~1.~

Itt van az új törim első vagy beveztő része. Ezt a részt még senki szemszögéből nem írtam  szóval eléggé érdekes lett :D A töriről annyit kell tudni, hogy ez most más lesz mint a többi. Már az elején mondom, hogy Liam lesz a központban...bocsi ha már sokan unjátok, de úgy döntöttem, hogy amíg ez az oldalam létezik addig mindig Liam fogja a főszerepet kapni. De vissza térve még Rá a természetét teljesen átformáztam...szóval ne lepődjetek meg, majd rajta :P

§§§

- Nem ismersz meg? Miért nem ismer meg?

Louis Tomlinson szinte már könnyes szemmel szorította kishúga kezét aki csak üveges tekintettel bámult vissza rá.

Fogalma sem volt róla, hogy ki az a fiú aki állandóan ezeket a mondatokat szajkózza neki. Jobban mondva azt sem tudta, ki is Ő valójában mivel akár hányszor emlékezni próbál a fejébe éles fájdalom hasít ami szinte már az őrületbe kergeti.

Nincsenek emlékei csak egy nagy feketeség van helyette. Idegen emberek veszik körül akik azt állítják, hogy a családja. Sírnak az ágya felett és olyan dolgokat mondanak amikről fogalma sincs. – Tammy én vagyok az Louis a bátyád. – a srác minél erősebben szorította a kezét, Tammynak pedig már kezdett fájni a szorítás. Könnyei egyesével pottyantak ki a szeméből végül pedig zokogásba ment át.

- Nekem nincs bátyám. – csóválta a fejét kétségbeesetten közben pedig a párnáját szorította. Louis megsemmisülten nézett rá és még mindig nem engedte el a kezét. – Nekem nincs semmim. – zokogta és a párnájába fúrta a fejét. Újabb fájdalom hasított a fejébe ugyanis próbált vissza emlékezni.

- De, én vagyok az. Nem emlékszel, hogy imádtuk egymást? – a fiú nem akart hinni a fülének. A húga szavai szinte széttépték a szívét. Az nem lehet, hogy pont rá nem emlékszik? – Tammy én vagyok az. – bizonygatta zokogva majd azt vette észre ahogyan anyja a vállára teszi a kezét és elkezdi húzni. Nem akart elmenni, a húgával szeretett volna lenni és segíteni rajta.

- Gyere, pihenésre van szüksége. – suttogta az asszony Louis pedig hagyta, hogy anyja kivezesse a szobából. Ahogy lépkedett anyja után úgy törölte ki a szeméből a könnyeket és próbálta elfelejteni az előbb lezajlott beszélgetést kishúgával. Nem akarta elhinni, hogy ez pont velük történik.

Hisz minden olyan tökéletesen alakult most az életében. Ott volt a banda akik a legjobb barátai lettek, elköltözött Londonba Doncasterből és lett egy gyönyörű barátnője.

Mellesleg Ő volt a legsikeresebb brit fiúbanda egyik énekese. Sikert sikerre halmoztak és egy telefonhívás minden tönkre tett.

- Gyerünk utoljára elpróbáljuk a One Thinget és mindenki mehet arra amerre lát, persze csak ésszel. – Paul az utolsó szónál szélesen elhúzta a száját az öt srác pedig küldött felé egy gúnyos nézést. Nem könnyű öt tinit a valóságban tartani miközben millió lány akar a feleségük lenni, ráadásul még jól is néznek ki.

- Hallod Louis ez neked szól. – röhögött Harry és a mellette álló srác vállába ütött aki csak felhúzta a szemöldökét majd fölemelte a kezét és úgy csinált mint aki megakarja ütni Göndörhajú barátját aki mikor ezt meglátta elugrott mellőle. Pedig Louisnak esze ágában sem volt megütni Őt.

- És neked Liam. – tette hozzá Zayn is és közben halál komolyan bólogatott.

- Meg neked is Zayn. – válaszolta Liam közben pedig Perriere célzott.

A bandából ugyanis nekik hármuknak volt komoly kapcsolata. És ezt mindenki tudta, hisz szinte mindenhol csak róluk lehet hallani.

Több szó aztán nem esett köztük ugyanis mindenki szeretett volna a saját útjára menni. Gyorsan elénekelték a dalt majd elindultak a közös villájuk felé. Mivel szinte minden napjukat együtt töltötték ezért döntöttek úgy, hogy vesznek közösen egy villát és így mindig együtt lehetnek.

Ráadásul még élvezték is mivel hamar megtalálták a közös hangot. Csak a takarítással nem voltak kibékülve ezért rajtuk és a barátnőjükön kívül nem nagyon jártak mások hozzájuk.

De amit hazaértek szinte mindenki el is tűnt ugyanis néhány nap szabadságot kaptak.

Louis épp hívni akarta Eleanort, hogy megbeszéljen a lánnyal egy randit mikor a telefonja kijelzőjén megjelent az anyja neve. Boldogan vette fel és szólt bele.

- Szia anya képzeld néhány nap szab…- kezdte el újságolni a jó híreket, de az anyja rögtön a szavába vágott amit eléggé furcsált.

- Louis nagy baj történt. Tammyt kórházba szállították. – mondta, Louis pedig szinte megfagyva hallgatott. Először el sem akarta hinni és azzal bíztatta magát, hogy csak valaki megszerezte az anyja telefonját és most gúnyt űz belőle. De anyja hangját hallva hamar elfelejtette ezt az ötletet.

A kishúgával nem történhetett semmi. Ő erős lány…

- Mi történt vele? Miért nem emlékszik rám? – vonta kérdőre az anyját mikor leértek az ebédlőbe és leült Lottie mellé akinek szintén ki voltak sírva a szemei.

- Senkire nem emlékszik. – szólalt meg csendesen Lottie hangját pedig szinte alig lehetett érteni a sok sírás miatt. Louis átkarolta kishúgát és közelebb húzta magához és most már az Ő vállán szipogott.

A fiú sajnálta, hogy nem jött vissza előbb Doncasterbe de a barátait nem akarta ott hagyni szó nélkül. Így is csak annyit tudott mondani nekik, hogy nagy baj történt majd rögtön rohant is az autójához és száguldott haza.

- Hogy történt ez az egész? – emelte fel a fejét és tekintetet az anyjára vándorolt aki a tenyerébe temette az arcát. Minél jobban meg akarta tudni az igazságot…

- Tamara Tomlinson ezerszer elmondtam, hogy nem mész el arra a buliba. – anyja a lánya szobája ajtajában állt és onnan mondta gyerekének. Lottie, nővére ágyán ült és azt bámulta ahogyan az fel- alá járkál a szobájában közben pedig dühösen motyogott az orra alatt.

- De anya már 17 múltam, ráadásul minden jó fej a suliból ott lesz. Megint csak én nem mehetek. – kezdett el nyavajogni, hosszú szőke haját egy gyors mozdulattal hátra dobta majd könyörgően ránézett az anyjára.

- Ez igaz. – bólogatott Lottie is, de mikor meglátta anyja villogó tekintetét inkább jobbnak látta ha befogja és figyelmét újra a magazinjának szentelte.

- Engem nem érdekel. Nem mész és kész. – zárta le a témát. – Most pedig mind a ketten menjetek lefeküdni. – parancsolta. Lottie szó nélkül távozott nővére szobájából majd Tammy dühösen becsapta utánuk az ajtót.

Azonban esze ágában sem volt szót fogadni anyjának. Eddig mindig miatta nézték le. Soha nem mehetett el egy menő buliba sem mert az anyja mindentől féltette. Részben megértette mivel már csak Ő és tizenöt éves kishúga maradtak otthon, ugyanis bátyja Louis sikeres énekes lett és Londonba költözött.

Azóta pedig az anyja még jobban félti mindentől. Szinte sehova nem akarja elengedni és állandóan be kell számolnia arról, hogy mit csinál.

A világon mindennél jobban szerette bátyját ugyanis az nem csak a testvér szerepét töltötte be, hanem az apja helyett apja is volt. Ezért sem értette meg miért költözött el.

Azonban a ma estéből akkor sem fog engedni. Elhatározta magát, hogy túljár az anyja és a húga eszén.

Gyorsan felöltözködött majd halkan kinyitotta a szobája ajtaját, hogy megbizosodjon arról, hogy az anyja már le- e feküdt. Mikor kilépett a folyosóra sötétség fogadta ami azt jelentette, hogy szabad előtte az út.

Egy ugrással a bátyja szobájánál termett majd halkan kinyitotta az ajtót és már rohant is az ablak felé. A házban pontosan ennél az egy szobának az ablakában volt egy hatalmas fa amire egyszerűen fel lehetett mászni.

És Ő most ezt ki is használta. Egy fürge mozdulattal kiugrott majd gyorsan lemászott és amilyen gyorsan csak tudott elrohant a házuk elől, nehogy véletlenül valaki felébredjen.

Szerencséjére nem kellett sokat gyalogolni ugyanis a buli csak néhány utcával volt arrébb. Mikor belépett a helyszínre még a lelkiismeret-furdalása is eltűnt ahogyan a táncoló fiatalokat nézte.

- Hát eljöttél. – szólította meg hátulról cserfes szájú barátnője Molly. – Mégis, hogy sikerült rászedned az anyudat, hogy elengedjen? – vonta kérdőre, Tammy pedig csak szélesen elhúzta száját.

- Sehogy. Egyszerűen csak kimásztam Louis szobája ablakából. – mesélte vállvonogatva. Majd boldogan fogadta el Mollytól a poharat és gyorsan megitta azt.

Tudta nem helyes ha alkoholt iszik ugyanis soha nem tudja hol a határ. De most még az sem érdekelt. Csak jól akarta érezni magát és nem gondolni a gondjaira. El akarta felejteni a hiányérzetet amit Louis iránt érzett. Szüksége volt a bátyjára még ha próbálta elrejteni is. Már bánja, hogy erőszakoskodott, hogy mennyen el az X-Factor meghallgatására. Ha nem lett volna a tehetségkutató még mindig itt lakna velük.

Hajnali három óra felé járhatott az idő mikor az emberek oszlani kezdtek.

- Gyere hazaviszünk. – ajánlkozott Dony, Molly pasija akinek szinte alig lehetett érteni a beszédjét mivel annyira részeg volt. Beült a volán mögé és kinyitotta az ajtót, hogy a két lány is tudjon beszállni. Molly  elfoglalta a helyét az anyósülésben majd rögtön rávetette magát barátja szájára.

Ám Tammy hezitált. Lehet részeg volt, de nem tartotta jó ötletnek ilyen állapotban autóba ülni. Dony szinte azt sem tudja, hogy hogyan hívják, akkor hogyan akar vezetni.

- Gyere már, csak nem akarsz haza sétálni. – szólalt meg Molly is és beadta a derekát. Igaza volt barátnőjének, kinek van kedve sétálni hazáig. Elvigyorodott majd beült hátra a srác pedig beindította a motort nagy nehezen.

Végül pedig elindultak eszeveszett gyorsasággal, de egyikkőjüket sem érdekelt. Maximumon hallgatták a zenét és röhögtek saját magukon. Molly vigyorogva mászott Dony felé majd elkezdte csókolgatni a srác pedig hagyta.

Pont akkor amikor egy éles kanyar következett. Dony próbálta vissza rántani a kormányt, de sikertelenül. Az autó egyenesen egy meredek árokba zuhant és fának ütközött. Tammy éles sikoltozásokat hallott és próbált a tudatánál maradni. De a fehér fény minél közelebb ért hozzá végül pedig minden elsötétült körülötte…

- Dony még a helyszínen szörnyet halt. Molly a baleset után néhány órával meghalt. – fejezte be a mesélést az asszony Louis keze pedig ökölbe szorult. Donyt és Mollyt is hibáztatta ugyanis ha ők nem erőszakoskodnak a húga még mindig emlékezne rá. Gyűlölte Donyt amiért részegen autóba mert ülni és gyűlölte Mollyt is amiért vezetés közben rámászott Donyra. – Tammy pedig súlyos agyrázkódást kapott ami okozta az amnéziát.

- Az orvosok azt mondták, hogy szerencséje volt amiért hátul ült. Ugyanis nem kapott olyan erős ütést. – szólalt meg szipogva Lottie és próbált nem vissza gondolni arra az estére mikor reggel hat órakor az anyja megkapta a telefonhívást a kórházból.

- És mit mondtak az orvosok? Meddig lesz ilyen állapotban? – zúdította a társaságra kérdéseit Louis.

- Nap, hét, hónap, év vagy akár örökre is. – válaszolta az asszony, Louis pedig felhúzta a térdét átkarolta és szorította közben pedig csurogtak a könnyei. Örökké nem maradhat ilyen állapotban a húga. Nem teheti meg ezt vele. – Senki nem tudja pontosan csak találgatnak.

- És mi lesz vele? Nem maradhat így, hisz saját maga miatt fog megőrülni. Nem veszitek észre, hogy mennyire szenved. – fakadt ki majd azt vette észre, hogy fel-alá járkál közben pedig a hajába túrt. Fogalma sem volt róla, hogy a saját anyja és húga, hogy tud ilyen tehetetlen lenni.

- Már mindent megpróbáltunk. Képeket mutogattunk neki, viszont nem mondhatunk semmit a múltjáról ugyanis az orvosok szerint magának kell vissza emlékeznie.

- Leszarom. A húgom szenved és a megőrülés szélén áll. Nem fogom engedni, hogy magába roskadjon. – állt meg komoran majd néhány pillanat múlva már a tökéletes megoldást is tudta.

- Louis elhiszem, hogy fáj, de semmit nem tudunk csinálni. Lottienak az iskolára kell összpontosítania nekem dolgoznom kell. Nem tölthetjük az összes időnket mellette. És azzal sem segítünk, hogy állandóan azt lássa, hogy sírunk. – mondta a nő, Louis pedig csak leintette. Nem volt kíváncsi az anyja szabadkozására. Tudta nagyon jól, hogy már rég feladta a reményt.

- Ti lehet nem tudtok rajta segíteni. De szerintem én igen. – mondta és agy apró bizalommal teli mosoly jelent meg az ajkán.

- Mire gondolsz bátyus? – csillant fel Lottie szeme és Ő is felállt, hogy tisztás hallja a választ.

- Elviszem magammal Tammyt Londonba! – mondta magabiztosan…