~8.~

Tegnap befejeztem a történetet :D szerintem sokatoknak fogok csalódást okozni ugyanis csak 10 részesre írtam...tudom rövid meg minden, de szerintem pont elég :P

Liam Payne

Olyan érzés kerített a hatalmába amit eddig még soha nem éreztem. Nem tudtam másra gondolni csak Tammyra. Olyan erősen szorítottam magamhoz mintha az életem múlna rajta. De a pillanatnak hamar vége szakadt ugyanis elhúzódott tőlem majd ijedten rám nézett és lesütötte a szemét.

Majd hirtelen tudatosult bennem, hogy szegény még mindig melltartóban van és szinte már jéggé fagyott. Gyorsan lekaptam magamról a kabátomat és átnyújtottam neki Ő pedig kérdően nézett a kabátra majd rám.

- Gyerünk, vedd csak el nyugodtan. – néztem rá kedvesen Ő pedig reszkető kézzel megfogta és ügyetlenül magára vette.

Viccesen nézett ki mivel eléggé nagy volt Rá, de meg így is aranyos volt. Épp meg akartam dicsérni mikor újból felzokogott én pedig egy ugrással mellette lettem és újból megöleltem közben pedig a hátát simogattam.

Csak álltunk szótlanul és hosszú percek után kezdett megnyugodni. Már nem reszketett annyira és nem is zokogott csak halkan szipogott.

- Összetaknyoztam a pólód. – húzódott el tőlem és egy apró mosoly jelent meg a száján miközben a pólómra mutogatott.

Hangosan felkuncogtam és csodálkozva rá néztem. Megszólalt a jelenlétemben!

- Te megszólaltál! Akkor már nem félsz tőlem? – kérdeztem csendesen Ő pedig rám emelte kisírt szemeit.

Láttam az arcán a fájdalmat és a szomorúságot, amit én váltottam ki belőle. Hisz néhány napja miattam került kórházba most meg úgy beszélgetek vele mintha semmi nem történt volna. – Szóval igen, még mindig félsz Tőlem. Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled. Ha vissza tudnám fordítani az időt mindent máshogy csinálnák…

- Hogyan is utálnálak, amikor ma megmentettél. – nézett rám kérdően és hálásan a szemem közé nézett.

Tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott ugyanis látszott rajta, hogy a szívéből beszélt. Ettől a mondatától nagyon jó kedvem lett és a szívem majd kiugrott a helyéből. Most már kétség sem fér, belé szerettem és még csak titkolni sem tudom az érzéseimet.

Tammy olyan más mint Danielle volt. Mikor vele összejöttem totál paráztam mikor vele beszéltem és még vörös is voltam. Ráadásul alig tudtam kinyögni neki azt, hogy szeretlek és hetekig gondolkoztam azon, hogy vajon mit is érzek iránta.

Viszont Tammyval tiszta könnyen tudtam beszélni és még csak gondolkoznom se kell azon, hogy vajon mit érzek iránta.

- Akkor mit szólnál ahhoz, hogyha mindent előröl kezdenénk? – néztem rá kérdően Ő pedig mosolyogva bólintott egyet. – Oké, akkor szia én Liam Payne vagyok. – nyújtottam a kezem vigyorogva Ő pedig szélesen elhúzta a száját.

- Szia én pedig Tamara Tomlinson vagyok, de mindenki csak Tammynak szólít, de azt ne kérdezd meg, hogy miért mert sajnos nem tudok rá választ adni. – hadarta el egy szuszra közben pedig apró kezeit az enyémekbe csúsztatta.

Bizsergés futott végig az egész testemen mikor hozzám ért. Kellemes érzés volt. Ilyen hosszan még soha nem beszélt mikor én is jelen voltam.

Talán tényleg megbocsájtott és megpróbál bízni bennem. – Mivel sajnos az életemből szinte semmire nem emlékezek. –mosolya egy perc alatt eltűnt az arcáról majd újból könnyezni kezdett.

Hogy megakadályozzam az újabb zokogását megfogtam a kezét és elsétáltam vele egy padhoz ott pedig leültettem én pedig szembe ültem vele.

- Hidd el egyszer úgyis újra emlékezni fogsz. – simítottam meg a kezét.

- Ezt most csak azért mondod mert jóvá akarod tenni a hibáidat. – válaszolta egyszerűen. – Már hónapok óta így vagyok, ráadásul most még Louisnak is csak gondot okozok… - egyszer csak maga elé bámult majd nagy szemekkel rám nézett. – Ugye ezt az egészet ami ma történt nem fogja senki megtudni?

- Ha azt akarod, hogy ne tudják meg akkor kérésed számomra parancs. – biztosítottam arról, hogy titokban tartom.

Mondjuk nem értem, hogy miért nem akarja elmondani senkinek sem.

- Miért vagy velem ilyen…normális? – kérdezte csendesen.

Csúcs erre most mit mondjak? Azt, hogy mert totál beléd estem csak nem merem elmondani mivel eddig nem hittem a szerelem első látásra? – Figyelj nem kell velem jó pofiznod mint a többieknek csak az miatt mert sajnálsz. Túl élem. – egy ilyen gyönyörű lány, hogy képes ennyit sírni?

- Danielle megcsalt már vagy fél éve. Újra vissza kell nyernem a barátaim bizalmat ugyanis én nem olyan vagyok mint amilyennek Te megismertél. – ismertem be. – Örülnék neki ha Te is hinnél bennem, tudom most még nehéz meg minden, de csak próbáld meg.

- A mai este után könnyű lesz ugyanis ezt a Liamet nagyon bírom. – jelent meg egy barátságos mosoly az arcán amitől nekem sokkal jobb kedvem lett.

- Komoly? Akkor mi lenne ha elmennék mondjuk fagyizni? – húztam fel a szemöldökömet kérdően Ő pedig értetlenül nézett vissza Rám.

- Fagyizni? Miért pont fagyizni.

- Hát ha a lányoknak általában rossz kedvük van mindig magukba lapátolnak több tucat fagyit. Ezért azt gondoltam, hogy elviszlek a közeli kajáldába egy csokis fagyira mivel én imádom a csokit. – magyaráztam Tammy pedig figyelmesen hallgatott majd bólintott egyet.

Megfogtam a kezét és felhúztam a padról majd lassan elindultunk az említett helyre. Mikor oda értünk egy jó eldugott helyet választottam, hogy senki ne lásson meg és, hogy nyugisan tudjunk beszélgetni.

A tervem pedig bevált ugyanis mikor kihozták a megrendelésünket sokkal jobb kedve lett ugyanis már nem sírt.

- Mondtam én, hogy a csokis fagyi csodákra képes. – húztam ki magam büszkén és vigyorogva ránéztem a mellettem ülő lányra. Akkor vettem észre, hogy a szája sarka fel van repedve és enyhén vérzik. – Vérzik a szád. – szólaltam meg és épp azon voltam, hogy a pólóm újával letöröljem.

De mikor hozzá értem beleremegett az érintésembe és inkább elfordította a fejét.

Fura. Eddig mikor hozzá szoktam érni valamilyen lányokhoz nem húzódtak el.

- Nem lényeges. – csóválta meg a fejét mikor újra vissza fordult.

- Még midig félsz Tőlem. – kérdeztem és a szemébe néztem.

Másodpercekig csak néztük egymást amikor végre megszólalt.

- Nem. – válaszolta. – Csak fura ez az egész.

Nem értettem a válaszát, de szerintem nem is akarom megérteni. Majd elmondja ha akarja.

- Rendben. – bólintottam. – Most mondhatnám azt, hogy mesélj magadról, de tudom, hogy nem tudnál rá válaszolni.

- Igaz. Viszont engem érdekel a Te életed. – mondta gyorsan és sóvárogva. – Szóval hallgatlak.

- Oh..uh…ez elég fura ugyanis a világon szinte már mindenki kívülről tudja az életrajzomat. Sokan még azt is tudják, hogy mikor járok WC-re és, hogy milyen alsónadrágot hordok. – dőltem hátra a székemben és magam elé bámultam.

- Hát én nem tudom. – kuncogott fel és egész testével felém fordult.

Tényleg érdekli az életem.

- Bocsi, de az alsónadrágomat most nem mutatom meg nyilvánosan ha nem gond. – válaszoltam és egyszerre tört fel belőlünk a nevetés.

- Asszem valahogy kibírom még haza érünk. – nevetett önfeledten. Így még soha nem láttam. Semmi félelem, sírás nyom. Hanem csak boldogság amit én váltottam ki belőle. – Na de komolya beszélj egy kicsit magadról.

- Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnák. Úgyis mást gondolsz majd rólam ha jobban megismersz.

- És Danielle? Tényleg annyira szereted? – halkult el a hangja az én kezeim pedig ökölbe szorultak mikor meghallottam a nevet.

- Na Őt most felejts el ugyanis szakítottunk mivel a drága megcsalt engem. – válaszoltam fagyosan és csodák csodájára nem válaszolt hanem csak gondolkozó arcot vágott.

- Miért nem tudtál ilyen lenni velem kezdet eleitől? – kérdezte csendesen.

- Mert kellett egy pofon míg rájöttem az érzéseimre. – vontam vállat majd jobbnak láttam ha elindulunk haza.

§§§

- Hol voltatok ilyen soká…ketten? – állított nekünk csodálkozva Louis de előtte még jó szorosan megölelte Tammyt.

- Megismertem Liam valódi énjét. – meglepetésemre kacsintott egyet Harryre aki csak mosolyogott az orra alatt. Azonban mielőtt Lou válaszolhatott volna Tammy sarkon fordult és felment a szobájába, Harry pedig utána ment.

Így csak ketten maradtam Louissal.

- Komolyan ketten voltatok? – nézett rám és a derekára tette a kezét.

- Igen. Elvittem fagyizni és megbeszéltük a dolgokat. – bólintottam.

- Valamit csinálhattál ugyanis most pont úgy néz ki mint régen. – ismerte be és sokkal normálisabban beszélt velem mint néhány napja. – Mi ütött beléd, hogy kezd vissza térni a régi éned.

- Tammy. – válaszoltam egyszerűen Lou pedig értetlenül nézett rám. – Megtaláltam a naplóját és elég sok mindent megtudtam.

- Szóval megtudtad, hogy totál beléd volt zúgva. – emlékezett vissza és felnevetett.  Ezek szerint Lou tudott róla és még sem mutatott be egymásnak.

- Köszi, hogy bemutattál minket egymásnak. – mondtam szemrehányóan.

- Mit csináltam volna? Hisz neked ott volt Danielle és úgysem szakítottál volna vele.

- Honnan tudod? – húztam fel a szemöldököm az Ő szemei pedig elkerekedtek.

- Ennek már úgy sincs jelentősége mivel nem emlékszik.

- De emlékezhet. – néztem komoran a szemei közé.

- Mégis mire gondolsz? – nézett rám.

- Beszélj nekem Tammy életéről. Mondj el róla mindent még a legféltettebb titkait is én pedig mindent megteszek, hogy emlékezzen!

- Az lehetetlen. – sütötte le a szemeit szomorúan.

- Nem az. Én hiszek benne. És tudom, hogy képes Rá. – mondtam magabiztosan Lou pedig hálásan rám nézett.

- Bele szerettél. Kár tagadnod, mert látom rajtad. – mondta egy bujkáló mosollyal én pedig totál zavarban voltam.

- Erre inkább nem válaszolok ugyanis a bátyja vagy. – válaszoltam vigyorogva majd úgy döntöttem, hogy jobb, ha befejezzük a beszélgetést.