#17.-Haragszol rám vagy…#

Sziasztok! Ez a rész egészében Liam szemszögéből íródott. Szerintem nem okozok vele sokatoknak nagy meglepetést. Gondoltam kell egy ilyen rész is. Remélem tetszeni fog :D Komiiii

Liam Payne

Azt hiszem most tettem tönkre egy hat éves barátságot. Ez van! Ez ellen sajnos már semmit nem tudok tenni. Ostoba ötlet volt, de egyszerűen már nem tudtam türtőztetni magam. Egyszerűen csak kikívánkoztak belőlem az elfojtott érzésem. Nem tudtam kordában tartani magam és azt vettem észre, hogy a kezeim vékonyka derekán pihennek még nyelvem utat tör a szájában.

Isten, hogy én mióta vártam már ezt a pillanatot. Hányszor elképzeltem már, hogy milyen lehet a kezem közt tartani vagy csókolni puha ajkait…

De olyankor mindig az eszembe jutott, hogy Ő Louis Tommlinsont szereti. És mindig is Őt fogja. Én csak a legjobb barátja maradok örökké és soha nem fog úgy érezni irántam mint ahogy én érzek iránta már hosszú éve.

Gondolom most mindenkinél kivertem a biztosítékot, nem csoda mivel még én is meglepődtem merészségemen. Hisz valljuk be őszintén már hat éve el tudtam titkolni és soha senkinek nem tűnt fel, hogy titkon szerelmes vagyok Beverlybe.

Mert szerelmes vagyok még ha nehéz bevallanom is. Ezzel alapjában véve semmi gond nem lenne, hisz már 17 éves vagyok szóval normális meg minden. Meg aztán már nagyon rám férne ha valakinek naponta elmondhatnám azt, hogy mennyire szeretem meg ölelgethetném egész nap.

Csak hát én Liam vagyok akinek az élete mindig balul sül el. Ott van a családom akik azt hiszik, hogy híres kosaras válik belőlem pedig eddig még egyszer sem láttak játszani és remélem nem is fognak, mivel nem akarom , hogy hiú reményeket fűzzenek egy olyan dologba ami nem fog megvalósulni. Mivel nem fog megvalósulni, hogy én kosaras leszek. Amíg van gitárom és zongorám addig belőlem kosaras nem lesz. Még ha életem végéig hazudnom is kell nekik akkor sem fogok a Sport Akadémiára járni. Soha. Azzal csak tönkre tenném az életemet és feladnám az álmaimat. Azt már nem ezt az álmomat nem fogom elengedni ha már a legfontosabbat elengedtem. Vagyis még akár mi történhet, hisz képes voltam megcsókolni.

És tessék már megint rajta jár az eszem. Kezdek bedilizni azt hiszem. Ez nem normális állapot, hogy a legjobb barátom után csorgatom a nyálam pedig még azt is tudom, hogy semmi esélyem nincs nála.

Egyáltalán, hogy voltam képes már 10 évesen belé szeretni? Hisz kölyök voltam még és mégis tisztára zavarban voltam mikor először beszélgettem vele. Az a svéd akcentus azok a gyönyörű zöld szemek. Egy pillanat alatt a szívembe lopta magát.

És ez az érzés csak még erősseb lett az évek során. Talán azért mert mind ketten felnőttünk és én már úgy néztem rá mint egy lányra akivel el tudom képzelni a jövőm.

Az én szemembe nem csak a legjobb barát szerepét töltötte be hanem egyben a szerelmet is.

Mindig kerestem az olyan helyzeteket amikor kettesben lehettem vele. Mikor még kisebb voltam nem voltam annyira tisztában az érzéseimmel szóval örültem neki ha elmentünk moziba vagy fagyizni. Örültem neki, hogy mellettem sétál és mindig megnevetett vagy hülyéskedett és néha véletlenül még hozzám is ért. Akkor még azt hittem, hogy csak hirtelen fellángolás ez az egész . Most már tudom, hogy tévedtem.

Azonban ettől az évtől minden megváltozott. Minél többet beszélt Tomlinsonról én pedig kezdtem minél jobban háttérbe szorulni. Alig voltunk kettesben és mikor vele voltam akkor is mindig róla beszélt. Gyűlöltem azokat a pillanatokat és próbáltam elvenni a kedvét a sráctól. Sikertelenül. Teljesen elvette az eszét én pedig csak tehetetlenül nézem.

Végül pedig elhatároztam magam, hogy amikor csak tudok vele leszek. Itt jött képbe a korrepetálás meg aztán megszületett az húga amire szívesen vigyáztam és ő is szívesen volt velem.

Tökéletesen ment minden és már azon voltam, hogy bevallom neki az érzéseimet amikor megint képbe jött Louis.

Tudtam, hogy miatta szomorú csak nem mondja el. Mérges voltam rá mert tudom, hogy csak kihasználja, csak ezt nem veszi észre.

És akkor megtörtént. Gyorsan elhadarta, hogy féltékennyé akarja tenni majd megfogta a galléromat és éppen, hogy csak éreztem a száját majd gyorsan elhúzódott és rögtön Tomlinsot nézte majd rám nézett vidáman.

De nekem nem volt elég. Annyi év elfojtott érzelem kikívánkozott belőlem. A derekára tettem a kezem majd megcsókoltam, de nem úgy ahogy Ő tette. Nem én bele tettem az érzéseimet és reménykedtem benne, hogy észreveszi mi is történik valójában körülötte. Hogy a legjobb barátja már a találkozásuk óta fülig szerelmes belé.

És nem így lett. Rémülten nézett rám és nem tudta hova tenni a helyzetet. Akkor jöttem rá, hogy semmi esélyem nincs nála és talán elvesztettem Őt örökre.

Gyáván megfutamodtam és azóta ki sem mozdulok a szobámból. Naponta hív, de nem veszem fel. Csak Harryvel és Niallel beszélek. Még szerencse, hogy tényleg beteg lettem mert így van mire fognom, hogy nem veszem fel a telefont. Pedig tudom, hogy sokáig nem bujkálhatok előle.

- Mond Liam véletlenül nem történt valami az utóbbi időben amiről esetleg szeretnél beszélni? – Nicola órák hosszat az ágyamon ült és próbált kihúzni belőlem valamit. Van egy olyan sejtésem, hogy Ő és Ruth mindig is tudta, hogy valamit érzek Bev iránt.

- Mégis mi történt volna?- tetettem az értetlent közben pedig lesütöttem a szemem.

- Tudod ha beteg voltál Beverly állandóan itt volt és hozta a leckét meg ilyenek. Viszont most meg még egyszer sem volt itt. – mindig is furfangos volt a gondolkozása és az Ő eszén csak nagy nehezen lehetett túljárni. – Összevesztetek ?

- Öh nem…csak nem akarom, hogy elkapja tőlem . – hazudtam nagy nehezen mire Ő csak az arcomat nézte. Tudja nagyon jól, hogy nem ez az igazság. Szerencsémre pont akkor kopogtattak az ajtón majd néhány másodperc múlva megjelent Harry. Elég dühös volt valami miatt. Felültem fekvő helyzetemből, Nicola pedig felállt és Harry ült le a helyére.

- Jobban vagy már? – kérdezte na nem mintha nagyon érdekelte volna, hogy mi van velem.

- Hát a héten már tuti nem megyek suliba. – húztam el a számat és úgy csináltam mintha akkor tragédia lenne. Pedig nem volt az, hisz ki nem örül neki mikor lóghat a suliból ráadásul még okom is volt és simán egész nap aludhattam és filmeket bámulhattam. És még Bevvel sem kellett találkoznom.

Ám Harry csak gúnyosan felnevetett ami meglepődtem. – Mond csak Liam meddig akarod ezt eljátszani. Örökké nem bujkálhatsz előle.

- Bocs haver, de nem értelek. – mondtam és elkezdtem a takarómmal játszani. Igazából nagyon is értettem, de akkor sem fogom bevallani.

- Tudod azt hittem, hogy a barátok mindent elmondanak egymásnak. – mondta szemrehányóan én pedig csak lesütöttem a szemem. – Ezek szerint tévedtem.

- Neked lenne merszed bevallani azt, hogy bele zúgtál a legjobb barátnődbe? – tört ki belőlem a kérdés az Ő arca pedig megenyhült. Igazából nem érdekel, hogy megtudta. Megbízok benne szóval lesz ami lesz.

- Tudtam, tudtam. – szajkózta mire én hozzá vágtam egy párnát dühösen.

- Pofa be és ajánlom, hogy ne járjon el a szád mert…mert. – mutogattam rá az újammal közben fenyegettem. – Mert én esküszöm, hogy kinyírlak. – fejeztem be Ő pedig hangosan felnevetett.

- Akkor már eddig is eljárt volna. – vont vállat önelégülten. – Egyébként mióta érzel máshogy Beverly iránt?- remek ez olyan tipikus Harrys kérdés.

- Komolyan kell rá válaszolnom?- húztam fel a szemöldökömet kérdően. – Már bocs, de nem vagyunk csajok, hogy kibeszéljük a pasis ügyeinket.

- Igazad van. – bólintott rá komolyan. – Egyébként ma átjön. – mondta mire én kis híján lefordultam az ágyamról.

- Mégis miért jön ide?- kezdtem el aggodalmaskodni.

- Egyszer úgyis el kell vele beszélgetned. – tanácsolta Harry amiben sajnos igaza volt. – Én a te helyedben bevallanám neki, hogy mit érzek.

- Te meg vagy húzatva?- szörnyülködtem. – Akkor oda veszne a barátságunk.

- Tőlem aztán. – vont ismét vállat majd újra kopogtattak az ajtón és meghallottam a hangját. Melegséggel töltött el, de egyben féltem is.

- Liam bent vagy?- kérdezte Bev én pedig ijedten Harryre néztem. Még nem készültem fel erre a beszélgetésre. Mi van akkor ha többet látni sem akar.

- Most mit csináljak? – néztem rá barátomra aki csak mosolygott. – Én…én nem mondhatom el neki…utálni fog abba pedig bele halok. – jajveszékeltem mint egy kislány, de Harryt nem nagyon hatott meg ugyanis felállt is kinyitotta az ajtót majd megláttam teljes életnagyságban Beverlyt. Szégyenemben az arcomig felhúztam a takarót és onnan pislogtam rá. Igazából arra számítottam, hogy gyilkos pillantásokat fog felém küldeni, de ennek az ellentétje történt mivel ugyan olyan barátságosan nézett mint szokott.

- Szia Beverly. – köszöntötte Harry majd az ajtóból vissza nézett rám és ravaszul kacsintott egyet. – Majd találkozunk. – válaszolta és azzal becsukta mögöttünk az ajtót.

Kettesben maradtunk és egyikőnk sem szólt semmit majd elindult felém és leült az ágyam szélére veszélyesen közel hozzám. Megcsapta a parfümje az orrom és ettől totál elkábultam. Csak nehogy megint hülyeséget csináljak.

- Miért nem hívtál fel, hogy beteg vagy? – kérdezte meg végül, de én nem válaszoltam csak elfordítottam a fejem. – Semmit nem tudtam rólad már napok óta. Haragszol rám vagy…

- Dehogy haragszom. – szóltam közbe keményen mire a szája sarkában megjelent egy aprócska mosoly. – Csak nem akartalak ilyen semmiséggel terhelni. – hazudtam.

- Ez nem semmiség mivel aggódtam érted. – csóválta meg a fejét. – Úgy éreztem mintha kerülnél engem. – nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel ami ebben a pillanatba tele voltak szomorúsággal.

- Csak magam akartam lenni a történtek után ami még mindig nagy sajnálok. – újra felültem, hogy tudjak rendesen rá nézni. Jobb ha tisztázzuk a helyzetet. – Nem akartalak újra megcsókolni csak elfogott egy érzés és nem tudtam türtőztetni magam. Nem kell félned, mivel csak barátként tekintek rád. Nem vagyok szerelmes beléd és igazad van tényleg kerültelek. – ismertem be majd lehajtottam a fejem. Szörnyű érzés volt hazudni mivel ebből semmi nem volt igaz na jó a bujkálós része igen, viszont nem barátomként tekintek rá. Már nem.

- De hát miért?

- Mert azt hittem esetleg félre értetted a helyzetet és azt hiszed, hogy szerelmes vagyok beléd. – túrtam bele a hajamba majd sóhajtottam egyet.

- Nekem kell bocsánatot kérnem amiért belekevertelek egy olyan dologba amihez semmi közöd nem lett volna. – mondta szomorúan és ő is lehajtotta a fejét. Neki nem kéne szomorúnak lennie.

- Felejtsük el. – szóltam mire Ő felkapta a fejét. –Barátok?- fájt kimondanom, de legalább így mindig mellette lehetek.

- Örökké. – bólintott és meg akart ölelni, de én elhúzódtam tőle közben pedig a piros orromra mutattam vigyorogva.

Barátok a világon a legfájdalmasabb szó és én utálom…