~3.~

Itt a friss rész. Már elég sok részt megírtam szóval még néhány nap és újból naponta jönnek a friss részek. Remélem addigra több komit fogok kapni :D

Tammy Tomlinson

Ülök a szobámban és csak bámulok magam elé közben pedig próbálom nem elbőgni magam. És sikerül is ami a jelen esetben nagy szó. Talán azért mert végre tudom a nevem és tudom a családom nevét is.

Egy hónappal ezelőtt még ezt sem tudtam. Próbálok nyugodt maradni, de mikor azt hallom, hogy emlékezzek rájuk elszáll minden bátorságom és bőgni kezdek mint egy kisbaba. Talán az miatt mert iszonyat erős fájdalom hasít a fejemben és rögtön egy nagy feketeség jön.

Utálom magamat és az életemet is.

Egyáltalán miért élek? Nincs semmim, csak létezek mint egy emberi roncs akinek nincsenek emlékei.

Vagyis jobban mondva van. Méghozzá onnantól amióta felkeltem a kórházba az anyám és a húgom haza hozott majd jött a bátyám aki szinte azóta mindig velem van.

Könyörög, hogy emlékezzek rá, de fogalmam sincs, hogy mire kén vele kapcsolatban emlékeznem.

- Van kedved velem lenni egy kis ideig? – Louis megszorította a kezem és kedvesen rám nézett. Csak pislogni tudtam mivel fogalmam se volt róla, hogy mire akar kilyukadni. – Megbeszéltem anyával, hogy elhoz Londonba.

Nem volt más választás és nem is gondolkoztam más választáson. Nem tök mindegy, hogy hol fekszek és zokogok?

Csak néztem ahogy anya pakolász a bőröndjeimbe közben pedig halkan szipogott a kishúgom Lottie pedig Londonról beszélt és valamilyen bandáról amiben Louis énekel.

Végül pedig autóba szálltunk és meg sem álltunk a városig. Az út részében szinte csak anya és Lottie beszélt. Én pedig mint mindig most is szó nélkül hallgattam őket. Még a beszéléstől is elment a kedvem. Örülök neki ha naponta olyan tíz mondat elhagyja a számat.

Végül pedig megállt egy hatalmas villa előtt és nem sokkal később Louis rohant felénk. Ha jók a sejtéseim a bátyám dús gazdag. Hisz ki lakik már ilyen luxus körülmények között.

Kellemetlenül éreztem magam. Nem volt más vágyam csak újra elbújni a világ elől.

- Remélem segíteni fog. – suttogta anya miközben szorosan magához húzott. Éreztem ahogy az arcáról potyognak a könnyek.

Sokszor volt már a nyelvem hegyén, hogy megkérdezzem tőle miért sír annyit. De tudtam választ úgy sem kapnék.

Ahogy arra sem kapok, hogy miért nem emlékszek az életemből szinte semmire. Nem tudom, hogy mikor van a szülinapom, nem tudom, hogy mit szeretek csinálni a szabadidőmben, mi a kedvenc filmem, zeném, állatom…az ég világon semmit nem tudok magamról csak annyit, hogy Tamara Tomlinsonnak hívnak, de csak mindenki Tammynak szólít. Arra is kíváncsi lennék, hogy miért pont így becéznek és miért nem a teljes nevemen szólítanak.

- Gyere. – fogta meg a kezem gyengéden Louis mikor anyáék autója eltűnt egy kanyarban. Egyáltalán miért kellett ide jönnöm?

Lassan haladtam a bátyám után aki sorra nyitogatta ki az ajtókat majd végül megállt egy hatalmas helységben ahol szembe találtam magam másik három sráccal.

Megrémülten mentem közelebb hozzá és riadtan pislogtam a fiúkra akik mikor megláttak mosolyogva álltak fel és jöttek körém.

Ismernek kéne őket? Ha igen mi közöm van hozzájuk? Talán a barátaim? Esetleg valamelyikkőjük közülük a pasim? Mondjuk az utóbbira szerintem emlékeznem kéne.

- Szóval te vagy Tammy. – mért végig tetőtől talpig az egyik. Göndör haja volt és gyönyörű zöld szemei. Barátságos arca volt.

- Aham. A húgom. – bólintott a mellettem álló Louis és arrébb állt, hogy látszódjak rendesen.

- Örvendek. Niall Horan vagyok. – szólalt meg a szőkeség én pedig bólintottam egy aprót. – Esetleg ha éhes vagy szólj. Szívesen elviszlek valahova kajálni vagy ilyesmi.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon miközben beszélt. Szinte már hadart és miközben beszélt a kezeivel hadonászott.

- Jellemző. Jó ha tudod, Niall felesége az étel. – forgatta meg a szemét a harmadik srác is akiknek fekete haja volt benne pedig egy szőke tinccsel. – Egyébként Zayn Malik. – mutatkozott be Ő is.

- Zayné pedig a tükör. – szállt be a beszélgetésbe a göndör is majd akkor tudatosult benne, hogy az Ő nevét még nem is tudom. – Óh és Harry Styles vagyok. – kacsintott egyet mire én rémülten néztem rá.

Ezt meg miért csinálta? Ijedten Louisra néztem aki csak elvigyorodott.

-  Ők a barátaim és itt laknak. Igaz néha lükék, de hidd el soha nem lennének képesek bántani. – nézett rám megnyugtatás képen, de engem valahogy nem hatottak meg a szavai.

- Egyébként én Zaynel a helyedben vigyáznék. Van olyan éjjel, hogy felkel és elkezdi a Barbie Girt énekelni. – suttogta Niall, de szerencsétlenségére az említett meghallotta.

Gőzöm se volt róla, hogy mi az a Barbie Girl viszont valahonnan ismerős volt a címe.

- Hé, az eddig csak egyszer történt meg. – méltatlankodott Zayn majd megigazította a haját. Niall nem válaszolt csak mosolygott magában.

Lehet nem is volt igaz, hanem csak hülyítették egymást. Talán tényleg igaza van Louisnak, jó fejeknek tűnnek.

Ám mielőtt újra megszólalhatott volna a lépcsők felől lépések zaja hallatszott majd néhány pillanat múlva megjelent egy újabb ismeretlen srác.

Zsebre tett kézzel megállt és úgy nézett rajtam végig. Nem szólt semmit csak nézett és nézett.

Olyan fura érzés kapott el miközben az arcomon éreztem a tekintetét. Mintha ismerném valahonnan. Tuti, hogy már láttam valahol ezeket a szemeket amikben totál el tudok veszni pedig elég sok lépésre áll tőlem.

- Ó és Ő az ötödik tag. – mélázásomból Louis hangja zökkentett ki aki mikor észrevette, hogy új vendég érkezett rögtön rá kapta a tekintetét.

- Helló Liam Payne vagyok. – nyújtotta a kezét én pedig nem tudtam, hogy mit csináljak. Féltem hozzá érni sőt inkább egész sráctól féltem. Volt benne valami érdekes. Csak nagy szemekkel bámultam és minél közelebb húzódtam Louishoz.

- Nyugi nem kell félned Tőle. Ő is a barátom. – karolt át a bátyám és abban a pillanatban Liam arca teljesen megváltozott. Már nem barátságosan nézett rám hanem inkább undorral. – Liam Ő a húgom Tammy. – mutatott be.

- Akkor már elkezdtetek apáskodni felette ahogy észre vettem. – mondta gúnyosan. Nem értettem a mondatát. Egyáltalán miért változott meg hirtelen ennyire? Hisz még csak nem is szóltam semmit sem.

- Ne vedd figyelembe. – suttogta Zayn, de ahogy észre vettem az említett is meghallotta. - Nehéz napjai vannak mostanában.

Hát azt vettem észre. Egy bunkó.

- Egyébként nem tudsz beszélni?- húzta fel a szemöldökét én pedig csak hatalmasokat pislogtam és nyeltem egy nagyot nehogy megint elbőgjem magam. Pedig legszívesebben azt tettem volna.

Miért beszél velem ilyen durván? Úgy kezel mint egy ütődöttet. Lehet, hogy nem emlékezek semmire, de azért érzéseim nekem is vannak. Szinte már megalázóan beszél ami azt jelenti, hogy utál. De hát miért? Hisz nem csináltam semmit neki. Még csak nem is ismerjük egymást. – Ez azért elég félelmetes.

- Fél. Te mit csinálnál ha ennyi idegen venne körbe? – csóválta meg a fejét Harry és barátságosan átkarolta a vállamat.

Meglepetésként ért a gesztusa és elég kényelmetlenül éreztem a szorítását. Ami pedig még rosszabb volt, hogy Liam arcán undor terült szét.

- Oké én ezt nem hallgatom tovább. – csattant fel majd elindult az ajtó felé. Valami oknál fogva elkapott egy érzés és azt akartam, hogy normálisan viselkedjen velem.

- Szia Liam. – suttogtam elhaló hangon és szerintem alig lehetett hallani. Napok óta alig lehetett hallani a hangom ráadásul itt még senki nem hallott beszélni.

A srác megtorpant és csodálkozva nézett vissza, gondolom azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg én-e beszéltem.

Nem szólt semmit csak válasz nélkül távozott.

Egy könnycsepp csordult le az arcomon amit gyorsan letöröltem. Eddig az emlékeim elvesztése miatt sírtam most azonban Liam viselkedése miatt. Fájt, hogy így viselkedik velem.

- Nocsak végre megszólaltál. Ez egy jó jel. – simított végig a hátamon Louis.

- Ő mindenkivel így viselkedik? – kérdeztem meg csendesen és végig néztem a társaságon.

- Mostanában sajnos igen…viszont ha megismernéd az eredeti énjét akkor nem így gondolkoznál róla. – magyarázta Harry amit nem értettem.

Mi az, hogy az eredeti énje? Azt hiszem kezdek összezavarodni. Gondolkozva rogytam le az egyik fotelba és próbáltam nem gondolni az előbb lejátszódó jelenetre. Igazából fogalmam sincs, hogy miért rágódok rajta. Hisz még csak nem is ismerem és semmi közöm nincs hozzá…vagyis remélem.

Meglepetésemre a srácok követték a példám és kényelmesen elterpeszkedtek mellettem.

- Na és Tammy mond csak mit szeretsz csinálni? – jött a kérdés Niall felől én pedig csak kikerekedett szemmel bámultam vissza rá.

Jó kérdés csak az a gond, hogy nem tudok rá válaszolni mivel nem emlékszek.

- Idióta. – ütötte fejbe Zayn és úgy nézett rá mint egy nem normálisra. Közben pedig a szemeit forgatta. – Mégis honnan emlékezne rá? – kérdezte a szőkeséget aki csak ártatlanul nézett és sajnálkozva elhúzta a száját.

Remek már itt is mindenki sajnálkozva néz. Hahó nekem csak emlékeim nincsenek! Attól még én is ugyan olyan normális ember vagyok mint mások.

- És szereted a One Directiont? Melyik a kedvenc számod tőlünk? – kérdezett újból Niall, Harry pedig homlokon csapta magát közben pedig a fejét csóválta míg Zayn az ég felé emelte a fejét.

- Te tényleg ennyire szőke vagy, vagy csak tetteted? – húzta fel a szemöldökét Harry, Niall pedig értetlenül bámult vissza rá.

Viccesek voltak, ahogy próbálkoztak. Viszont most már tényleg kíváncsi vagyok, a bandájukra. Ha már egyszer ennyit beszélnek róla.

- Mégis mi az a One Direction? Annyit beszéltek róla, de én nem tudom, hogy mi az. – csúszott ki a számon és kérdően rá néztem a srácokra.

Aranyosan néztek rám, majd Zayn felállt és bekapcsolta a TV-t majd elkezdett válogatni a csatornák között mígnem az egyiknél megállt.

Pont akkor kezdődött egy új klip mikor vissza ült a helyére én pedig a képernyőre emeltem a tekintetem.

Néhány másodperc múlva pedig újra Liam arcával találhattam szembe magam. De ez a Liam nem olyan volt mint akivel én találkoztam ma. Jele sem volt bunkóságnak és komorságnak. Helyette fülig ért a szája és miközben énekelt a szemei csillogtak a boldogságtól. Mennyivel jobban áll neki a mosoly.

Talán erről az énjéről beszélt Harry.

- Szóval Ti énekeltek. – esett le a dal közben. Hú, a bátyám egy sikeres banda énekese. Ez azért nem semmi.

- Már megint nagymenőztök. – hallottam meg ismeretlen lány hangot és az ajtó felé kaptam a fejem.

Egy szőke és egy barna hajú lány állt egymás mellett. Idősebbek voltak tőlem és mind ketten gyönyörűek voltak. – Egó királyok. – forgatta meg a szemét a szőke hajú és lassan elindult Zayn felé majd mikor oda ért egy puszit nyomott az arcára. Egyértelmű, hogy a barátnője.

- Sziasztok. – köszönt mosolyogva Louis majd karon ragadta a barna hajú lányt és megölelte majd mikor szétváltak felém fordultak. – Eleanor bemutatom a húgomat. Tammy Ő a barátnőm. – mutatott be én pedig mosolyogva felálltam és közelebb mentem hozzájuk.

Rettentő aranyosak voltak. Ráadásul Eleanor akár hányszor a bátyámra nézett csillogtak a szemei.

- Rögtön gondoltam, ugyanis mind kettőtöknek ugyan olyan kéken ragyognak a szemei. – kuncogott fel halkan.

- Én is itt vagyok ám. – szólalt fel felháborodva a szőke hajú és nagy nehezen kimászott Zayn öléből. – Szia én Perrie vagyok és szerintem rájöttél , hogy Zayn barátnője. – hadarta el vigyorogva.

Olyan érdekesen mondta ki Zayn nevét. Mintha magának sem akarná elhinni, hogy a pasija.

- Louis már sokat mesélt rólad. – szólalt meg ismét Eleanor én pedig csak szótlanul hallgattam. – Szerintem jól el leszel itt velük.

- Öhh…- na igen ez nagyon értelmes mondat.

- És, hogy tetszik itt? Jól kijössz velük? – kérdezte Perrie én pedig csak hatalmasat nyeltem.

Persze jól kijövök, csak éppenséggel Liam még a puszta látványomtól is rosszul van. Legszívesebben ezt mondtam volna, de inkább jobbnak láttam ha befogom. Hisz mégis ki vagyok én, hogy néhány óra után véleményt nyilvánítsak…