~5.~

Itt az új rész...kezd elfogyni az ihletem ráadásul semmi időm sincs írni :S fogalmam sincs, hogy mi lesz így a bloggal...próbálok mindent tőlem telhetőt megtenni de nem lepődjetek meg ha hirtelen csak úgy eltűnök...

Tammy Tomlinson

Végül aztán Louis nagy nehezen elment a villából én pedig Harryvel, Niallel és Liammel maradt. Az utóbbiról tudni kell, hogy szinte egész este még csak ki sem mozdul a szobájából.

Zayn pedig bejelentette, hogy Perrienél alszik.

A két srác kitalálta, hogy videojátékozzunk. Nem tudtam, hogy mit csináljak egész este egyedül szóval úgy döntöttem, hogy majd nézem őket.

Azonban ez rettenetesen unalmas volt. Néhány óráig néztem majd feladtam és úgy döntöttem, hogy inkább átmegyek a saját szobámba.

De mikor Liam szobája mellett mentem el, megtorpantam. Képes lettem volna benyitni és szinte az egész testem arra vágyott. Egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy vajon miért utál ennyire. Végül aztán mégsem tettem. Lehajtottam a fejem és lassan elsétáltam a saját szobámba.

Mikor beértem rögtön levetettem magam az ágyra és csak bámultam a sötétségbe.

Azt hittem itt más lesz mint otthon volt. Reméltem, hogy itt senki nem fog sajnálkozva rám nézni, de tévedtem. Itt még jobban sajnáltak mint anya vagy Lottie.

Esküszöm az emlékezés fog az őrületbe kergetni. Miért sajnálnak engem ennyire. Miért akarja Louis, hogy vigyázzanak Rám? Mintha egy közveszélyes őrült lennék aki akár melyik pillanatba elpusztíthatja a fél világot.

Az idő rettenetesen lassan telt. Csak forgolódtam az ágyon, majd úgy döntöttem, hogy inkább lemegyek a konyhába és iszok valamit.

Mikor kiértem a folyosóra csenddel és sötétséggel találtam szembe magam, amiből azt vettem le, hogy már mindenki alszik.

Halkan lépkedtem le a lépcsőn nehogy véletlenül valakit felébresszek. Mikor pedig leértem megkönnyebbülten sóhajtottam fel és nyitottam villanyt majd ültem le egy székre.

Csak bámultam a semmibe és próbáltam emlékezni, de néhány másodperc múlva jött a szokásos dolog. Nagy feketeség, üresség és a fejem majd szétmegy.

Miért nem emlékszek semmire? Valakiben már lehetne annyi emberség, hogy elmondják.

Megsemmisülten vertem az asztalba a fejem, egyszer csak pedig azt vettem észre, hogy valaki jön és néhány pillanat múlva farkasszemet néztem Liammel.

- Te meg mi a francot keresel itt ilyen későn? – húzta fel a szemöldökét és lenézően rám nézett. – Majdnem szívbajt kaptam Miattad. – mondta lehangolóan és a pizsamája zsebébe dugta a kezét.

Elegem volt már belőle. Nem érdekelt, hogy Louis barátja, velem akkor sem fog ilyen hangnemben beszélni! Én miattam még az Atya Úr Isten is lehet.

- Lehet, hogy nem emlékszek semmire az életemből, de akkor sem fogsz velem így viselkedni. – álltam fel és tiszta közel mentem hozzá. Pontosan egy lépéssel álltam előtte és úgy néztem összehúzott szemekkel. – Legalább tudnám, hogy mit ártottam. Szóval örülnék ha elmondanád, hogy mi bajod van velem. – tettem a derekamra a kezem és követelőzően néztem a szeme közé.

Meglepetésemre hangosan felnevetett majd abba hagyta. – Még meg mered kérdezni? Ide jöttél és próbálod befeketíteni Danielle emlékét.

- De…

- Majdnem újra összejöttünk, de jöttél Te és meglátott az ágyamban és azt hitte, hogy lefeküdtünk. Csak, hogy tudd miattad szakított velem.

Liam szinte az arcomba üvöltött én pedig nagy rosszul éreztem magam. Visszhangzott a fejem a kiabálásától és éreztem, hogy arcomról potyognak a könnyek. Próbáltam erős maradni, de nem nagyon sikerült. Minél jobban törtem össze.

- Utálom azt a percet amikor betetted ide a lábad. Gyűlöllek, amiért elvetted Tőlem a szerelmemet. – ordította én pedig csak zokogtam közben pedig a fülemre tartottam a kezem, hogy ne halljam a hangját.

A fejem szinte már szétrobbant és próbáltam nyugodt maradni, de a zokogás eluralkodott rajtam. Ráadásul még lelkiismeret furdalásom is volt. Sírva csóváltam a fejem és hirtelen elkezdtem szédülni majd egy feketeség vett körül és eszméletemet vesztettem.

Liam Payne

Megkövülten néztem ahogy hirtelen összeesett és nem mozdult többet. Földbe gyökereztek a lábaim és fogalmam se volt róla, hogy mit kellene csinálnom.

Végül oda ugrottam és gyorsan letérdeltem majd elkezdtem bökdösni, de nem mozdult.

- Tammy! – kezdtem kétségbe esni és megfogtam az egyik kezét ami jég hideg volt. Tekintetem arcára vándorolt ami még mindig csillogott a könnyeitől. – Hallod térj magadhoz. – rázogattam.

Semmi.

Ez mind az én hibám. Ha nem ordibáltam volna vele akkor nem ájult volna el. Egy marha vagyok.

Pedig igazából nem is gondoltam komolyan. Csak hirtelen elfogott egy inger és kifakadtam.

Igazuk van a srácoknak, Danielle egy szörnyeteget csinált belőlem. És Tammy szívta meg.

Most mi tévő legyek?

- SRÁCOK! – üvöltöttem el magam idegesen és még mindig a kezeim közt tartottam Tammy élettelen testét.

Utáltam magam. Megérdemlem, hogy mindenki gyűlöl. Egyáltalán mi ütött belém, hogy így beszéltem Vele.

Hisz kit akarok becsapni, soha nem gyűlöltem Őt sőt inkább megmozgatott bennem valamit. Talán Ő miatta sem harcoltam már Danielleért. Tammy olyan más volt mint a többi lány.

- Mi történt. – rohantak le egyszerre ám mikor megláttak Tammy élettelen testét a karjaim közt az arcuk elsötétült.

- Azonnal hívni kell Louist. – mondta Niall majd előhalászta zsebéből a telefonját és rögtön tárcsázta. Harry pedig letérdelt mellém és aggódva ránézett majd rám.

- Ordibálást hallottunk lentről. Mit mondtál már megint neki? – nézett rám gyanakodva Harry én pedig csak lesütöttem a szemem.

Hazudhattam volna, de elegem van. Kérem vissza a régi életemet ahol a barátaim nem undorodva néztek rám.

Csak azt nem tudtam, hogy kezdjem el. Hisz én vagyok a hibás és meg is érdemlem a gyűlöletüket. Louis az miatt hozta Tammyt Londonba, hogy gyógyuljon meg és, hogy újra emlékezzen. Én pedig elcsesztem és csak szenvedést okoztam egy ártatlan lánynak.

Nem vagyok normális! Legszívesebben most felpofoznám magam és kifutnék a világból.

- Azt mondta mindjárt itt lesz. – tette le a telefont Niall és letérdelt a földre mellénk.

Hatalmasat nyeltem mivel Louistól fel voltam készülve a legrosszabbra. Amit meg is értek, hisz a kishúgáról van szó ráadásul még csak magára sem akarta hagyni.

A mindjárt pedig tényleg szó szerint értette. Alig telt el tíz perc majd csapódott az ajtó és megjelent az ajtóban Louis ideges arca. Gondolkodás nélkül felkapta a földről Tammyt és már rohant is az autó felé.

- Louis…- szóltam utána de Ő undorodva végig mért majd beült az autóba.

- Kíváncsi vagyok, hogy hogyan történt ez az egész, de most fontosabb a húgom élete. – válaszolta fagyosan majd beindította a motort.

Gondolkodás nélkül beültem hátra Tammy mellé, Niall és Harry nagy meglepetésére. Nem fogom magára hagyni, hisz miattam van ilyen állapotban.

Fél óra sem telt el és máris a kórháznál voltunk. Louis berohant Vele majd kitessékeltek minket a váró teremben.

És jött a hosszú várakozás.

- Mi történt? Tudtam én, hogy nem szabad magára hagynom. – temette tenyerébe az arcát majd sírni kezdett.

Azt hiszem most jött el az én időm, be kell vallanom neki az igazat, hogy miattam történt.

- Kiabáltam vele és durva dolgokat vágtam a fejéhez…

- Büszke lehetsz magadra. Egyébként Niall és Harry elmondta, hogy ordibáltál vele szóval rögtön gondoltam, hogy Te állsz a dolog mögött. – hangja egy csapásra megváltozott és már nem is sírt. Helyette gyűlölködve nézett és olyan hangnemben beszélt velem ahogy eddig soha.

Mindig is Őt tartottam a bandából a legjobb fejnek, ugyanis rajta mindig tudtam nevetni és mindig fel tudott vidítani. Ráadásul akár mit el mertem mondani neki. Azonban aztán jött Danielle és ez a kapcsolat kezdett megszűnni köztünk. Talán rajta vettem észre legjobban, hogy mekkorát csalódott bennem. Utálta a flegma, mogorva életemet és szinte minden nap elkérdezte, hogy tényleg tiszta szívemből szeretem-e Daniellet. Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen.

Most már azonban nem így gondolom. Egy csalódás miatt elvesztettem a legjobb barátaimat.

- Nem gondoltam komolyan amiket mondtam, csak ideges voltam és pont Tammy volt ott és rajta vezettem le. – magyaráztam kétségbeesetten, de Louis csak felhorkantott. – Hidd el én nagyon sajnálom és utálom is magamat.

- Na persze. Ha annyira sajnáltad volna akkor normális lettél volna Vele. De nem voltál az, helyette megaláztad és gúnyoltad azért mert amnéziája van. – sziszegte a fogai közt a fájó szavakat.

Igaza van. Viccet űztem belőle csak az miatt mert bemeséltem magamnak, hogy beakarja feketíteni Danielle emlékét. Utáltam, mert szép és mert aranyosabb mint Danielle. Gyűlöltem mert egy perc alatt a szívembe lopta magát.

- Igazad van és megérdemlem, hogy így beszélj velem.

- Te ennél sokkal többet és rosszabbat érdemelsz. Tudod mi lenne a legjobb? Ha Paul kivenne a bandából akkor talán észhez térnél. – lehajtott fejjel hallgattam és nem szóltam semmit. Megérdemlem ezt a beszédet.

- Sajnálom és Tammy amint magához tért bocsánatot kérek tőle…

- Na nem. Számodra a húgom megszűnt létezni. Még csak rá sem fogsz nézni amíg engem látsz. – csóválta a fejét, de erre a mondatára felkaptam a fejem.

Ezt nem csinálhassa meg velem. Nem veheti el Őt tőlem. – Nem fogd fel? Liam, Tammy miattad került kórházba. Azt hittem, hogy legalább Te megértesz és segíteni fogsz rajta, de tévedtem.

- Esküszöm, hogy jóváteszem. – néztem kék szemei közé amiről rögtön Tammy jutott eszembe.

Tényleg ugyan olyan szemük volt. Csak annyi különbséggel, hogy Tammyé sokkal szebben és boldogabban csillogtak.

Louis arca a mondatom hallatán megenyhült és sokkal másképpen nézett rám. Épp szólásra nyitotta a száját mikor egy orvos közeledett felénk…