#1.-Örökké barátok maradunk #

Íme itt az első rész. A kövi rész csak jövő hét szombaton fog jönni ...Szemét leszek mivel ugyan úgy 5 komi után jön :P Remélem elnyeri a tetszéseteket. Szerintem az első rész még olyan uncsi lett, de azért nekem mégis bejön xD

Fiú és lány között már pedig nem létezik barátság ! Ha létezne is előbb utóbb az egyik fél úgyis többet érez a másik iránt. Ez így volt mindig is és így is lesz. Akár mennyi ember próbálja ezt meggátolni akkor sincs igazuk. Lányoknak lányokkal kell barátkozniuk míg a fiúknak fiúkkal.

Oké ki írt már ekkora marhaságot? Még hogy fiú és lány között nem létezik barátság. Na persze. Akkor én nem vagyok ember, vagy mi? Egy földönkívüli vagyok amiért a legjobb barátom egy fiú? Sőt ki merem jelenteni, hogy a lelki társam is. És nem érzek iránta semmi már hat éve ! Pedig érezhetnék ha a tudósok ilyen véleménnyel vannak az ilyesfajta dolgokról.

Könyörgöm legalább nyitott szemmel látnának. Jó elismerem tényleg ismerek olyan embereket akik eleinte barátok voltak majd később összejöttek. De az nem igazi barátság volt mivel a srác kezdet eleitől kezdve bele volt esve a csajba.

Ami azt illeti én nem tartok ilyesmitől. Mármint attól, hogy Liam szerelmes lenne belém, vagy ha mégis akkor elég jól titkolja. Várjunk csak, Liam és a titoktartás?

Hülyeség. Én előttem nem tud eltitkolni semmit mivel már úgy ismerem az arcmimikáját mint a saját tenyeremet.

Nem hiába, hat év az hat év!

Hat évvel korábban

Soha nem voltam az beképzelt csaj akit mindig mindenki szeret és rengeteg gyerek veszi körül. Inkább meghúztam magam valahol hátul és onnan figyeltem a történéseket, de még így is mindig magamra hívtam a figyelmet. Pedig esküszöm, tényleg nem akartam.

Nézzük csak az én kis béna életemet ahol soha semmit nem úszok meg szárazon. Igen a baj mindig engem talált meg és nem fordítva.

Svédországban születtem jobban mondva Stockholmban. Apám angol, de oda járt főiskolára és ott ismerte meg az én drága svéd anyámat, aki még a mai napig nem beszél tisztán angolul.

Elvégezték mind a ketten az egyetemet majd mikor munkát találtak úgy döntöttek, hogy összeházasodnak és ott is telepednek le. Végül pedig megszülettem én szerintem nagy bánatukra mivel nem lettem olyan tökéletes mint amit Ők képzeltek.

Lássuk csak, hogy miért is nem voltam egy tökéletes gyerek :

Az első szülinapi bulimon annyira megtetszett a torta, hogy agyonkarmoltam anyám kezét majd egyenesen a tortámban landoltam ezzel beborítva az összes rokonomat akik az asztal körül álltak és gyönyörködtek benne. Ezek után persze dühös pillantásokat kaptam, az apámtól pedig egy jó nagy seggre verést.

Négy éves mikor már beszélni és járni is tudtam a szüleim otthon hagytak tíz perce mivel ki kellett menniük a ház elé valamilyen munkatársukkal beszélni. Az orromra kötötték, hogy maradjak nyugton a kiságyamban és csak üljek egy helyben a fenekem. Én nyugton. Aha persze…Amint becsukták maguk után az ajtót én felálltam és ki akartam mászni az ágyból. Sikerült is csak amikor a rácson tettem volna át a lábam az eldőlt én pedig magammal rántottam a vadonatúj televíziónkat amire apa olyan sokat spórolt. Mondanom se kell, hogy darabokra tör. Ismét egy verés plusz fél órát kiabáltak velem, hogy még az életembe is kerülhetett volna.

Hat éves koromban megkaptam életem első biciklijét. Rózsaszín volt a rúdja pillangókkal díszítve és ugyan olyan sisakom is volt. Szerencsém volt mivel elég nyugodt környéken laktunk és így nyugodtan biciklizhettem az úton mivel nem nagyon jártak arrafelé autók. Ha tehettem volna egész nap bicikliztem volna, de a szüleimnek nem volt idejük rám. Egy nap felmérgedtem rájuk amiért annyit könyörögtem, hogy vigyenek ki és Ők mégsem tették meg. Bevágtam a durcást és kitoltam magam a garázsból majd mint aki már annyira tud biciklizni elkezdtem. Menőnek éreztem magam és minél magabiztosabb lettem majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem az egyik kormányt és BUMM. Apa vadonatúj Audi-a hátulja totál kár lett. Az ezüst szín lement a hátsó lámpák kitörtek az én könyököm pedig szintén eltört. Életem első pofonja és elkezdtek azzal fenyegetni, hogy beíratnak óvodába.

Nyolc éves koromban azt hitték már van annyi eszem és megbízhatnak bennem. Így aztán mivel nem tudtak már több dadát hívni mivel a városban már senki nem akart vigyázni rám- úgy döntöttek, hogy egy fél napra magam hagynak otthon. Megpakolták a hűtőt kajával a telefont pedig a kezembe nyomták, hogyha valami történnek rögtön hívjam őket. Hívtam is Őket csak nem én hanem a tűzoltók amiért valahogyan kigyulladt a playstationom. Na jó őszintén bevallva véletlenül ráöntöttem a kólámat az pedig kigyulladt és ezáltal elégett anya méregdrága szőnyegje amit még a déd öreganyjától kapott. Egy újabb pofon majd betartották a szavukat és beírattak egy óvodába.

Nekik jobb lett, de nekem nem. Valahogy ott is mindent elcsesztem. De legalább lett egy pár barátom, akik így elfogadtak és ezáltal volt kikkel játszanom. Őket nem érdekelte az, hogy mindig elesek vagy elejtek dolgokat. Ők meglátták bennem az igazi énemet.

Tényleg, komolyan boldog voltam és a szüleim is amiért kezdett megjönni az eszem.

Minden tökéletesen ment egészen addig amíg apát át nem helyezték Londonba.

Tíz éves voltam mikor a szüleim dobozokkal jöttek be a szobámba majd lerakták középre és komor arccal bejelentették, hogy az összes holmimat pakoljam be és véletlenül se felejtsek el valami fontos dolgot mivel ide többet nem jövünk vissza.

Akkor egy világ dőlt össze bennem mivel Stockholmban volt az életem. A barátaim akik igaz kissé zizik voltak, de úgy szerettek ahogy vagyok, az unokatesóim akik minden hétvégén nálunk voltak vagy a nagyszüleim.

A szüleim mégis mindezt feladták egy olyan munka végett ami állítólag nagy biznisz volt. Nem értettem semmit és nem is akartam. Próbáltam ellenkezni, de mindhiába. Nem pakoltam össze és direkt nem beszéltem velük.

Feleslegesen mivel anyám bejött és kicsit sem óvatosan az összes fontos holmimat beledobálta a dobozokba majd kitette a ház elé ahonnan a költöztetők vitték el.

Engem pedig figyelembe sem vettek, hogy térden állva könyörgök, amiért elköltözünk.

Persze aztán végül gépre szálltunk és meg sem álltunk Nagy-Britannia fővárosáig. Tüntetőleg nem beszéltem velük közben pedig bunkón ültem a kocsiban miközben anya boldogan mutatta a nevezetességeket míg végül London belvárosában egy elég eldugott utcában apa nagy sokára megállította a motort és mindannyian megláthattuk új otthonunkat.

Olyan angolos házikó volt mint a filmekben és tényleg otthonos volt, de én akkor is gyűlöltem. Az egész környék tiszta volt és olyan friss levegő volt, amihez én nem voltam hozzá szokva. Még a fű is szokatlanul egyenletesen volt lenyírva, az ablakokra pedig mikor rásütött a nap csillogott a tisztaságtól.

A szüleim hamar megszokták az új környezetet. Összebarátkoztak az új szomszédokkal és fogadásokra jártak apa új munkatársaival. Meg sem fordult a fejükben, hogy egyszülött gyermekük szenved a magánytól.

Igen ki voltam taszítva. Az új iskolámban mindenki különcnek tartott a fura akcentusom miatt, pedig én bizonygattam nekik, hogy félig svéd vagyok. De kinevettek és csúfoltak.

Sírva jártam haza, de a szüleim nem vették figyelembe vagy nem akarták. Nem tudom. Ráadásul még kitűnő tanuló is voltam szóval ez is egy újabb ok volt amiért senki nem akart barátkozni velem.

Egy nap aztán különös dolog történt. Anyám unszolására el kellett mennem otthonról és mivel nem ismertem a környéket csak mentem az ismeretlenbe míg végül, egy utcával arrébb megpillantottam a játszóteret.

A nedves levegő miatt nem volt ott senki így gondoltam tökéletes hely lesz egy kis magányra. Leültem a hideg fűre közben pedig átkaroltam a térdem és csak bámultam magam elé. Magányos voltam nem volt más vágyam csak az, hogy legyenek barátaim akikkel játszhatok.

Egyszer csak az oldalamnak ütközött egy fehér focilabda. Megráztam magam, hogy térjek észhez és nagy szemeket meresztettem a játékszerre. Amióta Londonba vagyok még csak a közelembe sem volt most meg itt áll mellettem.

Hogy került egyáltalán mellém?

- Lécci rúgd vissza- szólalt meg távolról egy fiú hang. Lassan felemeltem a fejem és észrevettem, hogy nem is vagyok magam a játszótéren. Jóval távolabb tőlem egy fiú állt. Világosbarna göndöres haja volt, és ha jól tippeltem velem egyidős lehetett. Tőle pedig nem messze két lány állt. Mind kettő jóval idősebb volt viszont ugyan olyan színű volt a hajuk és épp olyan barátságos arcuk mind a fiúnak. Őszintén szólva meglepődtem, hogy olyan kedvesen szólt hozzám mivel eddig itt még senki nem beszélt velem így.

Vissza akartam szólni, hogy mindjárt de a meglepettségtől egy hang sem jött ki a torkomon. Ajkaim szólásra nyitódtak, de nem jött ki rajta semmi- Akár vissza is dobhatod- jött közelebb én pedig csak úgy bámultam rá mint egy nem normálisra. Szerintem gyagyásnak hihetett és nem is tévedett sokat. Csak a labdáját akarja visszakapni én pedig meg sem moccanok. Egyszerűen féltem, hogy Ő is kigúnyol majd ha meghallja a beszédemet.

- Nem tud beszélni?- a két lány jóval távolabb állt tőlem és egymástól kérdezték én mégis tisztán hallottam. Nem is csoda, hisz rajtunk kívül egy lélek sem volt. Csak a fák halk süvítése és a város felől érkező autók zaját lehetett hallani.

Ez a megjegyzés azonban mégis dühvel öntött el. Nem vagyok fogyatékos, akit mindenki sajnál, van nyelvem és szám is csak épp nem vagyok igazi angol.

Összeszűkítettem a szemeimet és keresztbe tettem a kezeimet a mellem alatt majd úgy emeltem fel a fejem.

- De tudok- húztam fel az orrom és akkor találkozott a pillantásunk a fiúéval. Ijedten kaptam a szám elé kezem majd ismét lehajtottam a fejem mikor megláttam ahogy végig mér. Tudhattam volna, hogy ez lesz- Tessék, lehet nevetni ahogy beszélek. Igen svéd vagyok és azért ilyen fura az akcentusom, de nem tehetek róla. Attól mert nem vagyok vérbeli angol nem kell gúnyolni mivel én is csak egy lány vagyok akit mindenki kiközösít- hosszú hajam az arcomba lógott, de nem fésültem ki mivel az idegtől teljesen piros lettem. Már rég kikellett volna fakadnom mivel nagyon jó érzés volt. Felszabadultam és megnyugodva fújtam ki a levegőt.

Meglepetésemre a fiú arrébb bökte a labdát és mellém ült. Abban a pillanatban fésültem ki az arcomból a hajszálakat majd zöld szemeimmel a fiú felé fordultam akinek a szája sarkában megjelent egy apró mosoly.

- Szerintem nem is lehet annyira észrevenni, hogy svéd vagy- szólalt meg halkan és elkezdte zavartan piszkálni a farmerja térdén lévő lyukat. Mosolyra húzódott a szám-e mondat hallatán. Eddig még soha nem örültem így senkinek. Tudtam, hogy igazat mond és azt is, hogy megbízhatok benne. – Amúgy Liam Payne vagyok- nyújtotta felém barátságosan a kezét én pedig eleinte hezitálva majd oda nyújtottam az enyémet és megráztuk.

- Én pedig Beverly Martinez- mondtam mosolyogva Ő pedig csak elismerően bólogatott. Tudom, hogy mit gondolhat magában. Ki ad már ilyen nevet a gyerekének. A szüleim mivel Beverly Hillsben voltak nászúton és ott fogantam meg ezáltal így neveztek el.

- A Beverly túl hosszú- csóválta meg a fejét közben pedig töprengő arcot vágott és az ajkába harapott- Mi lenne ha csak simán Bev-nek szólítanálak?- kérdezte meg félve én pedig csak fülig érő szájjal bólogattam.

Attól a naptól kezdve én és Liam elválaszthatatlanok lettünk. Minden nap együtt voltunk és mindent együtt csináltunk. Szinte már testvérként tekintettünk egymásra.

•••

Szeptember elsején zuhogott az eső mi mégis megkövülten álltunk az Adam’s gimnázium előtt. A középiskola első napja. Új iskola, új tanárok, új diákok. A reggelim a gyomromban forgott miközben egyenruhás diákok haladtak el mellettünk.

Mivel London egyik legmenőbb iskoláihoz tartozott ezért kötelező volt a diákoknak az egyenruha. Fiúknak fekete nadrág, fekete cipő, fehér ing, piros nyakkendő és piros kabát még a lányoknak ugyan ez csak fekete szokny és fekete harisnya.

Viszont ahogy körbenéztem a felsőbb évesek magasról tettek a szabályokra. A lányok a fekete harisnyák helyett már vettek fel más színűt is.

Liammel félve egymásra néztünk. Egy jó dolog volt az egészben- együtt voltunk és nem kell attól félnem, hogy magam maradok.

- Ideje lenne bemenni- szólaltam meg közben pedig a kezemet tördeltem majd elkezdtem a kapu felé lépkedni, de Ő nem jött utánam. A hatalmas iskolát bámulta közben pedig táskája pántját szorongatta. Még hozzá kell szoknom, mivel ilyen ruhában eddig még soha nem láttam. Ahogy elnéztem Mrs.Payne még a kócos haját is kifésülte.

- Ugye semmi nem állhat közénk?- nézett rám, a mogyoróbarna szempár pedig találkozott a zölddel. Hangjában félelmet véltem felfedezni amit megértettem. Egyikünk sem volt túl népszerű a régi iskolában, így csak egymásra számíthattunk.

Vissza sétáltam mellé és megszorítottam a kezét.

- Örökké barátok maradunk- emlékeztettem közben pedig mosolyogtam, majd hatalmasat sóhajtott és egymás mellett léptük át az iskola kapuját…