4

Meg is érkeztem a friss résszel :) igazából már tegnap akartam hozni, de csak késő éjjel lettem kész vele és éjjel kettőkor meg nem akartam feltenni :D szóval így most kora reggel kapjátok meg :P remélem komiztook..

- Két hónap és mindennek vége. - néz a szemem közé és a vér megfagy az ereimben.
Talán ez az a pillanat mikor minden összetörik a lelkemben. Olyan mintha egy távoli univerzumba kerültem volna és csak külső szemlélőként figyelném a történéseket. A lelkem már most elhagyott én nem akar velem harcolni. Megunta az a harcot a vesémmel. Túl sok éve már, hogy harcoltak és most jött el az a pillanat mikor elege lett. A szervezetem hiába akarna harcolni, ha a lelkem feladta. Az agyam és a szívem pedig soha nem befolyásolta a lelkem. Pedig én harcolni akarok. Hisz annyi minden miatt élnem kell még.
Először is itt vannak a barátaim. A barátaim akik soha nem hagynának cserben. Mindig mellettem állnak és mellettem is fognak. Egy ok amiért harcolnom kell. Ők erőt adnak nekem és szerintem nem néznék jó szemmel ha megtudnák, hogy a lelkem fel akarja adni a vesémmel való harcot. Talán megijedt a ráktól.
Mi nekem egy aprócska pici rákocska? Egy kórokozó amit ismét le kell győznöm. Gyerekkoromtól kedve egy harcos voltam és soha nem adtam fel. Ha feladtam volna akkor most készülhetnék egy világ körüli turnéne? Nem. Ha feladtam volna akkor lenne több millió rajongóm? Nem. Ha feladtam volna lenne négy szuper barátom? Nem. Ha feladtam volna szerepelhetnék videóklipekben? Nem.
Én soha nem adom fel. Harcolok a legvégsőkig és még az utolsó pillanatban is képes vagyok .
Az agyam szerint.
De a lelkem nem ezt súgja. Pont ezért könnyezik be a szemem az orvos szavai után. Nem akarok sírni, ezért a plafon felé emelem a fejem, lecsukom a szemem és visszanyelem a könnyeimet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összetörjek. Ahhoz még túl korán van. Hisz csak most tudtam meg, hogy halálos beteg vagyok és, hogy pontosan két hónapom maradt az életből.
Két rövid hónap. Addig még csak a turné felénél sem fogunk járni. Sőt akkor lesz vége az Európia turnénak és a harmadik hónapban megyünk Amerikába. Amerikába ahol egy csomó olyan helyet fogunk meglátogatni ahol még soha nem járhattam. És ezek szerint soha nem is fogok.
Vajon, hogy fogok kinézni mikor a végső fázisokban leszek? Úgy mint a többi beteg ember? Össze leszek törve és még tükörbe sem fogok merni nézni? Szerintem igen, hisz olyan rákot kaptam amire még csak gyógymód sincs.
Tényleg nincs rá gyógymód? Hisz mindig van egy kiskapu! Akkor az én esetembe miért ne lehetne még egy lehetőség?
- Nincs rá semmi gyógymód? - szólal fel Zayn, majd elfordul az ablaktól és végre rám néz. Az arca még mindig könnyáztatot, de mikor észre veszi, hogy mindenki Őt figyeli, egy gyors mozdulattal megtisztítja az arcát. - Millió orvos él a Földön. Nem hiszem el, hogy senki nem tud rajta segíteni - löki nyersen a szavakat, az orvos pedig csak meghökkenve figyeli a kitörését. Azonban hiába próbál erősnek tűnni, pár másodperc múlva ismét felzokog. - Bassza meg a barátom halálra van ítélve! - ezt szinte már csak magának mondja, ugyanis az ablakpárkánynak dőlve pihen meg és a tenyerébe temeti az arcát.
Szinte még az utcán menő autók haját is hallani lehet a szobában, pedig jó pár emeletnyi magasan vagyunk. De jelen pillanatban senki nem mer szólni. Mindenki Zaynt figyeli feszülten. Soha nem a nyugodt természetről volt híres. A bandából ő volt az első aki bemutatott egy amerikai paparazzinak akivel a repülőtéren futottunk össze és majdnem összenyomta Zaynt.
- Amíg a végső fázisban nem lép, sajnos nincs gyógymód - szólal meg csendesen az orvos. Komolyan ez olyan mint egy rossz vicc. Igaza  van Zaynek. Millió orvos él a világ minden táján és senki nem találta még fel a gyógymódot a vese rákra? Ez olyan hihetetlen. Hisz már minden kis hülye betegségre van gyógyszer. Amire meg kell, arra nincs. Engem nagyon utálhatnak az Égiek. - Amikor a szervezete teljesen felmondja a szolgálatot akkor fogja el kezdeni megkapni a kezeléseket.
- És addig? - kérdezem értetlenül. - Várjam míg teljesen élőhalottá válok? Miközben abban reménykedek, hogy talán találnak gyógyszert a bajomra? - szerintem okkal vagyok felháborodva. Ez olyan mintha ezt az orvost nem is érdekelné, hogy én haldoklom.
- Van gyógymód a vese rákra, csak az nem olyan egyszerű - simogatja meg a homlokát és erre mind a négy srác felkapja a fejét majd közelebb jön az ágyamhoz. Az én szívem is gyorsabban kezd el verni. Talán tényleg nincs minden veszve. Én mondtam, hogy mindig van egy kiskapu. - Egy új vesére lenne szükséged. Egy egészséges vesére amit elfogad a szervezeted. - visszaszívom amit az előbb mondtam. Ez nem kiskapu. Ez inkább zsákutca. Egy olyan zsákutca amin még egy bicikli sem tud áthaladni.
- Akkor szerezzenek egy ilyen egészséges vesét. A pénz nem lényeg. Csak mentsék meg Őt! - löki el magát a faltól Harry miközben idegesen a göndör hajába túr. Mindig is irigyeltem a hajót. Tök menően néz ki ahogy bele túr. Nem csoda, hogy a csajok meg vannak érte halva.
- Édes fiam tudod Te, hogy hány ember szerepel a barátod előtt azon a bizonyos listán? Rengeteg. Vannak olyanok akik már évek óta azért küzdenek, hogy kapjanak egy vesét. Számukra is épp olyan fontos az élet mint a barátodnak. - Harry csak lesüti a szemeit és látszik rajta, hogy bánja azt amit az előbb mondott. A pénz semmit nem old meg. Itt emberi életek forognak kockán.
És én nem is akarom előlük elvenni az életet. Nekik szükségük van arra a vesére ugyanis sokkal régebb óta várnak rá mint én. Ez így helyes. És én nem is akarok annak a listának az élére kerülni. Kivárom a sorom és ha késő lesz akkor ez van. De inkább én haljak meg, mint azzal a tudattal élni, hogy valaki miattam halt meg.
- Szóval akkor ennyi volt. Két hónapom van arra, hogy minden ügyemet elintézzem - sóhajtok fel szomorúan és hallom ahogy Niall fájdalmasan felzokog. Tudom, hogy úgy hangzott, hogy feladtam. De sajnos ezt érzem.
- Én a helyedben minden pillanatát kiélvezném az életnek. Nem gondolnék a halálra. Hanem egyszerűen csak élnék - az orvos a vállamra teszi a kezét majd feláll és lágyan megveregeti azt. Ha ezt biztatásnak szánta akkor nem járt sikerrel. - Élj úgy mint eddig még soha! - talán ez a végszó, mert sarkon fordul és lassan az ajtó felé csosszog.
- Könnyű azt mondani. - motyogom az orrom alatt és elkezdek az ujjaimmal játszani. Az orvos még egyszer hátra pillant és küld felém egy biztató mosolyt majd végleg elhagyja a szobámat. A folyosóról még több fertőtlenítő szag lepi el a szobát engem pedig megint elkap a rosszullét. Pedig jobb lenne ha hozzá szoknék ehhez a helyhez. Hisz mostantól rengeteget fogom látogatni a kórházakat a kezelések miatt. Igaz a kezelésekig még van két hónapom.
A helységre csend telepedig ami engem kifejezetten zavar. A srácokra ez a szokatlan csend nem jellemző. Soha nem tudják befogni a szájukat. Most meg, olyan mintha egy temetőben lennénk. - Mi ez a nagy csend? Azt gyakoroljátok, hogy hogyan fogtok viselkedni a temetésemen? - kérdezem vigyorogva ugyanis tényleg zavar ez a viselkedésük. Viszont mikor meghallják ezt a megjegyzésemet, kapok jó pár szúrós pillantást.
- Ez nem vicces! - mondja Niall fogcsikorgatva miközben kitörli a szemeiből a könnyeket. - A legjobb barátom vagy felfogod Te ezt? És most közölték velem, hogy két hónap múlva elveszítelek. - az ágyamhoz sétál, majd a következő pillanatban a testemre borul és megölel. Mosolyogva veregetem meg a hátát. A bandából mindig Ő volt az aki a legjobban a szívén viselte a sorsunkat.
- Még nem haltam meg - emlékeztetem Ő pedig elhúzódik tőlem és bólint egy aprót. - Mellesleg, hogy nézek ki? Ugye jól áll a séróm? - igen ez most olyan Zayn Malikos volt. És ezt Ő is észre veszi mert felnevet. A hajamba túrok és remélem, hogy ez után a műveletem után jól áll.
- Most tértél magadhoz egy súlyos autóbaleset után, ráadásul azt is megtudtad, hogy rákos vagy, Te pedig a külsőddel foglalkozol ?!- csóválja a fejét rossz állóan Louis, de azért mosolyog. Aminek én rettentően örülök. Nem akarom azt, hogy miattam legyen szomorúak. Hisz még élek! - Liam ugye tudod, hogy előttünk nem kell erősnek mutatkoznod? Nyugodt sírj csak, mi megértjük ugyanis ugyan ezt tennénk a helyedben. - ezt a mondatot viszont már komoran mondja miközben a szemem közé néz. Erre csak lesütöm a szemeimet és nyelek egyet. Igazából tényleg csak miattuk próbálok úgy viselkedni mintha semmi nem történt volna.
- Mi lesz a turnéval? Mi lesz a rajongókkal? Hogy fogom ezt elmondani nekik? - török ki egyszerre és ez az a pillanat mikor teljesen összetörök. Zokogva szabadulok meg a könnyeimtől, de nem törlöm le őket. Fáj ez az egész. Én még élni akarok hisz fiatal vagyok. - És mi lesz velünk? A bandával...- teszem még hozzá.
Erre a kérdésemre mind a négyen felém állnak, majd egyszerre próbálnak megölelni. Ami nem nagyon akar összejönni ugyanis nem férnek oda hozzám. De megoldják. Harry és Louis szinte már az ágyon fekszenek, de akkor sem engednek el. Niall a nyakamnál fogva próbál megölelni, míg Zayn zárja a kört vagyis szinte mind a négyünket öleli. Ettől a gesztusoktól csak még jobban sírhatnékom támad.
- Hagyd a francba a turnét meg a bandát. Az a lényeg, hogy Te jól legyél és ne add fel - mondja Harry olyan hangon ahogy eddig még soha nem hallottam beszélni.
Bólintok egyet és elmosolyodok, mire Ők lemásznak rólam. Letörlöm a könnyeimet, ugyanis igaza van Harrynek. Nem adhatom fel. Most még nem.
- Hol van Sophia? Hogy-hogy nincs Ő is itt? - most esik le, hogy a barátnőm hiányzik a barátaim közül. Fura. Hisz eddig mindig mellettem volt. Most meg nincs itt mikor ilyen fontos dolgok történtek? Hm, lehet valamilyen dolga akadt. De aggasztó is, ugyanis mikor a fiúk meghallották a kérdésemet, zavartan össze néztek. Szóval tudnak valamit.
- Öhm...dolga akadt. - túr a hajába Niall. Gyanús.
- Tényleg? Ez fura. - töprengek hangosan. Van fontosabb dolga mint a szerelme élete? Érdekes.
- Ne foglalkozz vele. - mondja gyorsan Zayn egyszerűen. Vállat vonok, de a szívem szinte meghasad. Hiányzik, hogy pont most nincs itt velem, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ő előtte ki merném önteni a szívem és nem szégyenlenék sírni. De nincs itt, pont most...

3

Itt is a kövi rész . Először is tisztázzuk, hogy amit betegséget én ide leírtam a valóságban szerintem nem létezik. Szóval úgy olvassátok, hogy az egészet csak én találtam ki. Semmi valóság alapja nincs! Ehhez tartsátok magatokat :) Komiiiiiiiiiikat

- Ha ezt most viccnek szánta akkor el kell szomorítanom mivel nagyon nem volt vicces. - válaszolom nyersen és próbálok nevetni, de valahogy nem megy. Szerintem nem vicces valaki életével viccelni. Pláne nem az enyémmel. Könyörgöm hogyan lehetnék már halálos beteg? Hisz semmi bajom nincs. Az autóbalesetet leszámítva. De szerintem egy kicsi agyrázkódásba még senki nem halt bele. Akkor én miért halnék bele? Az viszont tuti, hogy megbántam, hogy letettem a jogsit. Sokkal jobb volt míg nem volt és mindig volt külön sofőröm. Biztonságban voltam nem úgy mint most.
Azonban a szívem mégis hevesebben dobog az orvos szavai után. Talán azért mert mind a négy srác eléggé szomorúan pislognak felém. Lehet, hogy nem is viccelt? Lehet, hogy tényleg halálos beteg vagyok? De mégis, hogy? Azt észre kellett volna vennem szerintem. De én nem vettem észre magamon semmit. A rosszulléteket leszámítva.
- Attól tartok, hogy nem vicceltem. Sőt nem is szoktam ilyen dolgokban viccelni - köszörüli meg a torkát az orvos, mire én megint rosszul leszek. De ez most nem olyan rosszullét. Nem, ez inkább egy sokk. Igen sokkot kaptam a szavai miatt. A levegőt gyorsabban veszem, miközben a szívem majd kiugrik a helyéből és csak a fejemet csóválom. Ez nem történhet meg. Én egészséges vagyok! - Mint ahogy mondtam elvégeztünk pár vizsgálatot ahol eléggé megdöbbentő eredményeket kaptunk.
- Ha halálos beteg lennék, akkor észre kellett volna vennem! - hangom nyersen zeng a helységben és nem érdekel, hogyha mások is meghallják. Itt valami hatalmas tévedés történt. Biztos más leleteit hozta. Összekeverték az enyémekkel egy beteg emberét.
Azt várom, hogy valaki nevesse el magát. Igen, biztos csak meg akarnak engem tréfálni, hogy felejtessék el velem a balesetemet. A srácok sokszor szoktak engem ugratni és eddig mindig be is dőltem nekik. Ezek szerint most is. Gyerünk, nevessétek már el magatokat mert a végén még tényleg elhiszem!
Segélykérően pislogok a barátaim felé, de egyikük sem úgy néz ki mint aki vicces kedvében van. Nem, nagyon is furán néznek ki. Zayn az ablakon bámul ki és nem úgy néz ki mint aki rám akar nézni. Niall a kanapén ül miközben tenyerébe temeti az arcát. Talán sír? Harry a fal mellett áll, hanyagul dől neki, miközben jobb lába is falon pihen és a plafont bámulja. Louis az ágyam végén áll és a cipőjét kémleli szomorúan. Egyikük sem akar rám nézni. Mi folyik itt?
- És észre is vetted. Alig pár perce ismerted be a rosszulléteidet meg a fáradságodat. - korhol le az orvos, mire én felnyögök. Valahogy éreztem, hogy ezzel fog támadni. Minden orvos ilyen. Ha van valami amire nem tudnak választ adni akkor rögtön azt állapítják meg, hogy a beteg hamarosan meghal. Nem tudják, hogy mi a bajom ezért erre fogják.
- Ha nem ismertem volna be? Akkor is azt mondta volna, hogy halálos beteg vagyok? - emelem fel egy kicsit a hangom ugyanis tényleg kezdem elveszíteni a türelmem. Én egy harcos vagyok könyörgöm. Gyerekkoromba annyiszor meghalhattam volna, de még mindig élek. Akkor ez most miért lenne más helyzet? -Mégis mi jogon mondja nekem azt, hogy halálos beteg vagyok? Már rég tudnom kellene róla ha így lenne! - erőszakoskodok.
És tudom, hogy igazam van. Az orvosoknak már rég észre kellett volna venniük ha a meghalás szélén állnék. De nem vették észre csak most, mikor autóbalesetet szenvedtem. Egyáltalán tényleg agyrázkódást szenvedtem? Vagy lehet, hogy csak ezt mondják ugyanis olyan hülyék, hogy nem tudnak kikezelni. Utálom az orvosokat. Sőt a világ összes kórházát utálom. Velem senki ne vicceljen ilyennel.
- Arról már nem tehetek, hogy a környezeted nem vette észre rajtad a változást. - torkol le az orvos és ez az a pillanat mikor végre a srácok is beszállnak a beszélgetésbe. Csak nem mellettem állnak, hanem inkább ellenem vannak.
- Mi észre vettük! - szólal meg Louis komoran. - És mondtuk is neki, hogy keresse fel az orvosát mert nem lesz jó vége. - jó, tényleg mondták, de én nem foglalkoztam vele ugyanis nem tartottam fontosnak. A koncertek, rajongók, interjúk, Sophia, fontosabb volt mint az egészségem. Fiatal vagyok, na!
- Mégis miért mentem volna el orvoshoz, mikor nem volt semmi bajom? Azért, hogy azt hazudják a szemembe, hogy halálos beteg vagyok? - kérdem miközben rosszállóan az ágyam mellett álló orvosra nézek. Egy ilyen vén tata nekem ne játssza az eszét. - Tökéletesen érzem magam. Szóval nem vagyok halá...
- Vese rákod van. - emeli fel a hangját az orvos, de számomra megáll a világ. A hangjában érezhető a komolyság, ráadásul az is rátesz egy lapáttal, hogy a kanapén ülő Niall felzokog. Pedig ő soha nem szokott sírni. Viszont most kék szemeiből patakokban folynak le a könnyek, amik végül a fehér nadrágján landolnak. Esélye sem lenne letörölni az arcáról a könnycseppeket, ugyanis olyan gyorsan hagyják el a szemeit. Ráadásul az ablak felől egy hangos koppanás hallatszik ami Zaynhez tartozik mivel az üvegbe ütögeti a fejét. Harry feje még mindig az ég felé van és rájövök, hogy azért van ilyen pózba mert Ő is sír. És erre akkor jövök rá mikor meghallom a felőle áradó halk szipogást. Louisra pedig máris félek ránézni ugyanis ha Ő is sír akkor az orvos tényleg igazt mondott.
De a tekintetem mégis oda vezet. És akkor meglátom, hogy Louis Tomlinson, akit lassan négy éve ismerek, az ágyam végén sír. Az a fiú aki soha semmin nem sírt most, itt áll és szinte már zokog.
És akkor jövök rá, hogy az orvos nem tréfált és az összes szava igaz volt. Rákos vagyok és meg fogok halni. A barátaim azért voltak szomorúak és azért nem mertek rám nézni mert már tudták az igazt. Biztos akkor tudták meg amikor én még kómában voltam. Azért hitték azt, hogy nem fogok magamhoz térni ugyanis azt hitték, hogy a rák már le is győzött. Így érthetőek a rosszullétek és a fáradság is. Ezek voltak a jelek. A jelek amik arra utaltak, hogy menjek el orvoshoz addig míg nem késő.
Azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy vese rák. Mindig is tudtam, hogy egyszer a vesém lesz a végzetem, de azt nem hittem, hogy ilyen hamar. Hisz még csak húsz éves vagyok! Szinte előttem van még az egész élet. Annyi mindent nem próbálhattam ki. Annyi helyen nem voltam még. Annyi rajongóval nem találkoztam még.
- Szóval...- nem találom a szavakat. Azt sem tudom, hogy mit akarok mondani. A fejem tele van egy csomó gondolattal amire mind választ akarok kapni. De nem tudok megszólalni. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy rákos vagyok. Meg fogok halni és itt kell hagynom mindent.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak a barátaim előtt. Már az is szívszorító érzés, hogy ők sírnak miattam. Pedig még élek és látszatra nincs is semmi bajom.
- Szóval fokozatosan támadja meg a belső szerveidet. A rosszullétek és a fáradság az első fázis volt. A vizsgálatok alapján kicsinyenként fogja megtámadni a többi szerved. Sajnos, hogy mi a következő fázis azt nem tudjuk ugyanis nagyon ritka rákod van. Ahhoz képest, hogy mennyire káros és beteg már az az egy veséd elég jól tartod magad. - nem tudom, hogy ezt most biztatásnak -e szánta vagy minek, de engem valahogy nem nyugtatott meg.
Csakis az jár az eszembe, hogy vajon mikor jön el a végső fázis. Vagyis a halál. Ahonnan már nincs visszaút. Amikor már senki nem fog tudni rajtam segíteni. Magam fogok szenvedni a rákkal. Ami elpusztítja a belső szerveimet és nekem hagynom kell magamat.
- Maga szerint mikor jön el a végső fázis? - képtelen vagyok kimondani a halál szót.
Undorító még csak rá gondolni is. És ha rajtam múlik nem is fogom figyelembe venni. Eddig is erős voltam, és ez után is az leszek. A legvégsőkig harcolni fogok és soha nem fogom azt mutatni, hogy gyenge vagyok.
Az orvos a szemem közé néz és szinte látom ahogy kattogna az agytekervényei. Szerintem épp azon gondolkozik, hogy el e mondja az igazt vagy se. Pedig én hallani akarom. Fel akar készülni rá! Végül a srácokra néz elgondolkodva.
- Ezt lehetetlen pontosan megmondani - mondja gondolkodva és leveszi a szemüvegét majd megtörli azt. Ezt nem hiszem el. Ilyet az orvosok szokják tudni. Elég sok orvosos filmet meg sorozatot néztem már, és mindenhol van egy végső határidő a beteg számara. Szóval nekem is van.
- Hazudik - húzom fel az egyik szemöldököm miközben pókerarcot vágok. Erre a kijelentésemre a fiúk végre rám nézek az arcukról pedig feszültség sugárzik. Talán ők is kérdezték már, de nem jártak sikerrel a válasszal. - Jogom van tudni, hogy mikor halok meg. - mondom úgy mintha egy normális bájcsevejt folytatnánk. Most mégis mit csináljak? Ez a fájó igazság. Meg fogok halni szóval bele kell törődnöm.
- Mennyivel leszel boldogabb ha megtudod a választ? - kérdezi csendesen.
Aprót lélegzek és lepillantok az ujjaimra. Fehérek mint a hó. Pont úgy ahogy a többi testrészem is. Szerintem ez a másik fázis. Vagyis a testem elveszíti az eredeti formáját. A bőröm nyúzott lesz és fehér mint egy vámpír. A szemeim karikásak az ajkaim pedig kiszáradnak.
Boldogabb leszek ha megtudom mivel minden dolgomat elintézem. Na persze. Ezt még én sem hiszem el. Ilyenre nem lehet felkészülni. Vagy minden fontos személyhez oda fogok menni és elbúcsúzok Tőle? Azt már nem. Erre soha nem lennék képes.
- Felkészülök és rendezem magamba a dolgokat. - vonok vállat egyszerűen. A sírás szélén állok, de tarom magam. Nem vagyok gyenge. Nem lehetek gyenge!
- Két hónap és mindennek vége. - néz a szemem közé és a vér megfagy az ereimben...

2

Dobpergés-------és új rész :) örültök? én mondtam h most ezzel a törimmel tele vagyok ihlettem :P mondjuk ha sok komit kapok akkor esetleg holnap is lehet új rész :D de tényleg csak akkor ha aktívak lesztek...szóval komizniiiiiiiiii

- Nem kellett volna már magához térnie? - hallok meg egy számomra ismerős fiú hangot, de valahogy nem jövök rá, hogy mégis kitől származik. Tuti, hogy ismerem mivel a hangja is ismerős. Talán Louis? Vagy Harry? Esetleg Zayn? Niall biztos, hogy nem mert az ő hangját mindenkitől képes vagyok megismerni az akcentusa miatt.
Kinyithatnám a szemem, de akkor félő, hogy elfeledném az álmom. Az álom ahol ismét a Madison Square Gardenben léptünk fel New Yorkban és ahol a közönség sírva kántálta azt, hogy "Ne add fel Liam" . Így bele gondolva eléggé fura álom volt. Mármint a rajongóim miért pont csak nekem könyörögnek? Hisz tudják nagyon jól, hogy én eddig még soha nem adtam fel. Pedig annyiszor padlóra kerültem már, de mindig összeszedtem magam és szembenéztem a kudarcaimmal. Ha feladtam volna akkor talán most nem létezne a One Direction sem. Épp ezért hülyeség az egész álom. De mindeközben megható is. Ha a valóságban tényleg meghallgathatnám azt ahogy a rajongók csak nekem könyörögnek szerintem ugyan úgy sírva fakadnék. Ráadásul az MSG az egyik legjobb fellépésünk volt. Nem csoda, hogy újra szívesen vissza mennék. Tele sikoltozó lányokkal akik csak értünk élnek. Elképesztő érzés ahogy ott állsz a színpadon miközben hallod ahogy a tömeg a nevedet sikongassa. Soha senkivel nem cserélném fel azt az érzését. Nem is tudom, hogy mit kezdenék magammal ha abba kéne hagyom az éneklést. Ez persze soha nem fog megtörténni, ugyanis nincs az az erő ami képes lenne nekem megtiltani azt, hogy ne énekeljek. Az éneklés az életem, úgy ahogy a banda és a rajongók is.
- Amekkora kár érte a testét, örüljenek ha egyáltalán magához fog térni valaha. - na ezt a hangot határozottan soha nem hallottam meg. Ráadásul a hangja csengése sem valami megnyugtató. Hahó senkinek nem tűnik fel, hogy magamnál vagyok? Csak pihenek, de mindent tisztán hallok.
Meg amúgy is milyen kár érte a testem? Jól érzem magam. Azt leszámítva, hogy az egész testem eszeveszettül fáj és valami oknál fogva semmi kedvem nincs megmozdulni. Mégis miért mozdulnék meg mikor olyan kényelmesen fekszem. Rég aludtam már magam ki ennyire. Hosszú idő óta most érzem először azt, hogy tényleg ébren vagyok.
- Magamnál vagyok. - motyogom és magam is meglepődök, hogy milyen halkan és erőtlenül cseng a hangom. Olyan mintha évek óta nem beszéltem volna. Vajon hány órája aludhattam? Azt sem tudom, hogy mikor feküdtem le. Biztos, hogy Harry bulija fárasztott ki annyira, hogy semmire nem emlékszem.
Na várjunk csak, egyáltalán én voltam ott? Mármint nem emlékszem rá. Wolverhampton az utolsó emlékem. Ez gáz, mivel az én memóriám tökéletes szóval soha semmit nem szoktam elfelejteni. Ráadásul soha nem feledkeznék meg egy buliról amin a barátjaimmal voltam.
- Liam! - egyszerre szólítanak a nevemen, majd árnyékok állnak felém és ezzel eltakarják a világosságot. Talán itt az ideje, hogy kinyissam a szemeimet. De annyira nincs kedvem, még pihenni akarok és álmodni.
De sajnos nem tehetem meg. Muszáj kinyitnom a szemeimet és szembe néznem a valósággal, akár mennyire is nem akarok.
Erőt veszek magamon és nagy nehezen kinyitom a szemeimet. Először csak egy vakító fényt látok amitől bekönnyezik a szemem és csak hunyorogni vagyok képes. Pár másodpercig pislogok, hogy térjen vissza a látásom, majd mikor megtörténik az első dolog amit meglátok az a barátaim megkönnyebbült arca.
Zayn, Louis, Niall és Harry szorosan az ágyam mellett állnak és kedvesen mosolyognak rám. Én is visszamosolygok rájuk, de hirtelen tudatosul bennem, hogy valójában hol is vagyok.
Fehér falak, büdös fertőtlenítő szag, mellettem valamilyen gépek sípolnak...ez csak egy kórházi szoba lehet! De mégis mit keresek én itt? Egyáltalán mi történt, hogy ide kerültem? Talán valami súlyos amire emlékeznem kéne,de én nem emlékszem.
Kissé ijedten pislogok a barátaim felé és valamilyen magyarázatot várok.
- Jól vagy? - szólal meg először Louis és furcsán aggódva néz le rám. Szívesen felülnék, de a fejemet ólomsúlyúnak érzem. Ezért inkább fekve maradok, így biztonságosabb.
- Asszem. - válaszolom szűkszavúan, de kicsit sem vagyok megnyugodva. - Mi történt? - valami biztos történt ugyanis akkor nem feküdnék egy kórházban. És nekem meg kell tudnom mindent!
Ám a fiúk csak egymásra néznek, majd végül tanácstalanul az orvosra aki nem messze áll az ágyamtól miközben valamilyen iratokat nézeget.
- Autóbaleseted volt. - az orvos még csak arra sem hajlandó, hogy felnézzem a papírjaiból. Úgy közli velem mintha épp az időjárásról beszélgetnék. Engem mégis sokként ér a dolog.
Nekem volt autóbalesetem? Nekem aki a világon a legfegyelmezettebben vezetek. Az összes szabályt betartom és soha nem hajtok. Akkor ez mégis, hogy történhetett meg?!
Az ajkamba harapok, majd hirtelen villámcsapásként ér a felismerés. Elindultam Wolverhamptonból vissza Londonba és félúton járhattam mikor ismét elfogott a rosszullét. Emlékszem, hogy eszeveszetten fájt a fejem és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Lehetséges az, hogy elveszítettem a tudatom és akkor történt a baleset?
- Tizenöt napig kómában voltál, ugyanis enyhe agyrázkódást kaptál. - suttogja Niall és most hiányzik a hangjából a vidámság amit én már annyira megszoktam. Nem szeretem mikor a barátaim szomorúak. Azt meg pláne nem szeretem, hogy miattam.
Azt mondta, hogy tizenöt napig kómában voltam és ,hogy agyrázkódást kaptam. A fejemhez kaptam a kezem majd rögtön megéreztem, hogy hatalmas vastag kötést a homlokom körül. Ez nem lehet igaz! Kihagytam egy csomó próbát. Egy hetem maradt, hogy felkészüljek a turnéra! Mégis, hogy fogok ilyen külsővel színpadra állni? A rajongók számítanak rám, nem hagyhatom őket csak úgy cserben. Az nem vall rám.
- Egy hetem maradt, hogy felkészüljek a turnéra? Miért nem öntöttetek nyakon vízzel, hogy térjek magamhoz? Ezt nem hiszem el, mégis mit fogok kezdeni a turnén? - akadok ki teljesen, de az ő arcukon még mindig semmilyen változás nem történik. Komolyan ennyire lazán veszik ezt az egészet? Basszus ez egy világ körüli turné ahol több száz ember előtt kell fellépnünk. Hát én kicsit sem vagyok nyugodt.
- Szerintem van fontosabb dolog is mint a turné. Még pedig az egészséged. - egy orvostól nem is várok más megjegyzést. Ő nem tudja, hogy milyen az mikor meg kell felelned a világnak. Elég egy rossz húzás és máris mehetek a süllyesztőbe.
- Tökéletesen érzem magam. Szóval nyugodtan el is engedhet innen. - vágom rá gondolkodás nélkül, de ez az a pillanat mikor az orvos közelebb jön hozzám. Talán most meg kellene ijednem. Mármint olyan furán néz rám.
- Azt mondod, hogy jól vagy? Nem szédülsz, nem vagy fáradt? És az utóbbi időben nem is tapasztaltál ehhez hasonló dolgokat? - honnan tud a rosszulléteimről? Határozottan nem mondtam el senkinek, pont azért mert tudtam, hogy akkor megint mindenki aggódni fog.
- Talán néha többet pihentem a kelleténél. - válaszolom szűkszavúan. Szerintem már így is túl sokat mondtam.
- Többet? - szólal fel Zayn keserűen én pedig csúnyán rá nézek, de Ő nem fogja be a száját, hanem tovább folytatja. - Liam még nálam is többet alszol. És miután felébredsz utána is panaszkodsz, hogy fáradt vagy. - utálom, hogy ennyire ismernek. Vagyis nem szó szerint utálom, de most utálom.
- Igaz ez? - pillant rám az orvos a szemüvege mögül. Nem hazudhatok ugyanis Zayn elintézte, hogy igazat kelljen mondanom.
- Lehet - ismerem be végül majd a doki ír valamit a papírjára. - De ez normális ugyanis állandóan úton vagyunk meg egy csomó fellépést kell végig csinálnunk. Szóval nem csoda, hogy fáradt vagyok. - a fiúktól ismét kapok egy szúrós pillantást. Így bele gondolva rajtuk nem is látszódik, hogy fáradtak.
- És mi a helyzet a veséddel? - mi ez faggató szoba? Nem szeretem ha a vesémről kérdezősködnek. Viszont egy belső hang azt mondja, hogy mondjam el azt, hogy nem is vagyok jól. De ha elmondom akkor megint kivizsgálásokra küldenek. De ha nem mondom el akkor lehet pont a turnén leszek rosszul.
- Mostanában eléggé sokat fáj. - mondom, de kerülöm a helységen található emberek pillantását. Talán jobb lett volna ha megbeszélem a barátaimmal a dolgaimat.
- Rosszul is vagy? - ha már mindenről beszélünk akkor jobb ha tényleg mindent bevallok.
- Igen, nem is egyszer. Hirtelen rám jön a szédülés aztán elmúlik - bólintok végül. - Mikor jöttem haza Wolverhamptonból akkor is szédültem, majd eszeveszetten megfájdult a fejem.
- Biztos akkor történt a baleset. Elveszítetted a tudatod és elájultál. - magyarázza Harry keményen. Így bele gondolva igaza van. Én okoztam a saját balesetem.
- Miért nem beszéltél nekünk erről Liam? - von kérdőre Louis úgy mint egy igazi báty.
- Mert nem akartalak titeket ilyen kis semmiségekkel terhelni. - vonom meg a vállam egyszerűen.
- Egy ilyen kis semmiségből, hatalmas dolog lett - kezdi mondani az orvos mire én értetlenül kapom rá a tekintetem. Ez mégis miről beszél? - A baleseted után elvégeztünk egy csomó vizsgálatot és hát...
- Mi? - kérdezem idegesen. Előre tudom, hogy nem jó dolgot akar velem közölni.
- Halálos beteg vagy. - csúszik ki a száján...

1

- Tudod Liam, hogy milyen nap van ma? - hallom meg Harry rekedtes hangját a vonal másik végén, miközben megvakarom a szemeimet és remélem, hogy ez segít egy kicsit ébren tartani. Imádom mikor a legmélyebb álmomból ébresztenek fel. És van olyan szerencsém, hogy a barátaim mindig pont azt a pillanatot találják el. Komolyan, olyan mintha fejből tudnák, hogy mikor alszok a legmélyebben. Mondjuk ezen meg sem lepődnék, ugyanis én is tudom, hogy ki mikor alszik és hogy. Ez van mikor hónapokra össze vagy zárva a legjobb barátaiddal egy turnébuszba. Mostanra szerintem már azt is tudjuk, hogy ki hányszor cseréli át az alsógatyáját egy héten.
- Igen Harry tudom. - válaszolom egyszerűen és remélem megelégszik egy ilyen szűkszavú válasszal. Tegnap fel is hívtam, üzenetet is küldtem és még twitteren is felköszöntöttem a göndör hajú barátom. Esélyem se lett volna elfeledkezni erről a fontos eseményről. Harry már hónapok óta tűkön ülve várta ezt a napot, ugyanis novembertől most lesz először, hogy a banda újra együtt lesz. Végre mind az öten bulizhatunk egy jót, úgy hogy holnap nem lesz koncert. Ránk fér egy kis lazulás a turné előtt ami pontosan huszonkét nap múlva kezdődik. Új album, új turné. Már kezdek hozzá szokni ehhez az élet formához. Amióta elmentem az X-Factorba az életem megváltozott. És szerencsére a jó irányba. Imádom az életem, ugyanis végre azt csinálhatom amit igazán szeretek. Boldog vagyok és senki nem tudja elvenni a kedvem az élettől.
- És azt is tudod, hogy a meghívottak listájának az élén szerepelsz ugyanis a Te neved van legelőször a ábécében mivel Li-vel kezdődik míg Louisé csak Lo-val vagyis o-val? Érted? Li, Lo, te vagy először- most nyelvtan órát akar tartani nekem kora reggel? Vagy mégis miről beszél? Talán most azt várja tőlem, hogy büszke legyek, hogy én vagyok az első. Mondjuk soha nem szerepeltem még a lista élén. Hát Harry végre valóra váltotta az egyik álmom.
- Igen Harry tudom. - hm, ez most úgy hangzott mintha hangfelvételről menne a hangom. De nem tudok mit felelni erre. Talán az lenne a legjobb ha végre felébrednék és normális hangnemben beszélnék a barátommal. Olyan jól aludtam. Ráadásul olyan kényelmes pózban. Már csak Sophia kellene ide mellém és akkor tökéletesen ki tudnám magamat pihenni. De Ő most Londonba van. Ez van mikor hirtelen rám tör a honvágy és amilyen gyorsan csak tudok Wolverhamptonba utazok, hogy láthassam a családomat és alhassak az ágyamban, ami gyerekkorom óta a szívemhez van nőve.
- Akkor ha ezt mind tudod  öt órád van, hogy ide érj és boldog születésnapot kívánj személyesen. - na ez az a mondat amire végre ülő helyzetbe tornázom magam és nagy nehezen megnézem az éjjeliszekrényemen álló órán, hogy hány óra van. A mutatók szerint már jóval dél után vagyunk ami rám nézve nem nagyon jó, ugyanis innen míg Harryhez érek bele telik olyan három órába.
Azonban mielőtt bármit tudnék tenni, vagy mondani hirtelen elkap a rosszullét. Igazából már nem is nagyon foglalkozok vele, mivel hetek óta ez történik velem. Szédülök és az egész testem fáj. Senkinek nem mondtam még, mivel szerintem csak a kimerültség jelei. Azért nehéz a világsztárok élete és én még ezek szerint nem szoktam hozzá ehhez az élethez. Talán ideje lenne ha felkeresném az orvosom. De ahhoz megint csak nincs kedvem, mert az meg rögtön a vesémről kezdene el kérdezősködni. Tizenkilenc éve hozzá szoktam, hogy hogyan kell egy vesével élni. Nem vagyok hülye, ugyanis nem akarok még meghalni. Ezért is vigyázok magamra. Semmi alkohol vagy egészségtelen dolgok. Megszoktam, mert fontos az életem.
A rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el. Mint mindig. Csak ne törne rám ilyen hirtelen. Nem jó érzés ha csak úgy az egyik pillanatból a másikra kap el. Mi van akkor ha a színpadon leszek rosszul? Akkor már azért nem leszek ilyen nyugodt, ráadásul mindenki megtudja. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Már így is sajnálnak a vesém miatt. Szóval az orvos kilőve, majd én meggyógyítom magam.
- Nyugi, ott leszek. Sőt én leszek az első a vendégek közül. - nyugtatom meg a barátomat. Mondjuk szerintem ezt a szavamat úgysem tartom be. Tuti, hogy nem én leszek az első. De a lényeg az, hogy ott leszek a szülinapi buliján.
- Szuper. - mondja jókedvűen, majd megszakítja a vonalat. Elképesztő, hogy milyen boldog tud lenni egy ilyen kis semmiségtől. Harrynek tényleg fontosak a barátai és sokszor kezdem elhinni, hogy tényleg komolyan mondja mikor azt állítja, hogy olyanok vagyunk a számára mint a testvérei. Őszintén, számomra is olyanok mintha a tesóim lennének. És ezt az érzést imádom.
Mélyen kifújom a levegőt, majd erőt veszek magamon és kiszállok az ágyból. Éppen hogy csak felállok máris megszédül velem a világ. Egy másodpercig tart az egész, de mégis a torkomba dobog a szívem. Már másodszor vagyok rosszul. Komolyan mi a franc van velem?
A fürdőbe sétálok és rendbe szedem magam. Jobban mondva megmosakszom, de mikor meglátom a tükörképem elszörnyedek. A szemem alatt fekete karikák éktelenkednek, a szám ki van száradva és rettentő sápadt vagyok. Napról napra rosszabbul nézek ki. Pedig ez a kimerültség jelei. De mégis, hogy lehetek kimerült mikor rendesen pihenek. És szó szerint pihenek, sőt van úgy hogy egész napokat átalszok és mikor felébredek még akkor is fáradtnak érzem magam. Mint most. Felkeltem, de ha vissza mehetnék aludni nem haragudnék meg érte. Ráadásul soha nem szoktam délutánig aludni. Mindig én voltam az első  a házban aki felébredt.
Mikor úgy érzem, hogy ideje lenne végleg elhagynom a szobámat szomorúan tekintek körbe a kis helységen. Kitudja, hogy mikor lesz időm haza jönni. Két nap múlva kezdődnek a próbák és az összes szabad időmnek annyi. Fél évig biztos, hogy esélyem sem lesz haza jönni. Vicces, hogy luxus körülmények között élhetek Londonba, az én szívem mégis mindig haza húz Wolverhamptonba a kis szobámba. Imádom ezt a helyet, ugyanis teljesen az én ízlésem szerint van berendezve.
Lehajtott fejjel csukom be magam után az ajtót, majd sétálok le a földszintre. Az egész ház csendes és tudom, hogy miattam. A szüleim állandóan a kedvemre akarnak tenni mikor otthon vagyok. Így ha alszom akkor az anyám elrendel egy hosszú hallgatási tilalmat. Vagyis senki még csak meg sem pisszenhet, sőt levegőt is hangtalanul kell venni.
- Hát felébredtél! - anyám megkönnyebbülten fújja ki a levegőt mikor feltűnő mentesen ülök le az egyik székre mosolyogva. Rögtön mellém sétál majd megsimogatja a fejemet és egy puszit nyom a homlokomra. Nem szólok rá ugyanis tudom, hogy fontos neki. Nehezen viseli el azt, hogy hónapokra eltűnök otthonról és néha még csak telefonálni sincs időnk. Hiányzik a családom.
- Apa? Ruth, Nicola? - pillantok körbe az üres helységen. Fura, hogy nincsenek körülöttem, pedig ilyenkor már rég tele szokták beszélni a fejemet. Jó érzés mikor a családban mindenki csak rám figyel. Habár ez mindig is így volt, ugyanis én voltam a legkisebb gyerek a családban, na meg az egyetlen fiú is. Ráadásul eléggé beteges kisgyerek is volta, sőt majdnem meghaltam aztán meg itt van a vesém is. A szüleim meg voltak velem áldva, úgy ahogy most is.
- Már korán reggel elmentek dolgozni - húzza el a száját szomorúan, miközben egy pohár teát rak le elém. Tea, nem ér nevetni! Anyám előtt nem ihatok kávét ugyanis szerinte az is káros a szervezetemre. Mint minden jó dolog. - Szomorúak voltak ugyanis abban reménykedtek, hogy Te is felébredsz.
- Sajnálom, de egyszerűen hulla voltam - mondom bocsánatomért esedezve. Az lesz a legjobb ha mind a hármójukat felhívom és elhívom őket a legelső turné állomásukra ami Londonba lesz. Biztos örülni fognak neki és még találkozhatnak is velem.
- Minden rendben? - húzza össze a szemöldökét kérdően anya, én pedig egy kissé értelmetlenül pislogok rá. Miért ne lennék rendben? Attól még, hogy fáradt vagyok és kissé feszült a reggeli, - déli- rosszullétem miatt, tök jól érzem magam. - Annyira sápadt vagy. Ráadásul aggaszt, hogy ennyit alszol. Szinte csak aludni jársz haza, ami nem vall rád.
- Most is fenn vagyok. - kérem ki magamnak felháborodva. Eszem ágában sincs igazat adni neki, mert akkor megint pánikolni fog, hogy keressem fel az orvosom. - És nem tehetek róla, hogy fáradt vagyok. Alig van időm pihenni a próbák meg a többi banda dolog miatt.
- Akkor sem szoktál ennyire nyúzott lenni - csóválja a fejét hevesen. Megforgatom a szemeimet és inkább elkezdem az előttem álló teát kevergetni. - Nagyon nem tetszel nekem Liam. - teszi még hozzá komoran.
- Anya nem vagyok már kisgyerek! Tudok magamra vigyázni. - lehet bunkó vagyok, de nem szeretem mikor ennyire aggódik miattam. Felnőtt vagyok és van önálló életem.
- Rendben van. Én csak féltelek - mondja halkan. Jó most megbántottam. Basszus ezt nem akartam. Mélyen veszek egy levegőt majd felállok és a háta mögé lépkedek majd hátulról ölelem át és egy puszit nyomok az arcára. Amitől szerencsére ismét jobb kedve lesz.
- Tudom anya és hálás is vagyok érte - mondom kedvesen ugyanis tényleg tudom, hogy semmi rosszat nem akart. - De most már mennem kell ugyanis Harrynek szülinapi bulija lesz és nem akarok elkésni.- mondom sajnálkozva majd elengedem és a folyosó irányába megyek, hogy tudjam felvenni a cipőm meg a kabátom. Anya egész végig mellettem áll és figyel. Az egyik polcról leakasztom a kocsi kulcsomat, majd átlépem az ajtót és az autó felé megyek.
- Remélem hamarosan ismét találkozunk. - ölel meg az anyám és próbálja nem elsírni magát.
- Én is - mondom miközben vissza ölelem, majd végül elengedem és beülök a volán mögé. Beindítom a motort, de még nem indulok el.
- Üdvözlöm Sophiát és a fiúkat is - teszi még hozzá majd elkezd integetni. Mosolyogva bólintok egyet és becsukom az ajtót majd elindulok.
Mindig is utáltam búcsúzkodni. Ráadásul most anyának olyan szomorú tekintete volt. Ő nagyon ismer és ezért tudja is, hogy mikor nem vagyok jól.
De most jól vagyok! A szédüléseket meg a rosszullétet leszámítva. Megcsóválom a fejem és inkább bekapcsolom a rádiót, hogy tereljem el a gondolataimat a rosszullétemről. Rossz ötlet volt bekapcsolni a rádiót ugyanis a zene ritmusára el kezdem mozgatni a fejem. És ezzel egy időben ismét forogni kezdett velem a világ. Erősebben szorítottam a kormányt és próbáltam a tudatomnál maradni. De a szédülés csak nem akart elmúlni. Sőt minél erősebb lett, majd pár másodpercére még egy éles fájdalom is hasított a fejembe. A szemeim bekönnyeztek és próbáltam nem lecsukni őket, de egyszerűen nem ment. A látásomnak annyi lett és csak vakító fényeket láttam. Hiába akartam magamnál maradni egyszerűen képtelen voltam.
Csak a fájdalomra tudtam koncentrálni ami szétáradt a testemben. A kormányt még mindig szorítottam úgy mintha az életem múlna rajta. Nem tudom, hogy mi történt körülöttem, ugyanis semmire nem figyeltem. Csak a fájdalomra ami magával rántott...

Új Töri...

Nyugi nem kell megijedni :D csak most én is azokhoz az írókhoz tartozom akiknek egyszerre több ötletük van és nem bírják ki, hogy ne osszák meg a nagyvilággal. Nos hát igen, alig pár napja kipattant a kicsi agyamból egy új történet amit muszáj volt leírnom vázlatként. Tele vagyok ihlettel ami azt jelenti, hogy nem kell heteket várni az új részre, mert szakítok rá időt, hogy megírjam xD
Ami volt fenn két rész azt visszaállítotam piszkozatba ugyanis őszintén megmondva én nem éreztem magaménak :/ erőltetett volt az egész ráadásul az ötlet sem tőlem származott, én csak megfogalmaztam. Fokozatosan írom át a részek és szerintem pár hónap múlva majd újra publikálom :) szóval nincs törölve
De addig is itt az új törim :) ami remélem, hogy majd elnyeri a tetszéseteket :D de ha nem az sem baj :P számítok rátok és remélem, hogy nem haragszotok amiért levettem ezt a két részt :c sajnálom, de tényleg nem szívesen írtam...erőltetett volt az egész és szerintem tudjátok, hogy milyen rossz ihlet és kényszerből írni...

35.- Epilógus

És itt is az epilógus ami szerintem szomorú lett :c de ez van...mellesleg holnap átalakítom a blogot az új törim végett és teszek fel valami bevezető félét is és pénteken pedig jön az első fejezet :) remélem a kövi törimnél is velem tartotok :D

Liam James Payne

Még most sem értem, hogy a srácoknak hogyan sikerült elhúzniuk a szalagavató bálra. Pedig itt vagyok miközben a tornaterem egyik legeldugottabb asztalánál ülök és komoran nézem a boldogan szórakozó társaimat. Mindegyikőjük arca fülig vigyor ahogy szerelmükkel, kiszemeltjükkel táncolnak és örülnek annak, hogy sikeresen be tudták fejezni a középiskolát. Egyikőjüket sem zavarja az, hogy alig egy hete elvesztettek egy társukat. Sőt szerintem sokan még most sem tudják, hogy ki volt az a Parker McClinton.
De én tudom és örökre tudni is fogom, ugyanis Ő volt az én szerelmem aki igazán ismerte a valódi énemet. Számára én voltam a tökéletes fiú, pedig annyi ocsmány dolgot elkövettem ellene, de ő mindezek ellen szeretett. Sőt még akkor is szeretett mikor a Temze felett lévő híd szélén állt és végső elkeseredettségében az öngyilkosság mellett döntött, mert én összetörtem a szívét. Miattam halt meg, de ezt senki nem akarja elhinni. Az orvosok szerint lelkileg össze volt törve és nem bírta feldolgozni a sok megaláztatást amit az iskolában és a szüleitől kapott. Az iskolában is miattam kapott bántódást ugyanis én vettem fel azt a videót. Ha nem vettem volna fel, akkor nem tekintették volna kurvának és nem tudta volna meg, hogy csak egy fogadás miatt jöttem össze vele.
Az a kibaszott fogadás. Már az elején éreztem, hogy csúnya vége lesz ha belé megyek. De elvakított a győzni akarás. Meg akartam mutatni Louisnak, hogy én igen jobb vagyok nála. És be is bizonyítottam, de egyben el is véreztem. Hisz megöltem egy embert. Egy embert akit szerettem! Ezt soha nem fogom tudni magamnak megbocsájtani. És soha nem is akarok többé boldog lenni. Parkeren kívül én más lányt soha nem fogok tudni igazán szeretni.
Egy hét telt el a szörnyű délután óta, de én még mindig úgy érzem mintha tegnap tartottam volna a karjaim között Parker élettelen testét. Akár mikor rá gondolok és arra, hogy miattam lett öngyilkos, minden vágyam nekem is utána ugrani. Akkor nem kellene szenvednem az érzéseim miatt. Hiányzik P. Hiányzik a mosolya, a hangja, a teste ...egy szóval mindene. Nélküle az életem üres és senki nem tudja pótolni a hiányát.

Hirtelen a DJ változat a lemezen és egy ismerős dallam szólal fel a hangszórókból mire a táncparkett legtöbb tagja morogva megy le, ugyanis már pedig ők nem fognak Justin Bieberre táncolni. Azonban az én arcomra egy halvány mosoly kúszik és megjelenik előttem Parker miközben épp hozzájuk tartottunk az apám kocsijában és a rádióban pontosan ugyan ez a dal csendült fel. Parker pedig nagy meglepetésemre elkezdett énekelni majd idétlenül mozogni. Imádtam nézni ahogy teljesen hülyét csinált magából, de őt nem érdekelte. Ugyanis Ő szerette azt, hogy más és fura. Pont ez tette Őt egyedivé. Ő senkinek nem akart megfelelni, csak egyszerűen boldog akart lenni. És én elvettem tőle a boldogságot mivel az élete része lettem. Ha nem mentem volna bele a fogadásba akkor még mindig élne.
- Khm - hirtelen összerezzenek majd farkasszemet nézek az igazgatóval vagyis Parker apjával. Egy kicsit meglepődök ugyanis a temetés óta nem volt suliban. Amit én meg is értek, hisz a lánya halálában állítólag ő is benne van, mivel soha nem tudta elfoglalni Parket döntéseit. Van benne valami. - Ezt a lányom szobájában találtuk ma reggel. - nyújt felém egy dobozt amiben rögtön ráismerek a Batmans filmjeimre amit még én adtam kölcsön Parkernek. - És mivel a Te neved szerepel rajta, gondoltuk egyszer még lehet szükséged lesz rá - teszi hozzá alig hallható hangon. Soha nem láttam még így összetörve egy férfit. De én nem csodálom, hisz most vesztette el a lányát. Elveszem a dobozt és ismét elmosolyodok. Parker az én felsőmbe halt meg, vagyis azt viselte a tragédiakor. Ettől még szarabbul érzem magam.
- Pedig a Superman a jobb - mondom Mr.McClintonnak aki elég furán néz rám. Nem érti, hogy mire akartam ezzel célozni, de én igen. Mióta Parker meghalt minden nap Supermant nézek és tudjátok tényleg igaz volt mikor azt mondta, hogy sokkal jobb film mint Batman. Sajnálom, hogy nem tudtuk együtt megnézni.
- Most már tudom, hogy Te tényleg szeretted Őt - hangja a sírástól el van torzulva, és ismét görcsbe rándul a gyomrom. Igen tényleg szerettem őt, de most már ezt nem tudom neki elmondani. Maximum csak a sírjának.
- Örökké szeretni fogom. - javítom ki, de a férfi nem bírja tovább. Megfordul és amilyen gyorsan csak tud sarkon fordul, de még hallom ahogy halkan felzokog.
Tekintetemet a dobozra vezetem. Ismét Parker írásával találom szembe magam. A vezeték nevem elé oda írta a keresztnevét. Vagyis a dobozon most már a Liam + Parker Payne virít. Azt veszem észre, hogy az arcomról patakokban folynak le a könnyek és nem érdekel, hogy a suli diákjai kitágult szemekkel bámulnak.
Ők nem tudják, hogy milyen elveszíteni egy olyan személyt aki igazán szeretett téged az összes hibáddal együtt. De én tudom milyen érzés a karjaid között tartani azt a személyt akit Te juttattad a halálba és akinek soha nem fogod tudni elmondani, hogy mennyire sajnálod ezt az egészet, és hogy igazából mennyire szereted...

34.- Örökre

Új rész! Szerintem most tényleg nagyon fogtok utálni :D mellesleg már csak egy epilógus és vége a törinek :/ komizni érrrrrrrr

Liam James Payne

- Liam Te egy oltári nagy seggfej vagy! - jegyzi meg Harry az ebédszünetben a tornateremben, három nappal a történtek után. Három napja történt az pontosan, hogy Parker meglátta azt a videót a kivetítőn amit én vettem fel aznap este mikor átmentem hozzájuk és megfektettem. És három napja tudta meg azt is, hogy csak egy hülye fogadás miatt jöttem össze vele. Eszméletlen, hogy még csak három nap telt el azóta, ugyanis szerintem olyan mintha azóta megállt volna az idő.
Gőzöm sincs, hogy mit csináltam három napja ugyanis lélekben még mindig a pálya közepén állok a fülemben pedig az cseng ahogy Parker az arcomba ordítja azt zokogva, hogy az életénél is jobban szeret. És soha nem hittem volna, hogy ennyire szerelmes lesz belém. Azt hittem, hogy számára én is csak egy futó kaland leszek és meg fogja érteni ezt az egész dolgot. Szerelemről nem volt szó. Azt meg pláne nem hittem volna el, hogy már a gimi kezdete óta odáig van értem. Na jó ezt sejtettem ugyanis belém szinte az össze gimis csaj szerelmes. De valahogy Parker jobban belém van zúgva mint a többi. Ó, te jó ég én meg össze törtem a törékeny lelkét. Ráadásul ami a legszörnyűbb az -az, hogy a szívem mélyén gyűlölöm magamat amiért megsirattam. Neki nem áll jól a sírás. Meg aztán mellesleg ki vagyok én, hogy megsirassak egy ártatlan lányt aki még csak semmiről nem is tehet. Mert nem tehet, csakis az én hibám az, hogy már napok óta senki nem látta. És ez is az én hibám.
De még mindig nem jöttem rá, hogy a srácok honnan szerezték meg azt a felvételt. Ugyanis oda sem akartam volna nekik adni. Furán hangzik tudom, de valahogy tökre jól elvoltam Parkerrel. Sőt már olyan szinten voltam, hogy szinte már meg sem kellett magam játszanom előtte. Nyugodt szívvel csókoltam meg és minden szabad időmben vele akartam lenni. Boldog voltam mellette és pont ezért nem akartam azt, hogy valaki tudomást szerezzen a felvételről. Azt terveztem, hogy elmondom P-nek az igazat és reménykedtem benne, hogy talán képes lesz megbocsájtani. Őszintén megmondva még most is reménykedek benne, hogy talán tudjuk onnan folytatni a dolgokat ahonnan abba hagytuk. De fura mód a telefont nem veszi, hozzájuk pedig nem merek elmenni ugyanis az apja így is érdekesen néz rám. Viszont idegesít, hogy nem tudok felőle semmit.
Három nap azért hosszú idő. Egyébként megértem ezt a viselkedését. Hisz a fültanúja voltam mikor a suli legköcsögebb tagja azt kérdezte tőle, hogy hány fontért szopja le. Igen a hülyeségem miatt egy kurvának tartják. Érdekes, hogy azon a videón engem szinte észre sem vettek. Pedig ugyan úgy benne vagyok és elélvezek mint Parker. Életem legjobb szexe volt amit vele élhettem át. És tudjátok miért volt jó? Mert élveztem és nem akartam bizonyítani. Csak csináltam a dolgom nyugodtan és örültem, hogy végre egy olyan lány fekszik alattam akinek tökéletes vagyok úgy ahogy vagyok.
- Azért mert megint összejöttem Mandyvel? - fordulok Harry felé, aki csak morog egyet. Zayn épp focizni próbál, de egyedül nem tartja élvezetesnek. Niall pedig pontosan Harry mellett ül és az ebédre kapott almáját majszolja.
Összejöttem megint Mandyvel. Igazából ez nem igaz, ugyanis mikor Parker elrohant a meccs után, Mandy a nyakamba ugrott és azt mondta, hogy Ő mindig is tudta, hogy még őt szeretem. De hát én nem is szeretem Mandyt. Egy lány van aki mellett felhőtlenül boldog vagyok és az Parker. Jesszus most, hogy mondhattam ilyet? Hisz én még soha nem voltam szerelmes.
- Nem, azért vagy seggfej mert megint sikeresen tönkre basztál egy életet - hallom meg a tornaterem ajtajánál Louis hangját mire én rögtön felállok.
Nem beszélek vele. Sőt utálom amiért bele rángott abba a fogadásba. Ha Ő akkor nem kezdi el játszani az eszét akkor én nem akartam volna bizonyítani neki. Parker, Louis miatt utál most engem. És soha nem fogok megbocsájtani az állítólagos barátomnak.
- Ez volt a célod nem? Tudtad nagyon jól, hogy Parker így fog viselkedni ha megtudja, hogy csak fogadásból voltam vele - mondom fogcsikorgatva, mire Louis megforgassa a szemeit. Tudom, hogy ezt akarta. - Most már boldogan ráhajthatsz ugyanis én nem vagyok a képbe. - a hangom elhalkul és hatalmas ürességet érzek a szívembe. Nem tudom őket együtt elképzelni. Parker csak engem szerethet. Nem pedig Louist. Hisz én mindent tudok már az életéről, az összes kis titkát, a titkos tetkóját a kedvenc Justin Bieber dalát.
- Őszintén megmondva az volt a célom, hogy időközben ráébredsz arra, hogy mennyire is fontos a számodra Parker. Azt reméltem, hogy végre észhez térsz és be fogod magadnak vallani, hogy igenis szerelmes vagy bele - emeli fel a hangját Louis és erre a kis monológjára Zayn, Niall és Harry is feláll majd úgy figyelik a kissé ideges barátjukat. - De tévednem kellett mivel Te megint elbasztad. Jobban mondva végre bebizonyítottad az állításomat, hogy Te csak magadat szereted. Le sem szarod mások érzéseit, mindig csak azt nézed, hogy mi a jó neked - fáj amit mond, ugyanis részben igaza van. A szívem mélyén mindig is szerettem Parkert, csak nem akartam beismerni ugyanis akkor nem tűntem volna olyan menőnek. Te jó ég! Én akkor ezek szerint mindig is szerettem Parkert csak nem vallottam be magamnak. Ezért voltam boldog mikor vele voltam.
- Ez nem igaz! Igenis törődök más érzéseivel! - mondom felháborodva, de Louis ismét csak horkant egyet.
- Ha annyira törődnél mással, akkor anno nem vállaltad volna el a csapatkapitányságot. Ha a barátodnak tartottál volna akkor hagytad volna a franca és engedted volna, hogy más kapja meg. De nem, ugyanis Te rögtön elvállaltad mivel így még nagyobb hírnévre tehettél szert. Harry, Niall és Zayn soha nem vállalták volna el ugyanis tudták, hogyha elvállalnák akkor nekem rettentő nagy csalódást okoznának. És nem is vállalták el mivel ők az igaz barátaim, nem úgy mint Te aki még képes is volt fogadni csak azért, hogy övé legyen az ösztöndíj. - nem válaszolok semmit csak megsemmisülten lerogyok egy székre és a tenyerembe temetem az arcom.
Így bele gondolva nem Louis a gonosz és rossz barát hanem én. Hisz igaza van. Harry, Niall és Zayn soha nem akart csapatkapitány lenne. Ráadásul az egész poszt Louist illette volna meg, nem pedig engem. És még dicsekedtem is vele mikor én lettem a kapitány. Nem is gondoltam arra, hogy Louisnak ez mennyire fájhat. És a fogadásban is igaza van. Ha érdekelt volt Parker akkor nem mentem volna bele az egész játékba. De engem nem érdekelt Parker és az érzései, hanem engem csak az ösztöndíj érdekelt.
- Jól megkeverted alattam a szart - mondom bosszúsan és nagy meglepetésemre Louis mellém ül majd megpaskolja a vállam.
- Nem, én csak ráébresztettelek arra, hogy mennyire szereted Parkert - mondja büszkén, mire én meglepődök. Szeretem? Tényleg ez lenne a szerelem amit iránta érzek? Mert ha igen akkor nagyon klassz dolog.
- Szeretem? - kérdezem meglepetten és melegség járja át a szívem ugyanis hirtelen a szemem előtt megjelenik Parker tökéletes arca. Imádom a mosolyát.
- Haver valld már be végre, hogy fülig bele zúgtál a csajba - mondja Harry vigyorogva.
- Tudod igazad lehet - kezdek el gondolkodni. - Boldog voltam mikor vele voltam. Amikor pedig nem volt velem hiányzott. Ráadásul mind éjjel még most is a mosolygós arcát látom. És imádom mikor a nevemet mondja - mondom hangosan majd hirtelen megvilágosodok és felállok úgy mintha egy szellemet láttam volna. - Te jó ég...Én tényleg szerelmes vagyok Parkerbe! - arcomra egy hatalmas vigyor kúszik.
- Végre - mondja unottan Zayn. - Ideje volt, hogy rájöjj.
- Most pedig menj Rómeó és mond el neki, hogy mit is érzel valójába. Ja, de azt is mond hozzá, hogy mekkora egy idióta vagy - bök rajtam egyet Niall, de mikor ezt megteszi a nadrágom zsebében megcsörren a telefonom. Rögtön kiveszem és reménykedek benne, hogy Parker az, de csalódnom kell ugyanis nem az ő édes hangjával találom magam szembe.
- Liam Te vagy az? - hallom meg Parker anyukájának a hangját és ezzel egy időben olyan érzés kap el mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Gyorsabban szedem a levegőt és nem tudom miért, de úgy érzem, hogy valami szörnyű dolog történt. Soha nem éreztem még ilyet, de mégis tudom, hogy nagy baj van. Talán lehet azért kapott el ilyen fura érzés, ugyanis eddig még soha nem hívott fel az anyukája. Vajon mit akarhat tőlem?
- Igen én vagyok az - köszörülöm meg a torkom. Egy picit félre állok ugyanis a srácok így is kíváncsian pislognak felém.
- Parker veled van? - kérdezi idegesen és egy időben úgy érzem mintha hideg zuhannyal öntöttek volna nyakon.
- Nincs - mondom már én is feszülten. - Miért, mi történt?
- Pár órája elment otthonról és azóta nem jelentkezett - mondja szomorúan az asszony, mire a kezem megfeszülnek. Mi van akkor ha azért éreztem fájdalmat a szívemben, mert Parkerral valami történt? Nem élném túl ha érné őt valami. Hisz suliba is miattam nem jár. - Kezdek aggódni érte ugyanis eddig még soha nem csinált olyat, hogy csak így szó nélkül elment. Ráadásul az idő is eléggé borzalmas.
- Oda megyek magukhoz. - ajánlkozok fel kedvesen.
- Azt megköszönném - mondja majd megszakítja a vonalat. A telefonomat vissza csúsztatom a zsebembe majd a srácok felé fordulok.
- Parker eltűnt és van egy olyan érzésem, hogy valami őrültséget akar csinálni. Muszáj Őt megtalálni mert ha valami hülyeséget akar elkövetni az csak az én hibám lesz - hadarom el egy szuszra, de mielőtt bármit tudnának szólni, sarkon fordulok és kirohanok a tornateremből. Futva rohanok végig az iskola folyosójain és meg sem állok a parkolóig ahol apám kocsija parkol. Még szerencse, hogy reggel oda adta mivel esett az eső.
Az idő ellenére irigységre méltó, hogy milyen gyorsan megérkezek Parkerék házához. Az autót sem zárom be úgy rohanok fel a jól ismert lépcsőn, de mikor csengetni akarnék az ajtó magától kinyitódik és szembe találom magam Mrs.McClintonnal. Idegesen tördeli a kezét amit meg is értem. Hisz eltűnt a lánya.
- Köszönöm, hogy ide jöttél - mondja és próbál mosolyogni. - Te vagy az egyetlen aki igazán ismeri Parkert. - teszi még hozzá mire az én szívem összeszorul. Fáj ezt hallani, ugyanis az is én voltam aki összetörte a szívét. A világ legpocsékabb embere vagyok.
- Tényleg nem tudja, hogy hova ment? - kérdezem csendesen és az emelet felé fordulok. Addig innen nem megyek el míg Parker haza nem jön és nem tudom neki elmondani, hogy mennyire szeretem. Mert szeretem az életemnél is jobban.
- Tudod a történtek óta nagyon magába zárkózott. Senkivel nem hajlandó beszélni és nem is eszik rendszeresen. Csak naphosszat üvölteti a zenét miközben a plafont bámulja és sír - remek, még jobban utálom magam. Tönkre tettem életem szerelmét lelki életét. Gratulálok Liam James Payne.
- Sajnálom. Igazából bocsánatot szeretnék Tőle kérni és el akarom neki mondani, hogy mennyire szeretem - sütöm le a szemeimet és végre a nő elmosolyodik. Jó hangosan kimondani amit érzek. - Esetleg nem lenne probléma ha felmennék a szobájába? - kérdezem reménykedve.
- Nyugodtan menny csak - mutat az emeletre én pedig biccentek egyet és felsietek Parker szobájába.
A helységbe beérve hatalmas rendetlenséggel találom szembe magam. Mikor utoljára itt jártam szokatlan rend uralkodott. Most meg mindenhol szana-szét hevernek a ruhái. Még a laptopja is le van csukva. Gondolok egyet és újra elő halászom a telefonomat majd rögtön tárcsázom a számát és a fülemhez emelem miközben a szobájában nézelődök köröl. A vonal süket, én pedig megtorpanok mikor az asztalához érve egy lappal találom szembe magam. Összeráncolom a homlokom, és mikor el tudom olvasni Parker apró betűit még a telefon is kiesik a kezemből. Hangos reccsenéssel törik szét a készülék, de én nem foglalkozok vele.
Ugyanis a papírra apró betűkkel az van ráírva, hogy Temze ,meg valami sok firka amit nem tudok kivenni. De az agyamba felhangzik egy párbeszéd amit ketten folytattunk az autóban...

" Képes lennék Őt megmenteni a haláltól, sőt ha úgy lenne, hogy öngyilkos akar lenni és le akar ugrani a Tower Bridgeről és én ezt látnám, de mikorra oda mennék Ő bele vetné magát a Temzébe én utána ugranék. 
- Komolyan képes lennél utána ugrani? - kérdezte csendesen Parker.
- Ha fülig szerelmes lennék az illetőbe, igen. "

Lesápadok és hirtelen minden világossá válik a számomra. Parker a Tower Bridge ment és öngyilkos akar lenni...miattam. Mit tettem? Ez mind az én hibám. Meg kell mentenem Őt. Nem engedhetem, hogy ezt megcsinálja. Nem hagyhat itt engem, hisz szeret engem és én is szeretem Őt. Nekünk együtt kell lennünk örökre. Ezt a hülyeséget is miért mondtam el neki? Nem gondoltam akkor komolyan. Csak hülyeségből mondtam, de ezek szerint benne nagyon is megmaradt. Igazából Parker után képes lennék utána ugrani. Nem érdekelne ha én is meghalnék.
Mintha villámból lőttek volna ki úgy hagyom el a szobáját és egyben az egész házat. Mrs.McClintonnal nem találkozok ugyanis épp valakivel beszélget telefonon. Újra beülök a kocsiba és megindulok a célom felé. Könyörgöm Istenem csak ne késsek el. Parker nem teheti ezt meg. Neki muszáj élni!
Délutáni csúcsforgalom ellenére hamar megérkezek a Tower Bridgehez. Kipattanok az autóból és elrohanok a korlát végéhez, hogy megkeressem Parkert. De mikor egy csomó embert meg egy mentőautót látok a szívem mélyén tudom, hogy elkéstem.
A tömegbe vetem magam és az összes utamba kerülő alakot ellököm magamtól, majd mikor sikerül előre tolakodnom a fűben meglátom Őt. Őt az én Batmanes felsőmbe, mikor egész teste csuron vizes a szemei pedig le vannak csukva. Orvosok állanak körülötte, az emberek pedig csak borzadva csóválják a fejüket.
- Parker! - kiáltok fel és rögtön az élettelen test mellé ugrok majd a karjaimba veszem és lágyan rázok rajta egyet. De semmi nem történik, csak annyi, hogy még én is vizes leszek. Nem csak az Ő vizes ruhái miatt hanem a szakadó esőtől is ami pont akkor jött rá mikor megfogtam a szerelmemet. - Parker térj magadhoz! - kérlelem a lányt és elkezdem puszilgatni jég hideg arcát. Az ajkainak lilás színe van az átfázástól.
- Sajnálom fiú - teszi az orvos a vállamra a kezem, de én nem foglalkozok vele. Csakis Parker tökéletes arcát nézem aki úgy fekszik a karjaim között mintha békésen aludna. Nem hagyhatott itt! - Egy halász látta mikor bele vetette magát a mélységbe. Mikor a mentősök kiértek már nem tudták megmenteni - meséli a rövid történetet az én arcomról pedig patakokban folynak le a könnyek amik Parker amúgy is vizes arcán landolnak. Mégis itt hagyott. Miattam lett öngyilkos. Én üldöztem Őt a halálba!
- Parker azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz. Hát akkor szeress örökké mert én is szeretlek. Nem hagyhatsz csak így itt. Megígérted, hogy szeretni fogsz - ismét puszikat nyomok az arcára, de semmi. A hajam tiszta víz az esőtől úgy ahogy a ruháim is. Még több ember gyülekezik körénk, de eszembe sincs elengedni a barátnőm élettelen testét. - Könyörögve kérlek ne hagyja magamra! Én szeretlek téged és bánok mindent amit csináltam. Igazából én mindig is szerettelek csak soha nem volt merszem bevallani. - zokogva a teste fölé görnyedek és nem akarom Őt itt hagyni. Nekem ő az életem. Istenem mit tettem! Megöltem Őt. Ezt soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Ráadásul a szavamat sem tartottam be ugyanis nem ugrottam utána. Pedig Ő biztos várt rám. És én cserben hagytam. - Szeretlek Parker! - mosolyodok el ahogyan az élettelen testét nézem, majd lassan ismét magamhoz húzom és a jég hideg ajkaira nyomok utoljára egy lágy csókot amibe minden elfojtott érzelmemet belé teszek. - Örökre Te leszel az én Supergirlm. - teszem még hozzá és végig simítok vizes haján majd nyomok egy csókot egy homlokára és engedem, hogy egy mentős felhúzzon a fűről, majd könnyes szemekkel nézem ahogy elviszik előlem Parker élettelen testét...