2014. május 31., szombat

4

Meg is érkeztem a friss résszel :) igazából már tegnap akartam hozni, de csak késő éjjel lettem kész vele és éjjel kettőkor meg nem akartam feltenni :D szóval így most kora reggel kapjátok meg :P remélem komiztook..


- Két hónap és mindennek vége. - néz a szemem közé és a vér megfagy az ereimben.
Talán ez az a pillanat mikor minden összetörik a lelkemben. Olyan mintha egy távoli univerzumba kerültem volna és csak külső szemlélőként figyelném a történéseket. A lelkem már most elhagyott én nem akar velem harcolni. Megunta az a harcot a vesémmel. Túl sok éve már, hogy harcoltak és most jött el az a pillanat mikor elege lett. A szervezetem hiába akarna harcolni, ha a lelkem feladta. Az agyam és a szívem pedig soha nem befolyásolta a lelkem. Pedig én harcolni akarok. Hisz annyi minden miatt élnem kell még.
Először is itt vannak a barátaim. A barátaim akik soha nem hagynának cserben. Mindig mellettem állnak és mellettem is fognak. Egy ok amiért harcolnom kell. Ők erőt adnak nekem és szerintem nem néznék jó szemmel ha megtudnák, hogy a lelkem fel akarja adni a vesémmel való harcot. Talán megijedt a ráktól.
Mi nekem egy aprócska pici rákocska? Egy kórokozó amit ismét le kell győznöm. Gyerekkoromtól kedve egy harcos voltam és soha nem adtam fel. Ha feladtam volna akkor most készülhetnék egy világ körüli turnéne? Nem. Ha feladtam volna akkor lenne több millió rajongóm? Nem. Ha feladtam volna lenne négy szuper barátom? Nem. Ha feladtam volna szerepelhetnék videóklipekben? Nem.
Én soha nem adom fel. Harcolok a legvégsőkig és még az utolsó pillanatban is képes vagyok .
Az agyam szerint.
De a lelkem nem ezt súgja. Pont ezért könnyezik be a szemem az orvos szavai után. Nem akarok sírni, ezért a plafon felé emelem a fejem, lecsukom a szemem és visszanyelem a könnyeimet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összetörjek. Ahhoz még túl korán van. Hisz csak most tudtam meg, hogy halálos beteg vagyok és, hogy pontosan két hónapom maradt az életből.
Két rövid hónap. Addig még csak a turné felénél sem fogunk járni. Sőt akkor lesz vége az Európia turnénak és a harmadik hónapban megyünk Amerikába. Amerikába ahol egy csomó olyan helyet fogunk meglátogatni ahol még soha nem járhattam. És ezek szerint soha nem is fogok.
Vajon, hogy fogok kinézni mikor a végső fázisokban leszek? Úgy mint a többi beteg ember? Össze leszek törve és még tükörbe sem fogok merni nézni? Szerintem igen, hisz olyan rákot kaptam amire még csak gyógymód sincs.
Tényleg nincs rá gyógymód? Hisz mindig van egy kiskapu! Akkor az én esetembe miért ne lehetne még egy lehetőség?
- Nincs rá semmi gyógymód? - szólal fel Zayn, majd elfordul az ablaktól és végre rám néz. Az arca még mindig könnyáztatot, de mikor észre veszi, hogy mindenki Őt figyeli, egy gyors mozdulattal megtisztítja az arcát. - Millió orvos él a Földön. Nem hiszem el, hogy senki nem tud rajta segíteni - löki nyersen a szavakat, az orvos pedig csak meghökkenve figyeli a kitörését. Azonban hiába próbál erősnek tűnni, pár másodperc múlva ismét felzokog. - Bassza meg a barátom halálra van ítélve! - ezt szinte már csak magának mondja, ugyanis az ablakpárkánynak dőlve pihen meg és a tenyerébe temeti az arcát.
Szinte még az utcán menő autók haját is hallani lehet a szobában, pedig jó pár emeletnyi magasan vagyunk. De jelen pillanatban senki nem mer szólni. Mindenki Zaynt figyeli feszülten. Soha nem a nyugodt természetről volt híres. A bandából ő volt az első aki bemutatott egy amerikai paparazzinak akivel a repülőtéren futottunk össze és majdnem összenyomta Zaynt.
- Amíg a végső fázisban nem lép, sajnos nincs gyógymód - szólal meg csendesen az orvos. Komolyan ez olyan mint egy rossz vicc. Igaza  van Zaynek. Millió orvos él a világ minden táján és senki nem találta még fel a gyógymódot a vese rákra? Ez olyan hihetetlen. Hisz már minden kis hülye betegségre van gyógyszer. Amire meg kell, arra nincs. Engem nagyon utálhatnak az Égiek. - Amikor a szervezete teljesen felmondja a szolgálatot akkor fogja el kezdeni megkapni a kezeléseket.
- És addig? - kérdezem értetlenül. - Várjam míg teljesen élőhalottá válok? Miközben abban reménykedek, hogy talán találnak gyógyszert a bajomra? - szerintem okkal vagyok felháborodva. Ez olyan mintha ezt az orvost nem is érdekelné, hogy én haldoklom.
- Van gyógymód a vese rákra, csak az nem olyan egyszerű - simogatja meg a homlokát és erre mind a négy srác felkapja a fejét majd közelebb jön az ágyamhoz. Az én szívem is gyorsabban kezd el verni. Talán tényleg nincs minden veszve. Én mondtam, hogy mindig van egy kiskapu. - Egy új vesére lenne szükséged. Egy egészséges vesére amit elfogad a szervezeted. - visszaszívom amit az előbb mondtam. Ez nem kiskapu. Ez inkább zsákutca. Egy olyan zsákutca amin még egy bicikli sem tud áthaladni.
- Akkor szerezzenek egy ilyen egészséges vesét. A pénz nem lényeg. Csak mentsék meg Őt! - löki el magát a faltól Harry miközben idegesen a göndör hajába túr. Mindig is irigyeltem a hajót. Tök menően néz ki ahogy bele túr. Nem csoda, hogy a csajok meg vannak érte halva.
- Édes fiam tudod Te, hogy hány ember szerepel a barátod előtt azon a bizonyos listán? Rengeteg. Vannak olyanok akik már évek óta azért küzdenek, hogy kapjanak egy vesét. Számukra is épp olyan fontos az élet mint a barátodnak. - Harry csak lesüti a szemeit és látszik rajta, hogy bánja azt amit az előbb mondott. A pénz semmit nem old meg. Itt emberi életek forognak kockán.
És én nem is akarom előlük elvenni az életet. Nekik szükségük van arra a vesére ugyanis sokkal régebb óta várnak rá mint én. Ez így helyes. És én nem is akarok annak a listának az élére kerülni. Kivárom a sorom és ha késő lesz akkor ez van. De inkább én haljak meg, mint azzal a tudattal élni, hogy valaki miattam halt meg.
- Szóval akkor ennyi volt. Két hónapom van arra, hogy minden ügyemet elintézzem - sóhajtok fel szomorúan és hallom ahogy Niall fájdalmasan felzokog. Tudom, hogy úgy hangzott, hogy feladtam. De sajnos ezt érzem.
- Én a helyedben minden pillanatát kiélvezném az életnek. Nem gondolnék a halálra. Hanem egyszerűen csak élnék - az orvos a vállamra teszi a kezét majd feláll és lágyan megveregeti azt. Ha ezt biztatásnak szánta akkor nem járt sikerrel. - Élj úgy mint eddig még soha! - talán ez a végszó, mert sarkon fordul és lassan az ajtó felé csosszog.
- Könnyű azt mondani. - motyogom az orrom alatt és elkezdek az ujjaimmal játszani. Az orvos még egyszer hátra pillant és küld felém egy biztató mosolyt majd végleg elhagyja a szobámat. A folyosóról még több fertőtlenítő szag lepi el a szobát engem pedig megint elkap a rosszullét. Pedig jobb lenne ha hozzá szoknék ehhez a helyhez. Hisz mostantól rengeteget fogom látogatni a kórházakat a kezelések miatt. Igaz a kezelésekig még van két hónapom.
A helységre csend telepedig ami engem kifejezetten zavar. A srácokra ez a szokatlan csend nem jellemző. Soha nem tudják befogni a szájukat. Most meg, olyan mintha egy temetőben lennénk. - Mi ez a nagy csend? Azt gyakoroljátok, hogy hogyan fogtok viselkedni a temetésemen? - kérdezem vigyorogva ugyanis tényleg zavar ez a viselkedésük. Viszont mikor meghallják ezt a megjegyzésemet, kapok jó pár szúrós pillantást.
- Ez nem vicces! - mondja Niall fogcsikorgatva miközben kitörli a szemeiből a könnyeket. - A legjobb barátom vagy felfogod Te ezt? És most közölték velem, hogy két hónap múlva elveszítelek. - az ágyamhoz sétál, majd a következő pillanatban a testemre borul és megölel. Mosolyogva veregetem meg a hátát. A bandából mindig Ő volt az aki a legjobban a szívén viselte a sorsunkat.
- Még nem haltam meg - emlékeztetem Ő pedig elhúzódik tőlem és bólint egy aprót. - Mellesleg, hogy nézek ki? Ugye jól áll a séróm? - igen ez most olyan Zayn Malikos volt. És ezt Ő is észre veszi mert felnevet. A hajamba túrok és remélem, hogy ez után a műveletem után jól áll.
- Most tértél magadhoz egy súlyos autóbaleset után, ráadásul azt is megtudtad, hogy rákos vagy, Te pedig a külsőddel foglalkozol ?!- csóválja a fejét rossz állóan Louis, de azért mosolyog. Aminek én rettentően örülök. Nem akarom azt, hogy miattam legyen szomorúak. Hisz még élek! - Liam ugye tudod, hogy előttünk nem kell erősnek mutatkoznod? Nyugodt sírj csak, mi megértjük ugyanis ugyan ezt tennénk a helyedben. - ezt a mondatot viszont már komoran mondja miközben a szemem közé néz. Erre csak lesütöm a szemeimet és nyelek egyet. Igazából tényleg csak miattuk próbálok úgy viselkedni mintha semmi nem történt volna.
- Mi lesz a turnéval? Mi lesz a rajongókkal? Hogy fogom ezt elmondani nekik? - török ki egyszerre és ez az a pillanat mikor teljesen összetörök. Zokogva szabadulok meg a könnyeimtől, de nem törlöm le őket. Fáj ez az egész. Én még élni akarok hisz fiatal vagyok. - És mi lesz velünk? A bandával...- teszem még hozzá.
Erre a kérdésemre mind a négyen felém állnak, majd egyszerre próbálnak megölelni. Ami nem nagyon akar összejönni ugyanis nem férnek oda hozzám. De megoldják. Harry és Louis szinte már az ágyon fekszenek, de akkor sem engednek el. Niall a nyakamnál fogva próbál megölelni, míg Zayn zárja a kört vagyis szinte mind a négyünket öleli. Ettől a gesztusoktól csak még jobban sírhatnékom támad.
- Hagyd a francba a turnét meg a bandát. Az a lényeg, hogy Te jól legyél és ne add fel - mondja Harry olyan hangon ahogy eddig még soha nem hallottam beszélni.
Bólintok egyet és elmosolyodok, mire Ők lemásznak rólam. Letörlöm a könnyeimet, ugyanis igaza van Harrynek. Nem adhatom fel. Most még nem.
- Hol van Sophia? Hogy-hogy nincs Ő is itt? - most esik le, hogy a barátnőm hiányzik a barátaim közül. Fura. Hisz eddig mindig mellettem volt. Most meg nincs itt mikor ilyen fontos dolgok történtek? Hm, lehet valamilyen dolga akadt. De aggasztó is, ugyanis mikor a fiúk meghallották a kérdésemet, zavartan össze néztek. Szóval tudnak valamit.
- Öhm...dolga akadt. - túr a hajába Niall. Gyanús.
- Tényleg? Ez fura. - töprengek hangosan. Van fontosabb dolga mint a szerelme élete? Érdekes.
- Ne foglalkozz vele. - mondja gyorsan Zayn egyszerűen. Vállat vonok, de a szívem szinte meghasad. Hiányzik, hogy pont most nincs itt velem, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ő előtte ki merném önteni a szívem és nem szégyenlenék sírni. De nincs itt, pont most...


2014. május 29., csütörtök

3

Itt is a kövi rész . Először is tisztázzuk, hogy amit betegséget én ide leírtam a valóságban szerintem nem létezik. Szóval úgy olvassátok, hogy az egészet csak én találtam ki. Semmi valóság alapja nincs! Ehhez tartsátok magatokat :) Komiiiiiiiiiikat


- Ha ezt most viccnek szánta akkor el kell szomorítanom mivel nagyon nem volt vicces. - válaszolom nyersen és próbálok nevetni, de valahogy nem megy. Szerintem nem vicces valaki életével viccelni. Pláne nem az enyémmel. Könyörgöm hogyan lehetnék már halálos beteg? Hisz semmi bajom nincs. Az autóbalesetet leszámítva. De szerintem egy kicsi agyrázkódásba még senki nem halt bele. Akkor én miért halnék bele? Az viszont tuti, hogy megbántam, hogy letettem a jogsit. Sokkal jobb volt míg nem volt és mindig volt külön sofőröm. Biztonságban voltam nem úgy mint most.
Azonban a szívem mégis hevesebben dobog az orvos szavai után. Talán azért mert mind a négy srác eléggé szomorúan pislognak felém. Lehet, hogy nem is viccelt? Lehet, hogy tényleg halálos beteg vagyok? De mégis, hogy? Azt észre kellett volna vennem szerintem. De én nem vettem észre magamon semmit. A rosszulléteket leszámítva.
- Attól tartok, hogy nem vicceltem. Sőt nem is szoktam ilyen dolgokban viccelni - köszörüli meg a torkát az orvos, mire én megint rosszul leszek. De ez most nem olyan rosszullét. Nem, ez inkább egy sokk. Igen sokkot kaptam a szavai miatt. A levegőt gyorsabban veszem, miközben a szívem majd kiugrik a helyéből és csak a fejemet csóválom. Ez nem történhet meg. Én egészséges vagyok! - Mint ahogy mondtam elvégeztünk pár vizsgálatot ahol eléggé megdöbbentő eredményeket kaptunk.
- Ha halálos beteg lennék, akkor észre kellett volna vennem! - hangom nyersen zeng a helységben és nem érdekel, hogyha mások is meghallják. Itt valami hatalmas tévedés történt. Biztos más leleteit hozta. Összekeverték az enyémekkel egy beteg emberét.
Azt várom, hogy valaki nevesse el magát. Igen, biztos csak meg akarnak engem tréfálni, hogy felejtessék el velem a balesetemet. A srácok sokszor szoktak engem ugratni és eddig mindig be is dőltem nekik. Ezek szerint most is. Gyerünk, nevessétek már el magatokat mert a végén még tényleg elhiszem!
Segélykérően pislogok a barátaim felé, de egyikük sem úgy néz ki mint aki vicces kedvében van. Nem, nagyon is furán néznek ki. Zayn az ablakon bámul ki és nem úgy néz ki mint aki rám akar nézni. Niall a kanapén ül miközben tenyerébe temeti az arcát. Talán sír? Harry a fal mellett áll, hanyagul dől neki, miközben jobb lába is falon pihen és a plafont bámulja. Louis az ágyam végén áll és a cipőjét kémleli szomorúan. Egyikük sem akar rám nézni. Mi folyik itt?
- És észre is vetted. Alig pár perce ismerted be a rosszulléteidet meg a fáradságodat. - korhol le az orvos, mire én felnyögök. Valahogy éreztem, hogy ezzel fog támadni. Minden orvos ilyen. Ha van valami amire nem tudnak választ adni akkor rögtön azt állapítják meg, hogy a beteg hamarosan meghal. Nem tudják, hogy mi a bajom ezért erre fogják.
- Ha nem ismertem volna be? Akkor is azt mondta volna, hogy halálos beteg vagyok? - emelem fel egy kicsit a hangom ugyanis tényleg kezdem elveszíteni a türelmem. Én egy harcos vagyok könyörgöm. Gyerekkoromba annyiszor meghalhattam volna, de még mindig élek. Akkor ez most miért lenne más helyzet? -Mégis mi jogon mondja nekem azt, hogy halálos beteg vagyok? Már rég tudnom kellene róla ha így lenne! - erőszakoskodok.
És tudom, hogy igazam van. Az orvosoknak már rég észre kellett volna venniük ha a meghalás szélén állnék. De nem vették észre csak most, mikor autóbalesetet szenvedtem. Egyáltalán tényleg agyrázkódást szenvedtem? Vagy lehet, hogy csak ezt mondják ugyanis olyan hülyék, hogy nem tudnak kikezelni. Utálom az orvosokat. Sőt a világ összes kórházát utálom. Velem senki ne vicceljen ilyennel.
- Arról már nem tehetek, hogy a környezeted nem vette észre rajtad a változást. - torkol le az orvos és ez az a pillanat mikor végre a srácok is beszállnak a beszélgetésbe. Csak nem mellettem állnak, hanem inkább ellenem vannak.
- Mi észre vettük! - szólal meg Louis komoran. - És mondtuk is neki, hogy keresse fel az orvosát mert nem lesz jó vége. - jó, tényleg mondták, de én nem foglalkoztam vele ugyanis nem tartottam fontosnak. A koncertek, rajongók, interjúk, Sophia, fontosabb volt mint az egészségem. Fiatal vagyok, na!
- Mégis miért mentem volna el orvoshoz, mikor nem volt semmi bajom? Azért, hogy azt hazudják a szemembe, hogy halálos beteg vagyok? - kérdem miközben rosszállóan az ágyam mellett álló orvosra nézek. Egy ilyen vén tata nekem ne játssza az eszét. - Tökéletesen érzem magam. Szóval nem vagyok halá...
- Vese rákod van. - emeli fel a hangját az orvos, de számomra megáll a világ. A hangjában érezhető a komolyság, ráadásul az is rátesz egy lapáttal, hogy a kanapén ülő Niall felzokog. Pedig ő soha nem szokott sírni. Viszont most kék szemeiből patakokban folynak le a könnyek, amik végül a fehér nadrágján landolnak. Esélye sem lenne letörölni az arcáról a könnycseppeket, ugyanis olyan gyorsan hagyják el a szemeit. Ráadásul az ablak felől egy hangos koppanás hallatszik ami Zaynhez tartozik mivel az üvegbe ütögeti a fejét. Harry feje még mindig az ég felé van és rájövök, hogy azért van ilyen pózba mert Ő is sír. És erre akkor jövök rá mikor meghallom a felőle áradó halk szipogást. Louisra pedig máris félek ránézni ugyanis ha Ő is sír akkor az orvos tényleg igazt mondott.
De a tekintetem mégis oda vezet. És akkor meglátom, hogy Louis Tomlinson, akit lassan négy éve ismerek, az ágyam végén sír. Az a fiú aki soha semmin nem sírt most, itt áll és szinte már zokog.
És akkor jövök rá, hogy az orvos nem tréfált és az összes szava igaz volt. Rákos vagyok és meg fogok halni. A barátaim azért voltak szomorúak és azért nem mertek rám nézni mert már tudták az igazt. Biztos akkor tudták meg amikor én még kómában voltam. Azért hitték azt, hogy nem fogok magamhoz térni ugyanis azt hitték, hogy a rák már le is győzött. Így érthetőek a rosszullétek és a fáradság is. Ezek voltak a jelek. A jelek amik arra utaltak, hogy menjek el orvoshoz addig míg nem késő.
Azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy vese rák. Mindig is tudtam, hogy egyszer a vesém lesz a végzetem, de azt nem hittem, hogy ilyen hamar. Hisz még csak húsz éves vagyok! Szinte előttem van még az egész élet. Annyi mindent nem próbálhattam ki. Annyi helyen nem voltam még. Annyi rajongóval nem találkoztam még.
- Szóval...- nem találom a szavakat. Azt sem tudom, hogy mit akarok mondani. A fejem tele van egy csomó gondolattal amire mind választ akarok kapni. De nem tudok megszólalni. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy rákos vagyok. Meg fogok halni és itt kell hagynom mindent.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak a barátaim előtt. Már az is szívszorító érzés, hogy ők sírnak miattam. Pedig még élek és látszatra nincs is semmi bajom.
- Szóval fokozatosan támadja meg a belső szerveidet. A rosszullétek és a fáradság az első fázis volt. A vizsgálatok alapján kicsinyenként fogja megtámadni a többi szerved. Sajnos, hogy mi a következő fázis azt nem tudjuk ugyanis nagyon ritka rákod van. Ahhoz képest, hogy mennyire káros és beteg már az az egy veséd elég jól tartod magad. - nem tudom, hogy ezt most biztatásnak -e szánta vagy minek, de engem valahogy nem nyugtatott meg.
Csakis az jár az eszembe, hogy vajon mikor jön el a végső fázis. Vagyis a halál. Ahonnan már nincs visszaút. Amikor már senki nem fog tudni rajtam segíteni. Magam fogok szenvedni a rákkal. Ami elpusztítja a belső szerveimet és nekem hagynom kell magamat.
- Maga szerint mikor jön el a végső fázis? - képtelen vagyok kimondani a halál szót.
Undorító még csak rá gondolni is. És ha rajtam múlik nem is fogom figyelembe venni. Eddig is erős voltam, és ez után is az leszek. A legvégsőkig harcolni fogok és soha nem fogom azt mutatni, hogy gyenge vagyok.
Az orvos a szemem közé néz és szinte látom ahogy kattogna az agytekervényei. Szerintem épp azon gondolkozik, hogy el e mondja az igazt vagy se. Pedig én hallani akarom. Fel akar készülni rá! Végül a srácokra néz elgondolkodva.
- Ezt lehetetlen pontosan megmondani - mondja gondolkodva és leveszi a szemüvegét majd megtörli azt. Ezt nem hiszem el. Ilyet az orvosok szokják tudni. Elég sok orvosos filmet meg sorozatot néztem már, és mindenhol van egy végső határidő a beteg számara. Szóval nekem is van.
- Hazudik - húzom fel az egyik szemöldököm miközben pókerarcot vágok. Erre a kijelentésemre a fiúk végre rám nézek az arcukról pedig feszültség sugárzik. Talán ők is kérdezték már, de nem jártak sikerrel a válasszal. - Jogom van tudni, hogy mikor halok meg. - mondom úgy mintha egy normális bájcsevejt folytatnánk. Most mégis mit csináljak? Ez a fájó igazság. Meg fogok halni szóval bele kell törődnöm.
- Mennyivel leszel boldogabb ha megtudod a választ? - kérdezi csendesen.
Aprót lélegzek és lepillantok az ujjaimra. Fehérek mint a hó. Pont úgy ahogy a többi testrészem is. Szerintem ez a másik fázis. Vagyis a testem elveszíti az eredeti formáját. A bőröm nyúzott lesz és fehér mint egy vámpír. A szemeim karikásak az ajkaim pedig kiszáradnak.
Boldogabb leszek ha megtudom mivel minden dolgomat elintézem. Na persze. Ezt még én sem hiszem el. Ilyenre nem lehet felkészülni. Vagy minden fontos személyhez oda fogok menni és elbúcsúzok Tőle? Azt már nem. Erre soha nem lennék képes.
- Felkészülök és rendezem magamba a dolgokat. - vonok vállat egyszerűen. A sírás szélén állok, de tarom magam. Nem vagyok gyenge. Nem lehetek gyenge!
- Két hónap és mindennek vége. - néz a szemem közé és a vér megfagy az ereimben...

2014. május 28., szerda

2

Dobpergés-------és új rész :) örültök? én mondtam h most ezzel a törimmel tele vagyok ihlettem :P mondjuk ha sok komit kapok akkor esetleg holnap is lehet új rész :D de tényleg csak akkor ha aktívak lesztek...szóval komizniiiiiiiiii



- Nem kellett volna már magához térnie? - hallok meg egy számomra ismerős fiú hangot, de valahogy nem jövök rá, hogy mégis kitől származik. Tuti, hogy ismerem mivel a hangja is ismerős. Talán Louis? Vagy Harry? Esetleg Zayn? Niall biztos, hogy nem mert az ő hangját mindenkitől képes vagyok megismerni az akcentusa miatt.
Kinyithatnám a szemem, de akkor félő, hogy elfeledném az álmom. Az álom ahol ismét a Madison Square Gardenben léptünk fel New Yorkban és ahol a közönség sírva kántálta azt, hogy "Ne add fel Liam" . Így bele gondolva eléggé fura álom volt. Mármint a rajongóim miért pont csak nekem könyörögnek? Hisz tudják nagyon jól, hogy én eddig még soha nem adtam fel. Pedig annyiszor padlóra kerültem már, de mindig összeszedtem magam és szembenéztem a kudarcaimmal. Ha feladtam volna akkor talán most nem létezne a One Direction sem. Épp ezért hülyeség az egész álom. De mindeközben megható is. Ha a valóságban tényleg meghallgathatnám azt ahogy a rajongók csak nekem könyörögnek szerintem ugyan úgy sírva fakadnék. Ráadásul az MSG az egyik legjobb fellépésünk volt. Nem csoda, hogy újra szívesen vissza mennék. Tele sikoltozó lányokkal akik csak értünk élnek. Elképesztő érzés ahogy ott állsz a színpadon miközben hallod ahogy a tömeg a nevedet sikongassa. Soha senkivel nem cserélném fel azt az érzését. Nem is tudom, hogy mit kezdenék magammal ha abba kéne hagyom az éneklést. Ez persze soha nem fog megtörténni, ugyanis nincs az az erő ami képes lenne nekem megtiltani azt, hogy ne énekeljek. Az éneklés az életem, úgy ahogy a banda és a rajongók is.
- Amekkora kár érte a testét, örüljenek ha egyáltalán magához fog térni valaha. - na ezt a hangot határozottan soha nem hallottam meg. Ráadásul a hangja csengése sem valami megnyugtató. Hahó senkinek nem tűnik fel, hogy magamnál vagyok? Csak pihenek, de mindent tisztán hallok.
Meg amúgy is milyen kár érte a testem? Jól érzem magam. Azt leszámítva, hogy az egész testem eszeveszettül fáj és valami oknál fogva semmi kedvem nincs megmozdulni. Mégis miért mozdulnék meg mikor olyan kényelmesen fekszem. Rég aludtam már magam ki ennyire. Hosszú idő óta most érzem először azt, hogy tényleg ébren vagyok.
- Magamnál vagyok. - motyogom és magam is meglepődök, hogy milyen halkan és erőtlenül cseng a hangom. Olyan mintha évek óta nem beszéltem volna. Vajon hány órája aludhattam? Azt sem tudom, hogy mikor feküdtem le. Biztos, hogy Harry bulija fárasztott ki annyira, hogy semmire nem emlékszem.
Na várjunk csak, egyáltalán én voltam ott? Mármint nem emlékszem rá. Wolverhampton az utolsó emlékem. Ez gáz, mivel az én memóriám tökéletes szóval soha semmit nem szoktam elfelejteni. Ráadásul soha nem feledkeznék meg egy buliról amin a barátjaimmal voltam.
- Liam! - egyszerre szólítanak a nevemen, majd árnyékok állnak felém és ezzel eltakarják a világosságot. Talán itt az ideje, hogy kinyissam a szemeimet. De annyira nincs kedvem, még pihenni akarok és álmodni.
De sajnos nem tehetem meg. Muszáj kinyitnom a szemeimet és szembe néznem a valósággal, akár mennyire is nem akarok.
Erőt veszek magamon és nagy nehezen kinyitom a szemeimet. Először csak egy vakító fényt látok amitől bekönnyezik a szemem és csak hunyorogni vagyok képes. Pár másodpercig pislogok, hogy térjen vissza a látásom, majd mikor megtörténik az első dolog amit meglátok az a barátaim megkönnyebbült arca.
Zayn, Louis, Niall és Harry szorosan az ágyam mellett állnak és kedvesen mosolyognak rám. Én is visszamosolygok rájuk, de hirtelen tudatosul bennem, hogy valójában hol is vagyok.
Fehér falak, büdös fertőtlenítő szag, mellettem valamilyen gépek sípolnak...ez csak egy kórházi szoba lehet! De mégis mit keresek én itt? Egyáltalán mi történt, hogy ide kerültem? Talán valami súlyos amire emlékeznem kéne,de én nem emlékszem.
Kissé ijedten pislogok a barátaim felé és valamilyen magyarázatot várok.
- Jól vagy? - szólal meg először Louis és furcsán aggódva néz le rám. Szívesen felülnék, de a fejemet ólomsúlyúnak érzem. Ezért inkább fekve maradok, így biztonságosabb.
- Asszem. - válaszolom szűkszavúan, de kicsit sem vagyok megnyugodva. - Mi történt? - valami biztos történt ugyanis akkor nem feküdnék egy kórházban. És nekem meg kell tudnom mindent!
Ám a fiúk csak egymásra néznek, majd végül tanácstalanul az orvosra aki nem messze áll az ágyamtól miközben valamilyen iratokat nézeget.
- Autóbaleseted volt. - az orvos még csak arra sem hajlandó, hogy felnézzem a papírjaiból. Úgy közli velem mintha épp az időjárásról beszélgetnék. Engem mégis sokként ér a dolog.
Nekem volt autóbalesetem? Nekem aki a világon a legfegyelmezettebben vezetek. Az összes szabályt betartom és soha nem hajtok. Akkor ez mégis, hogy történhetett meg?!
Az ajkamba harapok, majd hirtelen villámcsapásként ér a felismerés. Elindultam Wolverhamptonból vissza Londonba és félúton járhattam mikor ismét elfogott a rosszullét. Emlékszem, hogy eszeveszetten fájt a fejem és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Lehetséges az, hogy elveszítettem a tudatom és akkor történt a baleset?
- Tizenöt napig kómában voltál, ugyanis enyhe agyrázkódást kaptál. - suttogja Niall és most hiányzik a hangjából a vidámság amit én már annyira megszoktam. Nem szeretem mikor a barátaim szomorúak. Azt meg pláne nem szeretem, hogy miattam.
Azt mondta, hogy tizenöt napig kómában voltam és ,hogy agyrázkódást kaptam. A fejemhez kaptam a kezem majd rögtön megéreztem, hogy hatalmas vastag kötést a homlokom körül. Ez nem lehet igaz! Kihagytam egy csomó próbát. Egy hetem maradt, hogy felkészüljek a turnéra! Mégis, hogy fogok ilyen külsővel színpadra állni? A rajongók számítanak rám, nem hagyhatom őket csak úgy cserben. Az nem vall rám.
- Egy hetem maradt, hogy felkészüljek a turnéra? Miért nem öntöttetek nyakon vízzel, hogy térjek magamhoz? Ezt nem hiszem el, mégis mit fogok kezdeni a turnén? - akadok ki teljesen, de az ő arcukon még mindig semmilyen változás nem történik. Komolyan ennyire lazán veszik ezt az egészet? Basszus ez egy világ körüli turné ahol több száz ember előtt kell fellépnünk. Hát én kicsit sem vagyok nyugodt.
- Szerintem van fontosabb dolog is mint a turné. Még pedig az egészséged. - egy orvostól nem is várok más megjegyzést. Ő nem tudja, hogy milyen az mikor meg kell felelned a világnak. Elég egy rossz húzás és máris mehetek a süllyesztőbe.
- Tökéletesen érzem magam. Szóval nyugodtan el is engedhet innen. - vágom rá gondolkodás nélkül, de ez az a pillanat mikor az orvos közelebb jön hozzám. Talán most meg kellene ijednem. Mármint olyan furán néz rám.
- Azt mondod, hogy jól vagy? Nem szédülsz, nem vagy fáradt? És az utóbbi időben nem is tapasztaltál ehhez hasonló dolgokat? - honnan tud a rosszulléteimről? Határozottan nem mondtam el senkinek, pont azért mert tudtam, hogy akkor megint mindenki aggódni fog.
- Talán néha többet pihentem a kelleténél. - válaszolom szűkszavúan. Szerintem már így is túl sokat mondtam.
- Többet? - szólal fel Zayn keserűen én pedig csúnyán rá nézek, de Ő nem fogja be a száját, hanem tovább folytatja. - Liam még nálam is többet alszol. És miután felébredsz utána is panaszkodsz, hogy fáradt vagy. - utálom, hogy ennyire ismernek. Vagyis nem szó szerint utálom, de most utálom.
- Igaz ez? - pillant rám az orvos a szemüvege mögül. Nem hazudhatok ugyanis Zayn elintézte, hogy igazat kelljen mondanom.
- Lehet - ismerem be végül majd a doki ír valamit a papírjára. - De ez normális ugyanis állandóan úton vagyunk meg egy csomó fellépést kell végig csinálnunk. Szóval nem csoda, hogy fáradt vagyok. - a fiúktól ismét kapok egy szúrós pillantást. Így bele gondolva rajtuk nem is látszódik, hogy fáradtak.
- És mi a helyzet a veséddel? - mi ez faggató szoba? Nem szeretem ha a vesémről kérdezősködnek. Viszont egy belső hang azt mondja, hogy mondjam el azt, hogy nem is vagyok jól. De ha elmondom akkor megint kivizsgálásokra küldenek. De ha nem mondom el akkor lehet pont a turnén leszek rosszul.
- Mostanában eléggé sokat fáj. - mondom, de kerülöm a helységen található emberek pillantását. Talán jobb lett volna ha megbeszélem a barátaimmal a dolgaimat.
- Rosszul is vagy? - ha már mindenről beszélünk akkor jobb ha tényleg mindent bevallok.
- Igen, nem is egyszer. Hirtelen rám jön a szédülés aztán elmúlik - bólintok végül. - Mikor jöttem haza Wolverhamptonból akkor is szédültem, majd eszeveszetten megfájdult a fejem.
- Biztos akkor történt a baleset. Elveszítetted a tudatod és elájultál. - magyarázza Harry keményen. Így bele gondolva igaza van. Én okoztam a saját balesetem.
- Miért nem beszéltél nekünk erről Liam? - von kérdőre Louis úgy mint egy igazi báty.
- Mert nem akartalak titeket ilyen kis semmiségekkel terhelni. - vonom meg a vállam egyszerűen.
- Egy ilyen kis semmiségből, hatalmas dolog lett - kezdi mondani az orvos mire én értetlenül kapom rá a tekintetem. Ez mégis miről beszél? - A baleseted után elvégeztünk egy csomó vizsgálatot és hát...
- Mi? - kérdezem idegesen. Előre tudom, hogy nem jó dolgot akar velem közölni.
- Halálos beteg vagy. - csúszik ki a száján...

2014. május 27., kedd

1


- Tudod Liam, hogy milyen nap van ma? - hallom meg Harry rekedtes hangját a vonal másik végén, miközben megvakarom a szemeimet és remélem, hogy ez segít egy kicsit ébren tartani. Imádom mikor a legmélyebb álmomból ébresztenek fel. És van olyan szerencsém, hogy a barátaim mindig pont azt a pillanatot találják el. Komolyan, olyan mintha fejből tudnák, hogy mikor alszok a legmélyebben. Mondjuk ezen meg sem lepődnék, ugyanis én is tudom, hogy ki mikor alszik és hogy. Ez van mikor hónapokra össze vagy zárva a legjobb barátaiddal egy turnébuszba. Mostanra szerintem már azt is tudjuk, hogy ki hányszor cseréli át az alsógatyáját egy héten.
- Igen Harry tudom. - válaszolom egyszerűen és remélem megelégszik egy ilyen szűkszavú válasszal. Tegnap fel is hívtam, üzenetet is küldtem és még twitteren is felköszöntöttem a göndör hajú barátom. Esélyem se lett volna elfeledkezni erről a fontos eseményről. Harry már hónapok óta tűkön ülve várta ezt a napot, ugyanis novembertől most lesz először, hogy a banda újra együtt lesz. Végre mind az öten bulizhatunk egy jót, úgy hogy holnap nem lesz koncert. Ránk fér egy kis lazulás a turné előtt ami pontosan huszonkét nap múlva kezdődik. Új album, új turné. Már kezdek hozzá szokni ehhez az élet formához. Amióta elmentem az X-Factorba az életem megváltozott. És szerencsére a jó irányba. Imádom az életem, ugyanis végre azt csinálhatom amit igazán szeretek. Boldog vagyok és senki nem tudja elvenni a kedvem az élettől.
- És azt is tudod, hogy a meghívottak listájának az élén szerepelsz ugyanis a Te neved van legelőször a ábécében mivel Li-vel kezdődik míg Louisé csak Lo-val vagyis o-val? Érted? Li, Lo, te vagy először- most nyelvtan órát akar tartani nekem kora reggel? Vagy mégis miről beszél? Talán most azt várja tőlem, hogy büszke legyek, hogy én vagyok az első. Mondjuk soha nem szerepeltem még a lista élén. Hát Harry végre valóra váltotta az egyik álmom.
- Igen Harry tudom. - hm, ez most úgy hangzott mintha hangfelvételről menne a hangom. De nem tudok mit felelni erre. Talán az lenne a legjobb ha végre felébrednék és normális hangnemben beszélnék a barátommal. Olyan jól aludtam. Ráadásul olyan kényelmes pózban. Már csak Sophia kellene ide mellém és akkor tökéletesen ki tudnám magamat pihenni. De Ő most Londonba van. Ez van mikor hirtelen rám tör a honvágy és amilyen gyorsan csak tudok Wolverhamptonba utazok, hogy láthassam a családomat és alhassak az ágyamban, ami gyerekkorom óta a szívemhez van nőve.
- Akkor ha ezt mind tudod  öt órád van, hogy ide érj és boldog születésnapot kívánj személyesen. - na ez az a mondat amire végre ülő helyzetbe tornázom magam és nagy nehezen megnézem az éjjeliszekrényemen álló órán, hogy hány óra van. A mutatók szerint már jóval dél után vagyunk ami rám nézve nem nagyon jó, ugyanis innen míg Harryhez érek bele telik olyan három órába.
Azonban mielőtt bármit tudnék tenni, vagy mondani hirtelen elkap a rosszullét. Igazából már nem is nagyon foglalkozok vele, mivel hetek óta ez történik velem. Szédülök és az egész testem fáj. Senkinek nem mondtam még, mivel szerintem csak a kimerültség jelei. Azért nehéz a világsztárok élete és én még ezek szerint nem szoktam hozzá ehhez az élethez. Talán ideje lenne ha felkeresném az orvosom. De ahhoz megint csak nincs kedvem, mert az meg rögtön a vesémről kezdene el kérdezősködni. Tizenkilenc éve hozzá szoktam, hogy hogyan kell egy vesével élni. Nem vagyok hülye, ugyanis nem akarok még meghalni. Ezért is vigyázok magamra. Semmi alkohol vagy egészségtelen dolgok. Megszoktam, mert fontos az életem.
A rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el. Mint mindig. Csak ne törne rám ilyen hirtelen. Nem jó érzés ha csak úgy az egyik pillanatból a másikra kap el. Mi van akkor ha a színpadon leszek rosszul? Akkor már azért nem leszek ilyen nyugodt, ráadásul mindenki megtudja. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Már így is sajnálnak a vesém miatt. Szóval az orvos kilőve, majd én meggyógyítom magam.
- Nyugi, ott leszek. Sőt én leszek az első a vendégek közül. - nyugtatom meg a barátomat. Mondjuk szerintem ezt a szavamat úgysem tartom be. Tuti, hogy nem én leszek az első. De a lényeg az, hogy ott leszek a szülinapi buliján.
- Szuper. - mondja jókedvűen, majd megszakítja a vonalat. Elképesztő, hogy milyen boldog tud lenni egy ilyen kis semmiségtől. Harrynek tényleg fontosak a barátai és sokszor kezdem elhinni, hogy tényleg komolyan mondja mikor azt állítja, hogy olyanok vagyunk a számára mint a testvérei. Őszintén, számomra is olyanok mintha a tesóim lennének. És ezt az érzést imádom.
Mélyen kifújom a levegőt, majd erőt veszek magamon és kiszállok az ágyból. Éppen hogy csak felállok máris megszédül velem a világ. Egy másodpercig tart az egész, de mégis a torkomba dobog a szívem. Már másodszor vagyok rosszul. Komolyan mi a franc van velem?
A fürdőbe sétálok és rendbe szedem magam. Jobban mondva megmosakszom, de mikor meglátom a tükörképem elszörnyedek. A szemem alatt fekete karikák éktelenkednek, a szám ki van száradva és rettentő sápadt vagyok. Napról napra rosszabbul nézek ki. Pedig ez a kimerültség jelei. De mégis, hogy lehetek kimerült mikor rendesen pihenek. És szó szerint pihenek, sőt van úgy hogy egész napokat átalszok és mikor felébredek még akkor is fáradtnak érzem magam. Mint most. Felkeltem, de ha vissza mehetnék aludni nem haragudnék meg érte. Ráadásul soha nem szoktam délutánig aludni. Mindig én voltam az első  a házban aki felébredt.
Mikor úgy érzem, hogy ideje lenne végleg elhagynom a szobámat szomorúan tekintek körbe a kis helységen. Kitudja, hogy mikor lesz időm haza jönni. Két nap múlva kezdődnek a próbák és az összes szabad időmnek annyi. Fél évig biztos, hogy esélyem sem lesz haza jönni. Vicces, hogy luxus körülmények között élhetek Londonba, az én szívem mégis mindig haza húz Wolverhamptonba a kis szobámba. Imádom ezt a helyet, ugyanis teljesen az én ízlésem szerint van berendezve.
Lehajtott fejjel csukom be magam után az ajtót, majd sétálok le a földszintre. Az egész ház csendes és tudom, hogy miattam. A szüleim állandóan a kedvemre akarnak tenni mikor otthon vagyok. Így ha alszom akkor az anyám elrendel egy hosszú hallgatási tilalmat. Vagyis senki még csak meg sem pisszenhet, sőt levegőt is hangtalanul kell venni.
- Hát felébredtél! - anyám megkönnyebbülten fújja ki a levegőt mikor feltűnő mentesen ülök le az egyik székre mosolyogva. Rögtön mellém sétál majd megsimogatja a fejemet és egy puszit nyom a homlokomra. Nem szólok rá ugyanis tudom, hogy fontos neki. Nehezen viseli el azt, hogy hónapokra eltűnök otthonról és néha még csak telefonálni sincs időnk. Hiányzik a családom.
- Apa? Ruth, Nicola? - pillantok körbe az üres helységen. Fura, hogy nincsenek körülöttem, pedig ilyenkor már rég tele szokták beszélni a fejemet. Jó érzés mikor a családban mindenki csak rám figyel. Habár ez mindig is így volt, ugyanis én voltam a legkisebb gyerek a családban, na meg az egyetlen fiú is. Ráadásul eléggé beteges kisgyerek is volta, sőt majdnem meghaltam aztán meg itt van a vesém is. A szüleim meg voltak velem áldva, úgy ahogy most is.
- Már korán reggel elmentek dolgozni - húzza el a száját szomorúan, miközben egy pohár teát rak le elém. Tea, nem ér nevetni! Anyám előtt nem ihatok kávét ugyanis szerinte az is káros a szervezetemre. Mint minden jó dolog. - Szomorúak voltak ugyanis abban reménykedtek, hogy Te is felébredsz.
- Sajnálom, de egyszerűen hulla voltam - mondom bocsánatomért esedezve. Az lesz a legjobb ha mind a hármójukat felhívom és elhívom őket a legelső turné állomásukra ami Londonba lesz. Biztos örülni fognak neki és még találkozhatnak is velem.
- Minden rendben? - húzza össze a szemöldökét kérdően anya, én pedig egy kissé értelmetlenül pislogok rá. Miért ne lennék rendben? Attól még, hogy fáradt vagyok és kissé feszült a reggeli, - déli- rosszullétem miatt, tök jól érzem magam. - Annyira sápadt vagy. Ráadásul aggaszt, hogy ennyit alszol. Szinte csak aludni jársz haza, ami nem vall rád.
- Most is fenn vagyok. - kérem ki magamnak felháborodva. Eszem ágában sincs igazat adni neki, mert akkor megint pánikolni fog, hogy keressem fel az orvosom. - És nem tehetek róla, hogy fáradt vagyok. Alig van időm pihenni a próbák meg a többi banda dolog miatt.
- Akkor sem szoktál ennyire nyúzott lenni - csóválja a fejét hevesen. Megforgatom a szemeimet és inkább elkezdem az előttem álló teát kevergetni. - Nagyon nem tetszel nekem Liam. - teszi még hozzá komoran.
- Anya nem vagyok már kisgyerek! Tudok magamra vigyázni. - lehet bunkó vagyok, de nem szeretem mikor ennyire aggódik miattam. Felnőtt vagyok és van önálló életem.
- Rendben van. Én csak féltelek - mondja halkan. Jó most megbántottam. Basszus ezt nem akartam. Mélyen veszek egy levegőt majd felállok és a háta mögé lépkedek majd hátulról ölelem át és egy puszit nyomok az arcára. Amitől szerencsére ismét jobb kedve lesz.
- Tudom anya és hálás is vagyok érte - mondom kedvesen ugyanis tényleg tudom, hogy semmi rosszat nem akart. - De most már mennem kell ugyanis Harrynek szülinapi bulija lesz és nem akarok elkésni.- mondom sajnálkozva majd elengedem és a folyosó irányába megyek, hogy tudjam felvenni a cipőm meg a kabátom. Anya egész végig mellettem áll és figyel. Az egyik polcról leakasztom a kocsi kulcsomat, majd átlépem az ajtót és az autó felé megyek.
- Remélem hamarosan ismét találkozunk. - ölel meg az anyám és próbálja nem elsírni magát.
- Én is - mondom miközben vissza ölelem, majd végül elengedem és beülök a volán mögé. Beindítom a motort, de még nem indulok el.
- Üdvözlöm Sophiát és a fiúkat is - teszi még hozzá majd elkezd integetni. Mosolyogva bólintok egyet és becsukom az ajtót majd elindulok.
Mindig is utáltam búcsúzkodni. Ráadásul most anyának olyan szomorú tekintete volt. Ő nagyon ismer és ezért tudja is, hogy mikor nem vagyok jól.
De most jól vagyok! A szédüléseket meg a rosszullétet leszámítva. Megcsóválom a fejem és inkább bekapcsolom a rádiót, hogy tereljem el a gondolataimat a rosszullétemről. Rossz ötlet volt bekapcsolni a rádiót ugyanis a zene ritmusára el kezdem mozgatni a fejem. És ezzel egy időben ismét forogni kezdett velem a világ. Erősebben szorítottam a kormányt és próbáltam a tudatomnál maradni. De a szédülés csak nem akart elmúlni. Sőt minél erősebb lett, majd pár másodpercére még egy éles fájdalom is hasított a fejembe. A szemeim bekönnyeztek és próbáltam nem lecsukni őket, de egyszerűen nem ment. A látásomnak annyi lett és csak vakító fényeket láttam. Hiába akartam magamnál maradni egyszerűen képtelen voltam.
Csak a fájdalomra tudtam koncentrálni ami szétáradt a testemben. A kormányt még mindig szorítottam úgy mintha az életem múlna rajta. Nem tudom, hogy mi történt körülöttem, ugyanis semmire nem figyeltem. Csak a fájdalomra ami magával rántott...


Új Töri...

Nyugi nem kell megijedni :D csak most én is azokhoz az írókhoz tartozom akiknek egyszerre több ötletük van és nem bírják ki, hogy ne osszák meg a nagyvilággal. Nos hát igen, alig pár napja kipattant a kicsi agyamból egy új történet amit muszáj volt leírnom vázlatként. Tele vagyok ihlettel ami azt jelenti, hogy nem kell heteket várni az új részre, mert szakítok rá időt, hogy megírjam xD
Ami volt fenn két rész azt visszaállítotam piszkozatba ugyanis őszintén megmondva én nem éreztem magaménak :/ erőltetett volt az egész ráadásul az ötlet sem tőlem származott, én csak megfogalmaztam. Fokozatosan írom át a részek és szerintem pár hónap múlva majd újra publikálom :) szóval nincs törölve
De addig is itt az új törim :) ami remélem, hogy majd elnyeri a tetszéseteket :D de ha nem az sem baj :P számítok rátok és remélem, hogy nem haragszotok amiért levettem ezt a két részt :c sajnálom, de tényleg nem szívesen írtam...erőltetett volt az egész és szerintem tudjátok, hogy milyen rossz ihlet és kényszerből írni...

2014. május 14., szerda

35.- Epilógus

És itt is az epilógus ami szerintem szomorú lett :c de ez van...mellesleg holnap átalakítom a blogot az új törim végett és teszek fel valami bevezető félét is és pénteken pedig jön az első fejezet :) remélem a kövi törimnél is velem tartotok :D


Liam James Payne

Még most sem értem, hogy a srácoknak hogyan sikerült elhúzniuk a szalagavató bálra. Pedig itt vagyok miközben a tornaterem egyik legeldugottabb asztalánál ülök és komoran nézem a boldogan szórakozó társaimat. Mindegyikőjük arca fülig vigyor ahogy szerelmükkel, kiszemeltjükkel táncolnak és örülnek annak, hogy sikeresen be tudták fejezni a középiskolát. Egyikőjüket sem zavarja az, hogy alig egy hete elvesztettek egy társukat. Sőt szerintem sokan még most sem tudják, hogy ki volt az a Parker McClinton.
De én tudom és örökre tudni is fogom, ugyanis Ő volt az én szerelmem aki igazán ismerte a valódi énemet. Számára én voltam a tökéletes fiú, pedig annyi ocsmány dolgot elkövettem ellene, de ő mindezek ellen szeretett. Sőt még akkor is szeretett mikor a Temze felett lévő híd szélén állt és végső elkeseredettségében az öngyilkosság mellett döntött, mert én összetörtem a szívét. Miattam halt meg, de ezt senki nem akarja elhinni. Az orvosok szerint lelkileg össze volt törve és nem bírta feldolgozni a sok megaláztatást amit az iskolában és a szüleitől kapott. Az iskolában is miattam kapott bántódást ugyanis én vettem fel azt a videót. Ha nem vettem volna fel, akkor nem tekintették volna kurvának és nem tudta volna meg, hogy csak egy fogadás miatt jöttem össze vele.
Az a kibaszott fogadás. Már az elején éreztem, hogy csúnya vége lesz ha belé megyek. De elvakított a győzni akarás. Meg akartam mutatni Louisnak, hogy én igen jobb vagyok nála. És be is bizonyítottam, de egyben el is véreztem. Hisz megöltem egy embert. Egy embert akit szerettem! Ezt soha nem fogom tudni magamnak megbocsájtani. És soha nem is akarok többé boldog lenni. Parkeren kívül én más lányt soha nem fogok tudni igazán szeretni.
Egy hét telt el a szörnyű délután óta, de én még mindig úgy érzem mintha tegnap tartottam volna a karjaim között Parker élettelen testét. Akár mikor rá gondolok és arra, hogy miattam lett öngyilkos, minden vágyam nekem is utána ugrani. Akkor nem kellene szenvednem az érzéseim miatt. Hiányzik P. Hiányzik a mosolya, a hangja, a teste ...egy szóval mindene. Nélküle az életem üres és senki nem tudja pótolni a hiányát.

Hirtelen a DJ változat a lemezen és egy ismerős dallam szólal fel a hangszórókból mire a táncparkett legtöbb tagja morogva megy le, ugyanis már pedig ők nem fognak Justin Bieberre táncolni. Azonban az én arcomra egy halvány mosoly kúszik és megjelenik előttem Parker miközben épp hozzájuk tartottunk az apám kocsijában és a rádióban pontosan ugyan ez a dal csendült fel. Parker pedig nagy meglepetésemre elkezdett énekelni majd idétlenül mozogni. Imádtam nézni ahogy teljesen hülyét csinált magából, de őt nem érdekelte. Ugyanis Ő szerette azt, hogy más és fura. Pont ez tette Őt egyedivé. Ő senkinek nem akart megfelelni, csak egyszerűen boldog akart lenni. És én elvettem tőle a boldogságot mivel az élete része lettem. Ha nem mentem volna bele a fogadásba akkor még mindig élne.
- Khm - hirtelen összerezzenek majd farkasszemet nézek az igazgatóval vagyis Parker apjával. Egy kicsit meglepődök ugyanis a temetés óta nem volt suliban. Amit én meg is értek, hisz a lánya halálában állítólag ő is benne van, mivel soha nem tudta elfoglalni Parket döntéseit. Van benne valami. - Ezt a lányom szobájában találtuk ma reggel. - nyújt felém egy dobozt amiben rögtön ráismerek a Batmans filmjeimre amit még én adtam kölcsön Parkernek. - És mivel a Te neved szerepel rajta, gondoltuk egyszer még lehet szükséged lesz rá - teszi hozzá alig hallható hangon. Soha nem láttam még így összetörve egy férfit. De én nem csodálom, hisz most vesztette el a lányát. Elveszem a dobozt és ismét elmosolyodok. Parker az én felsőmbe halt meg, vagyis azt viselte a tragédiakor. Ettől még szarabbul érzem magam.
- Pedig a Superman a jobb - mondom Mr.McClintonnak aki elég furán néz rám. Nem érti, hogy mire akartam ezzel célozni, de én igen. Mióta Parker meghalt minden nap Supermant nézek és tudjátok tényleg igaz volt mikor azt mondta, hogy sokkal jobb film mint Batman. Sajnálom, hogy nem tudtuk együtt megnézni.
- Most már tudom, hogy Te tényleg szeretted Őt - hangja a sírástól el van torzulva, és ismét görcsbe rándul a gyomrom. Igen tényleg szerettem őt, de most már ezt nem tudom neki elmondani. Maximum csak a sírjának.
- Örökké szeretni fogom. - javítom ki, de a férfi nem bírja tovább. Megfordul és amilyen gyorsan csak tud sarkon fordul, de még hallom ahogy halkan felzokog.
Tekintetemet a dobozra vezetem. Ismét Parker írásával találom szembe magam. A vezeték nevem elé oda írta a keresztnevét. Vagyis a dobozon most már a Liam + Parker Payne virít. Azt veszem észre, hogy az arcomról patakokban folynak le a könnyek és nem érdekel, hogy a suli diákjai kitágult szemekkel bámulnak.
Ők nem tudják, hogy milyen elveszíteni egy olyan személyt aki igazán szeretett téged az összes hibáddal együtt. De én tudom milyen érzés a karjaid között tartani azt a személyt akit Te juttattad a halálba és akinek soha nem fogod tudni elmondani, hogy mennyire sajnálod ezt az egészet, és hogy igazából mennyire szereted...

2014. május 13., kedd

34.- Örökre

Új rész! Szerintem most tényleg nagyon fogtok utálni :D mellesleg már csak egy epilógus és vége a törinek :/ komizni érrrrrrrr


Liam James Payne

- Liam Te egy oltári nagy seggfej vagy! - jegyzi meg Harry az ebédszünetben a tornateremben, három nappal a történtek után. Három napja történt az pontosan, hogy Parker meglátta azt a videót a kivetítőn amit én vettem fel aznap este mikor átmentem hozzájuk és megfektettem. És három napja tudta meg azt is, hogy csak egy hülye fogadás miatt jöttem össze vele. Eszméletlen, hogy még csak három nap telt el azóta, ugyanis szerintem olyan mintha azóta megállt volna az idő.
Gőzöm sincs, hogy mit csináltam három napja ugyanis lélekben még mindig a pálya közepén állok a fülemben pedig az cseng ahogy Parker az arcomba ordítja azt zokogva, hogy az életénél is jobban szeret. És soha nem hittem volna, hogy ennyire szerelmes lesz belém. Azt hittem, hogy számára én is csak egy futó kaland leszek és meg fogja érteni ezt az egész dolgot. Szerelemről nem volt szó. Azt meg pláne nem hittem volna el, hogy már a gimi kezdete óta odáig van értem. Na jó ezt sejtettem ugyanis belém szinte az össze gimis csaj szerelmes. De valahogy Parker jobban belém van zúgva mint a többi. Ó, te jó ég én meg össze törtem a törékeny lelkét. Ráadásul ami a legszörnyűbb az -az, hogy a szívem mélyén gyűlölöm magamat amiért megsirattam. Neki nem áll jól a sírás. Meg aztán mellesleg ki vagyok én, hogy megsirassak egy ártatlan lányt aki még csak semmiről nem is tehet. Mert nem tehet, csakis az én hibám az, hogy már napok óta senki nem látta. És ez is az én hibám.
De még mindig nem jöttem rá, hogy a srácok honnan szerezték meg azt a felvételt. Ugyanis oda sem akartam volna nekik adni. Furán hangzik tudom, de valahogy tökre jól elvoltam Parkerrel. Sőt már olyan szinten voltam, hogy szinte már meg sem kellett magam játszanom előtte. Nyugodt szívvel csókoltam meg és minden szabad időmben vele akartam lenni. Boldog voltam mellette és pont ezért nem akartam azt, hogy valaki tudomást szerezzen a felvételről. Azt terveztem, hogy elmondom P-nek az igazat és reménykedtem benne, hogy talán képes lesz megbocsájtani. Őszintén megmondva még most is reménykedek benne, hogy talán tudjuk onnan folytatni a dolgokat ahonnan abba hagytuk. De fura mód a telefont nem veszi, hozzájuk pedig nem merek elmenni ugyanis az apja így is érdekesen néz rám. Viszont idegesít, hogy nem tudok felőle semmit.
Három nap azért hosszú idő. Egyébként megértem ezt a viselkedését. Hisz a fültanúja voltam mikor a suli legköcsögebb tagja azt kérdezte tőle, hogy hány fontért szopja le. Igen a hülyeségem miatt egy kurvának tartják. Érdekes, hogy azon a videón engem szinte észre sem vettek. Pedig ugyan úgy benne vagyok és elélvezek mint Parker. Életem legjobb szexe volt amit vele élhettem át. És tudjátok miért volt jó? Mert élveztem és nem akartam bizonyítani. Csak csináltam a dolgom nyugodtan és örültem, hogy végre egy olyan lány fekszik alattam akinek tökéletes vagyok úgy ahogy vagyok.
- Azért mert megint összejöttem Mandyvel? - fordulok Harry felé, aki csak morog egyet. Zayn épp focizni próbál, de egyedül nem tartja élvezetesnek. Niall pedig pontosan Harry mellett ül és az ebédre kapott almáját majszolja.
Összejöttem megint Mandyvel. Igazából ez nem igaz, ugyanis mikor Parker elrohant a meccs után, Mandy a nyakamba ugrott és azt mondta, hogy Ő mindig is tudta, hogy még őt szeretem. De hát én nem is szeretem Mandyt. Egy lány van aki mellett felhőtlenül boldog vagyok és az Parker. Jesszus most, hogy mondhattam ilyet? Hisz én még soha nem voltam szerelmes.
- Nem, azért vagy seggfej mert megint sikeresen tönkre basztál egy életet - hallom meg a tornaterem ajtajánál Louis hangját mire én rögtön felállok.
Nem beszélek vele. Sőt utálom amiért bele rángott abba a fogadásba. Ha Ő akkor nem kezdi el játszani az eszét akkor én nem akartam volna bizonyítani neki. Parker, Louis miatt utál most engem. És soha nem fogok megbocsájtani az állítólagos barátomnak.
- Ez volt a célod nem? Tudtad nagyon jól, hogy Parker így fog viselkedni ha megtudja, hogy csak fogadásból voltam vele - mondom fogcsikorgatva, mire Louis megforgassa a szemeit. Tudom, hogy ezt akarta. - Most már boldogan ráhajthatsz ugyanis én nem vagyok a képbe. - a hangom elhalkul és hatalmas ürességet érzek a szívembe. Nem tudom őket együtt elképzelni. Parker csak engem szerethet. Nem pedig Louist. Hisz én mindent tudok már az életéről, az összes kis titkát, a titkos tetkóját a kedvenc Justin Bieber dalát.
- Őszintén megmondva az volt a célom, hogy időközben ráébredsz arra, hogy mennyire is fontos a számodra Parker. Azt reméltem, hogy végre észhez térsz és be fogod magadnak vallani, hogy igenis szerelmes vagy bele - emeli fel a hangját Louis és erre a kis monológjára Zayn, Niall és Harry is feláll majd úgy figyelik a kissé ideges barátjukat. - De tévednem kellett mivel Te megint elbasztad. Jobban mondva végre bebizonyítottad az állításomat, hogy Te csak magadat szereted. Le sem szarod mások érzéseit, mindig csak azt nézed, hogy mi a jó neked - fáj amit mond, ugyanis részben igaza van. A szívem mélyén mindig is szerettem Parkert, csak nem akartam beismerni ugyanis akkor nem tűntem volna olyan menőnek. Te jó ég! Én akkor ezek szerint mindig is szerettem Parkert csak nem vallottam be magamnak. Ezért voltam boldog mikor vele voltam.
- Ez nem igaz! Igenis törődök más érzéseivel! - mondom felháborodva, de Louis ismét csak horkant egyet.
- Ha annyira törődnél mással, akkor anno nem vállaltad volna el a csapatkapitányságot. Ha a barátodnak tartottál volna akkor hagytad volna a franca és engedted volna, hogy más kapja meg. De nem, ugyanis Te rögtön elvállaltad mivel így még nagyobb hírnévre tehettél szert. Harry, Niall és Zayn soha nem vállalták volna el ugyanis tudták, hogyha elvállalnák akkor nekem rettentő nagy csalódást okoznának. És nem is vállalták el mivel ők az igaz barátaim, nem úgy mint Te aki még képes is volt fogadni csak azért, hogy övé legyen az ösztöndíj. - nem válaszolok semmit csak megsemmisülten lerogyok egy székre és a tenyerembe temetem az arcom.
Így bele gondolva nem Louis a gonosz és rossz barát hanem én. Hisz igaza van. Harry, Niall és Zayn soha nem akart csapatkapitány lenne. Ráadásul az egész poszt Louist illette volna meg, nem pedig engem. És még dicsekedtem is vele mikor én lettem a kapitány. Nem is gondoltam arra, hogy Louisnak ez mennyire fájhat. És a fogadásban is igaza van. Ha érdekelt volt Parker akkor nem mentem volna bele az egész játékba. De engem nem érdekelt Parker és az érzései, hanem engem csak az ösztöndíj érdekelt.
- Jól megkeverted alattam a szart - mondom bosszúsan és nagy meglepetésemre Louis mellém ül majd megpaskolja a vállam.
- Nem, én csak ráébresztettelek arra, hogy mennyire szereted Parkert - mondja büszkén, mire én meglepődök. Szeretem? Tényleg ez lenne a szerelem amit iránta érzek? Mert ha igen akkor nagyon klassz dolog.
- Szeretem? - kérdezem meglepetten és melegség járja át a szívem ugyanis hirtelen a szemem előtt megjelenik Parker tökéletes arca. Imádom a mosolyát.
- Haver valld már be végre, hogy fülig bele zúgtál a csajba - mondja Harry vigyorogva.
- Tudod igazad lehet - kezdek el gondolkodni. - Boldog voltam mikor vele voltam. Amikor pedig nem volt velem hiányzott. Ráadásul mind éjjel még most is a mosolygós arcát látom. És imádom mikor a nevemet mondja - mondom hangosan majd hirtelen megvilágosodok és felállok úgy mintha egy szellemet láttam volna. - Te jó ég...Én tényleg szerelmes vagyok Parkerbe! - arcomra egy hatalmas vigyor kúszik.
- Végre - mondja unottan Zayn. - Ideje volt, hogy rájöjj.
- Most pedig menj Rómeó és mond el neki, hogy mit is érzel valójába. Ja, de azt is mond hozzá, hogy mekkora egy idióta vagy - bök rajtam egyet Niall, de mikor ezt megteszi a nadrágom zsebében megcsörren a telefonom. Rögtön kiveszem és reménykedek benne, hogy Parker az, de csalódnom kell ugyanis nem az ő édes hangjával találom magam szembe.
- Liam Te vagy az? - hallom meg Parker anyukájának a hangját és ezzel egy időben olyan érzés kap el mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Gyorsabban szedem a levegőt és nem tudom miért, de úgy érzem, hogy valami szörnyű dolog történt. Soha nem éreztem még ilyet, de mégis tudom, hogy nagy baj van. Talán lehet azért kapott el ilyen fura érzés, ugyanis eddig még soha nem hívott fel az anyukája. Vajon mit akarhat tőlem?
- Igen én vagyok az - köszörülöm meg a torkom. Egy picit félre állok ugyanis a srácok így is kíváncsian pislognak felém.
- Parker veled van? - kérdezi idegesen és egy időben úgy érzem mintha hideg zuhannyal öntöttek volna nyakon.
- Nincs - mondom már én is feszülten. - Miért, mi történt?
- Pár órája elment otthonról és azóta nem jelentkezett - mondja szomorúan az asszony, mire a kezem megfeszülnek. Mi van akkor ha azért éreztem fájdalmat a szívemben, mert Parkerral valami történt? Nem élném túl ha érné őt valami. Hisz suliba is miattam nem jár. - Kezdek aggódni érte ugyanis eddig még soha nem csinált olyat, hogy csak így szó nélkül elment. Ráadásul az idő is eléggé borzalmas.
- Oda megyek magukhoz. - ajánlkozok fel kedvesen.
- Azt megköszönném - mondja majd megszakítja a vonalat. A telefonomat vissza csúsztatom a zsebembe majd a srácok felé fordulok.
- Parker eltűnt és van egy olyan érzésem, hogy valami őrültséget akar csinálni. Muszáj Őt megtalálni mert ha valami hülyeséget akar elkövetni az csak az én hibám lesz - hadarom el egy szuszra, de mielőtt bármit tudnának szólni, sarkon fordulok és kirohanok a tornateremből. Futva rohanok végig az iskola folyosójain és meg sem állok a parkolóig ahol apám kocsija parkol. Még szerencse, hogy reggel oda adta mivel esett az eső.
Az idő ellenére irigységre méltó, hogy milyen gyorsan megérkezek Parkerék házához. Az autót sem zárom be úgy rohanok fel a jól ismert lépcsőn, de mikor csengetni akarnék az ajtó magától kinyitódik és szembe találom magam Mrs.McClintonnal. Idegesen tördeli a kezét amit meg is értem. Hisz eltűnt a lánya.
- Köszönöm, hogy ide jöttél - mondja és próbál mosolyogni. - Te vagy az egyetlen aki igazán ismeri Parkert. - teszi még hozzá mire az én szívem összeszorul. Fáj ezt hallani, ugyanis az is én voltam aki összetörte a szívét. A világ legpocsékabb embere vagyok.
- Tényleg nem tudja, hogy hova ment? - kérdezem csendesen és az emelet felé fordulok. Addig innen nem megyek el míg Parker haza nem jön és nem tudom neki elmondani, hogy mennyire szeretem. Mert szeretem az életemnél is jobban.
- Tudod a történtek óta nagyon magába zárkózott. Senkivel nem hajlandó beszélni és nem is eszik rendszeresen. Csak naphosszat üvölteti a zenét miközben a plafont bámulja és sír - remek, még jobban utálom magam. Tönkre tettem életem szerelmét lelki életét. Gratulálok Liam James Payne.
- Sajnálom. Igazából bocsánatot szeretnék Tőle kérni és el akarom neki mondani, hogy mennyire szeretem - sütöm le a szemeimet és végre a nő elmosolyodik. Jó hangosan kimondani amit érzek. - Esetleg nem lenne probléma ha felmennék a szobájába? - kérdezem reménykedve.
- Nyugodtan menny csak - mutat az emeletre én pedig biccentek egyet és felsietek Parker szobájába.
A helységbe beérve hatalmas rendetlenséggel találom szembe magam. Mikor utoljára itt jártam szokatlan rend uralkodott. Most meg mindenhol szana-szét hevernek a ruhái. Még a laptopja is le van csukva. Gondolok egyet és újra elő halászom a telefonomat majd rögtön tárcsázom a számát és a fülemhez emelem miközben a szobájában nézelődök köröl. A vonal süket, én pedig megtorpanok mikor az asztalához érve egy lappal találom szembe magam. Összeráncolom a homlokom, és mikor el tudom olvasni Parker apró betűit még a telefon is kiesik a kezemből. Hangos reccsenéssel törik szét a készülék, de én nem foglalkozok vele.
Ugyanis a papírra apró betűkkel az van ráírva, hogy Temze ,meg valami sok firka amit nem tudok kivenni. De az agyamba felhangzik egy párbeszéd amit ketten folytattunk az autóban...

" Képes lennék Őt megmenteni a haláltól, sőt ha úgy lenne, hogy öngyilkos akar lenni és le akar ugrani a Tower Bridgeről és én ezt látnám, de mikorra oda mennék Ő bele vetné magát a Temzébe én utána ugranék. 
- Komolyan képes lennél utána ugrani? - kérdezte csendesen Parker.
- Ha fülig szerelmes lennék az illetőbe, igen. "

Lesápadok és hirtelen minden világossá válik a számomra. Parker a Tower Bridge ment és öngyilkos akar lenni...miattam. Mit tettem? Ez mind az én hibám. Meg kell mentenem Őt. Nem engedhetem, hogy ezt megcsinálja. Nem hagyhat itt engem, hisz szeret engem és én is szeretem Őt. Nekünk együtt kell lennünk örökre. Ezt a hülyeséget is miért mondtam el neki? Nem gondoltam akkor komolyan. Csak hülyeségből mondtam, de ezek szerint benne nagyon is megmaradt. Igazából Parker után képes lennék utána ugrani. Nem érdekelne ha én is meghalnék.
Mintha villámból lőttek volna ki úgy hagyom el a szobáját és egyben az egész házat. Mrs.McClintonnal nem találkozok ugyanis épp valakivel beszélget telefonon. Újra beülök a kocsiba és megindulok a célom felé. Könyörgöm Istenem csak ne késsek el. Parker nem teheti ezt meg. Neki muszáj élni!
Délutáni csúcsforgalom ellenére hamar megérkezek a Tower Bridgehez. Kipattanok az autóból és elrohanok a korlát végéhez, hogy megkeressem Parkert. De mikor egy csomó embert meg egy mentőautót látok a szívem mélyén tudom, hogy elkéstem.
A tömegbe vetem magam és az összes utamba kerülő alakot ellököm magamtól, majd mikor sikerül előre tolakodnom a fűben meglátom Őt. Őt az én Batmanes felsőmbe, mikor egész teste csuron vizes a szemei pedig le vannak csukva. Orvosok állanak körülötte, az emberek pedig csak borzadva csóválják a fejüket.
- Parker! - kiáltok fel és rögtön az élettelen test mellé ugrok majd a karjaimba veszem és lágyan rázok rajta egyet. De semmi nem történik, csak annyi, hogy még én is vizes leszek. Nem csak az Ő vizes ruhái miatt hanem a szakadó esőtől is ami pont akkor jött rá mikor megfogtam a szerelmemet. - Parker térj magadhoz! - kérlelem a lányt és elkezdem puszilgatni jég hideg arcát. Az ajkainak lilás színe van az átfázástól.
- Sajnálom fiú - teszi az orvos a vállamra a kezem, de én nem foglalkozok vele. Csakis Parker tökéletes arcát nézem aki úgy fekszik a karjaim között mintha békésen aludna. Nem hagyhatott itt! - Egy halász látta mikor bele vetette magát a mélységbe. Mikor a mentősök kiértek már nem tudták megmenteni - meséli a rövid történetet az én arcomról pedig patakokban folynak le a könnyek amik Parker amúgy is vizes arcán landolnak. Mégis itt hagyott. Miattam lett öngyilkos. Én üldöztem Őt a halálba!
- Parker azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz. Hát akkor szeress örökké mert én is szeretlek. Nem hagyhatsz csak így itt. Megígérted, hogy szeretni fogsz - ismét puszikat nyomok az arcára, de semmi. A hajam tiszta víz az esőtől úgy ahogy a ruháim is. Még több ember gyülekezik körénk, de eszembe sincs elengedni a barátnőm élettelen testét. - Könyörögve kérlek ne hagyja magamra! Én szeretlek téged és bánok mindent amit csináltam. Igazából én mindig is szerettelek csak soha nem volt merszem bevallani. - zokogva a teste fölé görnyedek és nem akarom Őt itt hagyni. Nekem ő az életem. Istenem mit tettem! Megöltem Őt. Ezt soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Ráadásul a szavamat sem tartottam be ugyanis nem ugrottam utána. Pedig Ő biztos várt rám. És én cserben hagytam. - Szeretlek Parker! - mosolyodok el ahogyan az élettelen testét nézem, majd lassan ismét magamhoz húzom és a jég hideg ajkaira nyomok utoljára egy lágy csókot amibe minden elfojtott érzelmemet belé teszek. - Örökre Te leszel az én Supergirlm. - teszem még hozzá és végig simítok vizes haján majd nyomok egy csókot egy homlokára és engedem, hogy egy mentős felhúzzon a fűről, majd könnyes szemekkel nézem ahogy elviszik előlem Parker élettelen testét...







2014. május 12., hétfő

33.- A folyó...

Új rész :D és könyörgöm ne utáljatok ez végett a rész miatt :c azért remélem tetszeni fog :P komizni érrrrrrr...

Az utolsó előtti meccs. Vagyis az a meccs ami tönkre tette az egész életemet. Na, de ne siessünk ennyire előre és vegyük szép sorjába a dolgokat. Pontosabban kezdjük rögtön onnan ahol abba hagytuk. Vagyis az éjszaka után mikor is az ártatlanságomat oda adtam Liamnek. Emlékeztek, hogy először mennyire merev és kissé visszahúzódó voltam ugyanis állandóan az járt az eszembe, hogy szerintem a kapcsolatunkban ez még túl nagy lépés. De mégis gyenge voltam, ugyanis engedtem a kísértésnek. Hisz annyira kedvesen beszélt velem és elhitette velem, hogy nem akar fájdalmat okozni. A bizalmamba férkőzött majd azt vettem észre, hogy sorra kerülnek le rólunk a ruhadarabok én pedig totál elélvezek a kényeztetése alatt amit Ő nevetve fogadott. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem jó az ágyban és, hogy nem tudja, hogy mit csinál. Liam nagyon is tudja, hogy hogyan kell egy lányt a csúcsra juttatni. És én mindezt elhittem neki. Igen, boldog voltam amiért olyan sráccal veszítettem el a szüzességem akit szeretek.
Mert szerettem Őt és még most is szeretem. Számomra Ő az élet és ez örökre így is marad. Mégis aki az életet jelentette, abban csalódtam a legnagyobbat. Összetört, megalázott, kinevetett. Egy vicc tárgyává tett amiről én még csak nem is tudtam.
És igen, itt a szexre gondolok. Éreztem, hogy nem szabad engednem neki. Hisz egy hónap után rögtön megfektetett. De miközben csókolt és szép szavakat suttogott a fülembe, valahogy elfelejtettem azt, hogy ez így nem lesz jó. Pedig tudtam, hogy nem jó, ugyanis így én is hivatalosan az egyik ribanca lettem akit kihasznált. Nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy végre közel tudhatom magamhoz és végre az én nevemet kiabálja mikor felnyög. Ennél több vágyam pedig nem volt. Hisz megkaptam Őt. Őt aki a minden a számomra. Aki talán fontosabb mint a levegő vétel. És megkaptam Őt aki tönkre tett.
Aki miatt most a Temze felett lévő Tower Bridge egyik eldugott pontján lévő korlátjába kapaszkodok és nézem az alatt nyugodtan csorgó folyót, miközben arcomról patakokban folynak le a könnyek és az a jelenet jár a fejembe, amit pár napja láttam. Mikor megtudtam azt, hogy Liam egész végig csak hülyített. Mikor a hatalmas kivetítőn megláttam a videót ahol épp Liammel szeretkezek és amit fél iskola végig nézett. Majd mikor végre lett a csodás filmnek Louis Tomlisnon és a többi focista boldogan gratuláltak Liamnek, hogy megnyerte a fogadást így Ő játszhat az utolsó meccsen. Emlékszem mikor a pillantásom találkozott Liammel. Semmit nem tudtam kivenni az arcából. Csak semlegesen nézett és tudtam, hogy amit hallottam igaz volt. Vagyis tényleg fogadott rám a haverjaival, jobban mondva Louis-val, hogy melyikőjük tud előbb megfektetni és az aki előbb célba ér azé lesz az ösztöndíj. Igen, a cuki aranyos Liam, fogadott rám. Rám, majd még csak bocsánatot sem kért szóval nem is bánja.
Összetört és meggyalázott. De mégis az fáj a legjobban, hogy csak hülyített. Én azt hittem, hogy tényleg szeret. Hát tévednek kellett, ugyanis Ő senkit nem szeret csak magát.

*Visszaemlékezés*
- Hol van a hajrálány ruhád? - kezd el incselkedni Liam a lelátók mellett miközben Ő már a foci felszerelésében villog előttem. Felkuncogok és a kezemet a nyaka köré fonom, majd elkezdek a hajával játszani. Nem tehetek róla még mindig imádom a haját.
Mellesleg ezen a meccsen kívül más csak egyetlen egyszer fogom Őt látni játszani. Ráadásul az utolsó meccsen fog majd eldőlni, hogy ki kapja az ösztöndíjat. Ettől Liam egy kicsit parázik, de mondtam neki, hogy rám mindenben számíthat. Meg amúgy is szerintem tudja, hogy aratni fog és szó nélkül neki fogják majd ítélni az ösztöndíjat. - Megígérted, hogy egész meccs alatt csak nekem fogsz szurkolni. - biggyeszti le az ajkait.
- És fogok is - vágom rá gondolkodás nélkül. - Hisz itt vagyok nem? Csak történetes nincs seggvillantós szoknyám.
- És csak az én nevemet fogod kiabálni? - húzza össze a szemöldökét kérdően.
- Mivel, hogy Te vagy a pasim akit mellesleg teljes szívemből szeretek és eszembe sem lenne megbántani - mondom mosolyogva, de valami oknál fogva a vidámsága egy másodperc alatt eltűnik. Mindig ilyen hamar megváltozik a kedve mikor arról kezdek el beszélni, hogy mennyire szeretem. De rá kellett jönnöm, hogy szegénykémnek nagyon nehéz az érzéseiről beszélni. Szóval nem nagyon izgat, hogy nem érzékeli azt mennyire fontos szavakat mondok neki minden áldott nap.
- Parker én...- kezdi el mondani, de pont abban a pillanatban halljuk meg az edzője sípját ami azt jelenti, hogy a pályára kell mennie most azonnal. Vajon mit akart mondani. - Szerencse csók? - kérdezi pimaszul majd felém nyomja a száját én pedig vigyorogva csókolom meg. Ismét elszédülök a csókjától, de mikor feleszmélek addigra már hűlt helye van. Jobban mondva mikor leülök a lelátókon lévő egyik székre, addigra Ő már a pálya közepéről integet felém. Azonban az sem kerüli el a pillantásomat, hogy Louis milyen csúnya nézéssel díjazza Liamnek ezt a gesztusát. Mi van már a barátnőjének sem szabad integetni?
Nem tudok rajta sokat agyalni ugyanis a meccs elkezdődik. De valamiért Louis feszültebb a megszokottabbnál. Állandóan mindenkivel kiabál és Ő akar a központban lenni. Végül odáig fajul a dolog, hogy kiállítsák, Ő pedig idegesen megy le a pályáról és többet színét sem látni, ami megint csak különös.
Végül az egész meccs végig nem láttuk, de engem aztán már nem is nagyon zavart, ugyanis Liam szokás szerint hozta a formáját, vagyis a csapat megint neki hála győzedelmeskedett. Azonban mikor azon voltam, hogy lemenjek a pályára, hogy tudja gratulálni Neki, hirtelen a kivetítőn elindult egy videó.
És szembe találtam magam a saját szobámmal. Még a vég is megfagyott az ereimbe mikor megismertem a saját hangom abban a videóban. Megtorpanok és kikerekedett pupillákkal bámulok a kivetítőre ahol már nem csak a hangommal hanem a testemmel is farkas szemet nézek. Jobban mondva nem csak a saját testemmel hanem Liamével is. Ez a videó akkor készült rólunk, mikor lefeküdtünk. Valaki lekamerázta az egészet!
Megsemmisülten kezdem el csóválni a fejem, majd látom meg Liamet a pályán, falfehér arccal. Könyörgöm mondja valaki, hogy nincs benne a keze ebben az egészbe. Ugye nem lenne olyan pofátlan, hogy csak azért feküdt le velem, hogy utána tudjon röhögni rajtam.
Hideg zuhanyként ér a felismerés mikor össze áll a kép. Liam csak áll a pálya szélén és nem csinál semmit ami azt jelenti, hogy nagyon is tudott erről  a kis akcióról. Én hülye, tudhattam volna, hogy valami nem stimmel vele. Hisz soha nem mondta a szemembe azt, hogy szeret. Olyankor mindig terelte a témát, vagy pedig totál lesápadt. Lehet, hogy csak a szex miatt kellettem neki.
A kezeim ökölbe szorulnak és úgy indulok le a pályára az állítólagos barátom felé. De velem egy időben Harry, Zayn, Niall és Louis is befut és az utóbbi kezet nyújt Liamnek.
- Gratulálok Liam, kellemes csalódást okoztál ugyanis nem hittem volna, hogy tényleg sikerülni fog magadba bolondítanod és megfektetned - mondja rossz állóan Louis én pedig lassítok a lépteimen. Liam és Louis farkasszemet néznek. Louis mégis miről beszél?
- Honnan van a videó? - kérdezi Liam nyersen. Á, szóval a videóról is tudott. Ilyen nincs. - Direkt úgy csináltam, hogy ti még csak ne is tudjatok róla. - teszi még hozzá.
- A fogadás az fogadás - von vállat Zayn, mire én majdnem elájulok. Mondja valaki, hogy csak félre hallottam. Nem mondta azt, hogy fogadás. Liam nem lehet akkor paraszt, hogy fogadott rám. - És a fogadásban az is benne volt, hogy levideózod az akciótokat.
- Tudom és pont ezért rejtettem el ugyanis semm...- kezdi el mondani, de nálam akkor telik be az a bizonyos pohár. Gondolkodás nélkül elindulok Liam felé majd könnyekkel áztatott arccal vágom pofon. De még mindig így sem vagyok jól. Liam elfehéredik és sajnálkozó pillantásokat küld felém.
- Könyörgöm mond azt, hogy nem igaz - kérlelem zokogva, de nem válaszol. - Hazudd azt, hogy tényleg szerettél és nem csak valami hülye fogadás miatt voltál velem. - alig tudok beszélni a sírás miatt és várom, hogy végre Liam a nyakamba ugorjon boldogan és csókoljon meg majd nevessünk együtt a buta tréfáján amivel csak Louis akart megtréfálni. De Liam nem mozdul. Csak komoran áll és nem szól semmit.
- Sajnálom - nyögi ki nagy nehezen, én pedig még sírni is elfelejtek. Sajnálja? Ennyi? - De hidd el, hogy ez a videó nem az én hibám. Eszembe sem volt megmutatni a fél sulinak. - mondja hevesen. Hát persze, hogy nem akarta azt, hogy nyilvánosságra kerüljön mindenki előtt ugyanis ebben Ő is benne van. Pontosabban a diákok nézhettek egy ingyen pornó filmet.
- Kérdezhetek Tőled valamit? - szólalok meg csendesen Ő pedig bólint egy aprót. - Volt valami igaz ebből az egy hónapból? Csináltál valamit ami nem hazugság volt? Vagy csak az összes pillanat amit velem voltál megjátszás volt? - zúdítom rá a kérdéseimet, mire Ő csak lesüti a szemeit. Rögtön tudom, hogy mi a válasza. - Szóval minden egy kibaszott megjátszás volt. Tudod ez szörnyű, ugyanis én tényleg oda adtam neked az életemet. Minden kis rejtett titkomba beavattalak ugyanis megbíztam benned mivel annyira szerettelek. Sőt még most is szeretlek mivel akkora idióta vagyok...
- Parker hidd el, hogy ha vissza tudnám fordítani az időt...
- Hagyjuk ezt Liam. Te neked én csak egy buta fogadás voltam, semmi több. Soha nem szerettél úgy ahogy én téged - ismét felsírok, de amilyen gyorsan csak tudom letörlöm a könnyeimet. Liam üres tekintettel mered rám.
- Te tényleg ennyire szerettél? - kérdezi rekedtesen.
- Az életemnél is jobban - mondom halkan, és meg akarja érinteni a kezem, de én nem engedem. Liam arca megenyhül, de mikor ismét szólásra tudná nyitni a száját én sarkon fordulok és elmegyek, miközben a diákok durva dolgokat vágnak a fejemhez és azt kérdezgetik, hogy mennyiért vállalok el egy kört.

*Visszaemlékezés vége*

A videónak hála az iskola kurvája lettem. Minden fiú utánam koslatott és magukénak akartak. Senki nem védett meg. Mégis az jobban fájt mikor megláttam azt, hogy Mandy újra Liammel van. Értitek az én Liamemmel. Megint összejöttek, ráadásul a srác még csak nem is erőltette magát, hogy bocsánatot kérjen tőlem.
Összetörtem, majd bezárkóztam a szobámba ugyanis nem voltam képes iskolába menni. Ráadásul még a saját apám is elárult. Mikor megtudta, hogy mit csinált Liam csak annyit mondott, hogy Ő megmondta. Nem állt ki mellettem, inkább örült neki, hogy ezt csinálták velem. Az anyám pedig nyugodtan közölte velem, hogy majd találok más srácot. De én nem akarok mást, csak Liamet! Neki azonban nem kellek, úgy ahogy a szüleimnek és a barátaimnak sem. Senkit nem érdekel, hogy mi van velem, akkor mégis miért éljek?
Igen ez vezetett ide, hogy most itt állok egy korlát szélén miközben sírok. Senki nem tudja, hogy itt vagyok. És nem is akarom, hogy megtudják, Nekem nincs miért élnem. Liam nélkül nem akarok élni. Számomra Ő az élet, és ha Ő nem szeret akkor nekem nincs miért élnem. Én nem bántam meg egy percet sem abból az időből mikor Liammel voltam, ugyanis akkor igazán boldog voltam mivel azt hittem, hogy Liam végre tényleg szeret. De nem szeretett. Csak egy fogadás voltam a számára, ugyanis egy vacak ösztöndíj fontosabb volt a számára mint én.
Az ég megdörren felettem és a folyó hullámaim felélednek. Egy mély sóhaj hagyja el a számat, majd fejemet az ég felé fordítom és már csak éppen, hogy csak fogom a korlátot. De mikor végre elengedném, még utoljára kinyitom a számat és a szemeimet is ahol szokás szerint annak a fiúnak az arcával találom szembe magam aki miatt most itt vagyok. Igazából ez az ötlet is tőle támad ugyanis Ő volt az aki azt mondta, hogy képes lenne utána ugrani egy lánynak ha szeretné. Hát én utánam soha nem fog utánam ugrani, ugyanis nem szeret. Nem szerelmes belém fülig. És soha nem is lesz az. Én csak egy fogadás miatt voltam a barátnője.
-  Szeretlek Liam! - suttogom a levegőbe pedig tudom, hogy soha nem fogja meghallani. De mégis a lelkem megkönnyebbül mikor elengedem a korlátot és csak zuhanok előre a hatalmas mélységbe. Egy csobbanás és végleg elmúlik a fájdalmam és nem érzek többet semmit...

2014. május 11., vasárnap

32.- Együtt..

És íme itt a következő rész :D és már csak 3 rész van :/ viszont az utolsó három lesz szerintem a legizgisebb xD komizni érrrrrrrr

Egy hónap! Igen, pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Liammel a parkban voltam és csókolóztunk. És ennyi idő telt el azóta mióta hivatalosan is összejöttünk. Fura olvasni mi? De még milyen fura bele gondolni, hogy az a srác akiről soha nem hittem volna, hogy egyszer velem fog járni, most tényleg a pasim. Mert tényleg az. Értitek? Liam James Payne a suli legmenőbb sráca, a foci csapat kapitánya velem jár és csak az enyém. Úr Isten, még mindig rohamot kapok mikor bele gondolok ebbe. Pedig már hozzá kellett volna szoknom, hogy én vagyok a barátnője. Csakis én, és még csak ribanc sem vagyok és nem is hülyít, hanem tényleg tetszek neki. Ráadásul eddig én vagyok a leghosszabb kapcsolata állítása szerint. Ugyanis eddig maximum csak két hetes kapcsolatai voltak, mivel egyik barátnőjével sem érezte magát ilyen boldognak mint velem.
És tényleg boldog. Vagyis tökre észre lehet venni rajta, hogy mikor velem van mennyire felhőtlenül tud mosolyogni. Nincs semmi megjátszás, vagy kényszer az arcán, csakis önmagát adja ugyanis tudja, hogy előttem nem kell szégyenlősködnie. Ugyanis én elfogadom olyannak amilyen. Engem nem érdekel, hogy a foci csapat kapitánya és, hogy a suliban mindenki csodát vár tőle. Én önmagáért szeretem. Nem pedig a beképzelt menő énjét. Hanem én azt a Liamet szeretem akivel órák hosszat tudok civakodni azon, hogy Batman vagy a Superman a jobb - még mindig nem egyeztünk meg, szóval élvezettel veszekszünk ezen.
Egyébként vicces ugyanis ha azt vesszük a kedvenc filmjének köszönhetjük azt, hogy hivatalosan is összejöttünk. Ugyanis mikor az ikreket el kellett vinnem abba a vidámparkba amit megígértem Mattynek, Liam is velünk tartott. De mikor bevittük az ikreket, Liam szomorú volt majd muszáj volt elmondani, hogy mi baja. Nos a baja az volt, hogy aznap játszották a mozikban utoljára a kedvenc filmjének legújabb részét, de Ő nem tudott rá eljutni. Így aztán az én éles eszemnek köszönhetően megbeszéltem vele, hogy elmegyek vele megnézni, de úgy, hogy az ikrek nem fogják megtudni. Na és akkor örömében a nyakamba ugrott és azt mondta, hogy ennél jobb barátnőt el sem tudna magának képzelni. Kicsit sokkos állapotba kerültem ugyanis egészen addig nem tudtam, hogy mi járunk. Észbe kapott és mikor kellő kép lenyugodott, hivatalosan is megkérdezte, hogy szeretnék e lenni a barátnője. És szerintetek mi volt a válaszom? Természetesen még csak gondolkodnom sem kellett hanem szó nélkül megcsókoltam. Cuki kis történet.
Viszont a suliban a többi lány diák társam nem ennyire boldog mint én. Sőt merem azt állítani, hogy most még jobban utálnak mint régen. Ugyanis anno az volt a bajuk, hogy nyomi voltam és állandóan olvastam. Most viszont azért gyűlölnek mert lecsaptam a kezükről a suli leghelyesebb fiúját. Eléggé ocsmány dolgokat vágnak a fejemhez, de én nem foglalkozok velük. Helyette inkább büszkén sétálok végig a folyosón kézen fogva Liammel. Igen, nem szégyenli azt, hogy én vagyok a barátnője. Sőt inkább mindig együtt vagyunk még a suliban is. Ráadásul végre a többi haverját is igazán megismertem és rá kellett jönnöm, hogy ott sem mindig felhőtlen a viszony. Jobban mondva csak Liam és Louis között van elég sok balhé. Mármint Louis állandóan tök kedvesen és aranyosan viselkedik velem, mikor nincs Liam jelen, de szerencsétlenségére az utolsó percekben a barátja feltűnik és akkor Liam állandóan szenvedélyesen megcsókol Louis előtt majd diadalittasan rá vigyorog. Furán viselkednek az biztos. De lehet, hogy mindig is így viselkedtek csak nekem nem tűnt fel.

Mélázásomból az ajtó csöngője zökkentett ki. Egy kicsit megriadtam ugyanis alig van pár perce, hogy a szüleim elmentek otthonról. Egy teljes napig enyém az enyém az egész ház mivel apa szervezett ilyen sulis kirándulást a tanároknak, és mivel ő az igazgató természetesen muszáj volt elmennie, az anyám pedig soha nem engedné el egyedül. Ráadásul az ikreket is rábízta egy bébicsőszre szóval még ők sem lesznek otthon. Hát nem szuper? Persze a szüleim megígérték, hogy minden órában fel fognak hívni mivel kicsit aggódnak, hogy én vigyázok az egész házra. Mégis mit tudnék a házzal csinálni? Elég sok mindent, de a terveim között csak lazulás szerepel a televízió előtt miközben kukoricát meg csokit fogok zabálni. Igazából szerettem volna Liamet áthívni, de ma nem tudtam vele beszélni ugyanis egész nap foci edzése volt és ilyenkor nem akarom zavarni a hülyeségeimmel. Szóval reggel egy gyors csók váltás után elszakadtunk egymástól és azóta még csak nem is látszik. De hiányzik, ugyanis már megszoktam, hogy minden szünetben együtt vagyunk és suli után is haza kísér. Aminek az apám nem örül, de nem tud ellene mit csinálni. Végre rájött, hogy boldog vagyok. És számára pedig ez elég.

Ismét csengetnek mire én unottan kikelek az ágyamból és egy kissé bosszúsan megyek le a földszintre ajtót nyitni. De mikor az ajtó túloldalán meglátom, hogy ki áll, rögtön a mérgem tova száll, majd gondolkodás nélkül vetem magam Liam nyakába miközben lábaimat a dereka köré tekerem, Ő pedig a seggemnél tart meg. Szóhoz sem engedem jutni hanem letámadom az ajkát és heves csókolózásba kezdünk. A csókja számomra az élet és az energia. Akár hányszor megérzem ajkait a számon olyan érzés fog el mintha újjá születettem volna. Egy szóval nekem Liam az élet és ha elveszíteném meghalnék.
- Ennyire hiányoztam Édesem? - kuncog fel Liam mikor végre szétválnak az ajkaink, de eszembe sincs lemászni róla. Kezeim még mindig a nyaka körül vannak és szinte csodálattal nézem ahogy csillogó tekintettel mosolyogva figyeli az arcom.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen rossz volt ma nélküled egész nap - biggyesztem le az ajkaimat erre Liam megajándékoz egy hatalmas puszival. - Hiányoztál Li!
- Te is hiányoztál. - mondja aranyosan, én pedig majd elolvadok. - Ezért is gondoltam, hogy eljövök és megnézem, hogy mi a helyzet az én Supergirlmel. - igen, supergirlnek hív mivel szerinte ez pont illik rám. És most mondjátok azt, hogy még mindig nagyképű. Ráadásul most még a supermanes felsőm is van rajtam amire eléggé csúnyán néz. Igen, megint össze öltöztünk mivel rajta meg a Batmanes trikója van amit mellesleg imádok rajta, pont úgy ahogy a batmanes fullcapjét is, de azt csak ritkán viseli.
- Akkor mit ácsorgunk az ajtóban? - engedem el és végre biztos talaj van a lábam előtt. - Gyere be! - fogom meg a kezét és engedem, hogy az ujjaink összekulcsolódjanak, de mikor én elindulok Ő nem követ. Ezért érdeklődve fordulok felé, felhúzott szemöldökkel.
- A szüleid nem fognak balhézni, hogy itt vagyok? - kérdezi félénken, mire én felkuncogok.
Igen, Liam sajnos tudja, hogy az apám nem nagyon kedveli. Azt pedig pláne utálja, mikor kettesben vagyunk a szobámba. Ezért mindig úgy oldjuk meg, hogy akkor jön csak át mikor apa még nincs otthon.
Tenyerem közé fogom az arcát és először is egy lágy puszit nyomok az arcára, mitől rögtön mosolyoghatnékja támad kedve.
- Nincsenek otthon - mondom és ismét megpuszilom, de ezúttal elhúzza a fejét és úgy várja a folytatást. - Elfelejtetted, hogy a tanárok egy napra elmentek Bristolba? Tudod az én apám az igazgató és Ő szervezte szóval az anyámat is magával vitte - kezemmel a hajába túrok, de Ő ismét magához húz és szorosan megfogja a derekam.
- Szóval azt akarod mondani nekem, hogy holnap estig Tiéd az egész ház? - kérdezi pimaszul mire én bólintok. Tudom mire gondol. - Mondj csak P, nem fogsz félni éjjel egyedül? - húzogatja fel-le a szemöldökét, én pedig elnevetem magam. Soha nem voltam félős típus.
- Igazából azt terveztem, hogy film maratont tartok egyedül - mesélem el a tervemet szűkszavúan a kezeimet pedig a nyaka köré fonom, Ő pedig a karomat simogatja.
- Ezek szerint nincs is rám szükséged - mondja tetette sértődéssel, majd meg akar fordulni, hogy el tudjon menni, mikor én vissza húzom. Tudom, hogy csak az agyamat húzza, de akkor sem akarom, hogy menjen el. Hisz végre kettesben tudunk lenni a szobámba úgy, hogy senki nem fog zavarni.
- Arra gondoltam, hogy esetleg Te is csatlakozhatnál hozzám. - mondom incselkedve, erre a szemei felragyognak és jókedvűen csókol meg. Majd mikor szétválunk kéz a kézben indulunk fel a szobámba. Liam rögtön leveti magát az ágyamra, miközben én a kezébe nyomok egy csomó dobozt amin a kedvenc filmjeim vannak. - Keress valami jó filmet, addig én készítek kukoricát - kacsintok felé, Ő pedig bólint majd kiviharzok a szobámból egyenesen le a földszintre a konyhába, hogy tudjak popcornt csinálni.
Szokatlanul gyorsan készítem el ugyanis minden perceben Liammel szeretnék lenni. Kitudja, hogy mikor lehetünk megint kettesben ennyi ideig.
A szobámba érve, Liam még mindig az ágyamon ül, de most már a kezében tart egy dobozt amit vigyorogva felém nyújt én pedig rögtön elveszem, hogy megnézzem mire esett a választása.
- Thor? - húzom fel a szemöldökeimet kérdően. Igazából szeretem ezt a filmet, csak fura, hogy pont erre esett a választása.
- Aha - bólint büszkén. - Te Supermant szereted, míg én Batmant és mivel nincs kedvem megint órák hosszat ezen civakodni, gondoltam nézzünk meg egy más szuperhősös filmet amiért egyikőnk sem rajong annyira. - ó, de aranyos már. - Most csak szeretnék veled lenni, és érezni akarom a közelséged - mondja majd azt veszem észre, hogy bele húz magam mellé az ágyba és boldogan bújok a mellkasába miközben Ő kukoricával tömi a száját és a hátamat simogatja. A film nem érdekel, csak Liam és az, hogy mennyire közel van hozzám. Végül unom a filmet és engedi, hogy a száját tele tömjem kukoricával. Annyira jó vele, ilyen állapotban lenni.
- Liam? - kérdezem végül ugyanis nagyon bele merült a film nézésbe. Ne a film érdekelje már hanem én. Hisz én vagyok a barátnője.
- Hm? - kérdez vissza és szerintem rájön, hogy mi a bajom ugyanis egy puszit nyom a hajam közé. Erre én megunom a semmitevést majd egy ügyes mozdulattal felülök és gondolkodás nélkül ráülök Liam derekára. Először meglepetten figyel majd gondolkodás nélkül a derekamra teszi a kezét és lágyan simogatni kezdi azt. Félreértés ne essék semmit olyat nem akarok csinálni. Vagyis akarnék, de ne én legyek már a kezdeményező.
- Szeretlek - nézek a szeme közé és megcsókolom mire Ő az arca megfeszül és nem csókol vissza. Viszont engem nem nagyon zavar. Mosolyogva fekszem vissza az ágyra és ezúttal én szentelem a figyelmemet a képernyőre. Viszont Liam tekintetét érzem az arcomon. Majd pár másodperccel később az ajkait megérzem a nyakamon.
Lassan csókolja az érzékeny pontokat én pedig reflexszerűen csukom le a szemem és élvezem az érintését. De mikor kinyitom és a szemeink találkoznak a tekintetében szomorúságot vélek felfedezni. Van valami különös a nézésében mikor ismét letámadja az ajkam. Azonban a mostani csókja már sokkal hevesebb és szenvedélyesebben. Az egész testem felett átveszi az uralmat és hirtelen elvesztem a józan eszem.
Számat apró nyögések hagyják el miközben a pólóm alatt a melltartómmal játszik. Nem vagyok képes ellökni a kezét ugyanis nem akarom. Pedig a szívem szerint korainak tartom még ezt az egészet. Szeretem Őt, de nem tudom, hogy jó döntés-e vele elveszíteni a szüzességem.
- Nekem ez az első - nyögöm ki nagy nehezen mikor leveszi rólam a felsőm. De olyan mintha egy süketnek beszélnék. Még csak nem is figyel rám, hanem gondolkodás nélkül pattintja ki a melltartóm kapcsát.
- Nyugi P. Bízd rám magad és olyan élményben lesz részed amit soha a büdös életben nem fogsz elfelejteni - suttogja a fülembe és valamiért hiszek neki.
És hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Hisz ez volt az álmom vagy nem? Akkor miért érzem azt, hogy meg fogom bánni azt, hogy lefeküdtem vele? De hisz a barátom és a szerelmes pároknál tök normális ha lefekszenek egymással...

2014. május 10., szombat

31.- Park...

És itt a várva várt rész :D szerintem ezt már sokan vártátok és én imádtam ezt írni :D mellesleg a komikra válaszolok, csak most telóról írom ezt a pár szót xD komizniiiiii érrrrrrr!!!!!

Liam csillogó tekintettel bámulta a három biciklit, amik közül ha nem csal a sejtésem az egyik az ő tulajdona volt, míg a másik kettő a nővérié. És ezt onnan gondolom, hogy az egyik kék volt szóval egyértelműen az övé lehetett még régebben. Mondjuk nagyon nehéz elképzelni Őt biciklizés közben. Nem tudom miért, de neki valahogy tök jól áll az autó és a vezetés. Olyan szexin néz ki vezetés közben. Habár Ő mikor nem néz ki szexin. De azért biciklin is szívesen elképzelném. Biztos tök cuki lehet ahogy pedálozik. Szívesen megnézném.
- Aranyos biciklik - mondom végül, miközben Ő leporolja a kék színűt és szinte csodálattal érint meg,és mosolyog.
Csak nem elő törtek benne a régi emlékek? Hát ha én megtalálnám a régi bicajomat biztos, hogy pontosan így nézném én is. Azonban az én biciklimet megkapta Becky mivel anya azon akarta őt megtanítani. De arra senki nem számított, hogy a lökött húgom véletlenül az út közepén hagyta, majd jött egy kamion és ripityára törte azt. Egyetlen egy biciklim volt, ami a saját ízlésem szerint lett dekorálva. Erre a húgom csak úgy tönkre tette! Azóta sem bocsájtottam meg neki, sőt tartozik egy biciklivel.
- Ez nem aranyos, hanem menő - mondja felháborodva miközben végig mutat a kék biciklin büszkén. Nem tudom, hogy mitől menő egy bicikli. Szerintem ugyan olyan mint a másik kettő. Habár nem, ugyanis azoknak rózsaszín színük van és pillangós matricákkal van tele tetoválva. Juj, ez de kemény már. Úgy látszik a nővérei szerethették a Hello Kittyt meg a pinket. - El sem tudod képzelni, hogy anno mennyit kellett könyörögnöm míg a szüleim megvették. Emlékszem, hogy mikor megkaptam egész éjjel a szobám közepén állt nehogy valaki elvigye. - nosztalgiázik egy kicsit én pedig magamba jót derülök rajta. Imádom Liam múltját ugyanis minden kis apróságra kíváncsi vagyok az életéből.
-  Egy szóval szerelmes voltál a bicajodba- gondolkodok el mosolyogva, erre kapok Tőle egy csúnya nézését. Most mi van? Úgy nézi a biciklit mintha az élne. Rám szokott ennyire szépen nézni. Na várjunk csak, rám is ilyen szépen szokott nézni? Húha.
- Egész környéken nekem volt a legjobb biciklim. Louis és Zayn hetekig nem beszéltek velem mivel annyira irigykedtek rám amiért én megkaptam, Ők meg nem. - húzza ki magát büszkén, nekem pedig minden erőmre szükségem van nehogy felröhögjek. Vicces ahogy elő adja. Ráadásul eszbe jut az ahogy Louis és Zayn durcáskodnak mivel a szüleik nem voltak hajlandók nekik megvenni a biciklit. Liam meg biztos csak azért is dicsekedett vele, hogy már pedig neki van. Kár, hogy gyerekkorunkban nem ismertük egymást. Van egy olyan érzésem, hogy ők már az oviban is menők voltak.
- Én is büszke voltam az én bicajomra egészen addig míg Becky meg nem kapta és tönkre nem tette - húzom el a számat szomorúan és Liamtől kapok egy együtt érző mosolyt.
Végül pár perces csönd áll be. Nem szeretem a csöndet ugyanis az azt jelenti, hogy nincs közös témánk. Ami persze ránk nem igaz, hisz eddig mindig volt valami témánk.
- Esetleg nem akarsz menni pár kört a városban? - kérdezi zavartan miközben a hajába túr, az én szívverésem pedig pár másodpercre leáll. Ő most biciklizni akar velem a városban? Ketten? Mint egy igazi randi? Ráadásul most végre senki nem tud bezavarni. Ó, hogy mióta vártam már ezt a pillanatot.
- Komolyan? - kérdezem izgatottan és remélem, hogy ezt most nem csak képzeltem. Azt akarom, hogy igaz legyen. De, hisz igaz.
- Mondjuk elmehetnénk a parkba biciklivel - tervezgeti izgatottan az útvonalat, de nekem eszembe jut egy fontos tényező. Nincs biciklim!
- De Liam nekem nincs biciklim - mondom szomorúan, de Ő neki még ez sem veszi kedvét. Helyette a tekintete az egyik rózsaszín eszközre vándorol és rögtön nekem is leesik a dolog. Van biciklim. Jobban mondva a nővérének van, de szerintem nem fog megsértődni ha kölcsön veszem pár órára.
- Még választhatsz is. Nicolának és Ruthnak már úgy sem kell, meg amúgy is ha kellene nekik, szerintem nem haragudnának meg érte, hogy pár óra kölcsön vetted - mondja jókedvűen, miközben én lefújom a port a hozzám legközelebb álló bicikliről. Kár, hogy ilyen színe van.
- Hát ez szuper - mondom boldogan és kitoljuk a bicikliket az utcára. Liam rögtön felül az övére és mint ahogy sejtettem, észvesztően dögösen néz ki. Nincs olyan póz ami neki nem illene. Hanyagul fogja az egyik kezével a kormányt, míg a másik keze a teste mellett lóg le. Az egyik lábával a járdán támaszkodik, míg a másik a pedálon van és onnan figyel engem. - Ezer éve nem bicikliztem. - mondom vigyorogva és valahogy én nem tudok olyan biztosan ülni a járgányomon mint ahogy Ő.
Őszintén megmondva régebben sem nagyon szoktam biciklizni ugyanis a szüleimnek soha nem volt idejük velem eljönni. Magam meg nem szerettem ugyanis unalmas volt. Ezért nem is vagyok olyan profi. Sőt szerintem bénázni fogok. Tíz éve már biztos, hogy nem ültem biciklin. Jesszus mire vállalkoztam. Ez van mikor nem gondolom át a dolgokat.
- Nyugi én is rég bicikliztem. Pedig régen minden hétvégén a szüleimmel elmentünk a parkba - nyugtat meg barátságosan majd a másik lábát is ráteszi a pedálra és meghajtsa magát. Követem a példáját és rettentő büszke vagyok magamra amiért tudom irányítani. Tökre azt hittem, hogy el sem fogok tudni indulni.
Liam aranyos ugyanis bevár és egymás mellett haladunk a kihalt utcákon. Ő fülig vigyor és tényleg boldog. Ami azt jelenti, hogy jól szórakozik és élvezi a társaságom. Én is boldog vagyok, de azért örülnék neki ha végre nem két keréken kellene közlekednem. - El tudod engedni az egyik kezeddel a kormányt? - fordul felém Liam, a haját pedig lágyan megfújja a szél amitől az végül kócosan pihen a fején. Jaj esküszöm a dögössége miatt fogok felfordulni.
- Azt hiszem - mondom gondolkodva, viszont nem értem, hogy miért akarja, hogy engedjem el. Hisz még így, hogy a két kormányt kell fognom még így sem érzem magam biztonságban. - Miért engedjem el? - kérdezem bizonytalanul, Liam pedig közelebb teper hozzám.
- Csak engedd el, majd a többit bízd rám - mondja mosolyogva én pedig teljesítem a kérését. Lassan engedem el a kormányt, majd fel vagyok készülve a pofára esésre, mikor megérzem Liam puha érintését. Megfogta a kezem! Azért akarta, hogy engedjem el a kormányt, hogy tudjunk kézen fogva biciklizni. Hát én menten elolvadok. Kézen fogva biciklizünk, ráadásul nem is zavarja. Sőt örül neki amiért végre én is élvezem a biciklizést.
Így megyünk egészen a parkig ahol fura mód alig van ember, viszont én annál jobban örülök neki. Végül Liam egy hatalmas fa előtt áll meg, majd száll le a biciklijéről és ül bele a fűbe majd kifújja a levegőt. Lassan, de én is követem a példáját, majd arra eszmélek fel, hogy a karomnál fogva húz le maga mellé a fűbe, eléggé közel magához. Annyira, hogy a lábaink állandóan össze érnek, ráadásul ismét megfogja a kezem miközben az ujjaink össze kulcsolódnak. Ismét zavarba jövök, de próbálok nem foglalkozni vele. Helyette inkább a gyönyörű tájat kémlelem.
- Tudod ennél tökéletesebb randit el sem tudtam volna veled képzelni - fordul felém mosolyogva és érzem, hogy totál elpirulok.
Akkor mi most tényleg randizunk. Istenem életem első randija, ráadásul azzal a sráccal akivel mindig szerettem volna ha megtörténik. Ilyen nincs. Valaki csípjen meg.
- Legalább végre kettesben vagyunk és senki nem tud közbe zavarni - nevetek fel és gondolok itt arra mikor randizni próbált hívni, de egészen máig soha nem sikerült.
- Már rég el kellett volna hívnom téged randizni - mondja suttogva, a tekintete pedig az ajkaimra vándorol. Ráadásul látja, hogy zavarban vagyok ezért még közelebb csúszik hozzám, majd lágyan kiseper egy kósza hajszálat az arcomból. Megremegek. - El sem tudod képzelni, hogy mióta vártam már erre a pillanatra - mondja és érzem már a leheletét az arcomon. A szája minél közelebb kerül az én ajkamhoz, de mikor megcsókolna én megijedek és megint lehajtom a fejem. Erre Liam csalódottan elhúzódik tőlem. Francba már megint meg akart csókolni, de én betojtam. Pedig nagyon is így képzeltem el az első csókomat. Hisz minden tökéletes. Akkor meg mitől ijedtem már megint meg? Ez nem normális dolog. - Miért van az, hogy akár mikor meg szeretnélek csókolni, Te állandóan elfordulsz? - remek, most már magyarázkodhatok is.
- Nem veled van a baj - nyöszörgöm és megölelem a térdem. Ez annyira cikis helyzet. Basszus tizenhét éves vagyok és még mindig nem csókolóztam. Mi van akkor ha ezt most megtudja? Vagy ha elbénázom is kinevet majd soha többet nem fog velem szóba állni ez miatt?
- Hát akkor mivel? - emeli fel a hangját. - Parker ha Te nem érzel irántam semmit akkor jobb ha már most elmondod, mert akkor hagyom ezt az egészet a francba és nem fogok hiú ábrándokat gondolni. Nekem rettentően bejössz, de ha te csak a barátom akarsz lenni akkor inkább mond meg - úr isten. Bejövök neki. Ami azt jelenti, hogy tetszek neki és nem csak játékból akar megcsókolni. Kell ennél szebb mondat tőle? Mindig is ezt akartam Tőle hallani. És most végre hallgattam.
- Nekem is tetszel. El sem tudod képzelni, hogy mennyire - szólalok meg végül csendbe, erre nagy szemeket mereszt rám, de az arca megenyhül. Kimondtam! Ennyi év után ki mertem mondani. - De az van, hogy...nos én...- gyerünk nyögd már ki! Hamar túl leszel rajta. - Énmégsohanemcsókolóztam - hadarom el egy szuszra, miközben egész arcom lángba borul, Liam pedig furán néz rám.
- Hogy mi van? Bocs, de nem értettem - ráncolja össze a homlokát végül értetlenül.
Mélyen kifújom a levegőt és ezentúl próbálok érthetően beszélni. A legrosszabb esetben magamra hagy, nem igaz? És ismét levegőnek fog nézni.
- Soha nem csókolóztam még - nyögöm ki végül és a térdemre hajtom a fejem és úgy várom, hogy röhögjön ki. De mikor pár másodperc múlva sem hallom a nevetését, bátortalanul felemelem a fejem és találkozik a tekintetünk. Ugyan olyan az arca mint eddig. Semmi gúny nincs rajta.
- Azt akarod nekem mondani, hogy akkor ez az első igazi randid? - kérdezi kedvesen, mire én bólintok egy aprót.
- Nyugodtan kinevethetsz. - mondom szomorúan, erre lágyan az állam alá nyúl, hogy tudjon a szemembe nézni. Annyira tökéletes arca van. És ilyen közelről még tökéletesebb. Ó, anyám.
- Lehetek az első srác az életedben aki megcsókol? - kérdezi szeretetteli hangon, és a fejem magától kezd el bólogatni.
Liam felkuncog a feje pedig megint közelíteni kezd felém. De most nem húzom el. Helyette bandzsítva nézem a száját, amik pár perc múlva az ajkaimon pihennek. A szemeim rögtön lecsukódnak, miközben egyik kezemmel átkarolom a nyakát, míg a másik szabad kezemet a hajába vezetem és lágyan túrok belé. Erre Ő elneveti magát, de eszébe sincs elválni az ajkaimtól. A csókjaitól a mennyekben érzem magam, miközben  a szívem majd kiugrik a helyéből, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Szinte még a saját nevemet is elveszítem, annyira bódító hatással van rám. Képzeletben már hallom a jól ismert tűzijátékot.
El sem tudtam volna máshogy képzelni az első csókomat. És végre valóra vált az álmom. Liam James Paynetől kaptam meg az első igazi csókom...