ágyára pontosa velem szemben, mintha egy vallató szobában lennék, ahol én vagyok a bűnös. Pedig imádom a feltűnést, sőt nagyon is.
Annyira, hogy tavaly képes voltam még az X-Factorba is jelentkezni. A szüleim szerint csak a feltünési viszketettségem miatt csináltam azt az őrültséget. Szerintük feltűnési viszketettség és őrültség, szerintem éneklés és siker. Igen sikeres akarok lenni, és azt akarom, hogy a Földön élő összes ember ismerje a nevemet. És ezt csak egy módon tudom véghez vinni. Vagy egy körözött bűnöző leszek és velem lesznek tele a hírek. Vagy pedig jelentkezek egy tehetségkutató műsorba és a hangommal elvarázsolom az embereket. Végül az utolsó megoldást választottam.
Igazából a zene mindig az életem része volt, csak soha nem használtam ki. Mindig azt gondoltam, hogy fiú létemre egy kicsit ciki ha a színpadon mutogatom magam. Meg aztán a szüleim sincsenek nagyon elragadtattva attól az ötlettől, hogy én egyszer énekesnek álljak. Szerintük a híres ember csak ingyenélő majmok, akik semmittevésért kapják a pénzt. Én is szeretnék a semmiért milliókat kapni. De mint mondtam engem nem a pénz érdekel, hanem a hírnév. Nagyon klassz lehet egy hatalmas stadion színpadán állni miközben több ezer ember a Te nevedet ordibálja és veled énekli a dalszövegeket amit Te írtál saját magad. A dalszövegírás pontosan annyira közel áll a szívemhez mint az éneklés. A csajok pedig nagyon buknak azokra a pasikra akik elő mernek adni egy gitárral egy általuk megírt dalt. Én már csak tudom.
Az X-Factor válogatójára nem jutottam el, mivel a szüleim nem engedtek fel Londonba egyedül a válogató napján. Szívás. De megfogadtam, hogy ha egyszer idősebb leszek még egyszer megpróbálkozom.
A szívem mélyén még örülök is neki, hogy nem engedtek el, ugyanis alig tizennégy évesen szerintem nem vittem volna valami sokra a műsorban. Ahhoz még tényleg túl fiatal voltam. Azonban attól a pillanattól fogva komolyabban kezdtem el foglalkozni a zenével. Elég nagy cucc ha az ember egyedül tanul meg gitáron játszani. Nekem sikerült. Ezért úgy gondoltam, hogy ideje lenne elvarázsolni a csajokat.
Meg is találtam az áldozatot. Egy Sarah nevezetű lány, velem járt matekra meg kémiára. Az órák helyett mindig az Ő haját néztem ami annyira göndör volt, hogy spagetti tésztára emlékeztetett. Minden nap rám mosolygott amiből azt a következtetést vontam le, hogy biztos bejövök neki. Így hát kinyomoztam, hogy hol lakik, majd elterveztem, hogy egy este szerenádot adok az ablaka előtt. Tudtam, hogy rögtön belém fog zúgni így a gitárommal együtt elmentem a házukhoz, majd az általam megírt dalt kezdem el játszani neki. Sarah ki is hajolt az ablakán, viszont nem egyedül. Igen, pasija volt, és igen, a szerenádommal pont megzavartam a kis akciójukat. Életemben nem rohantam még olyan gyorsan mint akkor este. Ez van. Én valahogy mindig azokat a csajokat fogom ki akiknek pasijuk van.
Nem hagytam abba a zenélést, csak egyszerűen félre tettem. Tudtam és most is tudom, hogy jó vagyok, de még nem jött el az én időm. Azt akarom ha egyszer újra jelentkezek egy tehetségkutató műsorba, akkor a közönség és a zsűri tagjai is állva tapsoljanak. Van tehetségem és ezt egyszer ki is fogom használni, de nem most mivel jelenleg a videójátékom fontosabb.
- Gyere el velem ma éjjel abba a videóüzletbe! - hadarom el egy szuszra és még csak nem is pislantok. Csak komoran várom a reakcióját. Bízom benne. Muszáj segítenie nekem, hisz az öccse vagyok.
- Tudtam én, hogy csak azért hízelegsz nekem mert valamit akarsz Tőlem. - most komolyan ennyi mindent fogott fel ebből az egészből? Én itt kiszáradok már a sok beszédtől, hülyét csináltam magamból, erre Ő neki csak annyi esik le, hogy nem a szívemből mondtam azt, hogy mennyire jó testvér.
- Komolyan Benny. Te vagy az utolsó reményem! Ha nemet mondasz, akkor tényleg nem mehetek el ma éjjel mivel anyáék nem engednek el. - ez a dolog már kicsit sem vicces.
Kezdem tényleg elveszíteni a reményt ami határozottan nem jó. Ha feladom, akkor tényleg minden veszve van. Holnaptól hallgathatom a barátaim gúnyolódását miszerint egy kis pöcs vagyok akinek a szülei parancsolgatnak. És lehet tényleg igazuk van. Más gyerek addig cirkuszolna míg el nem engednék. Sőt talán még ki is mernének szökni a szobájukból csak azért, hogy eljussanak. Azonban én nem ilyen vagyok. Túlságosan szótfogadó vagyok és nem mernék ellent mondani a szüleimnek.
- Megvan rá az okuk, hogy miért nem engednek el. - válaszolja egyhangúan. Mintha annyira ismerné a szüleinket. Nincs is okuk! Csak találgatnak, hogy ne mehessek el mivel tudják, hogy mennyire fontos a számomra.
- Csak találgatnak össze - vissz! - csattanok fel idegesen. - Nem veszem be azt a dumát, hogy veszélyes a város éjjel. Ha ovis lennék meg tudnának ezzel félemlíteni, de most már nem. Jobbat is kitalálhattak volna. Habár felesleges hazudniuk, hisz úgyis tudom, hogy az a bajuk, hogy egyszerűen nem akarnak elengedni mivel még mindig gyereknek hisznek.
- Ebben határozattan igazuk van, sajnos - húzza el a száját és az arca a megszokottabbnál jobban komor lesz, miközben az ágya feletti kis polcra terelődik a figyelme. Én sem állok meg, hogy ne kövessem a pillantását. Benny egy csoport képet néz. Ha jól tudom az osztálytársaival pózol épp úgy tavaly , egy iskolai rendezvény keretein belül. Benny észre veszi, hogy értetlenül bámulom a képet, ezért megköszörüli a torkát és ismét beszélni kezd. - Emlékszel Carmenre? - kérdezi, majd feláll, hogy tudja leemelni a képet a polcáról és ismét leül az ágyára, de ezúttal int, hogy csatlakozzak mellé. Mikor mellette ülök és az ölében pihenő képet nézzük, rámutat egy vörös hajú lányra. Láttam már Őt, talán egyszer. Viszont eléggé rossz dolgok történtek vele ha jól emlékszem. - Tavaly megerőszakolták, mikor az évzáró buliról ment haza. - rémlik valami. Az egész város akkorban erről beszélt. Ha jól tudom a rendőröknek még a férfit is sikerült elkapniuk aki ezt tette vele. Az ilyenek nagyon megérdemlik a börtönt. Carmen nem érdemelte meg. Bennynek nagyon jó barátja volt, és mikor megtudta, hogy mi történt a lánnyal teljesen magán kívül volt.
Viszont nem értem, hogy jön most hozzám Carmen. Én fiú vagyok szóval nem kell attól tartanom, hogy esetleg valaki megerőszakol egy bokorban. Feltéve ha az illető nem meleg. De ilyentől nem tartok.
- Mi közöm van nekem ehhez? - kérdezem értetlenül. - Nem hiszem, hogy engem valaha is meg fognak akarni erőszakolni. Ha nem vetted volna észre, én nem vagyok lány. - jesszusom mégis mi a francról beszélünk mi most?
- Carmen, késő éjjel indult el akkor haza és egyedül volt! Nem érted a dolog lényegét még így sem? - emeli feljebb a hangját Benny, mire én csak vállat vonok. Ne hasonlítgasson engem már egy megerőszakolt lányhoz. Miért nem csapta le az illetőt, vagy kezdett el kiabálni? Vagy miért pont egy olyan úton indult el haza ahol senki nem lakott? - Wolverhampton nagyon is veszélyes éjjelente! És ne védekezz nekem azzal, hogy fiú vagy így nem erőszkolhatnak meg. Viszont nyugodtan kirabolhatnak, megkéselhetnek, agyonverhetnek...
- Oké, felfogtam! - szakítom félbe amilyen gyorsan csak tudom mivel a gyomrom kavarogni kezd, ahogy ezek az ocsmány dolgok elhagyják a száját. Még csak bele gondolni is rossz, hogy valaki elkezd követni, majd hirtelen belém bök egy konyhakést, vagy meg leüt egy bazinagy kővel, vagy mit tudom én. - Akkor ezek szerint rád sem számíthatok. - mondom szomorúan és megpiszkálom az orrom.
Itt az ideje, hogy bele törődjek. Nem jutok el és kész. Igazságtalan az élet, de ez van.
- Nem mondtam, hogy nem számíthatsz rám. - Benny hangja határozottan cseng. Tekintetem rögtön felderül és kis híján a nyakába ugrok, de aztán meggondolom magam mivel még semmit nem mondott biztosra. Viszont reményt azt adott.
- Szóval akkor eljössz velem? - kérdezem izgatottan.
- Az van, hogy szívesen elkísérnélek, de hivatalos vagyok egy buliba és nem szeretnék Bellának csalódást okozni - kezd el töprengeni én pedig akaratom ellenére felmorgok a Bella név hallattán. Bella egyet jelent Benny nagy szerelmével. Lassan már három éve boldogítják egymást és nem úgy néznek ki mint akik valaha szét akarnának menni. Pedig a csajban semmi nagy cucc nincs. Szerintem a bátyámnak sokkal jobbra is telne, de egyszerűen neki ez a kis liba kell. A csaj úgy ugráltatja Bennyt ahogy csak akarja, ez a marha pedig mindent meg is csinál neki.
- Éjfélre kell csak ott lennünk. Addig nyugodtan elmehetsz Bellácskával bulizni. Nekem jó ha csak tizenegyre jössz értem. - ajánlom fel neki izgatottan, magamban pedig imádkozok, hogy menjen bele. Ez így annyira tök jó. Hisz még csak hat óra van. Ha nyolckor elmennek abba a buliba, akkor tizenegyik még meg is unják az egészet.
- Ezt először vele kell megbeszélnem - válaszolja nagy töprengés közepette, majd a nadrágja zsebéből előhúzza a mobilját. Csodás. Szóval egy csaj fogja eldönteni, hogy el e mehetek vagy sem.
Megsemmisülten terülök szét a bátyám ágyán és reménykedem benne, hogy az égiek meghallják az imáimat...

| Chapter Seven |

ÉÉÉÉssssssssss, meghoztam a kövi részt :3 Igen tudom rettentő unalmasak, de ez van...hülyén jönne ki ha nem lenne Liam szemszög, mivel neki is külön története van (jól megmagyaráztam xD ) Ígérem, hogy lassan tényleg beindulnak az események (vagy még nem xD ) komizniiiiiii

Eddig még soha nem fordult elő, hogy nekem könyörögnöm kellett volna valakinek valamiért. Azonban most a helyzet mégis úgy kívánja, hogy könyörögjek. Még pedig a bátyámnak, Bennynek. Őszintén megmondva másnak a házban nem is nagyon tudnék. A szüleimnek pedig nem könyöröghetek mivel rögtön tudom, hogy mi lesz a válaszuk. Igen, még mindig nem hagytam le arról, hogy eljussak éjfélkor abba a videójátékos üzletbe, hogy tudjam megvenni azt a hőn áhított játékot.
Amikor pár órája lent összevesztem anyával, aki kicsit sem kedvesen közölte velem, hogy nem mehetek el mivel veszélyes, majd felküldött a szobámba, már majdnem beletörődtem. Úgy gondoltam, hogy kár hisztiznem mivel amit egyszer eldöntött akkor azt soha nem változtatja meg. Apánál pedig kár is próbálkoznom, mivel Ő meg ugyan azt csinálja amit anya mond. És ha anya nemet mond, akkor természetesen apa is. A szüleim szavát pedig nem változtathatom meg. Hisz én csak a gyerekük vagyok, akinek az a kötelessége, hogy mindent úgy csináljon ahogyan a szülei kívánják.
Mégis, a mostani alkalom kivételes és a pillanat úgy adódott, hogy ellent kell mondanom a szüleim kijelentésének. Egészen idáig mindig mindent úgy csináltam ahogyan Ők azt szerették volna. Lehetne bennük most annyi érzékiség, hogy elengednek. Tudják nagyon jól, hogy mennyire fontos a számomra. Pár hónapja másról sem beszélek csak erről. Erre Ők képesek lennének megfosztani ettől a boldogságomtól. Figyelembe sem veszik azt, hogy én mennyire el akarok oda menni. Igen, most határozottan megharagudtam rájuk.
Mégis majdnem engedtem a kérésüknek. Egészen addig míg be nem kapcsoltam a számítógépemet és mentem fel az egyik közösségi oldalra, hogy tudjam közölni a barátaimmal a rossz hírt, vagyis azt, hogy rám az éjjel ne számítsanak. Szívszorító pillanatban volt részem miközben azt írtam, hogy nem megyek, az agyamban pedig lejátszódott a jelenet, hogy ma az összes haveromnak meg lesz a számítógépes játék és holnap már azzal fognak flegmulni, míg nekem megint kell várnom egy hónapot vagy lehet, hogy többet, ugyanis ki tudja, hogy megint mi jön közbe és én ismét nem fogom tudni megvenni.  A lényeg az, hogy az üzenetet elküldtem és vártam a válaszokra.
Együttérzést és sajnálatra számítottam a barátaimtól. És helyette mit kaptam? Azt, hogy én vagyok anyuci pici fia, meg, hogy puhapöcs vagyok, akit a szülei irányítanak.
Na igen, ez volt az a pillanat mikor úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek a szüleim és az, hogy mit engednek meg nekem, és mit nem. Nem vagyok anyuci pici fia, puhapöcsú meg pláne nem! Igenis vagyok olyan fiú mint a többi haverom. És ezt ideje lenne már a szüleimnek is felfogniuk! Törődjenek végre bele, hogy felnőttem és van saját életem. Nem fogok örökké otthon élni.
És itt jött képbe Benny. Elmúlt tizennyolc éves. A szüleink bíznak benne ugyanis tudják, hogy soha nem csinálna semmi hülyeséget, ezért tuti, hogy Vele szó nélkül elengednének az éjjel. Csak van egy kis probléma. Benny nem arról híres, hogy csak úgy segít másoknak. Jó testvérek vagyunk, mert például ha történne vele valami akkor fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle, de azért ha úgy hozza a pillanat tényleg képesek vagyunk egymásnak ugrani. És a pillanat elég sokszor hozza úgy. Álltalában mindig a tévé kapcsolóján verekszünk össze, vagy ilyesmi más kis apróságokon. Viszont a lényeg az az, hogy mindig kibékülünk. Soha nem tudnék rá hosszabb ideig haragudni. Ezért gondolom úgy, hogy eléggé jó testvérek vagyunk, és pontosan ezért vihet el engem ma este.
Azonban valahogy rá kell szednem, hogy jöjjön el velem. És azt hiszem, hogy minden cselt be kell vetnem ellene, mivel eléggé nehéz dió lesz Őt meggyőzni. Nem érdekel, nekem megéri!
Benny szobája előtt egy mély levegőt veszek, majd kopogás nélkül nyitok be a szobájában. Az asztalánál ül és szinte már bele mászik a laptopjába, de mikor észre veszi, hogy társaságot kapott olyan gyorsan csukja le a gépet, hogy szinte már magára rántja. Szerencsére még idejében megakadályozza így a laptop az asztalán marad. Az én tekintetmet azonban nem kerüli el a kipirult arca. Vajon mit csinálhatott a laptopján, amit ennyire nem akart megmutatni? És mitól pirult ki ennyire? Talán azért mert megijedt mikor bejöttem, és félt attól, hogy esetleg valamit megláttam, amit nem szabadott volna? Benny eléggé magának élő alak. Mindent úgy kell belőle kihúzni, hogy mondja el. Titkot azt nagyon jól tud tartani.
- Mitől vagy így kipirulva? - kérdezem kíváncsian, majd egyenesen felé veszem az irányt, és mikor kellő közelségbe érek egy ügyes mozdulattal felpattanok az asztalára, miközben Ő székéről néz fel rám kicsit sem kedvesen. - És mitől vagy ilyen morci? - teszem hozzá aranyos, majd kezemmel elkezdek közelíteni az arca felé, hogy tudjam enyhén megcsípni a bőrét. De Benny félúton rácsap a kezemre így természetesen vissza húzom. - Ne légy már ennyire morci! - kezdem el rugdosni a székét Nagy a tűrőképessége, de én mégis tudom, hogyan kell ezt a határt nála átlépni.
- Mit akarsz Tőlem? Elég sok dolgom van, szóval nincs időm a hülyeségedire! Ha játszani akarsz akkor hívd fel a barátaidat, és ne engem zaklass. - ezt nem hiszem el, még Ő is úgy beszél velem mikor kicsi voltam.
Mindig azért piszkáltam, hogy játszon velem, de mivel Ő jó pár évvel idősebb volt tőlem és a sulira kellett koncentrálnia ezért nagyon kevésszer volt olyan alkalom, hogy játszott volna velem. Ezért mindig elküldött a barátaimhoz, hogy azokkal játszak, és ne Őt idegesítsem. Soha nem tudtam, hogy milyen fontos dolga volt. Neki még csak tanulnia sem kellett, ugyanis már az iskolában az órán első hallasra vissza tudta mondani az anyagot. Született zseni. Mégsem akar főiskolára menni. Fő életcélja az, hogy beutazza az egész világot. Viszont ehhez pénz is kell, de a szüleink ezt az ötletét nem támogatják. Minden áron azt akarják, hogy egyetemista legyen. De Benny hajthatatlan. Nem érdekli, hogy senki nem támogatja az ötletét. Azt mondta, hogy majd maga össze szerzi a pénzt.
- Ugye tudod, hogy szeretlek Téged? - vágom be a legaranyosabb pofimat.
Nem állja meg, hogy ne nézzen rám. Viszont kicsit sem úgy néz ki mint aki eldobta magát a kijelentésemtől. Most mi van? Nem szerethetem a bátyámat? Oké, normális esetben tuti nem mondanék neki ilyet, de most nem a normális pillanataimat élem. Sőt szerintem soha nem is voltam normális.
Ezt az orvosok már öt éves koromba megmondták, mikor eltörtem a saját orrom. Igaz már nem emlékszek arra a pillanatomra annyira, viszont a fájdalom amit akkor éreztem felejthetetlen. Most gondoljatok csak bele. Neki futni egy kőfalnak, nem lehet egy kellemes érzés. Ráadásul önszántamból tettem, ugyanis eléggé naiv kis kölyök voltam, - persze még most is az vagyok, viszont egy falnak tuti, hogy nem futnék neki. Öt évesen mégis megtettem, hála egy ostoba sorozatnak, vagy filmnek. Pontosan nem tudom, hogy miben is láttam. Azt azonban tudom, hogy volt egy jelenet mikor a főszereplő neki futott a falnak, az pedig eltűnt előle, így nem lett semmi baja. Nos én is azt hittem, hogy majd a mi garázsunk fala is el fog tűnni előlem. Határozottan nem tűnt el! Annyira nem tűnt el, hogy az orrom azóta is egy picit...fura? Vagy inkább görbe? Inkább csak érdekesen normális. A lényeg az, hogy mikor bevittek a sürgősségire, hogy tudják ellátni a bajom, és a doki kérdezte a szüleimet, hogy hogyan is történt pontosan a baleset, mire az apám elmondta, hogy neki futottam a garázsfalnak, az orvos másik kérdése az volt, hogy miért. Miközben hangos sírások közepett elszipogtam neki, hogy azért mert azt hittem, hogy a falnak el kellett volna tűnnie, de nem tűnt el, a doki közölte a szüleimmel, hogy nem vagyok normális és jobb lenne ha kezeltetnének mivel később még nagy gondok lépnek fel nálam.
A szüleim természetesen nem fogadták meg a tanácsát, ugyanis biztosak voltak benne, hogy nincs semmi bajom agyilag. Viszont az évek során szerintem megkérdőjelezték már ezt az állításukat, de büszkén állíthatom, hogy még mindig olyan normális vagyok mint akkor öt éves koromban.
- Bemelegedtél? - kérdezi gyanakodva és még a homlokát is összeráncolja.
Meghökkenek. Sőt inkább megsértődök. A saját bátyám pont most buzizott le. Kikérem magamnak! Úgy nézek én ki mint egy meleg? Attól még, hogy Justin Bieberes a séróm, nem azt jelenti, hogy buzi vagyok. Egyszerűen csak haladok a korral, és a lányoknak ez a stílus nagyon is bejön.
- Nem mondhatom azt a saját bátyámnak, hogy szeretem? - kérdezem sértődötten és a hatás kedvéért még az orromat is felhúzom.
- Őszintén? Nem! - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Pedig ez az igazság! - folytatom tovább a hízelgést. - Te vagy a világon a legjobb báty. Nálad jobbat nem is adhatott volna nekem az élet...
- Igazából először én jöttem a világra, szóval az a bizonyos élet amiről Te beszélsz, nekem adott Téged, és nem fordítva. - okoskodik szókás szerint, erre én kicsit sem kedvesen intem le. Azt hiszi, hogy okosabb Tőlem? Én legalább jól tudok hízelegni. Na de Ő? Az okosságával nem fog tudni megélni. Én legalább ravasz vagyok és simán át tudok verni akárkit.
- Most ne szakíts félbe, ugyanis még nem fejeztem be - mondom keményen, Benny pedig felkuncog. - Szóval, én rettentően imádlak. Apám helyett apám vagy! Sőt anyám helyett anyám, vagy...
- Kutyád helyett kutyád? - kérdezi vigyorogva. Rosszállóan ránézek mivel már megint félbe szakított. Mégis, hogy hízelegjek neki ha egyszerűen képtelen befogni a száját?
- Nem tudom, hogy mi lenne nélküled velem drága bátyám - sóhajtok egy nagyot, közben pedig mélyen a szemébe nézek. Csak ne röhögjem el magam, mert akkor oda az egész szép jelenet. Lehet, hogy el is hiszi. - Te vagy a remény és a fény az életemben. Bearanyozod a napjaimat...
- Oké, felfogtam! - szakít félbe vigyorogva.
- Ó, pedig a java még csak most jött volna. - biggyesztem le az ajkaimat. Erre kedvesen megveregeti a lábom. Tudtam én, hogy komolyan fogja venni amit most mondok neki.
- Mennyit akarsz? - kérdezi, majd feláll, és egyenesen a szekrénye felé sétál, kinyitja, végül pedig elő húzza a pénztárcáját és elkezdi számolni, hogy mennyi van neki.
Rögtön leugrom az asztaláról és megindulok felé. Mégis honnan vette, hogy pénz kell nekem? Határozottan nincs szükségem pénzre. Pláne nem Tőle. Utálok tőle kölcsön kérni mivel valahogy mindig megszívat. Pár éve mikor kértem tőle, utána hosszú heteken át minden este meg kellett maszíroznom a lábujjait. Borzalmas volt. - Szívesen adok, de utána...
- Nem kell a pénzed! - mondom habozás nélül. Már csak az kellene. Nem vagyok hajlandó még egyszer maszírozni a lábujjait.
- Akkor miért hízelegtél? Csak akkor csinálod ezt mikor valamit akarsz valakitől. - mennyire ismer már. Mondjuk még szép hisz az öccse vagyok. Az lenne a ciki ha nem ismerne. És is ismerem az összes rossz szokását. A horkolásának hangját, a reggeli büdös száját és még sorolhatnám az undorítóbbnál undorítóbb szokásait.
- El akarok menni éjfélkor a videójátékos üzletbe, de anyáék nem engednek el mivel állításuk szerint még gyerek vagyok - hadarom el egy szuszra és zsebre vágom a kezeimet. Benny érdeklődve pislog felém miközben az ajkát simogatja. Nem szakít félbe, szóval kíváncsi rá, hogy mit is akarok ebből kihozni. - Ehhez kellene a Te segítséged. - nyögöm ki nagy nehezen és a szeme közé nézek...

| Chapter Six |

Hellóóóóóó!!!! Itt is van a kövi rész, ami Liam szemszögéből van és ez így is marad pár fejezetik :)))) remélem örültök neki és sokaaaaaaaaan komiztok majd ;) 

| LIAM PAYNE |

- Nem is értem, hogy hogyan tudsz gondolkozni ilyenen, mikor köztudott tény, hogy én vagyok a legszófogadóbb fiú az egész világon! - jelentem ki egy huncut mosoly kíséretében, hangomból pedig csak úgy árad a büszkeség, ugyanis nagyon jól tudom, hogy egy picit igazam van. Jó gyerek vagyok és szótfogadó, talán pont ez miatt is használom ki a szüleim jó pillanatát néha napján. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy egy hülye hisztis kölyök vagyok, aki mikor kitalálja, hogy fagyizni akar menni akkor olyan cirkuszt levág, hogy a padlón fekve ordít egészen addig míg a szülei el nem viszik fagyizni. Vagy ha megtetszik valami egy üzletben, akkor addig nem mozdul onnan míg a szülei meg nem veszik. Ezek a dolgok messze állnak Tőlem. Ha valami megtetszik, akkor összespórolok rá, vagy pedig kivárom a szülinapomat vagy a karácsonyt. Soha nem kérnék ingyen valamit csak úgy. A szüleim arra tanítottak ha valami megtetszik akkor dolgozzak is meg érte. Ez a szabály jól fog majd jönni ha felnövök, ugyanis nem fogom az összes pénzemet elkölteni hülyeségekre. Szigorú neveltetés néha jól jön. Viszont néha nem. Mint például most.
A szüleim eléggé féltenek, úgy ahogyan a bátyámat Bennyt is. Az Ő szemükben mind a ketten még ovisok vagyunk akiknek a kezeiket kell fogni mikor a járdán sétálunk. Könyörgöm, pár hónap múlva tizenöt éves leszek, de ha elmegyek valahova a haverjaimmal, időre kell haza érnem. Tudom sok háznál normális ez a dolog, de az én baráti körömben már inkább ciki. Pláne még az milyen ciki, ha percenként felhívnak azért, hogy melyik utcában vagyok már, ugyanis mindjárt besötétedik. Ez anya. Még jó, hogy feltalálták a telefont, nem tudom, hogy mit csinálna a készülék nélkül. Egyszer véletlenül az iskolai szekrényemben felejtettem a mobilom és elfelejtettem szólni a szüleimnek, hogy suli után a barátaimmal elmegyünk moziba és még fel sem tudtam őket hívni. Hát hatalmas balhé lett miatta. Nem tudtak elérni így már szörnyeket láttak, hogy nem értem haza, ezért értesítették a rendőrséget. Életem legfélelmetesebb pillanata volt mikor a  film közben két zsaru állt a vászon elé, majd kicsit sem kedvesen húztak fel a székről, nyomtak be a rendőrautóba és vittek haza. Két hónap szobafogságot kaptam, csak azért mert hazudtam. Nem hitték el, hogy a suliban felejtettem a mobilom. Szerintük direkt csináltam, hogy kapjanak miattam szívinfarktust.
Mégis a legcikisebb pillanatom amit a szüleim okoztak az tavaly júniusban volt mikor osztálykirándulásra mentünk és én magam pakoltam össze. Na igen, de mikor én elmentem otthonról, anya végig nézte, hogy milyen ruhákat vittem magammal. És köztudott tény, hogy pontosan tudja hány ruhám van, milyen színűek és még sorolhatnám. Állítása szerint kevés alsógatyát vittem magammal. Riasztotta apámat a munkahelyén, azzal a mondattal, hogy vészhelyzet van, mire apa is megijedt és máris autóba szálltak, majd meg sem álltak egészen Skóciáig, hogy tudják oda adni nekem a váltó alsónadrágjaimat. Ezzel még nem is lenne akkora baj, de Ők mégis azt csináltak belőle, mivel mindent az osztálytársaim előtt tették. Vagyis egy csomó csaj előtt adták oda az alsónadrágaimat, amik hát eléggé gyerekesek voltak. Jól van na imádom a szuperhősöket, anya pedig mindig olyan alsókat vesz. Viszont akkor abban a pillanatban hatalmasat égtem a szüleim miatt. Lejárattak a haverjaim meg a csajok előtt! És Ők ezt fel sem fogták. Az már csak hab volt a tortán, hogy mikor végre eljöttek volna haza, anya agyonpuszilgatott és elkezdett becézgetni szokásához hívően. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Mikor haza értem az osztálykirándulásról napokig nem beszéltem velük, majd mikor úgy gondoltam közöltem velük, hogy már nem vagyok gyerek.
Sajnos azonban még a mai napig mindig úgy viselkednek velem mint egy ovissal. És mostanra már még jobban idegesít.
- Megmondtam, hogy nem engedlek el! - nem néz rám, hanem helyette tovább főzi az ebédet. Talán most jön el az a pillanat, hogy elkezdek hisztizni. Pár másodpercre visszatartom a levegőmet, majd mérgesen dobbantok egyet a padlón, de anyát még ez sem hatja meg. Pedig akár meg is fulladhattam volna!
- De miért? - kérdezem meg ismét, majd egy ügyes mozdulattal felhuppanok a konypultra és elkezdem a lábaimat előre- hátra mozgatni, miközben tekintettem a levest kevergető anyámat nézem. - Pedig én annyira rendes kölyök vagyok! Simán elengedhethetnél, ilyen hála gyanánt. - próbálkozom tovább közben pedig azon imádkozok, hogy mondjon igen.
Nekem ma éjfélkor mindenhogy el kell mennem abba a videójátékos üzletbe, hogy tudjam megvenni a kedvenc videójátékomat az elsők között. Két hónapja már erre a napra várok, ugyanis ha ma éjfélkor elfogy, akkor kell még egy hónapot várnom, hogy tudjam megvenni. Azt pedig már sehogy sem bírom ki. Az összes barátom ma éjjel ott lesz. Nem akarom azt, hogy holnap megint rajtam nevessenek, hogy engem már megint nem engedtek el. Annyira szívás ez az egész. Csak elmennék abba az üzletbe és szerintem már fél egyre otthon is lennék. Nem értem, hogy mit kell ebből ekkora ügyet csinálni.
- Eszemben sincs - válaszolja a megszokott dumáját. - Úgy tudom, hogy ezt már megbeszéltük.  Nem mehetsz éjjel egyedül sehova. - esküszöm mindjárt elkezdem a hajamat tépni. Nekem vannak a világon a legbénább szüleim. Soha semmit nem engednek meg.
- Mikor beszéltük ezt meg? - kérdezem értetlenül.
Valahogy úgy is ki fogom harcolni, hogy engedjen el. Elegem van belőle, hogy minden jóból kimaradok. Néha napján nem csodálkozom rajta, hogy a barátaim nevetnek rajtam és a szüleimen. Örökké úgysem tarthatnak maguk mellett. Szeretem őket, de valamikor már sok belőlük és abból amit csinálnak. Miért nem tudnak normálisak lenni? Még ha valami sokat kérnék tőlük. De szerintem ez nem egy egetrengető dolog.
- Liam gyerek vagy még ahhoz, hogy éjjel egyedül járkálj a városban! - csattan fel és minél gyorsabban kezdi el kevergeti a levest. Kezdek attól félni, hogy az egészet kiborítja mérgében. Aztán megnyugszik, majd ismét a normál kerékvágásban kevergeti a löttyöt.
Már megint ennél a gyerek témánál tartunk. Oké talán tényleg gyerek vagyok mivel még tizenöt éves sem vagyok. De ez még nem ok arra, hogy ne mehessek el.
- Nem lehetek már annyira gyerek, ugyanis volt barátnőm, ha nem emlékeznél! - húzom fel az orrom mérgesen, és összekulcsolom a kezeimet a mellkasom előtt. És ez tényleg igaz!
Méghozzá a nyáron volt ez az egész dolog. A nagyszüleimnél nyaraltunk a bátyámmal Walesben, és a lány, - Vicky - is szintén a nagyszüleinél volt akik történetesen a mi házunk mellett laktak. Vicky két évvel volt idősebb tőlem, de mégis megtaláltuk hamar a közös hangot. Talán azért mert én voltam csak korban hozzá illő. Őszintén megmondva azt sem tudom megmondani, hogy pontosan hogyan is jöttünk össze. Ő volt az aki hívott mindenhova. Egyszer fagyizni mentünk , majd én direkt az orrának nyomtam az én fagyimat, amin Ő jól szórakozott, majd megkért, hogy tisztítsam meg az arcát. Nem értettem, hogy miért nem tudja megtakarítani saját magát, de azért teljesítettem a kérését. Közelebb ültem a kelleténél, és Ő volt az aki ajkait az enyémeknek nyomta. Igazából én nem is akartam Őt megcsókolni, de azért nem voltam olyan hülye, hogy elhúzódjak Tőle vagy valami. Hagytam, hogy azt csináljon velem amit csak akar. És ebből a csókból minél több és több lett. Én pedig azt vettem észre, hogy bele szerettem, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad, ugyanis ha véget ér a nyár akkor a kapcsolatunk is véget ért.
Mindezek mellett nagyon menőnek éreztem magam. Tizennégy évesen egy tizenhat éves tapasztalt csajjal járni, akitől megkaptam az első csókom, na meg aki elvette a szüzességem, a nagyapja szülinapi buliján. Az első alkalmamat totál máshogy képzeltem el, mint ahogy aztán végül elsült. Hisz ki akarja már a szüzességét egy mosdóban elveszíteni? Szerintem senki. De a mi alkalmunk ott adódott meg. Hát nem volt valami élvezetes, mivel másnapra még a nyakam is beállt, de nem panaszkodhatom. Vicky tökéletes volt, én pedig naiv. Igen, az voltam mert azt hittem, hogy talán tovább is folytatódhat az ami közöttünk van. Kit érdekel a távolság? Ha látni szerettük volna egymást akkor láttuk is volna egymás. Aha, ezt én gondoltam így. Ugyanis a kedves lány elfeledkezett egy fontos tényezéről. Méghozzá a pasijáról aki egy vadbarom!
Tudjátok, hogy milyen egy kamasz akinek először van csaja? Nyálas, érzelgős és még sorolhatnám. Nos én is ilyen voltam. Dicsekedni szerettem volna a otthoni haverjaimnak ,hogy milyen szexi csajom van. Így az összes aranyos közös pillanatunk megörökítettem majd a képeket felpakoltam a világhálóra. A képeket pedig meglátta Vicky pasija. Nem, nem tudtam volna letagadni, hogy csak baráti képek, ugyanis a legtöbbön smároltunk. A felbőszült pasi pedig képes volt elutazni Walsebe csak azért, hogy engem fosszon meg a farkamtól. Igen, ki akart herélni. Ha a nagyabám nem csapja le lapáttal hátulról akkor szerintem én már nem is lennék.
Ezzel a kis incindensel a nyári kapcsolatomnak vége lett. Nem akartam Vickyvel járni, ugyanis attól a pillanattól kezdve semmit nem hittem el neki. Hisz eltitkolta a pasiját, szóval csak játszott velem. A kis ribanca! Pedig én még vettem neki egy karkötőt a spórolt pénzemből, amit történetesen eszébe sem volt visszadni. Átvert, de még ki is használt!
- Most arról a csajról beszélünk akinek a pasija miatt majdnem farkatlan lettél? - a lehető legcsúnyábban nézek rá a konyha ajtóban álló bátyámra. Benny fülig érő mosollyal néz rám és úgy látszik szívesen emlékszik vissza a nyárra. Neki ez vicces, nekem azonban nem annyira. - Én úgy emlékszem, hogy nem is járatok. - töpreng és leül egy székre.
- Tévedsz, ugyanis nagyon komoly kapcsolat volt. - mondom sértődötten.
- Szerinted - vonja meg a vállát. - Viszont az Ő szemében egy kis tapasztalatlan kölyök voltál, akit ki tudott használni. - legszívesebben lecsapnám, de anya előtt nem lehehet. A házban tilos a verekedés! Első számú szabály. - Ráment az összes pénzed arra a karkötőre amit neki vettél, igaz? - homlokon csapom magam és próbálok jelezni Bennynek, hogy fogja be a száját mivel anya erről nem tud.
De késő, mivel anya nagyon is meghallotta és megint abba hagyta a leves kevergetését. Most kapni fogok.
- Liam? - vonja fel a szemöldökét anya.
- Igen, így hívnak. - próbálok viccelni, de erre még csúnyábban néz rám. Elfelejtettem, hogy mikor Ő mérges akkor még viccelni sem szabad.
- Legalább mond azt, hogy vissza adta a karkötőt, amit Te gondosan eltettél, hogy később tudd oda adni egy másik lánynak aki majd tényleg megérdemli. - mondja hisztérikusan, mire én aranyosan rá nézek. Hazudhatnék neki, de abból mi örömöm lenne? Ez már úgyis a múlt. Vickyt szerintem soha a büdös életben nem fogom látni és nem is akarom.
- Hát...nem. - csóválom meg a fejem egyszerűen.
- Igazad van fiam, tényleg nem vagy már gyerek. Még egy ovis is okosabb nálad - hm, ez most egy kicsit fáj, de jelenleg van fontosabb dolgom is mint egy vacak karkötőn gondolkozni. Igen, elköltöttem rá az összes pénzem. Igen, Vicky nem adta vissza. És igen, többet nem adok egy lánynak sem semmilyen drága ajándékot. Csak akkor ha miliárdos leszek és lesz rávalóm. De ez soha nem fog megtörténni ugyanis a családom nagyon átlagos így én is az leszek. Erről ennyit. - Így legalább megérted, hogy miért nem engedlek el ma este!
- De anya! - húzom el az anya szót. Basszus ilyen nincs! Ha most tényleg a rohadt karkötő miatt nem fog elengedni akkor komolyan mondom, hogy én leszek az aki majd fel fogja keresni Vickyt és fogom vissza kérni tőle, és mutatom meg majd az anyámnak, hogy igenis vissza mertem kérni. - Muszáj elengedned!
- Nézd meg Bennyt! Ő tud felnőtt módjára viselkedni, ezért ha Ő kérné azt, hogy engedjem el, szó nélkül bele is mennék. - a tökéletes Benny. Én miért nem lehetek olyan tökéletes? Amúgy is a bátyám már elmúlt tizennyolc, természetes, hogy felnőtesebben gondolkodik mint én. - Most pedig menj fel a szobádba és vacsoráig ne is lássalak. - ez a végszó.
Szomorúan ugrok le a konyhapultról és megyek ki a helységből, viszont gondolkozom azon, hogy hogyan is lógjak el otthonról ma este...

| Chapter Five |

Helllóóóó!!! Meg is érkeztem a kövi résszel ;) Szerintem sokan sejtitek, hogy mi fog történni benne, de azért remélem, hogy ezt leszámítva tetszeni fog és megdobtok pár komival :D szóval komizniii

Mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Vagy inkább egy krimi sorozatba ahol én vagyok az a szereplő aki akarata ellenére szembe találta magát egy hullával. Viszont a sorozatokban nem igazi vérrel van átúztatva az áldozatok ruhája, és a fejükből sem a saját végük folyik ki. Azonban nem hinném azt, hogy Juliaból is csak kamu vér folyik, és azt sem hiszem, hogy direkt tudja a szemét így nyitva tartani. Én már percek óta csak bámulom, és egy ember nem bírja ki ennyi percig pislogás nélkül. Ráadásul a szemei nem is normális módon vannak kinyitva. Ha jobban megfigyelem, akkor láthatom, hogy szinte már majdnem ki vannak fordulva a szemgolyói. Mint azoknak az embereknek akik szörnyet haltak.
Lábaim földbe gyökereztek, egyik kezemmel még mindig az ajtókilincset nézem, és tekintetemet képtelen vagyok levenni a földön, holtan fekvő lányról. Feje egy picit oldalra van döntve, bal lába ki van fordulva. Vörös ruhájában egy száraz pont sincs, ugyanis az egész vértől csöpög. Pont úgy ahogy a kócos haja is. Bőre hófehér, szája apróra ki van nyitva, ajkai pedig lilák. Szörnyű látvány.
Azonban mégsem állom meg, hogy ne menjek oda és nézzem meg közelebbről. Lassan sétálok a megmerevedett testhez, majd nézek le rá töprengve.
Mégis mi történhetett vele? Nem úgy néz ki mint aki beteg volt és ma jött el az utolsó órája, vagy valami. Mert ha így lett volna akkor tudta volna és nem jött volna el bálba. De Julia nem is úgy nézett ki mint aki ma éjjel meg akar halni. Láttam Őt ma este. Egy csomó diák társaságában. Boldog volt és vidám. Szokás szerint Ő volt a társaság központjában. Valamin nevetett, majd elnyelte a tömeg. És azóta nem is láttam. Tobias is kereste, de hallottam mikor valaki mondta neki, hogy el kellett mennie rendbe szednie magát. Talán akkor ment el a mosdóba. Vajon rosszul lehetett? Nem, Julia határozottan nem úgy nézett ki mint akinek van valamilyen súlyos betegsége.
Itt nem, rosszullétről, rákról vagy infarktusról van szó, amire az ember soha nem számíthat, hogy mikor jön el. Julia nem természetes halállal halt meg, hanem meggyilkolták.
Mégis mi ütött belém, hogy halottnak nyilvánítok egy lányt, akiről nem is tudom, hogy az? Lehet, hogy még van benne egy kis élet és talán az orvosoknak sikerül Őt megmenteni. Utálom Juliat, de a halálát azért soha nem kívántam. Akár mennyi rossz dolgot is elkövetett ellenem, nem vagyok egy szörnyeteg, hogy most csak így itt hagyom.
Egy mély levegőt veszek és lehajolok, majd mellé térdelek és a vérben úszó arcát nézem. Ki tudja, hogy mióta fekhet már itt, ugyanis szinte már vérbe van fagyva. Hezitálok. Félek megérinteni a bőrét. Pedig meg kellene tennem, mert akkor lehet, hogy megmozdulna vagy valami. Hányhatnékom van ettől az egésztől, de mégis összeszedem magam és gyengéden megérintem a homlokát. Hideg mint a jég. Lesokkolva nézem, hogy az ujjaim is véresek lettek, pont úgy ahogy a rózsaszín ruhám alja és a harisnyám is, a padlón szétfolyó vér miatt.
Most már tuti, hogy meggyilkolták. Jobban mondva fejen lőtték, vagy késelték meg, vagy...rengeteg mindennel végezhettek még vele. De ki ennyire szívtelen? Nem, ez nem jó kérdés. Ki az aki ennyire utálta Őt. Hisz a suliban mindenki felnézett rá és szinte már tisztelték. Julia maga volt az iskola tökéletessége. Akkor mégis, hogy a francba létezhet az, hogy most itt fekszik holtan, meggyilkolva?
A kilincs ismét megmozdul. Lefagyok, és képtelen vagyok megmozdulni. Még mindig pontosan ugyan úgy térdelek a halott lány mellett, mint az elmúlt pár percben. Talán csak annyi lett a külömbség, hogy a gyomrom ficánkolni kezd az idegességtől, ahogy azt figyelem ahogyan a kilincs lassan lenyomódik, majd valaki belép a mosdóba. Mi van akkor ha az a valaki tért vissza, aki ezt csinálta Juliaval? Lehet, most akarja eltüntetni vagy valami. Ami rám nézve nem egész jó, mivel én még határozottan élek, így egy új áldozatnak számíthatok.
Azonban a félelmem rögtön tovaszáll mikor a helységbe belépő alak nem más mint Tobias. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt és halványan még rá is mosolygok a fiúra. De Ő figyelembe sem vesz. Tekintetét le sem veszi Juliaról. Aztán én is észbe kapcsolok. Megmozdulok, hogy tudjak felállni, de erre Tobias az ajtóig húzódik és nem bír megszólalni. Percek telnek el míg ki tudja nyitni a száját.
- Mit tettél Vele? - néz a szemem közé. Mintha hideg vízzel öntöttek volna le olyan érzés kap el. A fejemet rögtön csóválni kezdem, és ezzel a cselekedetemmel próbálom a tudtára adni, hogy félre érti a helyzetet. Én ugyanis semmit nem csináltam Juliaval. Mégis, hogy gondolhat rólam ilyet? - TE MEGÖLTED ŐT!!! - ordítja el magát és elkezd rám mutogatni. Még hevesebben kezdem el csóválni a fejem és ezzel felállok a test mellől. Meg kell magyaráznom Tobiasnak azt, hogy én is ilyen állapotban találtam rá a lányra.
- Nem! - mondom komoran.
- Hazudsz - vágja rá gondolkodás nélkül és keze már a kilincsen van. - Tiszta vér vagy, Julia is véres. Figyeltelek Nelson. Fél órája leléptél a tornateremből, simán volt időd ezt csinálni Vele. - vágja a fejemhez a súlyos vádakat. Véres kezeimet bele törlöm a ruhámba és megindulok a fiú felé. De Ő akkorra már kinyitja az ajtót. - SEGÍTSÉG!!!  - nekem végem van.
Pár perc sem telik el és az igazgató rohan a lány mosdó felé, pár tanárral és diákkal. Én pedig még mindig ott állok Julia mellett és mindenki úgy néz rám mintha tényleg egy gyilkos lennék.
- Valaki hívja a mentőket és a rendőrséget is. - köszörüli meg a torkát az igazgató úr, de a rendőrség szónál rám néz. Ilyen nincs.
- Nem én csináltam! - csúszik ki a számon. - Mikor ide jöttem már így nézett ki. Azért vagyok véres mert segíteni akartam rajta. Így hozzá kellett érnem a bőréhez, hogy megnézzem van e benne élet még. - életemben még senki nem nézett rám ennyire megalázóan, mint ebben a pillanatban. Eddig csak gyűlöltek és megaláztak. Viszont a mostani pillantásuk maga volt a pokol. Pontosan úgy néztek rám ahogy én mindig is gondoltam. Elegük volt belőlem, sőt kívánták a halálomat. Gondolataikban engem képzeltek Julia helyére. Tudtam, hogy senki nem fog nekem hinni. Miért is hinnének nekem? Hisz tényleg úgy nézek ki mint aki megölte Őt. Szóval egy gyilkosnak nézek ki.
És ez a véleményük rosszabbul esik mint az mikor utáltak. Igazat beszélek, de ezt ki fogja elhinni?
- Mindig is utáltad Juliat. Akkor miért ne ölhetted volna meg? - a hang Sandyhez kapcsolódik, vagyis Julia legjobb barátnőjéhez. A tanárok komolyan elkezdenek bólogatni, szóval neki adnak igazat. Attól mert utáltam nem azt jelenti, hogy képes is lennék Őt megölni. Nem vagyok hülye. Tizennégy éves vagyok könyörgöm. Lehet magammal elkövetek fájó dolgokat, de soha senkihez nem lennék képes hozzá nyúlni és bántani. Ha ilyen lennék akkor már rég agyon vertem volna mindenkit akik valaha engem bántottak. De én nem tettem!
- Mira, megtennéd, hogy felmész az irodámba addig míg a hatóság emberei és a mentősök megérkeznek? - néz rám az igazgató, de választási lehetőséget nem ad, mivel a fejével biccent a tesitanárnak aki kicsit sem kedvesen ragad karon, majd kezd el húzni maga után egyenesen az említett helység felé. Hazudnék ha azt mondanám, hogy még soha nem jártam az igazgatói irodába, de akkor hazudnom kellene, ugyanis elég sokszor voltam már itt látogató, mivel valahogy mindig engem büntettek meg mindenért.  A tanárom lenyom az egyik kényelmetlen székre és kimegy, de hallom ahogy rám zárja az ajtót. Most komolyan azt hiszik, hogy képes lennék megszökni?
Alig telik el pár másodperc máris zokogásban török ki. Igaza volt anyának, tényleg elképesztő éjszakám lett. A szüleim! Az igazgató már tuti, hogy nekik is szólt. Vajon Ők el fogják hinni, hogy tényleg én öltem meg Juliat? Mi lesz velem ha mindenki elhiszi ezt? Fiatal vagyok én még a börtönhöz. Semmi kokrét bizonyítékuk nincs is rám. Csak annyi, hogy ott voltam véres ruhában. Ez nem valami sok.
A zár kattan és belép egy számomra ismeretlen alak. Rögtön tudom, hogy orvossal van dolgom ugyanis fehér köpenyt visel.
- Mit akar Tőlem? - kérdem kicsit sem kedvesen. Próbál kedvesen rám mosolyogni, de nem nagyon sikerül neki. Inkább félelmetes ahogy engem vizslat. Attól fél, hogy legyilkolom vagy mi?
- El kell végeznem rajtad pár vizsgálatot. - válaszolgja gondolkodás nélkül. A vizsgálat egyet jelent a vetkőzéssel. És ha én most levetkőzöm akkor meg fogja látni a vágás nyomaimat. Ő pedig nem fogja elhinni, hogy macska karmolások. Ő nagyon is tudni fogja, hogy azok érvágások. Azt hiszem, hogy most tényleg végem van. A doktor az aki lehúzza rólam a felsőmet és az első dolog amin megakad a szeme az a csuklóm. Nem szól semmit, csak a papírjaihoz fordul majd ír rá valamit. És ez így folytatódik hosszú- hosszú percekig. Nem szól semmit csak a testem összes négyzetcentiméterét végig nézi. Fogalmam sincs, hogy mire jó ez az egész. Én csak remegve és sírva tűröm az egészet. - Meg is volnánk. - csapja össze a kezét és sietősen kimegy a helységből. Azonban hallom mikor bscsukódik utána az ajtó, hogy valakivel elkezd beszélni. Nem ismerem meg a hangokat, de mikor megint nyitódik az ajtó és a szüleim lépnek be rajta, látom, hogy az orvos egy rendőrrel folytat egy mély beszélgetést.
- Mira! - anya sírva fakad és elkezd felém rohanni, majd erősen magához húz és egy csomó puszit nyom a hajam közé. Apa pedig csak hátulról gyengéden átölel.
- Ugye nem hiszitek el amit mondanak? - kérdezem zokogva. - Nem én öltem meg Juliat! Mikor bementem a mosdóba már ott volt...
- Semmi baj, mi hiszünk neked. - simogatja apa a hátam, de ez nem volt valami meggyőző. Apa megint szólásra nyitja a száját, de megint az orvos jön be, de most már a rendőr is vele tart.
- Úgy tűnik, hogy a lány egy megrögzött hazudozó. - tér rögtön a lényegre a rendőr. Rögtön abba hagyom a sírást és nagy szemekkel meredek a férfira. Hazudozó? Én?
- A lányom nem hazudozó! - kéri ki magának anya és még szorosabban húz magához. Anya képes lenne még egy rendőrrel is összeveszni ha tudja, hogy igaza van.
- A lánya, akit maga ennyire védelmez, vágja az ereit a csuklóján. Éhezteti magát és mindezek mellett egy konyha kést tart a hátizsákjába. Öngyilkossági kísérletek sorozata látszik meg a testén és az osztálytársai szerint teljesen beszámíthatatlan. Nem egyszer fordult már elő, hogy a diákok rettegtek Tőle. - ezt nem hiszem el. Még itt is hazudnak. Oké, azt bevallom, hogy vágom az ereimet és, hogy éheztetem magam, meg a késes ügyet is, de senkit nem tartok rettegésben. Ők azok akik engem tartanak rettegésben. - A maguk lánya súlyos beteg. Orvosi kezelésre van szüksége! - orvosi kezelés? Milyen orvosi kezelés? És milyen beteg vagyok?
- Mira nem idegbeteg! - emeli fel a hangját apa.
- Mr. Nelson a bizonyítékok sajnos nem ezt mutatják - csóválja meg a fejét a rendőr. Ilyen komolyan nem lehet. Még, hogy én idegbeteg! Komolyan úgy nézek ki mint aki totál idióta lennék? Ugye ez csak valami rossz vicc, vagy valami? - Arra azonban nincs bizonyíték, hogy Ő csinálta volna ezt a lánnyal. Ezért a hatóság emberi úgy gondolták, hogy addig míg nem lesz meg az igazi tettes Ms. Nelsont nem vádolják meg gyilkosság cselekedetével. Mindezek mellett, be kell vonulnia egy elmegyógyintézetbe, ugyanis a helyzete csak romlani fog ha nem kap megfelelő segítséget.
Elmegyógyintézet? Mi ez az egész? Nekem nincs semmi bajom! Nem szorulok segítségre. Magam is tudok segíteni magamnak. Elmegyógyintézetbe csak a idegbetegek csukják be. Akkor ezek szerint én is az vagyok. De mégis, hogy lehet, hogy idáig fajult ez a dolog? Ennyire reménytelen lennék? Ezek szerint igen! Talán megérdemlem, hogy tényleg becsukjanak oda. Így legalább senkinek nem lesz több gondja velem.

| Chapter Four |

Boldog Új Évet minden kedves olvasómnak, plusz azoknak is akik csak véletlenül kerültek ide!!!!! Meg is hoztam az év első bejegyzését, ami remélem majd elnyeri a tetszéseteket :) komiznniiiiii

Körülöttem mindenhol boldogan szórakozó párok, barátok, haverok és még tanárok is. A zene hangosan dübörög és mindenki élvezi a pillanatot. Jól szórakoznak és mással nem is törődnek. Miért is törődnének mással? Hisz az ilyen bulik lényege pont a szórakozás. Senki nem törődik azzal, hogy esetleg a tornateremben van egy személy aki kicsit sem szórakozik jól. De hát miért is törődne valaki egy olyan személlyel akit szinte észre sem vesznek?
Ez a személy én vagyok. Igen, senki még csak figyelembe sem vette mikor megjelentem. Az osztályfőnökömtől kaptam egy fancsal mosolyt, majd tovább állt. Én pedig ott álltam a táncparkett mellett, miközben a vidám társaságot néztem. Egyszerűen csak álltam és fájó szívvel néztem azt ahogy mindenki milyen jól szórakozik. Nem lehet egy szavam sem, ugyanis Jessie kérdezte, hogy esetleg nem e akarnék hozzá és Ronaldhoz csatlakozni táncolni. A fiú is aranyos volt, ugyanis nem mondott semmi megjegyzést. Sőt szerintem nem zavarta volna ha igent mondtam volna a táncolásra. Azonban képtelen voltam rábólintani. Jessie már annyira rég tervezte ezt a bált, hogy nem akartam neki tönkre tenni. Szeptembertől arra várt, hogy Ronald végre randizni hívja. És ma végre ez a pillanat megtörtént. Együtt lehetnek egész este és megismerhetik egymást. Én már most tudom, hogy egy hullámhosszon vannak. Mind ketten imádják a sportot így egy csomó közös témájuk van. Ráadásul a közeljövőben egy főiskolára is készülnek. Nem fogok rajta meglepődni ha a ma este után összejönnek. És őszintén reménykedem is benne, hogy így lesz. A nővéremre már ráférne egy kis kikapcsolódás. Túl sokat edz és ez miatt a megfeledkezik más fontos dolgokról.
Így szépen közöltem velük, hogy inkább megkeresem az osztálytársaimat. Jessie először gyanakodva méregetett mivel tudta nagyon jól, hogy én nem vagyok nagyon jó viszonyban az említettekkel. Azonban Ronald előtt nem állt le veszekedni velem és hagyta, hogy elmenjek mellőle. De eszbe sem volt megkeresni az osztálytársaimat. Sőt örültem neki, hogy senki nem vette észre mikor megérkeztem. Jó jelnek vettem és közben anya szavai jártak az eszmbe. Lehet, hogy tényleg élvezni fogom az estét. Hát ha senki olyannal nem találkozom akkor talán tényleg élvezni fogom ezt az egészet.
Kissé remegő lábakkal vetettem bele magam a táncoló tömegbe, majd próbáltam úgy elmenni a diákok között, hogy véletlenül senkinek ne menjek neki. Sikerrel jártam, majd pár perc múlva a tornaterem legtávolabbi sarkában álltam meg a fal mellett és kulcsoltam össze a kezeimet a mellem alatt, majd onnan figyeltem a történéseket. Hazudnék ha azt mondanám, hogy jó volt egyedül állni. Akár hányosz valaki feltűnt a közelembe szinte már megörültem, hogy talán velem akar beszélni, vagy akar felkérni táncolni. Sajnos azonban úgy tűnt, hogy ebben a bálban mindenkinek meg van a saját kis társasága, és senkit nem akarnak közéjük venni.
Ismét egyedül voltam és magányos. Mellette pedig még  ostobán is éreztem magam.
- Meg kellene lepődnöm, hogy itt vagy és, hogy egyedül vagy - egy szívroham szélén állok, mikor meghallom Tobias kicsit sem kedves hangját. A táncoló tömegből lép ki mögötte pedig még pár osztálytársam lépked. Különös mód Juliának hűlt helye van. Ritka esetek az ilyenek, ugyanis ha lehet úgy mondani, akkor Julia az osztály királynője. Mindenki azt csinálja amit Ő diktál. Viszont ezek szerint mostantól ha Ő nincs jelen, akkor az újdonsült pasija Tobias veszi át a helyét. Nem értem, hogy hogyan mondhattam rá erre a fiúra, hogy helyes. Úgy néz ki mint Justin Bieber szörnyen béna hasonmása. - Azon meg is lepődtem, hogy itt vagy. Viszont azon nem lepődtem meg, hogy egyedül vagy. Szokás szerint nem hívott el senki? - kezdődik. Az ilyen gúnyolódások lényege, hogy nem szabad elsírnom magam. Ugyanis ha véletlenül képtelen vagyok türtőztetni magam, és sírásban töröm ki, akkor az nekik erőt ad és még butábban viselkednek velem. - És Te szánalmas módon mégis itt vagy. Talán abban reménykedsz, hogy valaki majd itt fog elhívni randizni, csak azért mert felvettél magadra egy rongyhoz hasonlító valamit? - nem szólok semmit. Csak a cipőmet bámulom, magamban pedig az egyik kedvenc dalomat dúdolgatom. Állítólag ez módszer azért jó mert leblokkol az agy és nem halljuk a sértő szavakat. - Undorítóan nézel ki! - hát a módszerem most nem vállt be, ugyanis tisztán hallottam Tobias összes sértő megjegyzését. És még mindig nem fejezte be.
- Nem viselhet mindenki olyan kurvás ruhákat mint Julia. - motyogom a cipőmnek, de van olyan szerencsém, hogy Tobias meghallja, majd pár pillanat múlva megjelenik szörnyen közel hozzám. Nem vagyok normális, hogy ezt ki mertem hangosan mondani. Tobias első útja Juliahoz fog vezetni és kicsit sem kedvesen fogja közölni vele, hogy én lekurváztam a lány stílusát. Pedig nem szabadna neki ilyen besértődnie, hisz most is úgy néz ki a vörös ruhájában mint egy ribanc. Vagy esetleg van valamilyen szó azokra a ruhákra amikből a lányok segge kilátszik. Mert Julia ruhájából szinte már tényleg kilátszik a feneke.
- Néztél Te már valaha tükörbe, hogy ilyeneket mersz mondani a csajomról, aki mellesleg szuper szexi? - két kezét a vállamra helyezi majd markolja meg az anyagot és úgy húz felfele. Lábujjhegyen állok már, de eszében sincs elengedni a felsőmet. És senki nem veszi észre. Lehet véletlenül nem, mivel túl sötét a sarok ahol állunk. Vagy pedig direkt nem veszik észre. Hisz ki akarna már vétkezni az igazgató unokaöccsének. Tobias akár mit csinálhat, őt úgysem bünteti meg senki sem. - Úgy nézel ki mint egy gebe! Még egy deszkán is több mindent lehet fogni, mint rajtad. Olyan vagy mint egy vámpír. - a mögöttünk álló tömeg hangos nevetésben tör ki, Tobias pedig élvezi, hogy a talpnyalóinak tetszik az amit csinál. Ezért még erőssebben szorítja a felsőm. Egész testem remeg és hatalmasokat nyelek, hogy tudjam vissza tartani a feltörekvő sírásomat. - Mondj már valamit zombi! - és ráz rajtam egy erőteljeset, de olyan erővel, hogy az egész vállam megfajdul. Egy apró könnycsepp hagyja el a szemem, és ezt mikor észre veszi kicsit sem kedvesen engedi el a felsőm, én pedig zuhanok le a hideg padlóra. Összegörnyedek, miközben Ő fölém áll pár másid gyerekkel együtt. - Bőg a kurvája! Talán kérsz egy zsepit? Vagy esetleg megvigasztaljalak? - kérdezi röhögve, de mikor eljut az agyáig, hogy miket is kérdett tőlem, gyorsan tovább folytatja. - A lófaszt! Soha a büdös életben nem érnék hozzád. Még akkor sem ha egy pisztolyt tartanának a fejemhez és kényszerítenének. - hogy még hihetőbb legyen a sztori és mindenki elhigyje, hogy már pedig én nem kellek neki és undorodik Tőlem, ezért a hatás kedvéért jól meglendíti a lábát, majd gyomorszájon rúg. Felnyögök és még jobban kifli alakba formálódok, de addigra már zokogok. - Úgy, ordíts csak. Legalább végre oda jutottál ahová való vagy! - és leköp. Ez a végszó, ugyanis tovább állnak.
Nem törődik senki vele, hogy én a padlón fekszem, zokogva és megalázva. A diákok többsége inkább lekamerázta az egész jelenetet. Eszükben sincs senkinek segíteni. Hisz annyira menő az ha egy fiú elver egy lányt. Ebben az iskolában normális.
Hol van Jessie? Olyankor soha sincs közelben mikor szükségem lenne rá. Na és a tanárok? A tornaterem öltözőjében vedelik magukba a piát. Le sem szarják, hogy mi is történik a tornateremben. Legalább megint lesz miről beszélniük a diákseregnek.
Nem tudom megmondani, hogy hány percig, esetleg óráig feküdtem a hideg padlón és csak zokogtam. Fájt mindenem, viszont rettegtam attól, hogy estleg Tobias vissza jön, de most már Juliaval együtt. Mégis úgy gondoltam, hogy ideje lenne rendbe szednem magam, hogy aztán tudjak távozni. De mindezek mellett reménykedtem benne, hogy észrevétlenül le tudok lépni. Nagyon nem akarnék még Juliaval is találkozni. A nyakamat teszem rá, hogy Tobias hazudni fog neki, amitől a lány nagyon be fog durvulni. És nem akarok ma éjszaka még egyszer a padlón kikötni. Már pedig köztudott tény, hogy Julia oda juttatna.
Így hát felállok és próbálok úgy csinálni mintha semmi nem történt volna. Az arcoba lógó barna tincseimet a fülem mögé tűröm, majd ismét elindulok a táncoló tömeg felé. Mert a mosdóknak a tornaterem túloldalán kell lenniük. Arcal leszegett fejjel megyek a diákok között, de még így is érzem, hogy mindenki végig még, nevet rajtam, mutogat rám. Szerintem még borzalmasabban nézek ki mint mikor megérkeztem.
- Mira! - valaki a nevemen szólít, de eszemben sincs megállni. Nem fogom engedni, hogy valaki az arcomba röhögjön. Azért van egy kis méltóságom nekem is. - Mira állj már meg! - hirtelen elkapja valaki a karom, majd vissza húz, hogy tudjon megállítani. Kelletlenül fordulok meg, azonban megkönnyebülök mikor Jessievel találom szembe magam. Viszont az ő arca megdöbben. - Te sírtál? - kérdezi. Sejtettem, hogy semmit nem látott az előbbi jelenetekből. Biztos túlságosan el volt foglalva Ronalddal.
- Dehogy - vágom rá vállat vonva. Nem úgy néz ki mint akik meggyőztem. - Nem vagyok én hozzá szokva a sminkhez, így véletlenül elkentem. - hazudom szemrebbenés nélkül. Az arca megkönnyebül, majd elmosolyodik. Rég láttam már Őt ilyen boldogan mosolyogni. Talán akkor volt ennyire boldog mikor tavaly az egyik meccset az Ő zsákolása miatt nyert meg a csapata, és hivatalosan is Ő lett a legjobb játékos.
- Figyelj, nagy baj lenne ha egyedül kellene haza menned? - kérdezi meg egy szuszra. Úgy mondja mintha valami rossz dolgot kérdene.
- Megszoktam már, hogy egyedül vagyok. - válaszolom egyszerűen. Szomorúan elhúzza a száját és kedvesen végig simít a kezemen. Az Ő kedvességével semmit nem érek el. Amúgy is ez az igazság. Mindig, mindenhol egyedül vagyok. Ez már normális állapot a számomra.
- Nem kérnélek erre, de az van, hogy Ronald megkért, hogy menjek fel hozzá a szobájába mivel van a számomra egy meglepetése - újságolja boldogan Jessie. Meglepetés egy fiútól akivel még nem is jár? Tuti, hogy meg akarja fektetni. Másért nem hívná fel a szobájába. - Ha engem kérdezel, biztos azt akarja megkérdezni, hogy leszek e a barátnője. - nem hittem volna, hogy a nővérem is ennyire naiv csitri. Mi történik a lányokkal mikor szerelmesek lesznek? Elveszítik az eszüket, vagy mi?
- Menj csak. Miattam pedig ne aggódj! - mondom, Jessie hálásan rám néz és el is tűnik mellőlem.
Én pedig ismét folytatom az utam a mosdókhoz. Amint kilépek a tornateremből a zaj megszűnik. Viszont a diákok nem. Sőt a szűk kis folyosón szinte még több turbékoló párba ütközök mint a tornateremben. A jó hír azonban az, hogy egyikőjük sem foglalkozik velem mivel mind a párjával való nyálcserével van elfoglalva. Mégis fellélegzek mikor betérek egy másik kis folyosóra ami a mosdókhoz vezet és ahol végre nincs rajtam kívül senki.
Megkönnyebülük mikor a lány mosdóhoz érek és ahova gondolkodás nélkül nyitok be, azzal a tervel, hogy jól kibőgöm magam mielőtt haza mennék. De ez a tervem hamar kudarcba fullad ugyanis a mosdóban már van valaki. Méghozzá Julia, a csempén szétterülve, vérbe fagyva...

| Chapter Three |

Hellóóó!!! Tudom senki nem számított arra, hogy ma is lesz rész. Őszintén én sem gondoltam volna, hogy teszek fel, de mivel totál jó kedvem van és ez miatt nagyoon könnyen megy az írás, úgy gondoltam, hogy megleplek titeket egy résszel :) Lehet sokan nem örültök mivel a történet eléggé kusza még meg minden, de erre csak az a válaszom, hogy még minden az elején jár. Komizniiiii

- Totál hülyén érzem magam ebben a rongyban! - jajgatok fájdalmasan, miközben a szüleim hálószobájának a közpén állok és már vagy olyan tíz perce a plafont bámulom, mivel nincs erőm végig nézni magamon. Bezzeg anya könnyei még mindig folynak le az arcáról mivel annyira büszke, hogy végre láthat ilyen ruhában. Hát őszintén megmondva én sem nagyon hittem el azt, hogy valamikor egyszer még szoknyát fogok viselni. És láss csodát, most mégis itt állok egy báli ruhában.
Tisztázzuk, hogy nem jó kedvemből megyek erre a suli bálba. Igen kényszerítettek! Szóval akár mit is akarnék csinálni akkor is muszáj elmennem. Senkit nem érdekel, hogy nem hívott meg senki így megint magam leszek. És ami a legrosszabb éjfél előtt nem léphetek le mivel mindenkinek addig kötelező ott maradni. Mégis mit fogok én ott csinálni addig? Nézni azt ahogy mindenki más jól szórakozik a barátaival és a párjaikkal? Hű, nagyon izgis lesz mondhatom. Vagy pedig azt hallgatni ahogy mindenki rajtam fog röhögni, hogy egyedül ülök egy eldugott asztalnál totál megalázva.
Mert tuti, hogy megint én leszek a vicc tárgya. És ami a legrosszabb most nem csak az osztálytársaimtól fog kellenem elszívelni a gúnyolódást, hanem a többi iskolába járó diáktól egyaránt. Julia biztos örömmel fogja elintézni, hogy megint én legyek a központban. Elég csak kitalálnia rólam valamilyen hazugságot és máris mindenki rajtam fog röhögni. Mondjuk szerintem semmi hazugságot nem fog kellenie jelen esetben kitalálnia, ugyanis elég lesz ha csak rám néznek és meglátják a ruhámat.
Egyszer már kinevettek mikor szoknya volt rajtam ami nem is volt annyira rövid mivel a térdem alá ért. Viszont ez a ruha amivel a drága anyám meglepett, határozottan a combomig ér csak, és ha ez még nem is lenne elég totál a testemhez simul. Ó a hab a tortán az, hogy a felső része pántatlan és ez miatt a mell résznél push-up van belé helyezve. Csak itt a gond az, hogy nekem nincs is valami nagy mellem. Jessie szerint tizennégy éves korában neki is pont ilyen volt és imádta mivel nem kellett attól tartania, hogy a fiúk kosarazás közben állandóan a melleit bámulják. Tök mindegy, a ruhában push-up van, de nem tudom, hogy nekem mit fog felemelni. Szerintem semmit. Ha jól hiszem ott az anyag eláll a testemtől így még röhejesebben festek. Ráadásul még pánt sincs ami talán egy kicsit tudná takarni a csontos vállaimat. Mert a vállaim csontosak úgy ahogy a többi testrészem is. Néha napján én is elijedek saját magamtól. Igen, tényleg kezdek hasonlítani egy csontvázhoz. De azt látom, hogy ha még soványabb leszek akkor lehet, hogy tényleg szenvedés nélkül eltávozok az élők soraiból.
Azt hiszem, hogy ez lesz életem legborzalmasabb éjszakája. És ami még ennél is rosszabb, hogy az anyám azt hiszi, hogy én örülök neki, hogy végre bálozhatok. Ma reggel felkeltett és azóta azon ügyeskedik, hogy belőlem nőt faragjon. Délben pedig a nővérem is a segítségére siett így ketten dolgoztak a kinézetemen. És mellette még azt is néznem kellett ahogy Jessie elkészül és fél óra alatt hercegnőt varázsol magából.
Mindig is irigykedtem a nővéremre, ugyanis gyönyörű volt. Más reggel mikor felkel totál hulla formája van, de Ő olyan mintha egy újság címlapjából lépett volna elő. Akár mit csinál Ő mindig tökéletes. Kosarazi, és olyankor a legtöbb lány az edzések, vagy a meccsek után totál izzadt, büdös, ingerült és még sorolhatnám. Jessie viszont az ilyen pillanatok után frissül fel. Imádja ha nagyon meg kell erőltetnie magát. Ezért reggel és este is futni jár. Nincs olyan nap amikor kihagyná az ilyen edzéseket. Ha esik, ha havazik Ő megy és fut a városban. Pluszba még minden nap suli után edzései vannak ugyanis jobb és jobb akar lenni. Ennyi dolog után pedig még mindig van ideje másra is. Egy csomó barátnője van akikkel minden hétvégén vásárolgatni, mozizni és bulizni járnak. A pasik terén viszont eléggé válogatós, ugyanis csakis sportos fiúval akar járni. Ó és mindezek mellett még vegetariánus is. Elképesztő ez a csaj,nem? Néha elgondolkozom rajta, hogy hogy a francba létezik, hogy ennyire különbözünk. Én is szeretnék olyan spontán életet élni mint a nővérem. Szeretném ha nekem is egy csomó barátom lenne akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok. De ez soha nem fog megtörténni. Elve utálom a sportokat.
- Hát nem is csodálkozom rajta ha így érzel - mondja rosszállóan Jessie, miközben a tükörben gondosan igazgatja a sminkjét. Nincs erősen kifestve, hanem pont annyi van az arcán amennyi kell. Egyszerűen természetes az arca, de mégis szép. Leveszi tekintetét a tükörről és rám néz majd elmosolyodik. El tudom képzelni magam, hogy mennyire hülyén festek így felöltözve. - Minek vetted magadra ezt a kicsit sem alkalomhoz illő kabátot? - kérdezi és elindul felém. Óvatosan közelít felém ugyanis földig érő ruháját feljebb kell emelnie nehogy véletlenül megakadjon benne. Inkább meg sem kérdem Tőle, hogy honnan van a ruhája. Nagyon nem igazság, hogy neki földig érő van, míg rám erőszakoltak egy ruhának nem nevezhető valamit. Neki sokkal jobban illet volna az én ruhám, ugyanis neki normális teste van, nem úgy mint nekem.
Mikor kellő közelségbe ér felemeli a jobb kezét és előre tudom, hogy mit akar. Le akarja rólam húzni a kabátot, ami igazából nem is kabát hanem egy egyszerű felső. Igen egyszerű, de mégis sok mindent takar. Imádom ezt a ruha darabomat mivel annyira hosszú ujjai vannak, hogy az egész kezemet befedi. Pont ezért döntöttem el azt, hogy ma is ezt a felsőmet fogom viselni. Most gondoljatok bele ha csak a puszta ruha lenne rajtam.
Alig egy órája mikor bementem a fürdőszobába, hogy tudjam magamra venni a báli ruhámat, és miközben vettem magamra, azon imádkoztam, hogy a combomon lévő vágás nyomok ne látszódjanak. Hiába vettem fel harisnyát az is testszínű, így ha a ruha rövid lett volna akkor mindenki egy csapásra rájött volna, hogy mennyiszer kárt okoztam már magamnak. Eléggé meg is könnyebültem mikor megláttam, hogy a ruha pont annyira hosszú, hogy senki ne lásson semmit. Viszont a kezemet a ruha sehogy sem takarta volna el. Azt pedig nem engedhettem, hogy mindenki meglássa a karcolásokat. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy veszek fel egy felsőt és egész éjjel le sem fogom venni. Szerintem zseniális ötlet.
- Mert fázok! - vágom rá gondolkodás nélkül és még jobban felhúzom a felsőm gallérját.
Jessie megforgatja a szemeit és ránéz anyára, akinek a kezében még mindig egy fényképezőgép pihen. Az egész készülődésünket meg akarta örökíteni így percenként készített egy képet. A számára ez egy ünnepnam, mivel most fordult olyan először, hogy mind két lánya bálba készül.
- Az egész megjelenésedet tönkre vágja. - jegyzi meg Jessie. Tudom, hogy az akarja, hogy vegyem le magamról a védelmező felsőmet, de arra várhat. Persze majd leveszem, hogy aztán bukjak le.
Rá sem merek gondolni, hogy mit szólna hozzá a család ha megtudnák, hogy titkon vagdosom magam. Tuti kiakadnának és csalódnának bennem. Sőt soha többé nem bíznának meg bennem. Azt pedig nem szeretném ha még Ők is ellenem fordulának. Jogosan kérdezitek azt, hogy akkor miért csinálom még mindig. Mert jól esik! Számomra az ér vágás egyet jelent a menekvéssel és a nyugalommal. Élvezem nézni azt ahogy folyik a vérem. Megérdemlem ezt az életet, ugyanis már rég segítséget kellett volna kérnem. Azonban senki még csak meg sem hallgat. Mindenki azt hiszi, hogy saját akaratom miatt nincsenek barátaim.
- Komolyan Jessie, szerinted úgy nézek ki mint akit érdekel, hogy hogyan áll rajtam ez a szaros ruha? - csattanok fel kicsit sem kedvesen, mire a nővérem és az anyám is kissé megijed. Álltalában higgadt természetű vagyok. Sőt szerintem mindig az vagyok. Hisz eltűröm, hogy a suliban bántalmazzanak és lenézzenek. Mégis néha vannak olyan pillanatok mikor elveszítem az eszem. Mint például most. Bele erőltetnek egy olyan dologba amiről tudom, hogy balul fog elsülni. Megint én leszek az aki összetörik és a szüleim nem fognak segíteni rajtam. - El sem akarok menni ebbe a bálba! Inkább ölnétek meg, mint hogy elengedjek oda. - kulcsolom össze a kezeimet a mellkasom előtt és elkezdek remegni. Pedig csak rágondoltam a bálra. Rá sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor ha megérkezek. Se pasi, se barát, csak egyszál magam. Csodás.
- Jaj Mira ezt már megbeszéltük - csóválja meg a fejét anya és mellém sétál, hogy tudja a két kezét a vállamra tenni. A sírás szélén állok. Komolyan nem akarok elmenni, de nem azon van, hogy segítsen, hanem inkább elküld. Pedig tudom nagyon jól, hogy tudja azt, hogy mennyire nem akarok menni. - Az osztályfőnököd személyesen hívott fel és kért meg engem, hogy csináljak veled valamit, ugyanis az egész osztályban Te vagy a legpasszívabb. Az osztálytársaid állandóan aktívkodnak, te pedig minden jóból szándékosan kimaradsz. Ez így pedig nem helyes ugyanis a közösség tagja vagy mint a többi gyerek. Barátkozni sem akarsz senkivel, pedig állítólag próbálkoznak... - gúnyosan felhorkantok mikor ezek a mondatok elhagyják a száját.
Igen az osztálytársaim határozottan azon vannak, hogy barátkozzanak velem. Az osztályfőnököm egy dög. Mindent elhisz amit mondanak neki. Gondolom az osztálytársaim, - élükön Juliaval és Sandyvel - tudták, hogy nem fogok menni a bálba, így nem tudtak volna rajtam röhögni. Ezért mikor tudtak beszélni az ofővel négyszemközt, bemesélték neki, hogy én soha semmit nem akarok és mindenkit kikosarazok.  Meg sem hívnak sehova. Tavaly mikor év záró buli volt 'véletlenül' nem kaptam meg a meghívót. Persze mindenki esküdözött, hogy elküldték nekem. Aha, persze. Eszükben sem volt elküldeni, ugyanis nem kívánatos személy voltam, vagyok és leszek.
- Te semmit nem tudsz. - sziszegem a fogaim között és mélyen a szemébe nézek. Arca meg sem rebben úgy néz vissza rám. Tényleg nem tud rólam semmit. Csak hazugságokat, amik mind ellenem szólnak. Julia és a bandája pedig azon röhög, hogy mennyire naiv anyám van.
- Lehet - bólint egy aprót. - Viszont azt tudom, hogy a ma estédet élvezni fogod, ugyanis gyönyörű vagy. - nyom egy puszit a homlokomra, majd ugyan ezt leműveli Jessivel is és végül kimegy a szobából. Mikor becsukódik utána az ajtó megkönnyebülten fújom ki a levegőt és ülök le a hatalmas francia ágyra. Minden lesz ez az este csak nem élvezetes.
- Tuti élvezni fogom az estét, mikor egész éjjel egyedül leszek. - bámulok magam elé reménytveszve. Egyedül semmit nem lehet élvezni. Az is biztos, hogy Tobias is már rögtön az elején ki fog röhögni mivel voltam olyan naiv, hogy reménykedtem benne, hogy talán elhív. Aztán megtudtam, hogy Ő és Julia egy párt alkotnak, szóval egyértelműen a bálba is együtt mennek.
- Mondtam, hogy nyugodtan lehetsz velem és Ronalddal - mondja kedvesen Jessie. Igen, tényleg mondta. De én nem akarom tönkre tenni az estéjét. Igaz velük megyek, de csak azért mert nincs ki elvigyen a sulihoz, gyalogolni pedig biztos, hogy nem fogok.
- Nem fogom tönkre tenni a randidat, csak azért mert engem senki nem hívott el. - nem is értem, hogy miért foglalkozom egy ilyen hülyeséggel. Hisz egyértelmű dolog volt, hogy senki nem fog elhívni.
- Ez nem is lesz igazi randi - vonja meg a vállát, de mikor rá gondol egy hatalmas vigyor kúszik az arcára. Tudom, hogy ez a Ronald nevezetű srác tetszik neki. - Na jó, mégis randi lesz, de ez még akkor sem jelenti azt, hogy nem lehetsz velünk.
- Köszi Jessie, de nekem annyi elég, hogy elvisztek. A többit pedig majd megoldom. - mosolygok rá és felállok az ágyról. Ismét nem pillantok rá a tükörképemre.
- Fel nem foghatom, hogy miért nem hívott el Téged senki. - kezd el töprengeni. Ismét elmosolyodok. Megfordult már az eszembe, hogy talán el kellene neki mondanom, hogy mit csinálnak velem az osztálytársaim és még több pár diák. De aztán mindig megállít valami. Talán az, hogy félek. Ha kiderülne az igazság és az iskolában híre menne, hogy rendszeresen bántalmaz pár diák, akkor nekem végem lennie. Julia és a csapata tuti, hogy akkor képes lenne megölni engem, csak azért mert el mert járni a szám. Ezért inkább hallgatok...

| Chapter Two |

Igen, tudom csak keddre ígértem a fejezetet, de nem bírtam addig várni mivel ahogy észrevettem nagyon felkeltettem az érdeklődéseteket, szóval gondoltam miért ne tehetném már fel ma a részt? Így itt a rész, és a kövi érkezéséről nem mondok többet semmi mivel úgyis mindig máskor teszem fel xD szóval jövő héten érkezik...addig is komizzatok ;)

- Van egy kis meglepetésem a számodra! - nyit be anyám a szobámba, miközben csilingelő hangja az egész helységet megtölti. Hiába vagyok már tizennégy, még mindig úgy kezel mint egy gyereket. Lásd, mikor örül akkor úgy beszél mint aki énekelne. Ennek az az oka, hogy gyerekkorunkban imádtuk ha énekelt nekünk. Énekelt mikor fürödtünk, énekelt mikor valamilyen ételt készített nekünk, énekelt lefekvés előtt. Talán ez miatt is kedveltem meg annyira a zenét.
Mikor még Amerikában éltünk és viszonylag normális életem volt, szívesen énekelgettem. Könnyű dolgom volt ugyanis anya egy óvodában dolgozott és minden vasárnap délután a kicsikkel fellépett ilyen kórus félében is. És mivel még én is kicsi voltam és sokszor nem volt ki vigyázzon rám, így kénytelen volt néha magával vinne. Ő és a többi kisgyerek a színapon parádézott, miközben én a színfalak mögött húztam meg magam és figyeltem. Ellestem minden mozdulataikat és megjegyeztem a dalszövegeket. Mikor pedig magam voltam, akkor a tükör előtt szívesen adtam elő önmagamnak. Imádtam a tükör előtt tenni az eszemet. Élveztem, hogy énekelhetek és utánozhatom azokat a gyerekeket akik a kórusban énekeltek.
Aztán talán mikor tíz éves lehettem és azt hittem, hogy magam vagyok otthon, a szüleim és a nagyszüleim is meghallottak énekelni. Zavarba jöttem és rögtön abba hagytam. Viszont a család minden áron azt akarta, hogy énekeljek. Nem volt más választásom, énekelnem kellett. Anya sírva fakadt és alig akarta elhinni, hogy az Ő kicsi lányából jön ki ilyen csodás hang. Megsúgom azért is fakadt sírva, mivel végre az egyik lánya egy kicsit is hasonlított rá valamiben. Jessica soha nem volt az a lányos lány. Mindig csak a sport érdekelt, pont mint apát. Anyának pedig ez fájt, ugyanis azt szerette volna ha egyszer valamelyikőnk majd olyan aktív lesz pár klubban mint Ő. És a csoda úgy látszik, hogy megtörtént mivel én, eléggé szép hanggal és tehetséggel rendelkeztem. Választási jogom pedig nem volt.
A suliban beíratott az énekkarba ahol valahogy még azt is elintézte, hogy kapjak egy szólót. Így vissza gondolva nem voltam normális, hogy belé mentem.
De Amerika más volt mint Anglia. Ott igenis színpadra mertem állni és fel mertem lépni egy csomó diák előtt, akik tapsal fogadtak és egyikőjük sem nézett rám undorodva, és még csak ki sem nevettek az miatt mert énekeltem. Én pedig élveztem, hogy végre valaki rám figyel. És a suli színpadján mindenki rám figyelt! Mondhatnám azt, hogy ez miatt sok barátom volt, de akkor hazudnék. Amerikában sem voltam menő, ugyanis miután rájöttem, hogy szeretek énekelni, minél jobb akartam lenni. Ráadásul az apám, aki ismerte az egyik otthonunkhoz közel lévő zene iskola igazgatóját, beiratott zongorára is, majd rá fél évire én magam akartam megtanulni gitározni. És még csak tizenegy voltam. A családban zseninek számítottam. Anya és a nagyi már a fellépő ruháimat tervezte, apa pedig azt, hogy ha kijön az albumom, milyen országokba fog kellenem elmenni turnézni.
És mindenki álmának egy perc - akarom mondani egy költözködés - alatt semmi jövője nem volt. Apa anyukája megbetegedett, aki Manchesterben élt, és mivel rajtunk kívül nem volt senki mássa így dönteni kellett. Szerettük a nagyit, igaz évente csak egyszer láttuk, de akkor is fontos volt a számunkra. Természetes volt, hogy a szüleim úgy döntöttek, hogy keresnek munkát Manchesterben és költözünk. Mondhatom azt is, hogy az zenei karrierem akkor élt véget. Kemény két évet foglalkozhattam csak a zenével, mivel a tizenkettedik születésemet már az esős Angliában töltöttem.
Ráadásul pont fél évkor kezdtem az új sulit. Jessie már rögtön az első nap befutott. Elég volt kezébe fognia egy kosárlabdát és olyat zsákolt, hogy még a tesi tanárnak is tátva maradt a szája. Bekerült a suli lány kosár csapatába és mindenki az Ő barátja akart lenni, mivel volt stílusa.
Na és én? Mint egy kisegér. Senki nem vett észre, sőt még az osztályfőnököm sem vett észre, hogy új diákja lett. Ha az igazgató nem nyit be az óra vége előtt , hogy tudja átadni a könyveimet, akkor az osztályfőnököm szerintem a mai napig nem tudott volna a létezésemről. És talán ez után követtem el a legnagyobb hibát amit valaha elkövethettem volna.
Mivel nem akartam egy szellem csaj maradni a suliban, akit senki nem vesz észre, ezért úgy gondoltam, hogy talán itt is megpróbálkozhatnék az ének csoportal. Határozottan rossz döntés volt. Ugyanis a Manchester- i iskolában nagyon nem volt menő az éneklés. A csoportnak összesen öt tagja volt és egyikőjük sem tudott énekelni. Csak azért voltak a csoportban mivel minden diáknak kellett valamilyen csoportba tartoznia. Én naiv pedig azt hittem, hogy ez egy intő jel. Még csak harcolnom sem kellett azért, hogy a következő fellépésen én kaphassam a legtöbb szólót. Sőt szó szerint örültek neki, hogy nem nekik kell hülyét csinálniuk magukból.
Aztán eljött a fellépés napja, amit egy nemzeti ünnep miatt szerveztek. Anya rám erőszakolt egy ronda fekete szoknyát, meg egy fehér blúzt. Tudtam, hogy röhejesen festek, de állítólag a suli szabályzata ezt az öltözéket írta elő, - vagyis nekem ezt mondták. A csoport vezető tanára kibökött a színpadra egyedül, és ott álltam több száz diák előtt. Senki nem volt úgy felöltözve mint én. Mindenki úgy nézett ki mint egy átlagos napon. Hülyén éreztem magam, ráadásul lassacskán mindenki elkezdett rám mutogatni, majd nevetni. És ha ez még mind nem lenne elég, a srác aki a zenét szolgálta volna, direkt már zenét tett be, mint amit kellett volna. Ismét röhögésben tört ki mindenki. Végül mikor volt zene és azon volt a sor, hogy énekeljek, a sok gúnyolódó diák miatt akik rajtam nevettek, elfelejtettem a szöveget. Még hangosabb röhögés. Az egész terem visszhangzott a röhögéstől. Hallottam ahogy tehetségtelennek mondtak, majd kifütyültek. Sírva fakadtam, de ha ez még mind nem lett volna elég, a saját tanárom akinek vigasztalnia kellett volna, megkért, hogy soha többet ne énekeljek, vagy álljak színpadra mivel nincs hozzá érzékem. És abban a pillanatban el is hittem neki.
Az volt az a pillanat mikor megfogadtam, hogy soha többé nem énekelek közönség előtt, ugyanis a szívem mélyén elhittem nekik, hogy tényleg tehetségtelen vagyok.
- Anya, nem tudnál kopogni mikor belépsz? - ez a kérdés mikor elhagyja a számat, kihúzom a mutató ujjamat a szilikon karkötőm alól ami egy hatalmas csípéssel ragad meg a csuklómon. Felszisszenek a fájdalomtól amit a szilikon okozott, de hamar el is feledkezem róla. Imádok ezzel játszani. Már az  ilyen óránkénti rutinná vált a számomra.
Karkötő fel, mutatóujj a karkötő alá, egy picit felhúzni, majd egy adott pillanatban elengedni. Hatás: csúnya csípés és vörös nyom a bőrön. Igazából ebbe nem lehet bele halni, hisz csak egy ártatlan karkötő. Viszont mégis elég nagy fájdalmat tud okozni. Ha erősebben húzom meg a karkötőt, akkor néha még a szemim is könnybe lábadnak.
Vissza térve az anyámra. Még mindig az ajtómban áll, hatalmas mosollyal az arcán, a kezében pedig egy bevásárló táskát tartogat. Viszont szemeivel érdeklődve pislog felém. Ártatlan arcot vágok, és csuklómat az ölemre helyezem, majd beljebb húzom magam a székemmel, hogy az asztalom teljesen takarja el a lábaimat.  Nem kockáztathatom, hogy esetleg lásson meg valamit.
- Úgy gondolom, hogy felesleges kopognom, mivel semmi rejtegetni valód nincs előlem - magamban felhorkantok és az asztal alatt végig húzom a szabad kezemet a karkötőmön. Igaza van nincs semmi rejtegetni valóm előle. Csak a csuklómon és a combomon lévő vágásnyomok. Amiket Ők soha nem vesznek észre. Persze miért is vennék észre? Hisz megígértem nekik, hogy mindent elmondok. Akár mi is történik, Ők lesznek az elsők akik megtudják. Ezt a múlt hónapban ígértették meg velem, mikor drogozáson kaptak. Juliát azóta is Istenítik, mivel állításuk szerint ha a lány nem mondja el az igazat rólam, akkor mostanra már a föld alatt lennék. Ennyire rendes szülei senkinek ne legyenek. Jó, hogy nem hívják át Juliat egy hála vacsorára, vagy valami. Talán nekem is meg kellene köszönnöm, hogy meghazudtolt a saját szüleimnek.
- Arra még nem gondoltál, hogy talán nekem is vannak olyan dolgaim amiről nem szeretném, hogy valaki tudjon? - nem szoktam mérges lenni, ugyanis megszoktam már, hogy mindenki semmibe vesz. De mégis fáj az, hogy még a szüleim is ennyire lenéznek. Mindenkinek van magánélete amibe olyan dolgok tartoznak bele, amiről nem szeretnék, hogy valaki tudjon. Ez olyan mint egy napló. Azt sem adja oda az írója az első szembe jövő alaknak. Pont ezért megeshet az is, hogy a szobámba valami olyat csinálok amiről nem szeretném, hogy más tudjon. Jó, nálam nagyon is ilyen helyzet áll fel. Nem szeretem ha valaki csak úgy benyit hozzám, ugyanis rettegek attól, hogy esetleg valami olyat lát amit nem lenne szabad.
- Hoztam neked valamit - figyelembe sem veszi az előző mondandómat.
Jókedvűen jön beljebb a szobába, majd ül le az ágyamra és a kezével rácsap a takarómra, ezzel jelezve, hogy menjek oda és üljek le mellé. Először hezitálok. Tuti, hogy vett nekem valamit. A kérdés az, hogy akarom én látni, hogy mi van abban a táskában? Mert szerintem nem. Ismét rácsap a takarómra és ezt már azért csinálja, hogy nincs ideje egész este a szobámban lenni.
Mélyen kifújom a levegőt és feltűnőmentesen húzok egyet a pólóm ujján, majd felállok és nagyon nagyon lassú léptekkel indulok meg az anyám felé, és ülök közvetlen mellé. - Nézd csak meg! - nyomja a kezembe a táskát. Nincs kedvem belé nézni. Túl könnyű az állaga, amiből azt a következtetést vonom le, hogy ruha van benne. Anya imád vásárolni, pláne nekem. Csak az a baj, hogy az ízlésünk eléggé eltérő.
- Tudod, hogy nem szeretem mikor Te veszel nekem valamilyen ruhát. - húzom el a számát. Anya lelkesedése azonban nem oszlik szerte. Helyette még jobban csillognak a szemei.
- Mira, az égiekre esküszöm, hogy ez most még neked is tetszeni fog. - kacsint rám biztatóan.
Ebben semmi biztató nincs. Nekem semmilyen ruha nem tetszik ugyanis ami nekem tetszene az egyik sincs az én méretembe. Könyörgöm pár hete mikor kabátot akartunk venni, az eladó át akart küldeni a gyerek osztályra mivel nekem olyan a méretem. Tizennégy éves vagyok, de még egy tízéves is kövérebb nálam.
Mégis most engedek a kísértésnek és próbálok hinni az anyámnak. Talán most meg fog egyezni az ízlésünk és olyan ruhát vett ami még nekem is tetszeni fog. Üsse fene. Csak bele nézek a táskába és kész. Nem olyan nagy dolog ez. Más lány örülne ha az anyjától kapna valamilyen ruhát, nem pedig rettegne. Oké, de én nem más lány vagyok, hanem egy depis, meghalni kívánó lény.
Nagy levegőt veszek és bele nézek a táskába, majd rögtön szembe találom magam egy rózsaszín anyaggal. Összeráncolt homlokkal nyúlok érte majd húzom ki és a szeme elé tárul egy egyszerű, mégis annál kihívőbb koktél ruha. Pánt nélküli, eléggé rövid és borzalmas. Tuti, hogy soha nem fogom felvenni. Mégis hova venném fel? Úgy nézek én ki mint akit annyi buliba hívnak meg? Vagy bálba? Utoljára nagyapa születésnapján buliztam. Ha lehet annak nevezni, azt mikor egy csomó öregember vesz kerül.
- Ez mi? - kérdezem és undorodva nézem a kezemben tartott ruhára hasonlító valamit. - Azt mondtad, hogy tetszeni fog. Hát az összes ruha közül amit Te vettél, ez a legocsmányabb! - nem érdekel ha megsértődik. Mondjuk úgy is tudom, hogy nem fog. Semmi nem veheti el a kedvét attól, hogy nekem ruhákat vegyen. Sajnos.
- Ebben a lányok suli bálokba szoktak járni, és csiripelték a madarak, hogy a hétvégén a Te iskoládban is lesz egy télt köszöntő bál - lesápadok és valahogy legszívesebben kiugranék az ablakon. Az a francos bál, ahol minden diáknak meg kell jelennie. Hurrá! És mit jelent egy ilyen bál? Nagyon mini ruhát, magassarkú cipőt, sminket és partnert. Igen, a partner a legfontosabb. Ha valaki egyedül megy egy ilyen rendezvényre, azt hetekig gúnyolni fogják. Még az sem olyan ciki ha az illető a haverjaival megy. De nekem még csak haverom sincs!
- Ki mondta ezt neked? - vonom kérdőre, de tudom a választ.
- Julia. - válaszolja gondolkodás nélkül. - Annyira örülök, hogy végre Te is részt veszel egy ilyen eseményen. Alig várom, hogy segíthessek elkészülődni. Végre lesz egy csajos délutánunk. - anyának a lehető legrosszabb lányai születtek. Jessie szinte már pasi. Én pedig inkább hasonlítok egy hullára mint egy lányra.
- Mondtam én, hogy megyek? - kicsit sem kedvesen dobom le a ruhát a szőnyegemre majd állok fel és ülök vissza az asztalomhoz. Biztos, hogy engem senki nem fog kényszeríteni, hogy menjek el.
- Julia azt is mondta, hogy egy Tobias nevezetű fiú, veled szeretne menni - puszil bele a hajamba anya, én pedig majdnem szívrohamot kapok. Tobias? Vagyis az osztály leghelyesebb fiúja? Velem akar eljönni? Jó vicc. - Gondolom most már nagyon is van kedved menni. - veregeti meg a vállam anya és azzal ki is megy a szobámból.
Tobias velem akar menni a bálba. Julia ezt honnan tudja? Mondjuk Ő mindent tud, szóval lehet van benne valami igazság, hogy tényleg el akar hívni. És, hogy deríthetem ki a legkönnyebben, hogy ki mond igazat? Ha megnézem az osztály csoportját az interneten. Nem szeretem az ilyen közösségi oldalakat, de most úgy érzem muszáj megnéznem.
Amilyen gyorsan csak tudok bejelentkezek és máris szembe találom magam az adott csoporttal. Természetesen a bálról témázik mindenki.

' SandyC' - ki lesz megint az, aki egyedül fog jönni a bálba az egész suliból? Természetes a kis csonti Mira Nelsoooooooooooooon xD
' TobiasW' - Te nem tudtad, hogy a biosz terembéli csontváz már meghívta? És igent mondott. Tökéletes párt fognak alkotni.
' JuliaK' - Neki még az anyja is idióta. Elhitte azt, hogy Tobias elhívta :D
' TobiasW' - én? Ne Juli, most ettem. Ez még viccnek is rossz. Annál a csajnál még a nagyim kilencven éves barátnője is izgatóbb xD
' JuliaK' - már alig várom, hogy holnap megkérdezze Tőled, hogy akkor mentek e vagy nem :P
' TobiasW' - kösz szépen, hogy rám küldtél egy zombit. Majd megmondom neki, hogy a szomszéd teremben van egy szabad csontváz. 
' JuliaK' - tudod, hogy szeretlek ♥

Könnyes szemekkel lépek ki az oldalból. Zihálva szedem a levegőt és próbálok nem is rá gondolni arra amit olvastam. De nem járok sikerrel. Szinte már hallom ahogy rajtam nevetnek még mindig.  Elfordítom a fejem a laptopomról és letekintek a hátizsákomra, ahol egy fém kés hegye villan ki. Gondolkodás nélkül nyúlok utána, majd húzom fel a pólóm és ismét egy éles heget vágok a csuklómra a sokadik vágás mellé. És megint jól esik...