| Chapter Thirty - Five |

Hi! Igazából gőzöm sincs, hogy mit írhatnék :D köszönöm a komikat :3 a részben ugrunk az időben, pontosan 5 kerek évet, - gondolom sokan vártátok már ezt a pillanatot xD  és újabb szereplők is a képbe kerültek akik közül az egyikkel a Zaynes novellámban már találkozhattatok :) komizniiiiii

| 5 évvel később |

- Szóval megint itt - sóhajt fel Jessie miközben végig néz az épületen aminek bejárati ajtaja felett egy hatalmas X szerepel. Igen, megint itt, - vagyis az X-Factorban. De ezúttal nem Angliában hanem Amerikában. És nem tizenöt évesen hanem húsz évesen. Öt kerek év telt ez azóta mióta először megpróbálkoztam ezzel a tehetségkutató műsorral és kiestem mivel nem akartam eléggé. Viszont most újra itt vagyok, és úgy érzem semmi nem állhat az utamba.
Mi történt ezalatt az öt év alatt? Amerika lett a hivatalos otthonom, jobban mondva New York. Hazudnék ha azt mondanám, hogy az első hónapok nem voltak szörnyűek. Ó, dehogyisnem. Hisztizve keltem fel minden áldott reggel és nem beszéltem a szüleimmel, mivel úgy gondoltam, hogy ők tehetnek arról, hogy elszakítottak a legjobb barátomtól, vagyis Liamtől. Liam Payne akinek a nevét mostanra több millió lány sóhajtja. A fiú aki szinte minden tini lány falán virít. A fiú aki már a negyedik albumot készíti a bandájával. A banda akik nem nyerték meg az X-Factort, de mégis megnyerték a világot. Az X-Factor-ban a harmadikok lettek, de utána úgy gondolták, hogy kár lenne szétmenniük így tovább folytatták amit elkezdtek. Akkoriban Liammel még napi szinten tartottam a kapcsolatot. Viszont egyikőnk sem tudta normálisan élni az életét a hiány miatt. Hiába beszéltünk órák hosszat, csak még rosszabb lett, mivel nem láthattuk egymást. Az összes szabadidőmben a telefonon lógtam és vele beszéltem, így elfeledkeztem az igazán fontos dolgaimról. Például a zenéről. A sulival nem volt különösebb nagyobb bajom. Láthatatlan voltam és szerencsére senki nem foglalkozott velem. New York más volt mint Manchester. Itt az számított menőnek, ha kitűntél a sorból. És én határozottan kitűntem. A iskola nagy részében a telefonomat nyomkodtam és állandóan Liammel próbáltam felvenni a kapcsolatot, de mivel Ő más időzónában élt így rendszerint csak késő éjjel tudunk beszélgetni.
Aztán a szüleim besokaltak és beirattak abba a bizonyos zene iskolába. Kezdetben utáltam oda járni mivel az oktatóm egy vén öregasszony volt akivel két óra hosszat operákat kellett hallgatnunk, mivel szerinte azzal kezdődik a zene. Nem értettem mire jó ez az egész, de rendszeresen eljártam az órákra.
Mindeközben a One Direction pedig kiadta az első stúdió albumát ami egyet jelentett a turnéval, és azzal, hogy Liamnek semmi ideje nem maradt rám. Először hetente beszéltünk, majd havonta, aztán pedig teljesen megszűnt közöttünk minden kapcsolat. Ennek már négy éve. De nem tudok foglalkozni vele. Ugyanis maradt szabadidőm arra, hogy tényleg a zenére koncentráljak. Nem csak hetente kétszer jártam a zene suliba, hanem minden áldott nap és csak próbáltam és próbáltam.
Három hónapja pedig megszereztem az érettségit, majd mikor kezembe kaptam a papírt pont akkor hirdették meg a X-Factor válogatóját. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, ugyanis tudom, hogy az én időm hivatalosan is most jött el.
- Amúgy is mi ez a szőke haj? - mér végig ismét, én pedig büszkén dobom hátra az új frizurámat. Pár napja úgy döntöttem, hogy megszabadulok a hosszú barna hajamtól. Átfestettem szőkére és mostanra már csak a vállamig ér. Határozottan meg vagyok elégedve az új külsőmmel, ugyanis az anyám szerint ez a hajszín kihozza a kék szemeimet. Apropó a szülem. Még mindig velük élek, ha lehet így mondani, ugyanis tavaly úgy döntöttek, hogy vissza költöznek Manchesterbe, mivel apának jobban megérte az ottani meló. Viszont én és Jessie maradtunk mivel számunkra itt több lehetőség van, mint Angliában, meg aztán hivatalosan is New York az új otthonunk. Képtelen lennék vissza menni a manchesteri házunkba. A szüleink havonta egyszer látogatnak meg minket. Határozottan jól jártam mivel lett egy saját lakásom, - ami hivatalosan a szüleimé, de mivel ők nem laknak itt, így mondhatom, hogy az enyém. - Alig ismertem rád mikor beszálltál az autóba. - nem tudom eldönteni, hogy most tetszik neki, vagy nem.
- Egy kis változás nem árt. - vonom meg a vállam és leveszem a szemeimről a napszemüveget. A hatalmas tömeg közepén állok, de már nem zavar. Nincs mit szégyenlenem többé, így az emberektől sem félek. Ki merek állni magamért és az álmaimért.
- Csak aztán nehogy megint csalódás legyen a vége - húzza el a száját és az öt évvel ezelőtti válogatóra gondol. Akkor is tovább jutottam, csak a mentorok háza előtt estem ki. Túl fiatal voltam még. Tizenöt évesen az ember nem lehet felkészülve a népszerűségre. - Ahogy elnézlek a közönséggel és a lámpalázzal már nem lesz gondod. Néha alig ismerek rád Mira. Annyira vad lettél. - jegyzi meg halkan. Elkomorulok, de nem válaszolok. Emlékek lepik el az elmém amiket legszívesebben elfelejtenék.
- Talán mindig is ilyen voltam, csak nem mertem kibontakozni. - vonom meg a vállam. Akik közelről ismernek mind az állítják, hogy rettentő sokat változtam. Lázadó lettem. Pedig szerintem nem. Egyszerűen csak nem engedem elnyomni magam és kiállok magamért.
- Nekem bejön, úgy ahogy az embereknek is - válaszolja vigyorogva és játékosan meglök. Irigylem, hogy ennyi idősen, és a történtek után még mindig tud vidám lenni. Pedig az élet vele is jól kibabrált. - Viszont most jobb lenne ha már bemennél ugyanis lassan Te következel, nekem pedig hamarosan indulnom kell Norah-ért. - az a bizonyos élet pontosan Norah-val babrált ki vele.
Ha azt mondom, hogy Norah, Jessie három éves kislánya elhiszitek? Gondolom nem. Hisz Jessie maga volt a fiús lány akit csakis a kosár érdekelt. Egy nagy szerelme volt Ronald, de őt Manchesterben hagyta és a fiú nem várt rá. Miután Jessie elkezdte New Yorkban is a főiskolát, nem került be a kosárcsapatba. Helyette bekerült az egyetem legzüllöttebb csoportjába. Napi szinten járt el bulizni, mígnem az egyetemről kicsapták. Pont az nap, mikor a nőgyógyásza közölte vele, hogy egy hónapos terhes. A szüleim nem haragudtak meg rá annyira. Húsz éves lány volt, így azt gondolták, hogy majd a fiúval akitől teherbe esett majd megoldják a gondokat, hisz felnőttek. Aha, ez így könnyű lett volna. De nem lett az. Ugyanis Jessienek gőze sincs, hogy ki a lánya apja. A zülött időszakában nem mondott nemet az alkoholnak, így Norah akkor fogant mikor tök részeg volt a nővérem. A kislánynak nincs apja és soha nem is lesz. Azonban ez anyáéknak már nem tetszett. Norah fél éves volt mikor közölték Jessievel, hogy ideje külön lakást keresniük, mivel számukra elég egy gyerek a lakásba. Az a gyerek én voltam a tizenhét éves fejemmel. Jessie elköltözött a keresztlányommal együtt, de ez semmin nem változtatott. Szinte minden nap találkozunk, ugyanis miközben Ő dolgozik én vigyázok a kicsire. Mégsem dobhatom el, hisz nem tehet róla, hogy az anyja mennyire felelőtlen volt húsz évesen. Szerencsére azóta már anyáék is megbarátkoztak a helyzettel és elfogadták, hogy van egy unokájuk, - havonta ha egyszer lássák. Viszont kikötötték ha én is szülök egy gyereket rögtön kitagadnak, ha nem fogom ismerni az apját.
- Ha itt mersz hagyni, esküszöm, hogy soha többet nem állok szóba veled! - figyelmeztetem villogó tekintettel. Tudom, hogy képes lenne csak úgy itthagyni. Hisz a saját lányát is képes volt otthagyni a bébicsősznél. Sőt még a bevásárló központban is elhagyta. Kicsit felelőtlen, de szerencsére én mellette vagyok meg pár barátnője is kisegíti.
- Eszembe sem volt - kéri ki magának felháborodva. - Így legalább esélyem van arra, hogy megint bekerülök a tévébe. - nevet fel jóízűen és belém karol, majd úgy indulunk el a váróterembe.
Nyugodtan leülünk két székre és csak várunk. A környezet ugyan az, vagyis mindenki idegeskedik, hogy mi lesz. Az egészben az a legvicesebb, hogy Simon Cowell megint a mentorok között van. Ha nagy szerencsém van akkor nem fog megismerni. Szerintem nem fog, vagyis remélem. Minden ugyan olyan mint öt évvel ezelőtt volt, csak annyi a különbség, hogy most nincs mellettem Liam. Vajon mit fog szólni ha megtudja, hogy megint jelentkeztem? Úgy hallottam, hogy rendszeres vendég fellépők a műsorban. Talán ez az a év mikor újra találkozunk. Szívesen elbeszélgetnék már vele. Kész férfi lehet már. Sőt mostanra már annak a bizonyos lánynak is tudom a nevét akivel akkor került közeli viszonyba mikor Ő került be a műsorba. Nekem azt mondta, hogy nincs semmi terve a lánnyal, viszont mostanra már összejöttek. Cat Colel azóta járnak mióta Ő volt a fiúk háttértáncosa a műsorban. Szóval majdnem öt éve. És ezt honnan tudom? Lehet, hogy Liammel már évek óta nem beszéltem, viszont a hírek még hozzám is eljutnak. Cat pedig szinte mindenhová elkíséri Liamet. Mint egy pióca. Szerintem fél nehogy a pasija véletlenül félre lépjen mikor turnézni van. Oké, nem ítélem el, hisz nem ismerem személyesen, és szerintem nem is fogom.
Pontosan egy óra telik el miután engem szólítanak. Képtelen vagyok izgulni. Nyugodt vagyok mikor a kezembe nyomják a mikrofont és a színpad felé irányítanak. Jessie vigyorogba bólogat én pedig vissza mosolygok, majd magabiztosan sétálok fel a színpadra. Pontosan ugyan úgy érzem magam mint öt évvel ezelőtt. Csak most történetes nem ijedek meg a tömegtől. Egyszerűen csak élvezem, hogy egy színpadon állhatok és mindenki engem figyel. Ennél már csak az a nagyobb öröm mikor négy igennel távozok a színpadról.

|||

Tábor teljesítve. Mentorok háza teljesítve. De nem egyedül. Mindenki tudja a One Direction történetét. Öt idegen fiú akiket egy bandába raktak mivel túl tehetségesek voltak ahhoz, hogy menni hagyják őket, azonban szólóban nem állták meg a helyüket. Nos ez a Dollykknál is ugyan így volt.

Igen, a Dollyk vagyis egy lány banda akiknek én is a tagja vagyok. Egy négy tagú lánycsapat akiket szintén Simon rakott össze, és egyben Ő lett a mentorunk is. Nekem pedig végre valahára lettek igazi lány barátaim, Nikki Peterson, Jade Smith és Josephin Fernandez személyében. Bekerültünk az élő műsorba és törtetünk előre. 

- A számomra még mindig annyira ismerős vagy valahonnan. - huppan le Jade Nikki mellé a kanapéra aki csak sejtelmesen elmosolyodik. Próbánk van, de jelenleg még egyikőnk sem tudja a szöveget. Jade a csapat energiája. Képtelen egy helyben ülni és mindig jár a szája. Először idegesítő volt, de mostanra már megszoktam. Sőt furcsa lenne ha nem lenne a csapatba. 

- Édes kicsi Jade, már két hete vagy vele folyamatosan. - jegyzi meg egy kissé bunkón Jo. Josephin vagy Jo a csapat legmogorvább tagja. Félig spanyol, félig pedig francia, mindezek mellett utálja mind két országot. De annyira, hogy tizennyolc éves korában elköltözött a szüleitől, mivel elege volt már belőle, hogy fél évig Párizsban élt az anyukájával, majd a másik fél évben Brazíliában volt az apjával.

- Nem úgy értettem! Tuti, hogy már láttam Őt valahol - vág töprengő fejet Jade és le sem veszi a szemét Nikkiről. A lány nem néz rá hanem még mindig mosolyog. Tuti, hogy titkol valamit. Lehet, hogy már Ő is volt az X-Factorban, Jade pedig onnan ismeri mivel ez előtt már ő is megpróbálkozott.- Tudom már! Úgy egy éve nem voltál véletlenül One Direction koncerten? - kérdezi kíváncsian. Erre a kérdésre még én is felkapom a fejem. Szóval Nikki is azok közé a lányok közé tartozik akik odáig vannak a brit fiúktól. 

- Úgy egy éve szinte az összes koncerten ott voltam - válaszolja Nikki és megmozgatja az ujjait amin egy jegygyűrű villanik meg. Mi a franc. Nikki már menyasszony?  Összezavarodtam. 

- Tudom már, hogy honnan voltál olyan ismerős! - tapsol egyet vidáman Jade. - Te vagy Zayn barátnője. - hirtelen köpni - nyelni nem tudok. Nikki lenne Zayn menyasszonya? Ezek szerint ismeri a fiúkat? Vagyis Liamet? Na basszus. 

- Talált. - bólint az említett lány, de nem úgy néz ki mint aki akar még beszélni erről a témáról. Nikki eléggé visszahúzódó típus, sok mindent úgy kell kihúzni belőle. De azért furcsa, hogy egy ilyen fontos dolgot is próbált titkolni. Mármint ha én egy ilyen menő fiúnak lennék a menyasszonya tuti, hogy mindenkivel ezzel dicsekednék. 

- Na ne szívass már! - Jo amilyen gyorsan csak tud leül Nikki másik oldalára majd elkezdi a jegygyűrűt vizsgálni. Mint aki meg akar győződni róla, hogy valóban igazi e. Tuti, hogy igazi. Emlékszem rá, hogy mekkora hír volt mikor Zayn bejelentette, hogy tényleg van barátnője akivel nagyon komolyan gondolja. A fene sem gondolta volna, hogy majd pont azzal a lánnyal raknak egy csapatba és aki a barátnőm lesz. Remélem nem most akarnak még összeházasodni. - Mégis, hogy létezik az, hogy eddig nekünk ezt nem mondtad? - vonja kérdőre felháborodva.

- Mert nem akarom azt, hogy Zayn miatt szeressenek. A tehetségem miatt akarom azt, hogy ismerjenek, ne pedig az miatt mert én vagyok a híres Zayn Malik menyasszonya. Így mikor jelentkeztem a műsorba megbeszéltük, hogy próbáljuk egy kicsit titkolni ezt az egészet. Természetesen így is találkozunk, csak nem mutatkozunk. A végén még az lenne, hogy csakis Zayn miatt vagyok sikeres. - magyarázza. Megértem. Szar érzés lehet, hogy csak az miatt szeretne valaki mert a pasim híres. Talán én sem mondanám meg. Hisz ennyi erővel én is mindenkinek elmondhatnám azt, hogy évekkel ezelőtt Liammel barátok voltunk. Sőt még képeket is tudnék mutatni ahol Liam még kisfiú volt. 

- Megértelek. - sóhajtok fel miközben Liamre gondolok. Liam ismeri akkor Nikkit, de azt nem tudja, hogy barátok vagyunk.

- Azt ne mond, hogy titkon Te is valamelyikőjüknek a barátnője vagy. -kérdezi pimaszul Jo. Hirtelen mind a hárman rám néznek. Zavarba jövök.  

- Dehogy! Egyszerűen csak el tudom képzelni, hogy milyen lehet mikor valaki utál csak az miatt mert egy híres pasinak vagy a csaja. - vonom meg a vállám egyszerűen. - És sajnos tudom, hogy a directionerek milyen durvák tudnak néha lenni. - húzom el a számat. Nikki hevesen bólogat. 

- Te is szereted Őket? - kérdezi izgatottan Jade.

- Nem vagyok oda a mai tini bandákért. - csóválom meg a fejem hevesen. Ez egy kissé hazugság, ugyanis akár mikor új albumuk jön ki Liam küld egy tisztelet példányt amire szokás szerint ráírja, hogy még mindig barátok vagyunk. Jó dalaik vannak. De ezt másnak nem kell tudnia. 

- Én imádom őket! Nikki egyszer igazán bemutathatnál minket nekik. Sőt lehetne egy Dolly feat. One Direction dal is. - Jade máris beleéli magát. Jo csak szörnyüldökve elhúzza a száját, ugyanis utálja a baba arcú énekeseket. Nikki pedig csak magában mosolyog. 

Határozottan rossz ötlet. Mégis mi lenne ha ez megtörténne? Mit csinálnánk Liammel? Lebuknánk és az egész világ megtudná, hogy mi már évek óta ismerjük egymást? Vajon még mindig a legjobb barátjának tart? Ha úgy adódna és tudnék úgy viselkedni vele mint régen. Hisz még én is mindig a barátomként tekintek rá.

- Szerintem hamarosan fogsz tudni találkozni velük, ugyanis Zayn azt mondta tegnap, hogy valamelyik héten ide repülnek ugyanis fel fognak lépni a műsorban az egyik új dalukkal. - meséli boldogan Nikki. 

Ide jönnek? Liam ide jön? Vagyis az X-Factorba amikor én a színpadon fogok állni? Végig fogja nézni a teljes produkciót? Találkozni fogunk hamarosan...

| Chapter Thirty - Four |

Hellóó!!! Óh Te Szent Szűz Mária.....320 feliratkozó??? are u kidding me? nem találok szavakat :D Köszönöm, köszönömöm és még egyszer KÖSZÖNÖM!!! Ti vagytok a legjobbak....és csak úgy megsúgom, hogy az eddigi részek közül ez a kedvenc részem :-) komizniiiiiiiiiiiiiiiii

- Úgy pakolj össze, hogy ide lehet soha többet nem jövünk vissza - apa megáll az ajtómba és onnan néz végig a szobámba.
A szobámba ami valójában már nem is az enyém, ugyanis tegnap hivatalosan is eladták, sőt ma reggel már költöznek is be. Pár óra múlva én már a New York-ba tartó repülőgépen fogok ülni, de még mindig nem pakoltam össze. Az órám pontosan hajnali négy órát mutat. Este tudtam, hogy úgyis képtelen leszek aludni ezért úgy döntöttem, hogy a pakolás még várhat. Azonban fél órája az anyám kiabálva nyitott be hozzám, miközben majdnem hozzám vágta az utazótáskáimat. Kikészült, úgy ahogy a család többi tagja is, - kivéve apát. Szerintem Ő az egyetlen aki örül neki, hogy vissza költözünk a gyerekkori otthonába. Anyám azonban nincs annyira elragadtattva ettől, ugyanis köztudott tény, hogy ennyi idő után is még mindig a család fekete báránya. A nagyi kifejezetten nem szereti Őt, úgy ahogy a rokonság nagy része sem. Pedig mindig próbál a kedvükbe járni, de hát tudjátok milyenek az amerikaiak. Tele van az orruk, mivel azt hiszik, hogy Ők sokkal menőbbek mivel nagyvárosiak. Anya pedig született brit, aki egész életében egy kisvárosban élt és óvónéninek tanult, és aki tökéletes családi életet szeretett volna messze a nagyvárosoktól. Hát ez nem jött össze neki, mivel mikor az egyetemétől el lehetett utazni két hétre New Yorkba megismerkedett az apámmal. Majd rá kilenc hónapjára megszületett Jessie. A tervek mind oda vesztek, a főiskolát távúton végezte el és leragadt New Yorkban a nagyinál. Ráadásul a családi élete sem olyan lett mint amilyet Ő szeretett volna. Én határozottan nem akarom úgy végezni mint az anyám. Biztos, hogy nem jönnék össze egy amerikaival.
Most ezt úgy mondom mintha annyira jó csaj lennék aki rögtön bepasizik mikor leszáll a gépről. Örülni fogok neki ha az új sulimban elfogadnak olyannak amilyen vagyok. Megint új suli! Ebben az évben már a második. Ráadásul ahogy utána néztem megint olyan mint a régi gimim volt. Csupa sznob diák, akik a koruk ellenére mindent kipróbáltak már. Viszlát elit lányiskola, ahol gyomorgörcsel kezdem minden reggel nehogy meghúzzanak valamilyen tantárgyból. Azt hiszem itt szintén gyomorgörcsel fogok kelni minden reggel, de nem a jegyeim miatt, hanem az miatt, mert a diákoktól fogok megint rettegni.
A jó hír az, hogy a szüleim kárpótálsul mivel elválasztottak Liamtől, beirattak egy zene iskolába. Így heti két, - vagy akár több - alkalommal énekleckéket vehetek már, igazi zeneoktató tanároktól. Igen, eldöntöttem, hogy most, hogy a sulim megint nem lesz annyira éles, újra a zenére fogok koncentrálni. Csak ez az egy módja, hogy megint Liammel lehessek. Ha mind ketten a szakmában lennénk akkor egy csomót lehetnénk együtt.
Bánom már, hogy most nem gondoltam annyira komolyan az X-Factort. Ha én is annyira lekes lettem volna mint Liam, akkor tovább jutottam volna az élő műsorba és akkor most nem kellene a szüleimmel Amerikába mennem. Elcsesztem, de ezen most már nem tudok változtatni. Liam marad és tovább építgeti a zenei karrierjét ami nagyon felfelé ívél.
Az utóbbi napokban csak pár percet tudtunk beszélgetni, ugyanis állítólag eléggé kiakadtak rá mikor eljött hozzám a szülinapomkor. Kész káosz van most nálunk a döntő miatt. Egész nap csak próbálnak és próbálnak. Ráadásul már azt is megkapta, hogy Ő nem is akarja ezt az egészet. Ez nem igaz. Csak az a baja, hogy én elmegyek és fél attól, hogy magára marad. Képtelen bele törődni, hogy nem fogja tudni elpanaszkodni nekem a gondjait. Én mindig meghallgattam Őt, de ezek után ki veszi át a helyemet?
- Szerintem nem lehet, hanem biztos, hogy nem jövünk vissza ide többet. - jegyzem meg nyersen és egy újabb bőröndömet zárom be. Apa nem válaszol, sőt figyelmen kívül hagyja a bunkó megjegyzésemet. Egyszerűen már nem foglalkozik azzal, hogy én mennyire nem akarom ezt az egészet. Belefáradt már abba, hogy naponta hisztizem, Ő pedig mindig ugyan azt szajkózza, - Minden jó lesz! Semmi sem lesz jó, és ezt mindenki nagyon jól tudja. Nagy változás lesz ez a családnak.
- A helyedben sietnék ha nem akarsz futni a repülőtéren. - kacsint rám jőízűen miután végig nézett a szobámon ahol jelenleg a káosz uralkodik. Eléggé nehéz feladatnak bizonyul az összes cuccomat elkapkolni. Mivel semmit nem akarok itt hagyni. Már csak az kellene, hogy valamiről elfeledkezzek és itthagyjak. Meghasadna a szívem ha valami fontos dolgomról feledkeznék meg.
Mégis mikor apa száját elhagyja ez a mondat, rögtön abbahagyom a pakolást. Sietnem kell? De hisz Liam még nincs itt! Megígérte, hogy ide jön és kikísér a reptérig. Igaz, már rég itt kellene lennie, de ez még nem jelenti azt, hogy elfeledkezett rólam. Megígérte, hogy mellettem lesz. Soha nem hazudna nekem. Meg kell várnunk míg ide ér. Lehet csak elaludt vagy dugóba került, - ja, dugóba került hajnali négy órakor.
- De Liam...- állok fel és pánik lesz úrrá rajtam. Nekem látnom kell Őt még most utoljára. Ha nem köszönhetek el Tőle én nem tudom, hogy mit csinálok magammal. Miért nincs már itt?
- Biztos valami fontosabb dolga akadt. Nem tarthatod Őt tovább vissza Mira! Új élete van, amibe sajnos Te már nem tartozol bele. - nem akarom meghallani apám fájó szavait.
Fájó, de mégis igaz szavak. Haragudnom kéne apámra amiért most megakarja velem utáltatni Liamet. De mégsem haragszom meg rá, mivel a szívem mélyén tudom, hogy nagyon is igaza van. Liam már nem az a fiú akit én megismertem az elmegyógyintézetben. Új barátai vannak, akikkel sokkal több időt tölt együtt mint velem, hisz velük él együtt és mindenhova együtt járkálnak. Úgy tekint a négy fiúra mintha a testvérei lennének. Rám soha nem gondolt úgy mintha a testvére lennék, - vagyis soha nem mondta. Ráadásul lehet, hogy barátnője is van. Tudom, hogy van valami közte és az között az idegen csaj között. Szerintem egyszerűen csak nekem nem meri bevallani, mivel attól fél, hogy ez miatt majd elítélem Őt. Fél beszélni az érzéseiről, pedig míg az intézetben voltunk mindent el mert mondani nekem. Most meg állandóan csak a bandáról, meg a menő klassz életéről tud beszélni. Lehet, hogy nem is bánja azt, hogy most elköltözöm. Így legalább nem kell elviselnie a zaklatásaimat és nyugodtan tudja élni az új életét nélkülem. Nem most fogom elveszíteni a legjobb barátom mikor felülök a gépre, hanem már akkor elveszítettem mikor bekerült az X-Factorba, ami csakis miattam történt. Fene sem gondolta akkor, hogy majd ennyire meg fog változni. Bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna akkor, ha most nem költözünk el. Liam lett volna az aki megszakította volna velem a kapcsolatot, ugyanis nem lett volna rám többé szüksége.
- Most hagyj magamra. - kérem az apámat és az ajtó felé bökök. Nem akarom pont előtte elbőgni magamat. Szaporán pislogok és az ujjaimmal játszok. Apám arcán rögtön látom a megbánást. Talán nem pont most kellett volna a szemembe mondania ezeket a legjobb barátomról. Az egész család tudja, hogy Liamnek nem kellek többé. Mindenki észrevette, csak én nem.
Mert vagyok olyan naiv és azt hittem, hogy minden rendben van közöttünk. Nem is értem, hogy miért veszi fel még mindig a telefont. Hisz egyszer már megcsinálta, hogy direkt nem vette fel mivel úgy gondolta, hogy az új barátai sokkal fontosabbak mint én.
Vajon az új barátai segítenek neki mikor a padlón van? Elbeszélgetnek vele mikor látják rajta, hogy szomorú? Felvidítják? Mert szerintem nem! Az a négy srác soha nem fog tudni utánozni engem, és erre Liam hamarosan rájön, de akkor már késő lesz. Ugyanis én leszek az, aki majd nem fogok beszélni vele mikor hívni fog. Ha még hívni fog ezek után, hisz még arra sem volt képes, hogy ide jöjjön és kikísérjen arra az átkozott repülőtérre.
- Negyed óra múlva indulunk. - jegyzi meg apa és végleg becsukja maga mögött az ajtót.
Az ajtó becsukódik én pedig sírva rogyok le az ágyamra. Csak sírok és sírok, miközben próbálom megszokni Liam hiányát. Hiányzik a legjobb barátom! Hiányzik a szorító ölelése, miközben a hátamat simogatja és kedves dolgokat suttog a fülembe, amitől megszugszom. Hiányzik a nyálas arcrapuszija, amit nem is utálok annyira. Az Ő nyáljától képtelen vagyok undorodni, mivel tudom, hogy csak azért piszkál, hogy engem nevetni lásson. Hiányzik a törődése az, hogy állandóan a csuklómat nézi, meg azt, hogy rendesen eszem e.
Hangos dudaszó hallatszik kintről. A család már csak rám vár. Letörlöm a könnyeimet és a válltáskámért nyúlok amibe utolsó cuccomként a Liamtől kapott szülinapi ajándékomat csúsztatom bele, vagyis a fotóalbumot. Gyorsan a vállamra kapom, majd a két bőröndömért nyúlok, amiket magam után húzva hagyom el a szobámat. Nem nézek vissza mikor becsukódik utánam az ajtó. Sőt leszegett fejjel megyek végig a házon. Nem vagyok kíváncsi rá így. Ez a ház többé már nem az otthonom. Úgy akarok rá emlékezni ahogyan mi éltünk benne, nem pedig üresen.
Mikor a bejárati ajtó és végleg becsukódik utánam, apa siet felém, hogy tudja kivenni a bőröndöket a kezeimből majd pakolja be őket az autóba. Addigra én beülök a hátsó ülésre a nővérem mellé. Épp zenét hallgat csukott szemekkel, de így sem tudja elrenteni a könnyeit. Szerettük ezt a házat. Ő pedig az itteni életét is szerette, és most elvették tőle. Anya az egyetlen aki a legvéksőkig a házat nézi rezzenéstelen arccal. Nem sír, de tudom, hogy belülről tombol. Apa az egyetlen akinek jó kedve van, és ezt onnan tudom, hogy mikor beül a volán mögé dudolászik magában. A motor beindul, mi pedig elindulunk az új életünk felé.
Senki nem beszél az út alatt. Mikor megérkezünk a londoni repülőtérre, én vagyok az egyetlen aki lemarad. Még mindig valami csodára várok ami nem akar eljönni. Anya kezembe nyomja a repülőjegyet majd apához rohan és pár másodperc múlva eltűnik a szemem elől. Jessie nem sokkal megy előttem miközben épp telefonon beszélget az ex-pasijával Ronalddal, - vagyis most kér tőle bocsánatot azért amiért egy pocsék barátnő volt, és ha most nem kellene elköltöznünk akkor biztos, hogy újra összejönne a fiúval, mivel Ő a legjobb srác egész Manchesterben.
Csak akkor állok meg mikor a termináloknál vagyunk, a gépünk még nem indul így van időm a bámészkodásra. Unottan bámulok ki az ablakon és a felszálló gépeket nézem, miközben Liamen jár az eszem. Tényleg megcsinálta, hogy nem kísért ki. Pedig megígérte.
- Mira? - nem kell hátra fordulnom ugyanis tudom, hogy ki szólított a nevemen. Mégsem bírom ki, hogy ne változtassak a helyzetemen és pördüljek meg. Liam szalad felém, majd áll meg előttem hirtelen. Az arca ki van pirulva, a haja kócos és izzadt. Vajon mióta futott? - Könyörgöm mond azt, hogy még nem kell felszállnod. - zihálva beszél és lehajol majd két kezét a térdére teszi és úgy szedi szaporán a levegőt.
- Mit keresel itt? - kérdezem tőle csodálkozva. Először nem válaszol, de miután ismég normálisan tudja szedni a levegőt felegyenesedik. - Vártalak! Órák hossza mást sem csinálok csak rád várok. Hol voltál egészen idáig? - vonom kérdőre.
- Képtelen voltam elmenni Manchesterbe. Tudom megígértem és fel is keltem, de miután a szülinapodkor elszöktem ezért mostanra felügyelet alá állítottak. Ide is csak úgy engedtek el, hogy az autóban várnak rám. - magyarázza hevesen. Most azt kellene rá várnom, hogy megértem? Mondjuk rá megértem. Mostanra már úgy bánnak vele mint a menő sztárokkal. - Azonban senki nem tudott visszatartani. Itt a helyem, veled.
- Nem Liam, neked már nem mellettem van a helyed, hanem a bandád mellett! - csóválom meg a fejem. Összeráncolja a homlokát és értetlenül pislog felém. - Ideje, hogy elengedjelek. Nem tarthatlak tovább vissza! - mondom csendesen a fájó igazságot.
- Miról beszélsz Mira? - kérdezi értetlenül. Magam sem tudom, hogy miről beszélek. Nem akarok magamnak fájdalmat okozni. Viszont azt sem akarom, hogy Liam többé ne legyen a barátom. Hülye Amerika. Hülye X-Factor. Inkább vissza mennék az elmegyógyintézetbe. Ott legalább semmi komoly gondunk nem volt.
- Rágondoltál már arra, hogy mi lesz azután ha felszálltam a gépre? - kérdezem csendesen és lehajtom a fejem. Nem telik el pár másodperc, Liam gyengéd kezeit érzem meg az arcomom, amik arra kényszerítenek, hogy nézzek rá.
- Ugyan úgy barátok maradunk. Legjobb barátok! - néz a szemem közé és elkezdi az arcomat simogatni. A bőröm égni kezd és legszívesebben ellökném magamtól mivel csak még nagyobb fájdalmat okoz. - Igaz meg fog kellnünk beszélni, hogy mikor fogunk tudni beszélni az időeltolódás miatt, de mint mindent mi ezt is megoldjuk, úgy ahogy minden mást.  - szerintem nem csak engem próbál nyugtatni hanem magát is. - Tény és való, hogy nehéz lesz, mivel úgy néz ki, hogy Simon Cowell lemezszerződést ajánl a Sonynál, így kiadhatunk egy albumot, mivel a rajongók imádnak minket és határozottan kár lenne veszni hagyni a bandát...- és már megint a banda. Nem rólunk beszél, hanem az életéről amiben én nem tartozom bele. Cseszettül nem érdekel a One Direction, úgy ahogy Simon sem, meg a lemezszerződés sem. Engem csak a barátom érdekel!
- Látod erről beszélek - lépek el tőle. A kezei csalódottan húzódnak vissza a teste mellé. - El fogsz rólam feledkezni.
- Hülyeség! Képtelen lennék elfeledkezni rólad. - mondja határozottan. Meg kellene nyugodnom ez miatt a kijelentése miatt.
- Én már nem vagyok menő hozzád. - csúszik ki a számon hirtelen. Két kezét a derekam köré fonja és úgy húz magához. Nem ellenkezem, sőt jól esik a közelsége.
- Lehet megváltoztam, de Te örökké az életem csúcspontja maradsz! - puszil bele a hajamba miközben én a mellkasába fúrom a fejem és ott sírok halkan. Az élete csúcspontja. Komolyan gondolja. Liam nem hazudik nekem! - Most elmész, de ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Hidd el a Sors még összefog minket hozni újra, és ha ez megtörténik én ugyan úgy szeretni foglak. Sőt ha még egyszer megkaparintlak, soha többet nem foglak elengedni. - érzem, hogy sír. És most nem is törli le a könnyeit. Hagyja lefolyni őket és még csak nem is szégyenli. Miattam sír.
- Ígéred? - nézek fel rá. A szemei csillognak a könnyektől, de mindezek mellett mosolyog. - Ígéred, hogy ugyan úgy barátok maradunk ha egyszer viszont látjuk egymást? Olyan lesz minden mintha soha el sem váltunk volna?
- Megígérem Mira! Te utánozhatatlan vagy, és senki nem tudja átvenni a helyed a szívembe mivel neked vip jegyed van. - kezd el játszani az egyik tincsemmel, de tekintetét le sem veszi az arcomról. Elpirulok miközben hangosan nevetek és a nyakába ugrom majd szorítom magamhoz annyira amennyire csak tudom.
- Kisujj eskü? - kérdezem pimaszul és felé nyújtom a kisujjamat. Elneveti magá, de azért felém nyújtsa és összekulcsolja.
- Kisujj eskü! - bólint. - Mi örökre barátok maradunk, ezt ne feledd! - mondja és egy hatalmas puszit nyom az arcomra. Majd ölelkezve állunk és csak szorítjuk egymást. Igen, mi határozottan örökre legjobb barátok maradunk...

| Chapter Thirty - Three |

Hellóóó!!!!!!!!!!!! Őszintén megmondva mikor régebben naponta hoztam a részket sokkal többi visszajelzést kaptam, pedig akkor is ugyan úgy volt iskola, meg hétköznap meg minden :s szóval nem értem, de nem is baj :D A részek akkor is jönnek ezerrel xD komizniiiiiiiiiii

- Hogy mi van? - Liam amilyen közel ült hozzám, most gyorsan elhúzódik tőlem, majd leveszi rólam a tekintetét és maga elé mered miközben tanácstalanul a hajába túr. Már jó fél órája itt van, de csak most veszem észre, hogy a haja újra göndör, ami nála furcsa ugyanis amióta bekerült az X-Factorba azóta újra kivasalja. Viszont most megint olyan göndör tincsekkel hódít mint mikor az elmegyógyintézetben voltunk és állandóan hajvasalóért könyörgött mindenkinek, de senki nem figyelt rá, mivel veszélyeztett tárgynak volt minősítve az eszköz. Az én véleményem még mindig ugyan az mint akkor volt, neki határozottan jobban illik a göndör haj mint az egyenes. Lehetséges, hogy most csakis az én tiszteletem miatt hagyta újra begöndörülni. Ha pedig ez valóban igaz, akkor még pocsékabb barátnak tartom magam mint eddig. Hisz tényleg az vagyok - a világon a legrosszabb barát, aki érzések nélkül a pofájába mondja az állítólagos legjobb barátjának, hogy Amerikába költözik. Amilyen örömmel jött, most annyira elment a kedve még az élettől is. Látszik rajta, hogy totál lesokkolta ez az információ. Lényegében mióta közöltem vele, hogy a családommal elköltözünk azóta még csak megszólalni sem képes. Nem vagyok meglepődve ezen a viselkedésén. Sőt én azt hittem, hogy tombolni fog. Esküszöm még az is jobban esne mint az, hogy nem szól. Nem szeretem mikor nem beszél hozzám ugyanis tudom, hogy akkor magába fojtja a fájdalmát. Neki pedig ezt nem szabad csinálnia. Az összes dühét ki kell magából adnia ugyanis Ő ezzel vezeti le a feszültségét. Ha pedig nem beszél hanem csak magában töpreng, akkor súlyos következményei is lehetnek, mint például mikor nem tudta feldolgozni a bátyja halálát. Azt pedig nagyon nem akarom, hogy miattam kerüljön vissza az elmegyógyintézetbe. A percek telnek, neki pedig csak nagy sokára esik le, hogy mit is mondtam neki valójában. Vagy pedig lehet, hogy még fel sem fogta rendesen. - Elköltözöl? - és azzal feláll majd elkezd fel - alá járkálni a szobámba. Nem érdekli, hogy éjjel van és már rég aludnunk kellene. Őszintén engem sem érdekel.
- Nagyon utálsz? - kérdezem csendesen majd lehajtom a fejem. Rosszul érzem magam. Egy barátom van és azt is épp elveszíteni készülök. Ez van. Úgy látszik nekem az van megírva, hogy örökre magányos maradjak. Szar egy életem van.
Érzem, hogy felém sétál, majd letérdel elém végül pedig két kezét az arcomra teszi, hogy utána tudjon maga felé fordítani. Látszik rajta, hogy fáj neki ez az egész, ezért legszívesebben elsírnám magam. Nem akarok neki fájdalmat okozni, mégis azt teszem. Tudtam én, hogy később kellett volna elmondanom.
- Milyen kérdés ez? Dehogy utállak Mira! Pláne nem ilyen miatt. - aprón elmosolyodik és a hüvelykujjával lágyan megsimogatja az arcomat. Megnyugodok, de még mindig utálom magam.
- De elköltözöm és Amerikába, Te pedig itt maradsz. - nyöszörgöm fájdalmasan és akaratom ellenére is elerednek a könnyeim. Liam ezt mikor meglátja gyorsan letörli , majd azt veszem észre, hogy a karomnál fogva húz le magához, majd pár másodperc múlva az ölében landolok a fejemet pedig a mellkasába fúrom, miközben Ő a derekamat simogatja és úgy próbál nyugtatni.
- Megoldjuk - suttogja alig hallhatóan és szerintem magát is ezzel próbálja nyugtatni. - Mi mindent megoldunk! - egészíti ki magát pontosabban. Fájdalmasan felzokogok ezen a gondolatán.
Ezt mégis, hogy oldjuk meg? Sehogy! Ez nem olyan kis apróság amit kis gondolkodással meg tudunk oldani. Mondjuk ha lenne valamelyikőnknek egy magángépe, akkor nem lenne gond hetente Amerikából Angliába,- vagy pedig fordítva - utazgatni. De jelenleg még csak gyerekek vagyunk. Talán ha Liam nagyon nagyon híres lenne akkor ez a probléma megoldódna. Jelenleg azonban nem úgy néz ki mint akiért milliók rajonganak. Az X-Factor még senkit nem tett milliárdossá. Esetleg ha a banda valakitől kapna egy lemezszerződést, és ha kiadják az albumot listavezető lenne, akkor természetesen milliók landolnának a zsebébe. De a One Direction hol van még ettől? Nagyon messze. Senki nem ígért nekik lemezszerződést. Senki nem hívta őket turnézni, hogy ők legyen az előzenekar. És ez normális is. Most épp a döntőre készülnek, és ha azt megnyerik akkor beszélhetünk sikerről. Addigra azonban én már New Yorkban leszek.
- Ez most nem olyan egyszerű...- szipogom. Liam erősebben szorítja a derekam, szinte már fáj. Mintha valami rosszat mondtam volna. Talán számára rosszat is mondtam. Hisz úgy hangzott mintha én már feladtam volna. Úgy hangzottak a szavaim mint aki beletörődött abba és elfogadta azt, hogy elköltözik. Nem törődtem bele. Mármint akkor bele törődtem volna, hogyha teszem azt Liam is velünk jöhetne. Mennyivel jobb lenne. Akkor még örülnék is neki, hogy New Yorkba fogok élni. Liammel minden más lenne ott. De így? Megint új környezet, iskola, emberek. Ezt nem nekem találták ki. Még mindig nem vagyok az a barátkozó típus. Radásul az évek alatt teljesen elangolosodtam. Rögtön kifogják szúrni az ottani emberek, hogy én brit vagyok. Megint lesz mivel cikizniük. Éljen a brit akcentus.
- Nem veszíthetlek el! Pláne nem most...nekem szükségem van rád. - húzódik el tőlem és akkor veszem észre, hogy a szemei csillognak a feltörekvő könnyektől. Nem szólok semmit, ugyanis nem akarom, hogy zavarban legyen az miatt mert megláttam, hogy sír. Még mindig nem tartom cikinek ha egy fiú sír. Mellesleg már amúgy is láttam Őt sírni, nem is egyszer. Azonban Ő még mindig hülyén érzi az miatt magát ha sír. Ezért mikor észreveszi, hogy figyelem a kezeivel gyorsan megtörli a szemeit. De még az sem segít. A könnyei csak ki akarnak folyni a szemeiből. - Megígértük, hogy örökre együtt maradunk. Erre Te most közlöd velem, hogy elmész. Számomra ez nem egyszerű.
- Elhiheted, hogy nem az én ötletem volt! - mondom komoran. Miért érzem úgy, hogy ebből veszekedés lesz? Úgy viselkedik mint aki engem hibáztat az miatt, hogy a szüleim úgy döntöttek, hogy az egész család visszaköltözik Amerikába. - Jesszusom Liam, remélem nem hiszed azt, hogy én akarok megszabadulni Tőled ?! - kérdezem szörnyülködve. Elhúzza a száját.
- Mi van akkor ha már nem is akarsz a barátom lenni többé, mivel úgy érzed, hogy elhanyagollak?
- Miért érezném úgy, hogy elhanyagolsz? - vonom fel a szemöldökömet kérdően. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem éreztem már úgy, hogy kezd megfeledkezni rólam. Sőt nem is olyan rég éreztem ezt. Pontosan akkor mikor egy csomószor hívtam, de még arra sem volt hajlandó, hogy visszahívjon. Aztán ott volt az - az eset is mikor videóhívást folytattunk, majd megjelent nála az a lány akinek azt mondta, hogy szereti, viszont nekem nem volt hajlandó elmondani, hogy ki is volt az - az idegen csaj akinek nem láttam az arcát. Így bele gondolva tényleg érezhetnénk úgy, hogy elhanyagultuk egymást. Külön életünk van, külön álmokkal. Neki most az éneklés az első és az, hogy a bandájával megnyerjék a versenyt. Míg számomra az a fontos, hogy az iskolába tudjak bizonyítani és beilleszkedni. - Oké, való igaz, hogy mind a ketten megváltoztunk mióta Te bekerültél a műsorba. De ez szerintem természetes. Sőt számítanunk is kellett volna arra, hogy neked is más lesz a fontos és nekem is. - mászok ki az öléből és vissza ülök az ágyamra. Nem érzem úgy, hogy most közel akarok lenni hozzá. Már így is eléggé szívszorító ahogy csalódottan pislog felém. Lehet picit durván fogalmaztam, de ez az igazság.
- Beismerem, hogy múltkor azért nem hívtalak vissza mivel úgy gondoltam, hogy a bandának kell most a legfontosabbnak lennie a számomra, de aztán meg is bántam, hogy téged háttérbe szorítottalak. Ne haragudj rám ez miatt Mira! Esküszöm soha többet nem fog még egyszer megtörténni, hogy nem veszem fel neked direkt a telefont. - érinti meg az ujjaimat. Az eszem eldobom. És megint Ő az aki bocsánatot kér tőlem. Könyörgöm semmi durva dolgot nem csinált. Egyszerűen csak nem vette fel a telefont. Megesik. Nem haragudtam meg érte ez miatt. Viszont Ő ezt nem tudja. Talán most azt is elmondja, hogy ki volt az a lány akinek azt mondta, hogy szereti. Fene vigye el a kíváncsi természetemet.
- És mi van azzal a csajjal, akinek nem voltál hajlandó elmondani nekem a nevét, és akitől úgy búcsúztál el, hogy szereted? - kérdezem kíváncsian összekulcsolt kezekkel. Meglepődik és zavartan elkezd az ujjaival játszani időhúzás képpen.
- Ő egy...lány volt - nyögi ki. Összeszűkítem a szemeimet annyira amennyire csak tudom. - Nincs jelentősége.
- Ha becsajoznál elmondanád? - kínosan felnevet, mintha félne az ilyen dolgokról beszélni. Pedig tudom, hogy volt már barátnője. És akkor mi van? Helyes srác megteheti, hogy csajozzon.
- Igen Mira, elmondanám. Viszont nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy erről beszéljünk - húzódik egy apró mosoly a szájára. Boldogan tapsolok egyet. Nincs barátnője. Na, nem mintha engem nagyon izgatna, hogy jár e valakivel vagy nem. Néma csend áll be közénk. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnák még. - Szóval New York. - köszörüli meg a torkát. Bólintok. - Mikor indultok? - basszus, erre most mit válaszoljak? Azt, hogy akkor mikor az X-Factor döntője lesz, és amit megígértem neki, hogy ott leszek?
- Szombaton. - mondom félénken. Szája szétnyílik a pupillái kitágulnak és megint szomorúság lesz úrrá az egész arcán. Miért nem tudom befogni a számat?
- A döntő napján? - kérdezi csalódottan. Ismét bólintok. Arcát a tenyerébe temeti, mire én a vállára teszem a fejem és most én vagyok az aki elkezdi a hátát simogatni. Utálom magamat. Nálam pocsékabb barát nem is létezik a világon.
- De csak kora reggel, szóval esetleg ha akarsz...esetleg...- igen, azt akarom, hogy kisérjen ki. Vele akarok lenni mikor felszállok arra az átkozott gépre! Ő az egyetlen akitől el tudok búcsúzni. Sőt lehet, hogy soha többé nem is fogunk találkozni.
- Kérned sem kell - mintha a gondolataimban olvasni. - Meg sem tudnám állni, hogy ne kísérjelek ki a reptérre. - puszil bele a hajamba és ismét feszült csend áll be közénk. Álmosító a helyzet és ezt Ő is észre veszi. A karomnál fogva húz bele az ágyamba majd fekszik mellém miközben én felé fordulok a kezeit pedig a derekam köré fonódnak. Fejemet a mellkasán pihentetem és úgy nyom el az álom. Egyikőnket sem érdekli, hogy most fordult elő olyan először, hogy együtt alszunk, sőt szerintem utoljára. Nyugodtan alszunk és semmi mással nem törődünk.
Reggel egy hangos ajtócsapódásra ébredek fel és Liam is velem együtt. Én rögtön kiugrom az ágyból, majd Liam is felkel velem együtt. Mind kettőnkön a tegnapi ruháink vannak, de nem foglalkozunk vele. Álmos fejjel rohanunk le a fölszintre, majd állunk meg a konyhába. A család csodálkozva pislognak Liamre. El is feledkeztem róla, hogy senki nem tudja azt, hogy a fiú nálunk aludt.
- Olyan édesen aludtatok együtt! - mondja vigyorogva Jessie. Én fülig elpirulok a mellettem álló Liam pedig csak zsebre dugja a kezeit. Zavarban van, de nem szól semmit.
- Mikor érkeztél? - állít neki anya, majd egy csontropogtató ölelésben részesíti a fiút.
- Éjjel - válaszolja Liam. - Késő volt már így nem akartam felébreszteni magukat. Viszont muszáj volt nekem lennem az elsőnek aki felköszönti Mirát. - böki meg játékosan a vállamat.
- Igazán szólhattál volna! Akkor a kedvenc ételeidet készítettem volna. - mondja csalódottan anya.
- Ne fáradjon Mrs. Nelson. Nem maradhatok sokáig. Sőt mindjárt indulnom is kell mivel senkinek nem szóltam, hogy eljövök. - néz rá a telefonjára amin máris egy csomó nemfogadott hívás van. El tudom képzelni, hogy most mindenki őt keresi. Ez is csak Liam lehet, hogy szó nélkül lelép. Ráadásul miattam.
- Először megreggelizel, majd utána elmehetsz! - mondja parancsolóan apa és az egyik üres székre mutat. Liam nem ellenkezik leül pontosan Jessie mellé, aki felől pár másodperc múlva egy vaku villan. Liam értetlenül pislog a mellette ülő lányra aki csak vigyorog.
- Kellett egy közös kép veled! Tudod Te, hogy a One Direction milyen menő a csajok körében az egyetemen? - forgatja meg a szemeit Jessie miközben az előbb készített képet nézegeti.
- Most már tudom. - kuncog fel Liam.
Ez az a pillanat mikor megint úgy érzem magam mint régen. Mikor semmi gondunk nem volt, csak egymás társaságát élveztük és azt terveztük, hogy milyen lesz a jövőnk ketten...

| Chapter Thirty - Two |

Hi!! Igen, igen nem hazudtam :D Mondtam, hogy naponta fognak érkezni a részek :P azért egy picit aktívabbak is lehetnének, de ha nem az sem baj xD Azért remélem, hogy a részek tetszenek...szóval komizni éééééééééér

- Mi az, hogy elköltözünk? - sápadok le és a szüleimre nézek, de eszükben sincs vissza nézni rám. Anya még mindig Jessievel van elfoglalva, vagyis azzal, hogy tudja vissza nyomni a székére, de a lány hajthatatlan. Teljesen kifordult önmagából. A haja kócos és a szemei ki vannak sírva. Totál hiszti roham. Eddig csak akkor szoktam őt így látni viselkedni mikor elveszítettek egy kosármeccset. De most semmiféle meccsük nem volt, ugyanis az egyetemen épp vizsgaidőszakuk van.
Na, várjunk csak. Apa közli velem, hogy a nagyi beteg és nincs ki gondozza. Utána nem mond semmit, viszont a nővérem elkezd ordibálni miszerint Ő nem költözik Amerikába. Amerika, - vagyis New York, - egyet jelent a nagyi otthonával. És ha már most tényleg nem tud gondoskodni magáról, és csakis az apámra számíthat, akkor akár igaz is lehet Jessie állítása, vagyis az, hogy az Államokba költözünk. És ha ez tényleg igaz, akkor nekem itt kell hagynom Liamet. Basszus!
Amerika Angliától több órás repülőútra van egymástól. Sőt még időeltolódás is van! Ha tényleg elköltöznénk nem tudnék vele naponta beszélgetni, ugyanis mindig más időben lennénk. Sőt így legalább tudom, hogyha véget ér a műsor, akkor Liamnek megint több szabadideje lesz és akkor akár hetente többször is fogunk tudni találkozni. Azonban ha most kiderül, hogy tényleg elköltözünk, akkor még csak havonta sem fogunk tudni találkozni, mivel neki a banda mellett nem lesz ideje eljönni hozzám, sőt én sem fogok tudni havonta haza repülni Angliába. Mi lesz így velünk?
Nyugi Mira, még semmi sincs eldöntve. A szüleim nem válaszoltak semmit Jessie kifagadására így lehet, hogy megint csak a nővérem értette félre a dolgokat. És ha beteg a nagyi akkor mi van? Fogadnak fel hozzá egy gondozót és máris minden meg van oldva úgy, hogy nekünk még csak el sem kell hagynunk Manchestert.
Nem hittem volna, hogy egyszer majd pont én fogok olyat mondani, hogy szeretem a várost, sőt az országot. Pár hónappal ezelőtt ha felmerült volna a szüleimnek a gondolat, hogy újra vissza költözünk Amerikába, akkor rögtön rohantam volna összepakolni a cuccaimat, és a legkorábbi géppel indultam volna New Yorkba.
Szerettem ott élni, mivel eléggé normális életem volt. A sulimban sem kezeltek úgy mintha egy fertőző betegség lennék. Igaz nem voltak barátaim, de nem bántalmaztak. Ha ott maradtunk volna, akkor szerintem már rég egy lemezszerződés büszke tulajdonosa lennék, mivel ott soha senki nem tartott tehetségtelennek, és a sulimban is rendszeresen léptem fel különféle rendezvényeken, ahol az embereknek tetszett a fellépéseim.
Azonban most határozottan még csak meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg újra vissza költözhetnénk. Az ok pedig Liam. Megígértük egymásnak, hogy örökre együtt maradunk és mindenben segítjük egymást. Nem hagyhatom csak úgy cserben, hisz annyi mindenen keresztül mentünk már mi ketten. Ha most én közlöm vele, hogy elmegyek, akkor hazugnak fog tartani és csalódott lesz. Lehet soha többet szóba sem fog akarni velem állni, mivel megszegtem az ígéretemet. Hisz Ő az aki naponta felhív. Ő az aki csak akkor nyugszik meg ha hallja a hangom, mivel én vagyok az egyetlen akire bármiben számíthat, ugyanis én soha nem lököm el magamtól. Nekem az összes gondját el meri mondani mivel tudja, hogy valamit közösen kitalálunk. Én vagyok az egyetlen akiben ennyire megbíz, akire az életét rá merné bízni. Erre fő, most mégis én leszek az aki majd a legnagyobb fájdalmat adom neki. Ez nem történhet meg! Én sehová nem költözöm.
- Mira...- kezdi apa, de én felemelem a kezem, hogy ne beszéljen tovább. Már rosszul kezdődik.
- Könyörgöm mondjátok azt, hogy Jessie csak képzelődik, vagy pedig hazudik. Mi nem költözhetünk vissza Amerikába! - nyögöm ki fájdalmasan a mondatokat. Nem bírok ránézni a szüleimre. Azt akarom, hogy cáfolják meg ezt az egészet. Nem lehet a nővéremnek igaza!  Azonban a szüleim nem mondanak semmit ami náluk nagyon nem jó jel. Mikor anno közölték velünk, hogy Angliába költözünk akkor is pontosan ugyan így viselkedtek. Akkor sem örültem a döntésüknek.
- Sajnálom kicsim, de már döntöttünk - suttogja apa szomorkáson. Szerintem nem is szomorú. Hisz Ő vérbeli amerikai, egy csomó barátja meg rokona van ott. Miért is sajnálná Angliát, itt nincs senkije, csak mi. - Két hét múlva költözünk, ugyanis akkor állhatok munkába. Már a repjegyeket is megvettem. - két hét? Repjegyek? Szóval ők már ezt rég tudták, csak nekünk nem szóltak. Jessie még hangosabban felzokog és az asztalra hajtsa a homlokát. Kedvem lenne nekem is sírni.
- De mi már ide tartozunk! Hogy merészeltetek helyettem dönteni? Mi van velem? Az én életemmel?! - minden erőmre szükségem van, hogy ne sírjam el magam. Minek sírjak, úgysem hat meg senkit sem. Itt már minden veszve van. - Mit fogok mondani Liamnek? - ez a legfontosabb kérdés a számomra. Mégis, hogy mondjam el neki, hogy elköltözök? Bele sem merek gondolni, hogy mit fog ehhez az egészhez szólni. Pedig előbb vagy utóbb beszélnem kell vele. Hisz két hetem maradt.
- Biztos megérti. - mondja anya biztatóan. Felhorkantok és felállok az asztaltól. Úgy gondolom, hogy nincs miről beszélnem a szüleimmel.

|||

Tekintetem az éjjeliszekrényemen pihenő naptárra szegeződik, majd mikor meglátom a dátumot rögtön el is húzom a számat. Pár óra múlva tizenöt éves leszek. Soha nem vártam a születésnapomat, de most még inkább nem. Már csak egy hét maradt a költözésig. És én még mindig nem tudok beletörődni. Ami pedig még ennél is szörnyűbb az-az, hogy Liamnek még mindig nem bírtam elmondani, pedig beszéltem vele. Sőt most még jobban istenít, ugyanis az általam kiválasztott dallal az elsők között jutottak tovább így biztos helyük van a legjobb háromba. Annyira lelkes az miatt, hogy esetleg még meg is nyerhetik a versenyt. Azt tervezgeti, hogy a döntő napján én is részt veszek az élő műsorban. A gond az, hogy az utolsó műsor akkor lesz mikor én már az amerikába tartó gépemen fogok ülni. Fogalmam sincs, hogy fogom közölni vele. Képtelen vagyok megmondani neki.

Egy szomorú sóhaj hagyja el a számat, majd egy ügyes lendülettel hátra vetem magam és szétterülök az ágyamon és elkezdem a plafont bámulni. Az egész házban csend uralkodik, ugyanis már késő van és mindenki korán kel. Csak én vagyok képtelen aludni. 

Hirtelen halk mocorgást vélek felfedezni az ablakom előtt. Mintha megcsíptek volna olyan ügyességgel ülök fel és bámulok ki a sötét ablakon. Valaki van az ablakom előtt! A telefonom rezegni kezd, ami azt jelenti, hogy pontosan éjfél van - vagyis hivatalosan tizenöt éves vagyok. Nem tudok ezzel foglalkozni most. Az alak árnyéka még mindig jól kivehető. Menten szörnyet halok ha az a valmi be akar törni pont az én szobámba. Fel vagyok már készülve a legrosszabbra, mikor halk kopogás töri meg a csendet. A betörők mióta kopognak? Kíváncsian mászok ki az ágyamból és indulok el az ablakomhoz, hogy tudjam elhúzni a függönyt és találjam szembe magam Liam vigyorgó arcával.

- Liam? - kérdezem döbbentem, majd rögtön kinyitom az ablakot, hogy tudjon bemászni. Fogalmam sincs, hogy hogyan mászott fel a szobám ablakába, úgy ahogy azt sem tudom, hogy mit keres itt az éjnek évadján mikor neki Londonba kellene lennie. - Mit keresel itt? - nem válaszol, helyette szorosan magához húz és megölel. Nem ellenkezem, de mégis kellemetlenül érzem magam. Kicsit sem voltam felkészülve a megjelenesére. Na nem mintha nem örülnék neki. De nagyon is örülök neki, hisz már hetek óta nem találkoztunk, de akkor is meglepett.

- Én akartam lenni az első aki felköszönt - mondja sugarzó tekintettel. Mindig meg tud valamivel lepni. Nem hiszem el, hogy nem feltkezett el a születésnapomról. Eddig csak a családom foglalkozott ezzel. Habár mondhatom azt, hogy már Liam is a családhoz tartozik, mivel a szüleim úgy tekintenek rá mint a harmadik gyerekükre. - Boldog Szülinapot Mira! - húz ismét magához, de ezútta egy hosszú és nyálas puszit nyom az arcomra. Undorodva elhúzom a számat, ugyanis tudom, hogy ezt most direkt csinálta mivel tudja, hogy mennyire utálom mikor valaki összenyálazza az arcomat.
- Te képes voltál csak azért eljönni hozzám, hogy tudj felköszönteni? - kérdezem csodálkozva mikor elhúzódok Tőle.
- Pontosítok, hogy én legyek az első aki felköszöntelek! - húzza ki magát és büszkén és azzal egy időben a kezembe nyom egy csomagot. Először azt hiszem, hogy egy könyvet vett mivel olyan az állaga, de mikor kicsomagolom rögtön rájövök, hogy ez sokkal több mint egy könyv. Egy fotóalbumot készített, amiben egy csomó közös képünk van, sőt az egészben csak a rólunk készült képek szerepelnek. A sírás szélén állok, és Liam ezt észre is veszi. - Az egészet én csináltam, ugyanis úgy gondoltam, hogy így az igazi. Hisz rólunk szól - mutat a könyvre mosolyogva. Nem bírom tovább. A mellkasába fúrom a fejem és ott pityergek csendesen. - Jó, lehet béna lett az egész, mivel nem vagyok egy nagy művész, de én szeretek személyes dolgokat ajándékozni. - magyarázza.
- Ez életem legklasszabb ajándéka! - szipogom mikor elhúzódok tőle.
- Akkor miért sírsz? - érint meg egy kósza könnycseppet az arcomon. Nem hiszem, hogy pont ez a legalkalmasabb pillanat, hogy közöljem vele azt, hogy elköltözünk és kitudja, hogy mikor fogunk ismét találkozni.
- Megleptél. - vonom meg a vállam és reménykedek benne, hogy beelékszik ezzel a válaszommal.
- Ez is a tervem része volt - mondja jókedvűen és leül az ágyamra. - Rettentően hiányoztál már Mira. - suttogja és a kezem után nyúl, hogy tudjon lehúzni maga mellé.
- Te is nekem, de azért igazán szólhattál volna, hogy ma jössz. Azt hittem, hogy egy betörő van az ablakom előtt. - ütöm meg játékosan a vállát.
- Betörő? - nevet fel hangosan, de én lepisszentem ugyanis nem akarom, hogy a szüleim felébredjenek. - Azért másztam fel hozzád mivel nem akartam az egész házat felverni. - magyarázza egyszerűen. Logikus.
- Hogy- hogy el tudtál jönni Londonból? - kíváncsiskodom.
- Egy napi próbát kihagyhatok - vonja meg a vállát. - Amúgy is személyesen akartam közölni veled, hogy mikor lesz a döntő, akkor Te és a szüleid meg Jessie is tökéletes helyet fogtok kapni. Szóval végre élőben is fogsz látni. Hát nem szuper? - a szívem szorul össze mikor ezek a mondatok elhagyják a száját. Már a helyünk is megvan. Mi pedig nem leszünk ott. - Mi a baj? - veszi rajtam rögtön észre, hogy valami nincs rendben. - Ugye nem történt semmi? - kérdezi, majd mielőtt bármit tudnék szólni elkapja a csuklómat és felhúzza a pólómat. Tudom mit hisz, de amire ő számít az nincs. Vagyis nem vagdosom magam. Mégis miért tenném?
- Ugye itt alszol? - próbálom elterelni a témát.
- Mit nem mondasz el? - vonja össze a szemöldökét kérdően. Nyelek egyet. Ez az a pillanat mikor mindent el kelle mondanom neki? Rontsam el ezt az egész tökéletes pillanatot? Nem hazudhatok többet neki.
- A nagyim haldoklik - kezdem és a fülem mögé tűrök egy hajtincsemet. Liam érdeklődve figyel. - A szüleim pedig ez miatt úgy döntöttek, hogy vissza költözünk Amerikába...- nyögöm ki nagynehezen, Liam pedig lesápad...

| Chapter Thirty - One |

Hey!!!! Ismét új rész :D igazából nagyon gondolkozom rajta, hogy naponta lesz rész...az ok egyszerű, tegnap elkezdtem dolgozni az új törimen és alig várom, hogy megoszthassam veletek :3 de ebből a törimből még mindig van körülbelül 27 fejezet....szóval egy kicsit felgyorsítom a tempót..nem érdekel ha nem lesznek komik, nem érdekel semmi, szóval napontai részek várhatóak ha fel tudom tenni, de szerintem feltudom ;) komizni meg ilyenek :D

| MIRA NELSON |

- Tegnap hívtalak, de nem vetted fel - húzom el a számat kelletlenül, miközben Liam meglepett arcát nézem a laptopom kijelzőjén. Hétfő este van és ezt a videóbeszélgetést terveztük már hetek óta, ugyanis csak ez az egy estéje szabad, mikor tényleg úgy tudok vele beszélni, hogy még láthatom is, - igaz csak képernyőn keresztül, de jobb mintha csak a hangját hallanám. Hosszú hetek óta csak telefonon keresztül tudtunk beszélgetni, de tegnap fordult elő először olyan, hogy nem vette fel a készülőket mikor hívtam. Nem gondoltam semmire rosszra, ugyanis tudom, hogy milyen zsúfoltak lettek a mindennapjai a műsor miatt. Én akartam ezt nem? Igen, csak arra nem gondoltam, hogy majd ennyire hiányozni fog. Fene sem gondolt bele abba, hogy új iskolát kezdek, ami miatt semmi másra nem marad időm, - még a legjobb barátomra sem.
Mikor én kiestem, Liamet pedig betették egy bandába úgy váltunk el, hogy én minden héten vele leszek és végig fogom nézni élőben a produkciójukat. A műsor lassan a vége felé közeleg, de én még egyszer sem láttam élőben fellépni, ugyanis esélyem sincs felutazni Londonba. Tudom, hogy ez a dolog nagyon is fáj neki mivel hallom a hangját. Senki nem szurkol neki. Egyedül van. Nem mondja, de tudom. Valahogy az sem tesz boldoggá, hogy az a négy fiú akik egyben a bandatársai, mellette állnak. Azt mondja, hogy jó barátok lettek, sőt a legjobbak. Nem tudom. Ha arra gondolok, hogy még mindig egy elmegyógyintézetben kellene ülnie, megrémülök. Csakis én miattam engedték ki onnan és azzal az ígérettel, hogy ha valami gond van rögtön szólunk. De így, hogy vegyem észre ha valami baja van? Telefonon keresztül akár mit hazudhat. Talán pánikra még semmi okom. Minden héten megnézem a tévében és ahogy fellép a színpadon határozottan nincs semmi baja. Sőt inkább szárnyal a boldogságtól miközben énekel. Ez jó jel nem? De mi van akkor ha véletlenül megint minden kezdődik elölről? Valakinek elmondta a múltját? Van egy olyan érzésem, hogy nem. Szar, hogy erről a négy fiúról semmit nem tudok. Látszólag jó hatással vannak Liamre. Komolyan úgy aggódok érte mintha a fiam lenne.
A képernyőn keresztül is látom, hogy rosszul esett neki ez a megjegyzésem. Biztos abban reménykedett, hogy nem fogom felhozni neki azt, hogy tegnap nem válaszolt a hívásaimra. Volt valami oka az biztos. Nekem azonban akkor is furcsa. Eleve a kinézete is megváltozott. A haja teljesen egyenes. Hiányoznak a göndör fürtjei! Azokkal olyan egyedi volt. A mostani kinézetével meg határozottan úgy néz ki mint egy menő sztár. Habár számára ez a lényeg nem? Az X-Factor nagy szenzációi akikért már fél Anglia rajong. Nem csoda. A One Direction a fiatalság fő megtestesítője. Viccesek, aranyosak, cukik. A tini lányoknak pedig több sem kell.
- Tudom láttam, és vissza is akartalak hívni, de nem akartalak felébreszteni - húzza el a száját szomorúan. A szemeim meglepetten húzódnak fel a homlokomig ugyanis elég fura magyarázat volt ez most tőle. Felébreszteni? Miért kellett volna engem felébresztenie ahhoz, hogy beszélni tudjon velem? Tudom, hogy napi szinte próbálnak, de mindig van ideje, és az estéi álltalában szabadok. Hisz mindig azt szokja dicsekedni, hogy milyen klassz programokat szerveznek a fiúkkal. És igen mondhatjátok rám azt, hogy irigy vagyok, mivel egy hete tényleg az voltam rá, mikor bejelentette nekem azt, hogy megy a Harry Potter új filmjének a vörös szőnyeges bemutatójára. Először azt hittem, hogy csak engem akar szívatni, de mikor az esti hiradóban mutatták a vörös szőnyeget és megláttam ott Liamet, a kukorica amit épp akkor ettem a torkomra futott és negyed óráig nem tudtam beszélni a legjobb barátom miatt. Liam részt vehetett egy igazi vörös szőnyegen, ráadásul kezet foghatott Daniel Radcliffel is! Az én álompasimmal! Soha nem fogom megbocsájtani Liamnek, hogy még egy szaros autogrammot sem volt képes kérni nekem, pedig tudta nagyon jól, hogy oda meg vissza vagyok a fiútól. Határozottan állíthatom, hogy múlt héten történt meg velem először, hogy sajnáltam azt, hogy kiestem a műsorból. Még ha nem is nyertem volna meg a teljes versenyt, de hogyha bekerültem volna az élő műsorba rögtön megváltozott volna az életem. De sajnos én még nem vagyok felkészülve a hírnévre ami a tömeggel jár együtt. Az új iskolámba sincsenek barátaim mivel még mindig távolságtartó vagyok. - Totál káosz van most épp a bandában. - teszi hozzá mérgesen. Nocsak, ez érdekes. Sőt úgy látom ma este egy hosszú beszélgetés fog kezdődni kettőnk között, ugyanis ahogy észre veszem sok minden nyomasztja a lelkét. Pedig nekem reggel suli van, de eszembe sincs ezt közölni vele. Ha kell inkább le sem fekszem miatta. Nekem megér annyit, meg aztán így utána tudni fogom, hogy tényleg minden rendben van körülötte. Ó, ez megint olyan anyáskodó volt. És, még, hogy rá mondják azt, hogy Daddy Direction. Ő tuti, hogy nem apáskodik senki felett, viszont én határozottan azt csinálom felette.
- Mi történt? - kérdezem kedvesen. Liam először nem válaszol, csak időhúzás képpen megigazítja a hasán a laptopját. Annyira lusta már, hogy az ágyból laptopozik. Talán lehet fáradt, ugyanis hatalmasokat pislog. Sőt mikor épp én beszélek akkor ásít. - Mikor aludtad ki magad utoljára rendesen? - vonom kérdőre élesen. A kérdésemen fülig elvigyorodik.
- Pár napja, de nyugi, megígérem, hogy ma rendesen kialszom magam, anyuci! - kuncog fel jókedvűen, de a hatás kedvéért az anyuci megnevezést jól kihangsúlyozza. Nem nyugtott meg, ugyanis szerintem ma sem fog aludni. Mégis mi a frászért nem engedik Őt aludni? Nem látják rajta, hogy fáradt?
- Gondok vannak a bandával? - eddig ha beszélgettünk én soha nem hoztam fel a bandát. Félre értés ne essék nincs semmi bajom a másik négy sráccal. Na nem mintha nagyon tudnék róluk véleményt nyilvánítani, ugyanis eddig csak a tévé vagy számítógép képernyőjén láttam Őket. Ha Liam nem lenne közöttük szerintem hidegen is hagynának. Nem nagyon rajongok a mai tini bandákért, így az Ő életüket sem követem nyomon. Meg aztán Liam már rögtön az elején tett is róla, hogy maradjak távol a négy sráctól. Mi volt a ok? Nos a barátom szerint én nem vagyok közéjük való, így jobb ha tisztes távolságba maradok Tőlük. Ezt akár, hogy lehet értelmezni. Persze én próbáltam a jót meglátni benne. Megmarad a nyugis életem és senki nem fog azzal zaklatni, hogy mit tudok Liamről és a múltjáról. Vélemény ide vagy oda, Liam közéjük tartozik így nekem el kell fogadnom a One Directiont.
- Megrekedtünk - sóhajt fel és kínosan felnevet. Értetlenül pislogok a kamerába. A műsor még csak pár hetet tart, de Ők máris megrekedtek. Mégis, hogy tudtak megrekedni? - Igen, megrekedtünk volna ha tényleg nem tudnánk, hogy milyen dalt adjunk elő. De nálunk nem ez a helyzet! - csattan fel és mérgesen rácsap a párnájára. Örülök neki, hogy nem fejhallgatón keresztül beszélgetek vele, ugyanis mostanra már halláskárosult lennék a kis akciója miatt. - Képtelenek vagyunk megegyezni. A heti téma a modern zene, de mi eddig csak kalaszikusokkal léptünk fel. Könyörgöm Zayn leragadt Michael Jacksonnál! Mégis Jackson, hol van a modern zenétől? - nem tudok mit hozzá szólni így hagyom, hogy tombolja ki magát. Ez mindig jót tesz neki. Amíg ő morog, hogy mennyi dalon végig rágták már magukat, de Simonnak egyik sem felet meg, addig én Jessie laptopjának a fáljait fedezem fel, ugyanis most az Ő gépjét használom mivel az enyémnek annyi lett. Egy csomó zenébe bele hallgatok és ami tetszik annak megjegyzem a címét, hogy tudjam majd lehúzni. - Hékás, mit hallgatsz, miközben én itt szenvedek? - néz bele a kamerájába csúnyán.
- Zenét! - adom meg az egyértelmű választ és küldök egy bájos mosolyt.
- Azt gondoltam - forgatja meg a szemeit, majd a fejét még közelebb teszi a kamerájához. - De milyet? - kezd el játszani az egyik billentyűvel. Tudom, hogy addig nem fog békén hagyni míg nem mondom meg neki, hogy mit hallgatok. Így rápillantok a zenelejátszóra ami kimutatja az előadót.
- Rihanna. - válaszolom egyhangúan.
- Cím? - kérdezi türelmetlenül.
- Only Girl In The World. - olvasom le a dal címét. Liam gondolkodó arcot vág, majd azt hallom ahogy bőszen elkezd pötyögni valamit. Van egy olyan sejtésem, hogy most keres rá a dalra.
- Ez a dal friss! Vagyis modern...óh Mira, én annyira imádlak! - öleli át a laptopja tetejét boldogan. Még jó, hogy nincs itt mellettem mert akkor megint úgy megölelne, hogy pár napig nem érzeném a csontjaimat. - Srácok, megvan a dal! Toljátok ide a feneketeket...- és már megint a fiúk. Kit érdekel, hogy még mindig velem folytat videóhívást, hisz megvan a dal és imád. Ezt eddig is tudtam. De miért mindig a srácoknál kell kilyukadnunk. Hallom ahogy csapódik az ajtó, Liam pedig érdeklődve kapja hátra a fejét. Talán most jön az a pillanat mikor kamerán keresztül közelről fogom látni valamelyik fiút? Na, nem mintha érdekelne. - Éppenséggel a fiúkat hívtam. - szólal meg csalódottan. Jobban figyelem a túloldalon történő jeleneteket, de senkit nem látok mivel Liam még mindig fekszik.
- Épp Niallel veszekednek, mivel véletlenül megette az összes rendelt pizzát. - egy lány hang csendül fel. Egy csaj van a szobában! Mégis ki ez és én még miért nem hallottam róla? Gyűlnek a furcsaságok Liam körül.
- Nem szólnál nekik, hogy jöjjenek fel mivel megtaláltam a dalt ami tökéletes az elvárásoknak? - Liam aranyosan pislog miközben a jövevényhez beszél.
- Ha nem Te kérnéd tuti, hogy nem mennék vissza hozzájuk. De mivel rólad van szó...- a lány felnevet engem pedig hányinger kerülget. Á, ne is foglalkozzatok azzal, hogy én az egészet végig hallgatom. Liam becsajozott? Ez a csaj határozottan flörtölt vele!
- Én is szeretlek! - mi a franc? Szereti? Liam azt mondta, hogy szereti? Hé, ezt eddig csak nekem mondta?! Én voltam az egyetlen lány az életében! Nem akarok trónfosztott lenni. Az ajtó ismét becsukódik, majd Liam újra vissza fordul a kamera felé, de még mindig vigyorog. Viszont én a legcsúnyább nézésemmel nézek vissza rá. Na majd adok én neki. Nekem kellett volna lennem az elsőnek aki megtudja, hogy barátnője van. De nem szólt. Most ez komoly? Ennyire nem bízik bennem? - Neked meg mi bajod? - kérdezi ijedten. Válaszadás képpen felmorgok. - Mi ez a nézés?
- Ki ez a csaj? - térek rögtön a lényegre.
- Senki. - vonja meg a vállát.
- A csajod?
- Mi? Hülye vagy? Határozottan szingli vagyok!
- De szeretnéd ha az lenne, igaz? - húzom fel az egyik szemöldökömet. Csak sejtelmesen elmosolyodik. Úgy látszik boldog. - Mondj el róla mindent! Hogy hívják? Hol ismerkedtetek meg? - izgatott leszek, mivel ráfér már a srácra a boldogság. De ha ez a csaj megbántja akkor megölöm, és nem tréfálok.
- Mondom, hogy egy senki, mást pedig nem kell róla tudnod - zárja le a témát. Nem volt jó válasz. Szóval egy senki. Ha összejönnek úgyis megtudom mivel azzal lesz tele a média. - Viszont nekem most mennem kell összeszedni a bandát - mondja szomorúan. Hű, nagyon hosszú beszélgetés volt. - Köszi, hogy megint segítettél. És hamarosan találkozunk ezt garantálom mivel szülinapod lesz. - mondja mosolyogva. Tényleg a szülinapom, már el is feledkeztem róla. Édes tizenöt.
- Nem feledkeztél el róla? - kérdezem pirulva. Eddig még senki nem emlékezett a szülinapomra. Liam pedig tudja!
- Mégis, hogy feledkeznék el a legjobb barátom szülinapjáról? - kérdezi kedvesen. - De most már tényleg megyek. Vigyázz magadra Mira, holnap pedig hívlak.
- Oké. - bólintok és azzal megszakad a telefonhívás nekem pedig máris hiányzik. Annyira akarok már vele találkozni személyesen. Annyi mindent kell neki mondanom. Meg persze az is érdekel, hogy milyen az élet a menőknél. Biztos klassz dolog lehet, hogy megismerik az utcán és aláírásokat meg fényképeket készítenek vele.
Egy csalódott sóhaj hagyja el a számat mikor úgy döntök, hogy csatlakozom a családhoz vacsorázni. Mikor leérek a konyhába mindenki egyesével néz rám. Ma még nem is láttak, ugyanis pár órája értek csak haza, de én nem beszéltem velük mivel a Liemmel való beszélgetésemre készülődtem.
- Milyen napod volt? - kérdezi anya, majd önt egy pohár narancslevet. Kérdésére megvonom a vállam.
- Videókameráztam Liammel és segítettem neki kiválasztani a dalt amivel szombaton majd fellépnek. - újságolom. Szerintem ez volt a nap fénypontja. A suliban semmi izgis dolog nem történik. Ott mindenki csak a tanulásra koncentrál. - Na, és veletek? Mi ez a nagy szótlanság? - mérem végig a szüleimet, majd Jessien akad meg a tekintetem, aki mikor meghallja a kérdésemet zokogásban tör ki. Furcsa. Jessie nem szok csak úgy sírni, hisz nincs is rá oka.
- Ma beszéltem a nagyival...- kezdi apa csendesen. A számban tartott narancslevet gyorsan lenyelem és izgatottan fordulok felé. A nagyi egyet jelent Amerikával és New Yorkkal, mivel ott lakik. Mióta elköltöztünk tőle, alig hallok felőle valamit. Igazán meglátogathatnánk vagy valami. Liammel is meg kellene ismerkednie.
- Jól van? - kérdezem. Érdekes, hogy senki nem nevet velem. Olyan érzésem van mintha egy siratóházban lennék.
- A nagyi beteg. Haldoklik - nyögi ki apa. Mintha hideg vízzel foráznának le. Lehet, hogy régen láttam, viszont mindig is imádom. Páratlan humora volt a kora ellenére is. - Nem tud magáról gondoskodni. És mivel csak én vagyok az egyetlen fia...
- Nem fogok Amerikába költözni! Mégis, hogy gondoltátok ezt az egészet? Nekem itt van az igazi életem! - Jessie ököllel az asztalra csap, majd felugrik a székéről és ki akar rohanni a konyhából, de anya a karjánál fogva állítja meg és csúnyán ránéz, ami azt jelenti, hogy maradjon. Szóval Jessie ezért sírt.
A szüleink vissza akarnak költözni Amerikába...

| Chapter Thirty |

Helló!! Uh, basszus tegnap elfelejtettem feltenni, pedig nagyon akartam, de elaludtam xD mentségemre legyen szólva, hogy beteg vagyok és olyan gyógyszert kaptam ami totál kiüt így egész nap képes vagyok aludni és csak telóról neteztem xD viszont most itt a rész, ami szám szerint a 30. és az összes fiú feltűnik benne( Zayn még hosszú hajjal és nem kopaszon xD) ééss, gyakrabban akarnám hozni a részeket, mivel szeretnék új törit kezdeni végre, csak az a baj, hogy mostanában igen Louisos lettem és félő, hogy az új történetemet ha elkezdeném Őt tenném főszereplőnek :s viszont nem tudom, hogy ide fel e tegyem  majd ha úgy adódik, hogy Ő lesz a főszereplő..baszki, én nem tudom mi van velem...amióta szingli lett, azóta szó szerint megőrülök érte :D szegény Liam, háttérbe szorult :c asszem túl vagyok pörögve xD jaj, nem tudom, hogy mi legyen...De én Liamet is szeretem, de Louist is xD jó befejeztem, inkább megyek vissza aludni :P ti pedig komizzatok :))))))))

- Ki az a személy, akivel képes vagy órák hosszat beszélgetni, minden áldott nap? - néz rám gyanakodva Harry, majd az arcomról a telefonomra vándorol a tekintete miközben abban reménykedik, hogy a kijelzőn megpillant egy nevet ami választ ad a kérdésére. De én gyorsabb vagyok, így egy ügyes mozdulattal az ujjaimmal letakarom a telefon kijelzőjét, Harry pedig semmit nem lát. Pedig annyi alkalma lett volna rá megnézni a telefonom. Elég ha csak megnyom rajta egy gombot és rögtön megpillanthatja a háttérképemet amin én és Mira szerepelünk. Ezálltal ha összerakná a dolgokat rögtön megtudná, hogy ki is az a személy akivel minden egyes nap órák hosszat képes vagyok beszélgetni.
Igen, ez a személy Mira. Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélgetnék vele. Csak ez az egy esélyünk most, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Miután Ő kiesett a versenyből haza kellett mennie Manchesterbe ahol a szülei új iskolába íratták. Egy leányiskolába és abból is a legjobba. Szegénynek semmire nincs ideje, ugyanis az iskola és a tanulás minden energiáját leszívja. Még szombaton is a suliban kell rohadnia. Gondolhatjátok, hogy ez az egész nem a lány ötlete volt. Igaz mindenképp iskolát akart váltani, hogy ne kelljen még egyszer vissza mennie a régi osztálytársaihoz, de arra nem számított, hogy a szülei kiválasztják Manchester legelitebb intézetét. Én talán azt is tudom, hogy miért tették. Egyszerűen féltették a lányukat, mivel tartottak attól, hogy Mira megint képes lesz valami őrültséget elkövetni, miután az X-Factorban elvérzett. Pedig Mirát kicsit sem zavartatta, hogy kiesett. Számított rá, hogy ez fog történni. Sőt még örült is neki, hogy így alakult mivel mostmár sokkal többet fog foglalkozni az énekléssel is, - már amennyi ideje marad az iskola mellett. A szülei úgy gondolták, hogy inkább egy kemény sulit választanak a számára, ami mellett semmi másra nem marad ideje, így gondolkodni sem tud butaságokon. Szegény Mirának pedig tényleg nincs semmire ideje. Még arra sem, hogy minden szombaton felutazzon Londonba, hogy nézhessen engem meg élőben. Nem vagyok rá ez miatt mérges ugyanis megértem. Neki az iskola a fontos, nekem pedig az, hogy a bandával a legvégsőkig versenyben maradjunk. És elég nagy az esélyünk rá.
A mentorok szerint mi vagyunk az első olyan banda a műsorban, akik az első fellépésük után egy csomó rajongót szereztek maguknak. Van benne valami, ugyanis mostanában mikor az utcán sétálunk már megismernek minket az emberek. Először furcsa volt, hogy pont velem akart valaki lefényképezni. De így, hogy lassan a műsor vége közeleg, már kezdem megszokni ezt az egészet.
Örülök neki, hogy akkor Simon úgy döntött, hogy egy csapatba tesz minket Louis-val, Harryvel, Niallel és Zaynel. Először féltem ettől az egésztől mivel totál más volt a nézőpontunk. Nem is ismertük egymást, de máris Barbadosba kellett utaznunk Simon villájához, ahol az élő műsorba való bejutás volt a cél. Beraktak minket egy szobába és megparancsolták, hogy készüljünk fel valamilyen dallal. És mi mit csináltunk? Kiszöktünk és elmentünk focizni. Nem volt neve a bandának, nem volt dalunk amivel elő tudtunk volna állni Simonnak és ráadás képpen Louis még valamilyen tengeri sünbe is belé lépett ami miatt egy teljes napra kórházba került. Akkor először mutatkozott meg a bandán az összetartás, ugyanis gondolkodás nélkül mentünk Louis után a kórházba és maradtunk mellette miközben beszélgettünk. Mindenki mesélt magáról és arról, hogy milyen fontos neki ez az egész. Akkor találtuk meg a nevet a bandának is. Vagyis Harry ötletéből pattant ki, hogy miért nem nevezzük el a bandát One Direction-nek. Külön jöttünk, de egy irányba megyünk tovább. Így lettünk mi a One Direction, és így gyarapodtam még négy legjobb baráttal. Tudtam, hogy ez az egész ami közöttünk kialakult még nagyon hosszú ideig működni fog.
- Csak a legjobb barátommal...vagyis barátnőmmel. - válaszolom, de erre a kijelentésemre nem csak Harry néz rám, hanem a maradék három srác is. A stúdiói öltözőnkben vagyunk, ugyanis épp ruhapróbát tartanak a szombati élő műsorra, majd után élesben elpróbáljuk a színpadon is a produkciónkat. De jelenleg még semmi nem kezdődött el. Egyszerűen csak becsuktak minket ide, az asztalt megpakolták egy csomó kajával, utána annyit mondtak, hogy szórakoztassuk el egymást. Rossz döntés volt ez szerintem. Niall máris megette szinte az összes kaját. Zayn azóta fel sem kelt a tükör elől, ugyanis neki maga a mennyország ha egy tükröt lát egy csomó hajápolási cuccal.
Zavarba jövök, és rögtön meg is bánom, hogy ezt a mondatomat most hangosan kimondtam. Mégis, hogy mondanám azt, hogy Mira és én csak barátok vagyunk? Hülyén jön ki ha azt mondom, hogy legjobb barátnőm.
- Neked van csajod? - Zayn szemöldöke az egekbe szökken miközben a székjével felém fordul. És félre értették, tudtam, hogy ez lesz. Mindenki félre érti. Miért olyan lehetetlen az, hogy egy csaj a legjobb barátom?
- A legjobb barátom egy lány és mivel nem találkozhatunk így csak telefonon tudunk beszélgetni. - magyarázom a legértelmesebb módon. Remélem eljut a kis agyukig, hogy nincs barátnőm. Pláne nem Mira. Az a célom, hogy megvédjem őt, de nem akarom letagadni a barátaim előtt. Viszont azt sem akarom, hogy megismerjék egymást. Kicsit sem hasonlít a természetük. Mira csendes és félénk, ez a négy srác pedig menő és nagyszájú. Csak megrontanák Őt. Mira pedig erre még nincs felkészülve.
- Ha az én csajom volna biztos, hogy nem elégednék be telefon beszélgetésekkel. - vonja meg a vállát vigyorogva Harry és perverzen rám kacsint. Megforgatom a szemeimet és összekulcsolom a kezeimet a mellkasom előtt.  Igen, már rájöttem arra, hogy ötünk közül Harry a legfiatalabb, de a legperverzebb is.
- Nem a csajom. Csak barátok vagyunk. - mondom nyugodt hangnemben.
- Ez nem volt szép dolog Tőled, hogy eltitkoltad előttünk a barátnődet. - mondja felháborodva tetettet sértődéssel Zayn. Reagáljak erre valamit?
- Barátok vagyunk és ez így is fog maradni, mivel nem az esetem. - fogalmam sincs, hogy hogyan adjam a tudtukra, hogy nincs barátnőm és akiről most épp azt hiszik, hogy a csajom, az csak Mira. Gondolom rájöttetek, hogy egyikőjük sem tudja az igazi múltamat. Tényleg a barátaim akikkel mindent megbeszélek, de úgy gondoltam, hogy az elmegyógyintézetes időszakomról senkinek nem beszélek. Elég, hogy csak Mira tud róla.
- Na és, hogy hívják ezt a titkozatos lányt akiről azt állítod, hogy nem az eseted, de mégis minden nap beszélsz vele? Vagy talán a nevét sem szabad tudnunk? - kérdezi kíváncsian Louis. Elgondolkodom. Attól még, hogy elmondom a nevét, úgysem fogják tudni, hogy ki is Ő.
- Mira. - mondom egyszerűen. Louis bólint és nem kérdezősködik tovább. Harry és Zayn töprengő fejet vág és gondolom most azon töprengnek, hogy ki lehet az a bizonyos Mira. Sok Mira nevezetű lány él a világon.
- Én a banda miatt szakítottam a barátnőmmel. - vonja meg a vállát Niall. Érdeklődve fordulok felé ugyanis eddig ezt nem hallottam. Nem is tudtam, hogy volt barátnője, akivel miattunk szakított vele. Ez azért elég durva.
- Szintúgy. - bólint Louis is. Ő is a banda miatt szakított a lánnyal? Hát miez már? Én ha valakit szeretek akkor nem fogok szakítani az miatt vele mert bekerültem egy bandába. Időt szakítanék rá, vagy valami. De biztos, hogy semmi pénzért nem szakítanék egy ilyen kis semmiség miatt.
- Most a bandának kell a legfontosabbnak lennie mindannyiónk számára. Ha valaki nem harcol annyira, akkor oda a küzdelem. Szóval Liam, ideje lenne átgondolni, hogy jelenleg mi a fontosabb a számodra. A csaj akivel órák hosszat beszélgetsz és aki miatt olyankor még csak hozzánk sem szólsz. Vagy pedig mi és a banda. - Niall szavai egy kicsit fájdalmasan érnek, miközben a másik három srác csak komoran bólogat.
Úgy tudtam, hogy félre fogják érteni ezt az egész dolgot.  Lehet, hogy tényleg órák hosszat beszélgetek Mirával és olyankor szarok minden másra, de ugyan úgy a banda is fontos. Minden energiámat a bandának szentelem. Még éjjel is képes vagyok gyakorolni csak azért nehogy pont én legyek az aki elront valamit. Akkor ne én legyek már az aki vissza húzza a bandát. Igen fontos a számomra a banda, de Mira is. Az a baj, hogy Mira és a srácok is két külön világ. Sokkal könnyebb lett volna ha Mira is bekerül az élő műsorba. Akkor velem lehetne és nem kellene azon stresszelnem, hogy vajon mi történik vele.
- Mira a barátom akinek szüksége van rám. Nem hagyhatom csak úgy magára. Mellesleg minden energiámat a bandának szentelem. - kérem ki magamnak bunkón. Lehet ezekből a mondataimból semmit nem értenek, de nem is érdekel. Megígértem Mirának, hogy mindig számíthat rám és ezt be is tartom. Tudom, hogy mennyire fontos neki az, hogy naponta elmondja nekem, hogy mi történt vele. Tudja, hogy nekem akár mit elmondhat ugyanis én akármiben segítek neki.
- Akarod mondani a csajodnak van szüksége rád. - nevet fel Harry.
- A barátomnak van szüksege rám! - javítom ki mérgesen, de aztán rájövök, hogy kár veszekedni velük.
Helyette inkább felállok a kanapéról, majd gondolkodás nélkül indulok kifele. Nem érdekel, hogy nem szabadna kijönnöm onnan. Jelen esetben nem akarok beszélgetni a fiúkkal. Először feledkezzenek meg erről az egész beszélgetésről. Szerencsére senki nem törődik azzal, hogy nem vagyok a helyemen, pedig egy csomó emberrel találkozom. Csak sétálok a folyosókon egyedül, egészen addig míg véletlenül valakinek neki nem megyek.
- Basszus! - felemelem a fejem és szembe találom magam egy lánnyal. Megrémülök ahogy végig nézek hófehér felsőjén amin egy barna folt éktelenkedig. A lány megsemmisülten próbálja eltüntetni a foltot, amit ha jól sejtek én okoztam mikor neki mentem. És ami még ennél is szörnyűbb a lány sem idegen a számomra. Már egy csomószor találkoztam vele a próbákon, ugyanis Ő az egyik háttértáncos. Ennél már csak az a borzalmasabb, hogy a hajáról Sarah jut az eszembe ugyanis ugyan olyan göndör haja van mint neki volt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy titkon nem szoktam Őt bámulni. Ó, dehogyisnem. Aranyos arca van, és néha volt olyan pillanatom, hogy meg is akartam Őt szólítani. De soha nem mertem megtenni.
- Én úgy sajnálom! - kérek rögtön bocsánatot és totál hülyén érzem magam amiért tönkre vágtam a felsőjét. - Nem vettelek észre...
- Nekem negyed óra múlva színpadra kell állnom. Ha nem leszek ott, vagy ha kések akkor a nagynéném megöl! - meséli idegesen és még mindig a felsőjét tisztogatja. - Nincs másik ruhám se! - fogalmam sincs, hogy ki lehet a nagynénje, de az biztos, hogy segíteni akarok rajta. Hisz az én hibám.
- Véletlenül elpakoltam a barátnőm egyik felsőjét. Szóval ha akarod szívesen kölcsön tudom neked adni. - túrok bele a hajamba és elpirulok. A lány sugárzó mosollyal néz rám. Igazából tényleg nálam van Mira egyik pólója amit biztos akkor pakoltam be mikor indultunk a táborba.
- Nem fog érte megsértődni a barátnőd? - kérdezi aranyosan.
- Úgysem fogok találkozni vele egy ideig. - vonom meg a vállam, majd intek a fejjem, hogy kövessen. - Amúgy engem Liamnek hívnak. - mutatkozom be. Hangosan elneveti magát. Nem értem.
- Hol marad az a bemutatkozás, hogy Liam Payne a One Directionből? - kérdezi kuncogva. Már értem, hogy miért nevetett ki. Hisz az X-Factor stúdiójában vagyunk, természetes dolog, hogy ismer. De akkor én miért nem ismerem Őt? - Egyébként imádlak benneteket. Sőt nektek szurkolok! - löki meg játékosan a vállam.
- Örömmel hallom - válaszolom vigyorogva. - Te itt dolgozol?
- A nagynéném Cheryl Cole, és miután a nyáron összetörtem a kocsiját most úgy kell ledolgoznom a kárt, hogy itt táncolok. - húzza el a száját. Akkor már érthető, hogy kitől örökölte a mozgását. - Egyébként én Cat vagyok. - mutatkozik be. Biztos észre vette rajtam, hogy nem merem megkérdezni tőle, hogy hogyan is hívják.
Vissza térve az öltözőnkbe a fiúk kitágult pupillákkal figyelik az új jövevényt, azonban Cat nem zavartassa magát. Nyugodtan leül közéjük és úgy várja meg míg én elő keresem Mira felsőjét. Mikor megtalálom a kezébe nyomom, mire Ő a nyakamba ugrik és egy puszit nyom az arcomra. Az arcom egy paradicsom szívét ölti fel, miközben a szívem hevesebben kezd el dobogni. Én most flörtöltem egy lánnyal! Csak nehogy a végén kiderüljön, hogy van pasija.
- Mond, hogy elhívtad randizni. - állít nekem Niall.
- Mi van azzal a dumával, hogy most a bandának kell a legfontosabbnak lennie? - kérdezem értetlenül miközben az előző beszélgetésünket idézem fel.
- Az csak arra a csajra vonatkozik aki nem az eseted. Viszont Cat Cole más lapra tartozik. - legyint Niall jókedvűen. Fáj ahogy Miráról beszél. Nem is ismerik Őt, akkor mégis hogyan tudnak róla véleményt nyilvánítani. Ezek után valahogy már nem is akarom, hogy ismerjék meg a lányt...

| Chapter Twenty - Nine |

Hellloooo!!!! Meg is érkeztem a kövivel, amiben a többi 1D srác is fel fog tűnni :D igaz a fejezet ezen része eléggé sablon lett, ugyanis szinte az összes blogban ugyan így van leírva, de hát ez van :\ azért remélem nem szúrtam el annyira és kapok pár komit :)

- Életem egyik legnagyobb álma volt az, hogy egyszer valaki fényképezzen le egy menő tehetségkutató műsor épülete előtt -  Jessie széttárt karokkal áll meg az épület előtt ahol az X-Factor válogatóját és egyben majd a műsort is tartják. Kicsit sem zavartatja magát, hogy körülötte több ezres tömeg áll és abból a fele mint azt nézi, hogy Ő mit is csinált. De Jessiet nem zavarja, hogy bámulják, sőt inkább élvezi, hogy a központban lehet. Vigyorogva csóválom a fejem, miközben a mellettem álló Mira megsemmisülten az ég felé emeli a pillantását. Néha, - vagy inkább mindig - cikinek tartja a saját nővérét. Jessie tényleg egy másik világban él, de én bírom a stílusát. Meg amúgy is Mira hiába próbál úgy viselkedni mintha tőle messze állna ez a viselkedés. Két lány akik testvérek és még a természetük is megegyezik néha. Én pedig pont ezért bírom mind kettőjüket, úgy ahogy a szüleiket is. - Na, fényképezzetek már le végre! Vagyis várjatok, előbb még be kell pózolnom - és azzal egy hatalmas X-Factoros felirat elé ugrik majd röhejes módon kitolja a fenekét és a szájával csücsiríteni kezd. Az emberek többsége élvezettel figyeli a jelenetet, és nevetnek. Velem együtt. Határozottan jó döntés volt Mr. Nelsontól, hogy engedte azt, hogy Jessie is csatlakozzon hozzánk. Igazából Mrs. Nelson nem akarta, hogy az idősebb lány is velünk jöjjön, mivel állítása szerint Jessie nem tud hosszú ideig egy helyben maradni. Pontosan egy órát bírta ki a szülei mellett, majd úgy döntött, hogy felderítő útra megy. Így rám és Mirára hárult a feladat, hogy keressük meg a lányt aki jóval idősebb tőlünk. Legalább most nem rám kell vigyázni, így senki nem tekint rám ovisként. Irigylem az egész családot. Jessie tizennyolc éves, de totál gyerekes, mégsem piszkálják Őt ezzel. Mirát pedig nem tekintik tehetségtelennek, inkább büszkék rá, hogy megpróbálja valóra váltani az álmait. Az én szüleim biztos, hogy nem kísértek volna el ide.
Nem is értem, hogy miért gondolkozok pont most a szüleimen. Hisz itt vagyok, a válogatón és már csak pár óra választ el attól, hogy a mentorok elé álljak és megmutassam mit is tudok valójában. Nem tudom, hogy mi fog történni, de remélem nem fogok nagyot csalódni. Pláne nem a történtek után. Ha nem jutok tovább akkor a szüleim örülni fognak a veszteségemnek. De mint tudjuk én soha nem veszítek. Itt a lehetőség, csak élnem kell vele! Ha igaza van az embereknek, hogy jó hangom van, akkor nincs mitől tartanom. Ahhoz képest eléggé nyugodt vagyok.
A dalszövegemet tudom, a kinézetem végre újra normális. Igen, ma reggel végre hosszú idő után újra ki tudtam vasalni a hajam. Nincs több göndör fürt és remélem többé nem is lesz.  Semmi pénzért nem álltam volna olyan béna hajjal színpadra. Azt mondják, hogy fő a megjelenés.
- Ne égess le már  megint! - Mira könyörgő tekintettel fordul nővére felé, miközben jó erélyesen kihangsúlyozza a ' megint ' szócskát. Jessie erre a megjegyzésre dühösen fordul a testvére felé aki állja a tekintetét.  Én azonban jót mosolygok Mira kiakadásán. Tudom, hogy néha Jessie túl messzire megy ezzel a hiperaktivitásával. Pár napja mikor Mrs. Nelson elküldött bevásárolni minket, Jessie teljesen kikelt önmagából. Az egész bevásárlóközpontban kiabálva haladt végig, ugyanis mindenkivel tudatni akarta, hogy én és Mira jelentkeztünk az X-Factorba. Simán oda ment idegen emberekhez és a képükbe ordította ezt a fontos tényt. A legtöbben természetesen elmenekültek előle, mivel eléggé őrültnek látszódott ezzel a viselkedésével. Végül a biztonsági őrök vetettek véget a produkciójának, - vagyis mindhármunkat szó szerint kidobtak a bevásárlóközpontból. De ez még mindig nem volt elég Jessie számára, mivel még az őrökkel is elkezdett kiabálni, hogy mégis, hogy merészelt kidobni, mivel mi Mirával hamarosan nagy sztárok leszünk. Akár mennyire is cikis volt mégis jót nevettem rajta. Mira azonban nem. Utálja ha nagyon a figyelem központjában van. Mondjuk ezen ideje lenne változtatnia, hisz a mai nap folyamán színpadra fog állni, ahol egy csomó ember fogja majd Őt nézni. - Egyébként is, mi ez a felső rajtad? - néz végig a nővérén, aki erre a kérdésére boldogan fordul meg a tengelye körül, hogy tisztán lássuk mi is van ráírva a felsőjére.
Elég csak egy szempillantást vetnem Jessie hátára máris szembe találom magam a saját nevemmel. Vagyis konkrétan az áll rajta, hogy Liamben megvan az X. Egy hatalmas mosoly kúszik az arcomra és rögtön a lány nyakába vetem magam, de előtte még látom a póló elejét is ahol ugyan ez a mondat szerepel csak Mira nevével. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esik jól ez az egész. Van egy rajongóm! Még ha csak Jessie is az, de akkor is már büszke rám. Ez pedig nagyon jó érzés.
- Tudod Te, hogy milyen nehéz egyszerre két embernek szurkolni? - néz rá csúnyán Jessie felhúzott orral a húgára. Mira nem válaszol semmit csak megforgatja a szemeit, viszont tisztán látom, hogy az orra alatt mosolyog. Velem nem veteti be, hogy neki nem tetszik Jessie meglepetése a számunkra. - Vagy mit gondoltál húgi? Azt, hogy csak a Te rajongó táborodat fogom népesíteni mivel a tesóm vagy? Sajnálom, de Liamnek pontosan úgy szurkolok mint Neked! Mind a ketten hatalmasak lesztek. - mondja vigyorogva. Jessie általában soha nem hazudik.
- Nem akarsz esetleg az én nővérem is lenni? Hidd el jó kisöcsi lennék! - nézek rá aranyosan. Egy hangos nevetés hagyja el a száját és széttárja a karjait, ami nála azt jelenti, hogy meg akar ölelni. Gondolkodás nélkül megyek közelebb és hagyom, hogy a nyakam köré csavarja a vékony kezeit.
- Te már ígyis az én öcsém vagy! - suttogja a fülembe kedvesen. Elpirulok és hatalmasokat nyelek, mivel Benny jut az eszembe. Tudom, hogy most Ő is itt lenne velem. Ha élne akkor nem Jessienek kellene támogatnia és szurkolnia nekem is, hanem Bennynek. Milyen jó lenne már. Talán még össze is jönnének. Jessie tökéletes hasonmása a bátyámnak. Megértenék egymást.
- Mindjárt elsírom magam miattatok. - hallom meg Mira vékonyka hangját. Ezt mikor Jessie meghallja az egyik kezével elengedi a nyakamat és Mira felé nyúl, majd pár másodperc múlva mind a hárman öleljük egymást. Úgy érzem magam mintha tényleg lenne családom. Igazi családom! Nem pedig olyan, akik tehetségtelennek hisznek.
- Ó, gyerekek ez annyira gyönyörű pillanat! - Mrs. Nelson hangja csendül fel mögöttünk és nem sokkal később Ő is csatlakozik az ölelésbe. Más kényelmetlenül érezné magát a helyemben, de én nem. Boldog vagyok, hogy megismertem Mirát és a családját. Akár mi is lesz a jövőben az biztos, hogy mindig tartani fogom velük a kapcsolatot. Ők a második családom!
- Mielőtt Mary elsírja magát, gyorsan közlöm veletek, hogy lassan Mira és Liam következik. - köszörüli meg a torkát Mr. Nelson. Az ölelésnek vége szakad és már csak arra eszmélek fel, hogy Mira megfogja a kezem és úgy húz be az épületbe maga után. Ha nem lenne velem szerintem már rég megfordultam volna félelmemben. Pedig még semmi egetrengető dolog nem is történt.
Kitöltjük a papírokat, megkapjuk a számunkat és leülünk a váróterembe ahol szintén nem vagyunk egyedül. Itt senki nem ismeri azt a szót, hogy csend, vagy, hogy halk felkészülés. Szinte minden második jelentkező hangosan dúdolja az adott dalt amit választott, vagy pedig még gitárszólót is nyomat mellé. Túl sok a tehetséges ember! Talán még nálam is tökéletesebbek.
- Jó leszel! - simítja meg a karom Mira, miután észrevette, hogy teljesen lesápadtam. Bátortalanul bólintok és tovább idegeskedem magamban.
A percek telnek az emberek fogynak. Néhányan sírva jönnek ki, néhányan pedig boldogan. Van akinek sikerült, van akinek nem. Kavarognak bennem az érzések. Ha magam lennék most itt biztos, hogy nem bírnám végig csinálni. Ígyis minden akarat erőmre szükségem van. Mikor már azon lennék, hogy kiakadjak egy statiszta a számomat kiabálja. Még a vér is megfagy az ereimbe. Mira az aki felhúz a székről, Jessie pedig kezd el a hátamnál fogva nyomni a stúdió felé. Mr. és Mrs. Nelson is követ ugyanis tudják, hogy utánam rögtön a lányuk lép színpadra, így egyszerre tudnak szurkolni.
Egy hatalmas tévé ahol a stúdióban történő jelenetek mennek. Épp egy lány énekel , de én képtelen vagyok figyelni. Az egyik statiszta elkiálltja magát, hogy pár perc és én következem. Megsemmisülten Mirára nézek aki csak mosolyogva lép felém és szorít magához.
- Tudom, hogy sikerülni fog. - simogatja meg a hátam.
- De mi lesz ha nem? - kérdezem idegesen. - Mi lesz akkor ha a szüleimnek lesz igaza? Ha tényleg tehetségtelen vagyok? - sírhatnékom van. El akarok rohanni innen jó messzire. Mégis mi ütött belém mikor jelentkeztem? Hülyeség volt. Nekem nincs itt helyem. Nem is tudok jól énekelni.
- Ezt most fejezd be! - állít le keményen Mira és a szemembe néz. - Liam, neked itt a helyed! Tehetséges vagy és ezt mindjárt be is fogod bizonyítani. - csodálom Mirát. Utánam rögtön Ő jön, de még csak nem is ideges. Hogy csinálja ezt?
- Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? Hisz mindjárt Te következel. - nézek rá értetlenül.
- Ez csak egy játék - vonja meg a vállát mosolyogva. - A játékot pedig élvezni kell. - Mira és az Ő bölcs gondolatai. Jó, hogy egy vacak játéknak fogja fel ezt az egészet. Szerintem ez most sokkal több mint egy játék. Ez az álmom, amit meg kell valósítanom.
- Payne! - kiálltja el magát az ajtóban álló statiszta, mire a másik aki a legközelebb áll hozzám a kezembe nyom egy mikrofont. Gyorsan szedem a levegőt és a rosszullét kerülget.
- Nyugi! Te már most győztes vagy. - nyom egy gyors puszit az arcomra még utoljára. Érzem, hogy elpirulok, de nincs időm foglalkozni vele, ugyanis még Jessie is elém ugrik.
- Csak azt az egyet ígérjétek meg nekem, hogyha híresek lesztek és a családotokról kérdezősködnek majd akkor ugye engem nem fogtok kifelejteni? Mármint nyugodtan vállaljátok csak fel a hivatalos nevem. - muszáj elnevetnem magam, de persze közben bólogatok. Jessieről soha nem tudnék elfeledkezni mivel lehetetlen lenne őt kihagyni valamiből. Sikeresen kitérem az izgatott lányt, de még Mira szülei is egy szoros ölelésben részesítenek. Majd elindulok a színpad felé. Mikor kiérnék még utoljára vissza pillantok Mirára aki csak bólint egyet mosolyogva. Mély levegőt veszek és kisétálok nyugodtan a színpad közepére.
Egyszerre több szempár pillant rám, de nem foglalkozok velük. Pontosan a mentorokkal szemben állok meg és az ajkamba harapok.
- Umm...Liam Payne vagyok. - nyögöm ki a nevem nagy nehezen.
- Örvendek! A színpad a tiéd. - néz rám mosolyogva Cheryl és elkezdődik az általam választott dal.
Kifújom a levegőt a mikrofonomat a szám elé tartom és énekelni kezdek. Várom, hogy valamelyik mentor szakítson félbe mivel annyira borzalmas a produkcióm, de nem ez történik. Mind a négyen mosolyogva figyelnek. A közönség pedig a dal közepe felé már tapsol, és mikor vége lesz nagy meglepetésemre Simon Cowell állva tapsol engem. Majd kicsattanok örömömbe ahogy végig nézek rajtuk. Látszik az arcukon, hogy tetszett nekik amit láttak. És nekem is tetszett az amit csináltam. Mindenki csak rám figyelt és élvezték. Miközben pedig hallgattak én boldog voltam. Olyan volt mintha újjá születettem volna. Klassz dolog az éneklés.
- Mit szólsz ahhoz ha azt mondom, hogy négy igennel tovább jutottál? - szólít meg Simon. Először azt sem tudom, hogy hol vagyok mivel annyira elméláztam. Lemaradtam a mentorok beszédjéről, de nem érdekel. Négy igent kaptam! Tovább jutottam a táborba. A levegőbe ugrok és le sem tudom vakarni magamról a vigyort ahogy hatalmas köszönetek közepette lerohanok a színpadról és Mira nyakába vetem magam.
- Én mondtam! - suttogja a fülemben, de többet nem tud mondani ugyanis most rajta a sor, hogy színpadra álljon. Ő annyira máshogy viselkedik mint én. Egy kicsit sem izgul. Nyugisan megy fel a színpadra, majd fordul a közönség felé, de mikor észreveszi, hogy mennyien vannak elfehéredik. Még mindig tart a tömegtől. Annyi fájdalmat kapott már az élettől, hogy még mindig nehéz tovább lépnie. De neki sikerül! Bemutatkozik és elindul a dal. Mikor azonban énekelnie kellene, nem szólal meg. Elnézést kér és látszik rajta, hogy totál kényelmetlenül érzi magát. Mégis még egyszer neki fut, és ezúttal sikerrel jár. Még jobban énekel mint szokott. Harcol azért, hogy be tudja bizonyítani. A mentorokat pedig meggyőzi. Három igennel engedik le a színpadról, majd pár másodpercel később egymás nyakát ölelgetjük. Jöhet a tábor, és ha az is sikerül utána már csak a mentorok háza van, és ha az is megvan akkor benne vagyunk az élő showban.

|||

- Szóval akkor ennyi volt...- túrok bele a hajamba majd rogyog le megsemmisülten az egyik üres székre, Mira pedig mellém. A könnyeim potyognak ahogy újra lejátszódik bennem a jelenet ahogy ott álltam a legjobb huszonnégy között és nem mondták a nevemet. Kiestem! Nem jutottam el a mentorok házába sem! - Úgy éreztem, hogy ez lesz! A szüleimnek lett végül mégis igazuk. - szipogok, mire Mira a vállamra hajtsa a fejét. Eszméletlen, hogy Őt ennyire hidegen hagyja ez az egész. Velem együtt Ő is kiesett. Mégsem hisztizik. Helyette engem próbál megvigasztalni.

- Azt megértem, hogy engem nem engedtek tovább mivel én még tényleg béna vagyok - csóválja a fejét.

- Jó voltál! - szólok közbe. Csak megint besokalt a tömegtől és nem kezdett el idejében énekelni a mentorok pedig úgy gondolták, hogy van mit még fejlődnie. - Ha legközelebb megpróbálod biztos, hogy már nem fogsz befagyni a színpadon.

- Majd egyszer később biztos, hogy megpróbálom, de most nem érdekel - válaszolja egyhangúan. - De téged miért nem engedtek tovább? Hisz tökéletes volt a produkciód. - dobbant egyet a lábával mérgesen. 

- Tehetségtelen vagyok. - motyogom az orrom alatt és megint potyogni kezdenek a könnyeim. Nem voltam én erre felkészülve. Azt hittem, hogy tovább engednek. Esélyes voltam! 

- Hülyeség. Szerintem túl tehetséges vagy és pont ezért féltek tovább engedni. - próbál jobb kedvre deríteni amiért cserébe küldök felé egy hálás mosolyt. 

Akár mi is az ok amiért nem engedtek tovább, de az biztos, hogy végleg befejeztem az énekléssel. Holnap reggel haza megyek a szüleimhez és tovább fogom élni az életemet, természetesen Mirát minden hétvégén majd meglátogatom. 

- Menjünk haza. - állok fel és törlöm le a könnyeimet. Éppen megfordulnék már mikor meghallom a nevem. Megtorpanok és gőzöm sincs, hogy mihez kezdjek.

- Liam Payne? - szólít ismét a statiszta. Összeráncolom a homlokomat és Mirára nézek. A lány csak megvonja a vállát és bök a férfi felé, hogy menjek oda. Mit akarnak tőlem? Nem okoztak még épp elég szenvedést? Mégis elindulok a férfi felé, de mikor megállnék ismét a száját elhagyja egy név. - Niall Horan. - egy szőke fiú lép elő valahonnan akinek a szemei épp úgy ki vannak sírva mint az enyémek. - Louis Tomlinson. - ismét egy srác aki sapkát visel érthetetlenül néz végig rajtunk. - Zayn Malik. - egy fekete hajú fiú, ajkát harapdálva figyel. - És Harry Styles. - a göndör hajú fiú az utolsó aki csatlakozik a kis csapatunkhoz. A statiszta int a fejével, hogy kövessük mire mi teljesítjük a kérését. Nem tudom, hogy mire készülnek csak megyek a másik négy sráccal együtt.

Azonban mikor ismét a színpadon találom magam a mentorok előtt megrémülök. Miért vagyunk itt mind az öten?

- Túl értékesek vagytok hogy csak úgy elengedjünk benneteket - kezdi Simon. - Ezért úgy döntöttünk, hogy egy csapatba rakunk benneteket és folytathatjátok a versenyt! - ez a mondat mikor elhagyja a száját hirtelen négy fiú ugrik rám és ölelgetjük egymást agyon. Nem estem ki! Egy bandában vagyok, akikkel megyek a mentorok házába! Hosszú percekig ugrálva ölelgetjük egymást a színpadon, majd mikor a statiszták leküldenek a színpadról még akkor is ugrálunk örmünkbe majd szét vállunk. A négy fiú eltűnik a szemem elől, én pedig Mira felé rohanok.

- Nem estem ki! - kiabálom a lánynak és mikor kellő közelségbe érek felkapom és megpörgetem a levegőben. - Benne vagyok egy bandában és megyünk a mentorok házába. - a lány mikor ezt meghallja elsírja magát velem együtt. Csak ölelközve állunk a csarnokban és sírunk. Nem irigyel amiért nekem sikerült. Csak támogat és velem együtt örül...