3.- Dylan új barátja.

Szióóóó!! MIvel tegnap egy csomóan kitaláltátok a dalrészletet ami igen a fiúktól a Does He Know volt, gondoltam megleplek benneteket egy új résszel :D Komizni éééés :P

Azonban apa hajthatatlan volt, szóval el kellett azt szívelnem, hogy pontosan a suli parkolójában állt meg. De éppen hogy csak megállította az autót én rögtön kipattantam belőle nehogy véletlenül valaki meglásson. Szerintem szerencsém volt ugyanis a diákok mind egymással voltak elfoglalva. Mire is számítottam? Talán arra, hogy ha meglátnak rögtön körém gyűlnek és boldogan üdvözölnek miközben arról kérdezősködnek, hogy milyen volt egy évig kint élni az államokban?
Ez itt soha nem fog megtörténni. Ugyan olyan láthatatlan lény leszek mint két éve voltam. Senki nem fog velem foglalkozni, vagy ha fognak is akkor maximum csak azért mert összefognak súgni a hátam mögött, miközben a fura jelzővel fognak megilletni.
Egy mély sóhaj hagyja el a számat miközben a kisebb csoportokat nézegetem akik boldogan mesélik a nyári szünetben szerzett élményeiket. Ha most oda megyek valamelyik ilyen csoporthoz fogják tudni, hogy ki vagyok? Mármint emlékezni fognak rám? Hisz két évig én is ennek a közösségnek a tagja voltam és sokan ismertek is. Vagy ha oda megyek hülyének fognak nézni és azt sem fogják tudni, hogy ki vagyok.
Szerintem az utóbbi történne meg. Hülyének néznének és elküldenének melegebb éghajlatra. Erre pedig nem vagyok kíváncsi.
Már úgyis megszoktam, hogy ebben a suliban mindenki keresztül néz rajtam. Itt én olyan vagyok mint egy fertőző vírus aki elől menekülni kell. Akár mit csinálhatok, soha senki nem fog akarni barátkozni velem.
Fejemre húzom a kapucnimat és úgy indulok meg a hatalmas épület felé. Senkire nem nézek rá, inkább leszegett fejjel haladok előre és próbálok nem figyelni arra, hogy sokan megbámulnak. Persze, hogy megbámulnak, hisz új vagyok a szemükbe.
Azért nem hiszem el, hogy ennyire megváltoztam volna. Vagy két éve tényleg olyan reménytelenül bénán néztem ki? Gőzöm sincs. Soha nem értettem ezeket a diákokat. Szerintem engem anno a szüleim London egyik legbunkóbb sulijába írattak be. Itt ha valaki más volt az rögtön eltiporták és addig cikizték míg a tag sírva nem rohant el az egyik mosdóba. Volt már rá példa.
Bezzeg New Yorkban az volt a menő ha valaki más volt. Ott senkit nem néztek le ha rózsaszín hajjal jelent meg az egyik órán, vagy ha egy csomó tetkója volt. Ott az volt a ciki ha valaki normális volt. Na nem mintha ott is annyira népszerű lettem volna. Az amerikaikkal az a baj, hogy szerintük a britek nyomik. És hát sajnos nekem határozottan brit akcentusom volt szóval rögtön kiszúrtak és néha eléggé ferde szemmel néztek rám.
Viszont ott legalább beszéltek velem és nem nézték el azt, hogy magam ebédeljek az ebédszünetben. Megengedték, hogy melléjük üljek még akkor is ha semmi közös témánk nem volt. Pont ezért bírtam annyira az ottani környezetet.
Itt mikor ülhetnék oda csak úgy valakikhez? Soha. Itt mindenkinek meg van a maga kis csoportja akikhez nem csatlakozhat senki sem csak úgy.

Megcsóválom a fejem, de túl el vagyok gondolkozva ezért egy lépcsőfok helyett kettőt akarok lépni szóval majdnem orra dőltem volna ha valaki el nem kapja a kezem és tart meg. A kapucni rögtön lecsúszott a fejemről szóval pár másodperc múlva a hajam nedves lett az szemerkélő eső miatt, de nem érdekelt ugyanis akik a bejárati ajtó előtt álltak már így is majdnem kiröhögtek amiért majdnem elestem. Hát persze ez határozottan az én stílusom.
Kiegyenesedek közben a pólómat igazgatom majd fordulok a hős megmentőm felé, hogy megköszönjem neki. Éppen, hogy csak ránézek máris fülig vigyor terül szét az arcomon ugyanis a hős megmentőm nem volt más mint Dylan. Ezer srác közül is megismerném. Sötétbarna haj, sötétbarna szemek, telefon állandóan a keze között. Elég nagy kocka a srác, de én így imádom.
- Ugye tudod ha most nem kaplak el akkor előre taknyoltál volna és fülig sáros lettél volna, miközben a diákok levideóztak volna és rögtön feltettek volna a youtubera és mindenki rajtad röhögött volna és...
- Dylan felfogtam és köszönöm amiért megmentettél - szólok közbe mire Ő egy kissé csalódottan fogja be a száját.
Neki ez nehéz dolog ha valaki arra kéri, hogy fogja be. Ugyanis ő erre nem képes. Állandóan jár a szája és csacsog. Viszont ha videó játékozok, vagy a telefonját nyomkodja akkor jaj annak aki megzavarja. Az- az egyetlen időtöltés ami közben nem beszél. Még a gimi kezdetén ajánlotta egy pszichológus a szüleinek, hogy valamivel foglalják le és akkor talán nem fog állandóan beszélni. Az elmélet bevált ugyanis akkor tényleg nem beszél, de mikor abba hagyja akkor megint csak nem áll be a szája.
- Azt hittem, hogy nem fogod megköszönni - mondja végül.
- Én pedig azt hittem, hogy nem fogsz megismerni - válaszolom Ő pedig csak jóízűen felnevet, de azért látom ahogy végig mér amitől totál zavarba jövök.
Nem szeretem ha valaki csak úgy bámul. Eléggé szégyenlős vagyok még otthon is. Kulcsra zárom a fürdőszoba ajtaját mikor fürdök nehogy véletlenül valaki rám nyisson. Ilyen a természetem ez van.
- Attól még, hogy melleid lettek és megnőtt a hajad, még ugyan úgy Te vagy Parker McClinton a legjobb lány haverom - húz magához és ölel meg jó szorosan én pedig gondolkodás nélkül ölelem vissza.
Nem kell semmi rosszra gondolni. Amikor ölelkezünk mindig olyan érzés fog el mintha a nemlétező bátyámat ölelgetném. Igen mivel számomra Dylan olyan mint a bátyám.
- Hiányoztál Te majom - húzódok el Tőle és ütöm játékosan vállba Ő pedig fájdalmasan felszisszen és elkezdi simogatni azt a pontot ahol az előbb 'megütöttem'.
Tényleg Ő hiányzott innen a legjobban. Ha tehettem volna magammal vittem volna New Yorkba is. Körülötte mindig zajlik az élet. És soha nem érdekli mások véleménye.
- Nekem is hiányoztál Te kis Superwomen - kócolja össze a hajam és lök meg játékosan. Hangosan felnevetek és kiöltöm rá a nyelvem.
 Semmit nem változott ráadásul még mindig emlékszik arra ahogy hívni szokott. Tudja nagyon jól, hogy imádom a szuperhősöket. A tizenhatodik szülinapomra egy Supermanes pólót vett majd egész este ilyen szuperhősös filmeket néztünk. Pedig  Ő nem is szereti, sőt utálja mivel szerinte semmi valóság alapja nincs. Hát szerintem meg pont ez a jó bennük, hogy semmi valóságalapja nincs. Így legalább izgi.

Azonban mikor ismét szólásra nyitnám a szám, hirtelen egy lány ugrik Dylan nyakába nevetve. Értetlenül nézem a jelenetet miközben Dylan röhögve próbálja levakarni magáról a számomra ismeretlen lányt.
Ki ez a csaj? Honnan ismerik egymást a legjobb barátommal? Mit keres itt? És én miért nem ismerem?
Ráadásul hogy-hogy ilyen jóban van Dylannel? Mármint festett szőke haja van, hatalmas mellei, totál vékony alakja. Az ilyenek velünk régen nem szoktak szóba állni. Sőt inkább messziről kikerültek.
- Khm - khm - köszörülöm meg a torkom mire azok ketten rögtön abba hagyják a bolondozást.
Dylan felegyenesedik, a szőke hajú lány pedig rögtön leugrik a hátáról és egy hatalmas mosolyt varázsol az arcára és indul meg felém, majd mikor kellő közelségbe ér megölel. Sokkba kerülök a tevékenysége miatt és nem ölelem meg. Helyette átnézek a vállán és a tekintetünk találkozik Dylanével aki csak kedvesen, biztatva mosolyog felém.
Összezavarodtam.
- Biztos Te vagy Parker - enged el végül, de még mindig mosolyog. Ez a csaj annyira műnek tűnik. Igaz nem visel sminket, de a szemei gyönyörű kékek és annyira kislányos arca van. De honnan tudja a nevemet?
- Te pedig...? - kérdezem bizonytalanul.
- Paig Hamilton - nyújtsa a kezét boldogon én pedig elfogadom azt, és rázok rajta egyet. Most aztán okosabb lettem.
- Aha. - mondom kelletlenül.
- Mikor Te elmentél Ő jött helyetted - száll be a beszélgetésbe Dylan. - Tudod az osztályba kevesebben lettünk ezért Ő lett az új lány. - milyen jó, hogy lett helyettem egy csere. Nekem akkor sem szimpi. Ráadásul még unszimpibb lett mikor a diákok egyesével köszöntötték. Tuti, hogy csak előttünk játssza az eszét. Hisz egy ilyen csaj nem barátkozna velem és Dylannel.
- Tudom most azt hiszed, hogy én is egy szőke plázacica vagyok, de tévedsz. A diákok csak az anyám miatt akarnak velem jóban lenni - húzza el a száját szomorúan, de én nem egészen értem. Mégis ki az anyja? Értetlenül pislogok Dylanre.
- Modell az anyukája - mondja végül Dylan én pedig csak bólintok. Akkor nem csoda, hogy ilyen jól néz ki. És azt sem csodálom, hogy mindenki jóban akar lenni vele. - Tök jó fej csaj. Ő lett a barátom mikor Te elmentél - mondja csendesen. Valahogy sejtettem.
- Viszont örülök, hogy vissza jöttél ugyanis így legalább lett egy lány barátom is - karol belém Paig kedvesen és úgy indulunk meg a bejárati ajtó felé, de az hirtelen magától kinyílik és egy kisebb csoportba ütközünk...