#13.-Miért kezdtél Te el velem barátkozni?#

Sziamiaaaa! Azt hittem hogyha naponta fogok felrakni részeket akkor alig fogok komikat kapni. Ezek szerint tévedtem mivel rengeteget kapok...és nem kell aggódni miattam és a tanulás miatt ugyanis én már jó előre megírtam a részeket így csak fel kell raknom őket :D Komikkk

Vörös, feldagadt kisírt szemekkel kopogtattam be Liamék házába már jóval sötétedés után. Egész idáig csak sétáltam és bőgtem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most. Haza semmi kép nem megyek, pedig már anya és apa is hívott de én direkt nem vettem fel. Biztos bocsánatot akarnak kérni és meg akarnak azzal etetni, hogy sajnálják és mennyek haza. Abból pedig nem esznek. Gondolkodjanak el magukról és arról, hogy mit akarnak. Eddig még életemben nem voltam ennyire magam alatt mint most. Mondjuk mindig is tudtam, hogy a szüleimnek nem vagy tökéletes, de azt soha nem hittem volna, hogy a saját anyám fogja majd azt mondani, hogy egy ribanc vagyok.

Kitöröltem a szemeimből a könnyeket és úgy vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Nem kellett sokat a sötétben várakoznom mivel néhány pillanat múlva nyitódott az ajtó és megjelent előttem Liam.

Az egész arca tejszínhabos volt és még mindig a szájába tömte azt, de mikor észrevett elvette a szája elől és ijedten nézett rám.

- Bev mi…- nem engedtem befejezni neki a mondatot mert megöleltem közben pedig a mellkasába fúrtam a fejem és ott sírtam tovább. Fogalmam sincs, hogy miért csináltam ezt, de azt biztos, hogy jó volt. Megnyugvással töltött el ahogyan hallottam szívének dobogását és beszippanthattam az illatát. Közben pedig a hátamat simogatta.

Percekig csak állt ott majd elhúzódott tőlem. – Gyere a szobámba. – mondta majd megfogta a kezem és elkezdett felfelé húzni a szobájába. Az egész házban csend uralkodott amiből azt vettem le, hogy maga van otthon. Mondjuk most örültem neki mert így nem kellett magyarázkodnom a szüleinek, hogy mit keresek itt ilyen késői órákban.

Mikor felértünk az ágyához vezetett és mind ketten leültünk rá.

- Mi történt? – nézett rám aggódva én belőlem pedig újra előtört a sírás és dadogva elbeszéltem neki a történteket amit Ő csendben hallgatott végig. Majd mikor a végére értem újra magához húzott és megölelt. Jól esett most a törődése.

Egész éjjel csak nyugtatott.

- Kérdezhetek valamit? – emeltem feljebb a fejem a párnáról majd Ő kíváncsian rám emelte a tekintetét. Egymás mellett feküdtünk és csendben a plafont bámultuk. – Miért kezdtél Te el velem barátkozni?

Ez a kérdés mindig is az agyamban motoszkált. Ép eszű ember nem barátkozna velem sőt nem a legjobb barátjának nyilvánítana. Hisz én egy átok csapás vagyok. Mindig mindent elszúrok, az iskola ribanca vagyok és egy olyan srácba vagyok bele esve aki a világon semmit nem akar tőlem csak barátkozni, de még abban sem vagyok biztos. A szüleim felelőtlennek tartanak a rokonaim hónapokig idegbajosak mikor tudják, hogy megyek hozzájuk a tanáraimnak pedig nincs más vágyuk csak az, hogy megbuktathassanak. A húgom parancsol nekem és nem én neki, Olivia csak azért barátkozik velem-ha lehet annak mondani ami kettőnk között van- mert rajtam kívül más senki nem áll szóba vele.

Akkor Liamnek miért én kellek? Hisz ott van Harry aki fiú és nem lány ráadásul ha akarná még a menőkkel is lóghatna mivel a kosárcsapat tagja. Igaz az ég világon semmi nem érdekli, de akkor is mindenki szereti mert vicces és jó fej. Tökéletesen meglennének ketten vagyis hárman mivel Niall is a haverjuk lett. Nem kéne a Tripla A-s csajok szívatását hallgatni amit miattam kell mivel én borítottam be Alexis felsőjét. Arany élete lehetne az Adam’sben és nem hallgathatná naponta az, hogy hol kefélt velem.

Egyszerűen nem értem. Komolyan. Kinek kellene már ilyen barát aki maga az Isten csapása.

Halkan felkuncogott én pedig kérdően néztem rá. Mogyoróbarna szemeit rám emelte majd elsimított egy tincset az arcomból.

- Nem tudom. – szólalt meg végül és csak néztük egymást.

- Egy örök vesztes vagyok. – sóhajtottam fel csüggedten. – Mindig mindent elszúrok ráadásul még idegesítő is vagyok. – egy újabb könnycsepp amit gyorsan letöröltem.

- Nem tudom, de az volt életem legjobb döntése. – válaszolta én pedig csodálkozva rá néztem. Azért jól estek a szavai még ha nagyon magam alatt is voltam. – Engem nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad. Szerintem te vagy a világon a legjobb fej csaj. És nem vagy idegesítő. – mondta mosolyogva.

- Komolyan?

- A legkomolyabban. – bólintott magabiztosan. Több szó nem esett köztünk mivel már elég késő volt viszont jobb kedvem lett, de nagyon. Liam mindig fel tudott vidítani. Akár milyen rossz dolog történik, Ő akkor is próbál valami megnyugtatót mondani.

Reggel kipihenten ébredtem, de rögtön a szüleimre gondoltam. Van egy olyan érzésem, hogy ma haza kell mennem. Hisz örök éltemben nem maradhatok Liam szobájában pedig jó lenne. A mellettem szuszogó srác rögtön kinyitotta a szemét mikor megérezte, hogy megmozdulok. Mosolyra húzódott a szám mikor kócos hajára néztem és ez a helyzet kölcsönös volt mivel a szája sarkában megjelent egy bujkáló mosoly. Hát igen reggelente sajnos nem vagyok a legjobb formában.

- Beverly ma reggel beszéltem a szüleiddel. – mikor beléptem Liammel a konyhába Mrs. Payne rögtön ezzel állított nekem. Nyilvánvaló volt a szüleim számára, hogy hol aludtam. Még csak aggódniuk sem kellett miattam.

- És? – kérdeztem egyszerűen. Igazából  nem nagyon tudtak érdekelni.

Mrs.Payne csak megcsóválta a fejét majd lenyomott egy székre és megpakolta az asztalt étellel. Fájó szívvel hallgattam ahogy Liammel és Nicolaval beszél. Náluk olyan családias volt a hangulat és tényleg érdekelte, hogy mi van a gyerekeivel. Semmi veszekedés, kiabálás lemondás.

- Jé hát Te itt aludtál? – jelent meg Ruth is és levágódott mellém majd elkezdett egy almát enni. Ő volt a legidősebb és ő volt az akit a legkevesebbszer láttam mivel mindig edzésekre meg sport táborokba járt. És Ő volt az akihez Liamet mindig hasonlították. – Nem is tudtam róla.

- Nem, mivel késő este jött amikor Te már aludtál. – Nicola hangja bosszúsan csengett és dühös pillantásokat küldött nővére felé. Tudni illik a két lány egy szobában aludt és ez miatt mindig civakodtak. Ruth általában fáradtan jött haza minden este ezért korán lefeküdt míg Nicola az éjszakai emberek csoportját népesítette. Mikor Tv-t akart volna nézni Ruth lekapcsolta mivel zavarta, ha zenét akart hallgatni kiküldte a szobából. Ezért Nicola rengetegszer aludt öccse szobájában a padlón. – Egyébként minden rendben?- szögezte nekem a kérdést és barátságosan rám nézett.

- Persze. – bólogattam megnyugtatás képen pedig belülről nem ezt éreztem.

- Hidd el anyukád nem gondolta komolyan amit mondott. – nézett rám kedvesen Mrs.Payne majd leült velem szembe egy székre. – Figyelemmel kell lenned az állapotára is. Hamaros szülni fog…

- És utána még ennyit sem fog velem törődni. – motyogtam az orrom alatt. Nem érdekel ki mit gondol szerintem úgyis ez fog történni. Hisz most is minden Sam körül forog.

- Egyébként hamarosan itt lesz. – tette még hozzá én pedig kis híján félre nyeltem. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy utánam jön. Egyáltalán minek jön ide? Hisz tudja nagyon jól, hogy semmi bajom nem lesz meg amúgy is most tiszta kedves lesz velem, mert tudja, hogy megbántott.

Lehorgasztottam a fejem és úgy folytattam tovább a reggelimet. Nem akartam haza menni. Itt mindenki olyan kedves velem és szeretnek.

- De ez nem azt jelenti, hogy haza kell menned, hisz hétvége van nyugodtan maradhatsz. – nézett rám mosolyogva Ruth én pedig küldtem felé egy fancsali mosolyt. –Meg aztán szerintem Liam is örülne neki. – kacsintott egyet öccse felé aki ebben a pillanatban teljesen elvörösödött és lecsúszott a székében így csak a feje látszódott.. Nicola pedig felháborodva nézett nővérére majd sejtelmesen rá nézett, Ruth pedig csak vállat vont. Oké ezt most nem értem, de mindegy.

- Inkább nem mondok semmit. – tért vissza Liam normális színe majd felállt én pedig követtem a példáját majd elindultunk fel a szobájában. Mondjuk tényleg kíváncsi lennék, hogy Ruth mire gondolt mivel úgy nézett ki csak Nicola tudja.

Alig fél óra múlva azonban Mrs.Payne szava beigazolódott. Liam és én a matek házit csináltuk mikor kopogtattak az ajtón és megjelent teljes életnagyságban az anyám. Viszont nem úgy ahogy tegnap este láttam. Sápadt volt az arca pedig teljesen hófehér és nehezére esett neki a járás.

- Öh asszem lemegyek. – nézett rá anyámra Liam majd gyorsan kicsörtetett a saját szobájából. Én tüntetőleg vissza fordultam a füzetem felé, de néhány másodperc múlva anya leült Liam székére és csak nézett.

Lelkiismeret furdalásom volt amiért így néz ki, hiszen már csak hetek válasszák el a szüléstől. Mi van akkor ha miattam fog hamarabb megszülni és valami baj lesz a babával? Azt nem élném túl.

- Kicsim én elhiszem, hogy most nagyon gyűlölsz amit meg értek mivel megérdemlem. – kezdte el mondani vékonykás hangján. Rá néztem és észrevettem, hogy a könnyeivel küszköd. – Semmi jogom nem volt úgy beszélni veled. A világon nekem kéne lennem a legboldogabbnak amiért ilyen tökéletes lányom van. De tegnap mikor megláttalak hirtelen azok a lányok jutottak az eszembe akiket az utcán szokok látni terhesen. – egy könnycsepp gördült le az arcán. Megértem, hisz rengetek olyan lány van a mai világban akik nem gondolkoznak. Viszont én nem vagyok olyan. – Én nem akarok rosszat neked, sem az apád csak féltünk a szenvedéstől.

- Mégis mindig veszekszel velem és soha semmi nem felel meg amit én csinálok. – szólalt meg keményen.

- Jaj dehogyisnem. Attól még hogy nem mondjuk el naponta. De büszkék vagyunk rád. – válaszolta mosolyogva az én szemeim pedig felcsillantak. Eddig még soha nem mondta azt, hogy büszke rám. Ráadásul most még el is hiszem neki mivel látszik rajta, hogy komolyan beszél. – Mindig azok voltunk. Még ha vannak kisebb hibáid, de akkor is szeretünk. Tegnap pedig elborult az agyam. Egyszerűen már nem tudom kordában tartani az érzéseimet. Ma apádnak el kellett vinnie Samet a nagyihoz mivel szobafogságra ítéltem az miatt mert a folyosó közepén hagyta a zokniját. – mesélte én pedig magamban felkuncogtam. Hát igen anya már csak ilyen ha terhes. Igazából nem is gyűlölöm, csak mérges voltam rám. Végül pedig megöleltem ő pedig még mindig bőgött.

Végül aztán még Liaméknél maradtam mivel megbeszéltük Niallel és Harryvel, hogy elmegyünk valahová. Szombat volt szóval ez már nálunk hagyomány volt. Sokkal jobb kedvem volt, hogy kibékültem az anyámmal.

Mivel eléggé hideg volt már így Október vége felé ezért úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk a Starbuckshoz ami már a törzshelyünké vált. Nem hiába hisz itt adják a legfinomabb forró csokit.

Ám amikor a városközpontban voltunk megszólalt a telefonom és meghallottam apa ideges hangját.

- Beverly az anyádnál megindult a szülés. – és azzal lecsapta a telefont én pedig csak magam elé bámulva próbáltam feldolgozni a hallottakat. Erre még cseppet sem voltam felkészülve. Hisz még hetek voltak hátra.

- Anya szül. – néztem rá rémülten Liamre aki épp olyan tanácstalan arcot vágott mint én. – Be kell mennünk a kórházba. – tettem még, hozzá Ő pedig csodálkozva nézett.

- Mennünk? – ismételte meg a kérdésemet. – Te azt akarod, hogy veled mennyek? – nyelt egy nagyot én pedig csak bólogattam.

- Még szép. – vágtam rá majd karon ragadtam és elkezdtem húzni az ellenkező irányba ahol a kórház volt. Még szerencse, hogy nem volt messze így nem kellett sokat gyalogolni.

Mikor oda értünk Sammel találtam szembe magam aki egymagában ült egy széken duzzogva.

- Apa nem engedett be. – mondta én pedig vigyorogva leültem mellé majd Liam is aki még mindig nem fogta fel, hogy mit keres itt. – Pedig már rengeteg olvastam arról, hogy hogyan zajlik egy szülés. – végem volt, de komolyan. Szerintem a világon csak nekem van ilyen húgom.

Bő egy óra után aztán kivágódott az ajtó és megjelent a vigyorgó apám. Szóval megszületett. Intett egyet a fejével, hogy kövessük majd bevezetett a szobába ahol anya feküdt. Teljesen kimerült volt viszont a kezében ott aludt a baba. Olyan apró volt, hogy szinte alig lehetett észre venni a kezében.

- Bemutatom Micaela Martinezt. – mondta könnyes szemmel anya és mindenki köré állt, hogy közelebbről megnézhessük.

Gyönyörű baba volt. Haja alig volt, de ami látszott az is szőkén virított. Amikor pedig rám emelte a szemeit meghökkentem mivel ugyan olyan színű volt mint az enyém, zöld.

Képes lettem volna megzabálni. A mellettem álló Liam még csak pislogni sem mertem , csak mosolyogva nézte. Tényleg meghitt pillanat volt hála a kishúgomnak…