2014. június 3., kedd

5

ÚÚÚÚj rész :D remélem örültök és megdobtok pár komival :)


- Mi az, hogy Maurától kell értesülnöm róla, hogy még mindig kórházban vagy? - anyám hangját szerintem még a város elején is meghallották, ugyanis olyan erélyesen kaptam meg a leszidást tőle. Ez a viselkedése most majdnem olyan volt mint mikor először meglátta az interneten a képet a legelső tetkómról. Akkor is rettentően kiakadt és telefonon keresztül kaptam meg az áldást, mivel nem beszéltem meg vele, hogy milyen életre szóló dologra köteleztem el magam. Igazából eszem ágában sem volt megbeszélni vele, hogy tetkót akarok csináltatni, ugyanis soha nem szerette a varrásokat mivel állítása szerint egyszer az ember úgyis megunja majd öregebb korában. A poén az, hogy az utolsó LA-ban tartózkodásunk után még Ő is elkísért az egyik tetkó szalonba. Örökké emlékezni fogok arra a napra, ugyanis a rajongók és a világ akkor tudta meg, hogy Sophia a barátnőm, mivel a paparazzik lencsevégre kaptak minket ahogy Hollywoodban sétálgattunk. Pedig akkor már pár hónapja a barátnőm volt, csak történetesen próbáltuk titkolni a kapcsolatunkat. Mellesleg akkor is az én ötletem volt, hogy a szüleimmel együtt Ő is jöjjön el az egyik Los Angeles- i koncertünkre, mivel életem egyik legnagyobb élménye volt.
- Talán azért nem szóltam róla, mert nektek is van saját életetek és nem kell állandóan rám vigyáznotok. - mondom egy kissé szemrehányóan és az apámra, majd a nővéreimre nézek akik az ágy sarkában állnak és szomorúan pislognak felém.
Lehet gonosz vagyok, hogy nem értesítettem őket arról, hogy még pár napig bent tartanak. Nem nagyon örültem neki ugyanis a turnéig már csak négy napunk maradt. És én még a dallistát se tudom. De a srácokat nem zavarja ugyanis számukra most az egészségem a fontos. Pedig ezzel, hogy itt tartanak csak megnehezítik a dolgom ugyanis egyedül vagyok és így több időm van gondolkodni azon, hogy két hónap múlva meghalok.
- Ezt inkább meg sem hallottuk. - mondja csípősen apa és megpaskolja a lábam.
- Addig vigyázunk Rád amíg még megtehetjük. - teszi hozzá Ruth és nyel egy nagyot nehogy elsírja magát. Már megszoktam, hogy szinte aki meglátogat és tudja, hogy mi a helyzet, elsírják magukat. Az anyámnak mikor elmondta az orvos az irodájában, elájult majd sírógörcsöt kapott és kikötötte, hogy nem hagy egyedül. De ezt az apám nem engedte meg neki, ugyanis dolgoznia kell. Anyám válasza az volt, hogy minden idejét velem akarja tölteni amíg megteheti és nem túl késő. Nem is vártam más reakciót. Hisz az anyám és mindennél jobban szeret.
- És az idők végezetéig megtehetjük, ugyanis a kisöcsém soha nem fog meghalni - veszi át a szót Nicola mosolyogva. Örülök neki, hogy próbálnak nem gondolni a fájó valóságra, de sajnos szembe kell nézni a tényekkel és jobb ha bele törődnek, hogy pár hónapon belül én már nem leszek közöttük.
- Tudjátok jól, hogy ez nem igaz. Jobb lenne ha már most bele törődnétek, hogy két hónap múlva én már csak egy emlék leszek. - nem nézek a családomra ugyanis így is hallom anyám zokogását, miközben az apám magához öleli. Kerülöm a pillantásukat, mert nekem még jobban fáj mint nekik. Hisz én leszek az aki meg fog halni.
- És már megint hülyeségeket beszélsz - a fejem gyorsan felkapom, majd találkozik a tekintetem Gemma zöld íriszeivel. Arcán ugyan az a vigyor ül mint a testvérién szokott. Az ajtóban áll, miközben hanyagul az ajtófélfának van dőlve. Pont olyan laza és vidám mint az öccse. És pont ezért irigyeltem őket mindig. De most rendesen meglepett a jelenléte. Azt sem tudom már pontosan megmondani, hogy mikor láttam utoljára. Félre értés ne essék. Mindig is jól kijöttünk, csak szerintem soha nem volt olyan mély a kapcsolatunk. Hiszen Ő csak a legjobb barátom nővére. Viszont most mégis itt van a kórházi szobámba és gondolom azért jött, hogy engem meglátogasson. Vagy lehet csak Harryt keresi, mivel az öccse az utóbbi időben szinte mindig itt van. - Pedig azt hittem, hogy már leszoktál erre a viselkedésedről. - teszi hozzá majd átlépi a küszöböt és elindul az ágyam felé. Mikor kellő közelségbe ér lehajol, hogy tudjon hanyagul megölelni. Bátortalanul ölelem meg a hátát, de amilyen gyorsan ölelt meg olyan gyorsan engedi is el, végül pedig ül le egy szabad székre, majd lehúzza a fejéről a sapkáját. Kissé meghökkenek ugyanis az eddigi megszokott barna haja most szivárvány színben pompázik. Egyedi.
- Gemma Anne Styles, minek köszönhetem a látogatásodat? - kérdezem kíváncsian és feljebb tornázom magam, hogy végül ülő pózban legyek. A sok fekvéstől már kezd fájni a hátam.
- Nem látogathatom meg az öcsém legjobb barátját, akiről azt hallottam, hogy kezdi elveszíteni a reményt? - vonja fel az egyik szemöldökét kérdően, én pedig elszégyenlem magam. Szóval már a családjaik is tudják azt, hogy haldoklom. Csodás.
- Szóval szánalomból jöttél ide - bólintok egyet, majd keserűen felhorkantok.
Gemma mikor ezt meghallja erőteljesen megcsípi a kezem. Feljajdulok és elkezdem a fájó pontot simogatni. Nem csak kinézetileg néz ki úgy mint az öccse, hanem természetileg is.
- Azért jöttem ide mert a barátom vagy! De ahogy elnézlek Te is épp olyan bunkó lettél mint Harry. - csóválja a fejét rosszállóan, én pedig meghökkenek. Harry mióta bunkó.
- Én nem vagyok bunkó. - emelem fel az orrom mérgesen.
- Már pedig az vagy. Sajnáltatod magad és még csak nem is harcolsz azért, hogy jobb legyen. Liam tudod Te már, hogy hány ember gyógyult ki a rákból? - néz rám csúnyán Gemma.
- Gemma tudod Te, hogy hány ember halt meg rákban? - kérdezek vissza, mire Ő felnevet. Ő ezt nem értheti. Senki nem értheti meg, hogy mit érzek. Nem vagyok erős.
- És miért kellene neked is azokhoz az emberekhez tartozni akik meghaltak? - vonja fel mind két szemöldökét majd összekulcsolja a kezeit a melle alatt. Rettentő makacs még mindig. De talán pont ezt bírom benne annyira. Mindig eléri azt, hogy az emberek boldogak legyenek mellette. - Húsz éves vagy. Inkább arra kellene koncentrálnod, hogy hány lánnyal fogsz még összejönni az életed során. Nem pedig azon kellene töprengened, hogy hány napod maradt az életből. - mondja bölcsen és a szemem közé néz. Én már megtaláltam azt a lányt akit szeretek, szóval más csaj nem érdekel. Csak az a gond, hogy életem szerelmének nyoma veszett.
- Nagyon bele jöttél a fősuliba ahogy látom. Olyan bölcs lettél. Mintha nem is egy Stylessal beszélgetnék. - erre a frappáns megjegyzésemre ismét kapok egy karon csípést. Nem értem mi baja van. A Styles család soha nem a józan észről volt híres. Ők olyan vidámak és gondatlanok.
- Ne szóld le a Stylesokat! - mondja vigyorogva és én is elmosolyodok. Pár percre csend hullik ránk majd ismét én vagyok az aki megszólal.
- Gem? - nézek rá majd megfogom a kezét és megsimogatom azt. - Köszi, hogy bejöttél és lelket öntöttél belém. - mondom hálásan, Ő pedig viszonozza a kézfogásomat. Talán többet kellett volna vele beszélgetnem már régebben is. Nem tudtam, hogy ennyire normális. Azt hittem, hogy egy szeleburdi huszonéves aki csak a buli miatt jár egyetemre.
- Ez csak természetes Liam. Hisz a barátom vagy és a szívemen viselem a sorsod - mondja kedvesen, majd elengedi a kezem és feláll miközben a fejére húzza a sapkáját. - Mellesleg készülj fel a Tomlinsonék látogatására is. Úgy hallottam, hogy ma jön be az egész család. - teszi még hozzá, majd összekócolja a hajam, elköszön a szüleimtől és elhagyja a szobát.
Igazából nincs is nagyon időm a szavaim gondolkodni, ugyanis éppen, hogy csak Ő elment, máris hangos hangzavarral megjelennek Louis húgai és anyukája. Az ő érkezésükön még jobban meglepődök ugyanis velük talán életemben egyszer beszéltem. Most komolyan mindenki ennyire sajnál engem? De örülök nekik.
- Itt van a mi kis betegünk - köszönt jókedvűen Jay miközben kezében egy babhordozó található amiben Louis legkisebb öccse található Ernest. Míg Lottie a másik babát fogja Dorist. Mióta megszülettek és Louis közölte velünk a jó hírt, látni szerettem volna az ikreket. És lám, most láthatom is őket.
- Most megleptetek - mondom vigyorogva ahogy a kis csapat leül az ágyamra. Szinte az egész ágy megtelik a Tomlinson gyerekekkel. Jó nagy család az már biztos. - De örülök nektek.
- Louis barátja a mi barátunk is - mondja mosolyogva Fizzy, de mikor válaszolni tudnék neki, Phoebe vagy Daisy mászik felém és tart az orrom alá egy gumicukros dobozt. Béna vagyok, hogy nem tudom Őket megkülönböztetni. De mentségemre legyen, hogy Louis sem tudja megkülönböztetni őket.
- Kérsz gumi cukrot? - kérdezi a pöttöm kislány, miközben kivesz egy darabot és szinte az arcomba nyomja azt. Először hezitálok, ugyanis nem lenne szabad édességet ennem.
- Igazából nem ehetek ilyet...- húzom el a számat szomorúan. Mire a kislány is lesüti a szemeit komoran. Nem szeretem mikor egy gyerek szomorú. - De ha soha senkinek nem mondjátok el, hogy ettem, akkor szívesen elfogadom. - javítom ki magam, és mielőtt bármit tudnék csinálni a számba nyomja a cukorkát. Hiányzott már a cukor íze.
- És, hogy érzed magad? Hallottunk a szörnyű hírről. - vált témát Jay, én pedig mélyen sóhajtok. Pedig pár percre elfeledtették velem.
- Ahhoz képest jól vagyok - válaszolom szűkszavúan mire az asszony bólint egyet. Szerintem látja rajtam, hogy nem akarok róla beszélni. - Szóval ők az új családtagok - nézek rá a babahordozókra ahol a picik békésen alszanak.
- Megfogod őket? - kérdi Lottie izgatottan, majd mielőtt bármit tudnék mondani a karomba teszi Dorist, míg Jay a másik szabad karomba pedig Ernestet.
Igazából soha életemben nem fogtam még egyszerre két kisbabát. Őszintén megmondva eszméletlen érzés volt a karjaim között tartani mind kettőjüket. Két életet tartottam egyszerre a kezem között. Egyszerűen képtelen voltam nem bekönnyezni. Ahogy néztem az apró testüket, csak úgy elkezdtem sírni. Talán azért mert tudatosult bennem, hogy nekem soha nem lesz alkalmam a saját gyerekemet a karomba tartani. Igazságtalan az élet. Sophiával soha nem lehet közös gyerekünk, mert én nekem meg kell halnom.
- Miért sírsz? - kérdezi Daisy csendesen.
- Mert életemben ez az utolsó pillanat mikor gyerekeket foghatok a karom között. - válaszolom, de nem nézek rá. Jobban érdekel Doris és Ernest.
- Ez nem igaz. Akár mikor láthatod őket. - válaszolja Phoebe, mire én felnevetek.
- Ezt ti nem érthetitek. Nekem lassan el kell mennem és soha többet nem fogok vissza jönni. - mondom csendesen és egy puszit nyomok a karjaim közt tartó ikrek kicsi homlokára.
Annyi jó dolog ki fog maradni az életemből. Én pedig nem tudok csinálni semmit. Várnom kell a halált...

15 megjegyzés:

  1. Szia Do_Payne! :)
    elöször is : úristen ezt a részt
    nagyon megkönnyeztem :')
    amúgy bocsi hogy eddig nem írtam komikat,csak nem volt idöm még elolvasni ae öket a vizsgáim miatt :/
    amúgy nagyon tetszik a történet és várom a folytatást :)
    Puszi: Hope
    utóirat: asszem én lettem az elsö komizó :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *se
      Puszi : Hope *-*

      Törlés
    2. nekem is vizsgáim lesznek szóval megértem h az az előbbrevalóbb :D

      Törlés
    3. te lettél az első komizó

      Törlés
  2. Imádom *---* Liam ne add fel a reményt!:) A remény hal meg utoljára ahogy mondani szokás:) Siess a kövivel<3
    Xoxo:Judit<3

    VálaszTörlés
  3. úúúú, imádom mint mindig :D
    Gemma milyen kis aranyos volt, hogy próbált lelket önteni Liambe :D na meg a Tomlinson tesók is, ahogy felvidították :D és csatlakozom az előttem szólóhoz hogy Liam nee add fel a reményt... :)))
    Már várom a következő részt! :33 xoxo

    VálaszTörlés
  4. Jaj Istenem. De aranyosak voltak, hogy elmentek :) Liam pedig a végén...istenem.
    Imádom ezt a történetedet :)) Siess a kövivel :))

    VálaszTörlés
  5. ahw ahw a végére bekönnyeztem :( Liam erős vagy, ne add fel qwq Gemmat meg nagyon bírom :D Siess a következővel :3

    Ölel: Betti♥

    VálaszTörlés
  6. Nagyon jó volt Gemma, meg Tomlinsonék is. Amúgy én így képzelem el, ha Liam tényleg beteg lenne. Menne oda mindenki.
    L.

    VálaszTörlés
  7. őszintén megmondva én sehogy nem képzelem el ..ne legyen beteg

    VálaszTörlés