2015. december 26., szombat

|| Chapter 7 : - Ízelítő ||

Heyy!!! Igen új rész, mivel ma szombat  van és köztudott tény, hogy minden szombaton van friss rész :3 kinek, hogy telt a Karácsony? Sok ajándékot kaptatok??? Remélem igen :P 
Ezt a videót azért csatoltam most ide, ugynis a fejezetben lévő dolgok ihletője ez a kis videócska volt ;D szóóóval nézzétek meg és úgy jobban magatok elé tudjátok képzelni :DDD
Komizniiiii




Az a legnagyobb gond velünk Scottékkal, hogy imádunk az embereknek kedveskedni, - vagyis más szóval nyalizni. Ha mind az öten egyszerre kapunk egy ugyan olyan feladatot akkor, elkezdünk egymás ellen versenegni. Ilyenkor nem érdekel az a tény, hogy testvérek vagyunk. Nem, ilyenkor csakis a dicsőség leng a szemünk előtt. A legjobban apa dícsérő szavaiért harcolunk. Nem viccelek mikor azt mondom, hogy apánk kegyeiért még képesek is vagyunk összeverekedni, nagyon csúnyán.
Pontosan ez történt ma is mikor megláttuk a híres gyémántot, amire apánknak legjobban fájt a szíve. Lényegében azért az egy dologért kellett betörnünk az ékszerboltba, hogy azt tudjuk ellopni. Mind az öten annyira közel voltunk ahhoz, hogy az apánk végre megdícsérjen bennünket. Pont ez volt a gond. Mind az öten ugyan arra a dologra vágytunk, és kicsit sem gondoltunk arra, hogy esetleg majd pont ezzel fogjuk elrontani az egész akciót.
Képzeld el ahogy egy kötélen lógsz a levegőbe, ami a derekad köré van kötve. Így úgy mozoghatsz a levegőben mintha repülnél. Eléggé vicces dolog. Különböző pózokat lehet csinálni a levegőben, súlytalanul. Ki ne imádna ilyet? Mi is így voltunk ezzel miközben a hátizsákunkba gyűjtögettük a kisebb ékszereket. Aztán megláttuk a gyémántot ami egy vékényka dobozkán pihent. Csoda volt, hogy rá tudták és ott merték hagyni azon a dobozon. Eléggé instabilan állt. Személy szerint én biztos, hogy nem mertem volna csak úgy otthagyni ugyanis féltem volna attól, hogy véletlenül leesik. Azonban a bolt tulajdonosa nem félt ilyentől. Rossz döntés volt.
És hirtelen elszabadult a pokol. Mint öt macska úgy ugrottunk a gyémántért, rá sem gondolva arra, hogy esetleg le is eshet a dobozról. Nem, elrugaszkodtunk kinyújtott kezekkel és reméltük, hogy a saját kezünkbe landol. Kicsit sem zavart az, hogy Harry oldalának csapódtam miközben hátulról meg Louisnak mentem neki, akit hirtelen ért a közelségem és nem tudott megállni a levegőben, így a falnak csapódott, velem együtt ugyanis én meg a hátához nyomódtam. Ezt követően egyikünk sem tudott többé megmozdulni és a fiúk sem úgy néztek ki mint akik segíteni szeretnének rajtunk. Harry ismételten a gyémánt után iramodott, de Liam az útját állta, vagyis a kezével próbálta lecsapni őt, de a levegőben eléggé nehéz feladatnak bizonyult. Mindeközben Niall volt a legközelebb a gyémánthoz, már csak pár centire volt attól, hogy megkaparintsa mikoris Liam a lábával próbálta megállítani. A terve bevállt ugyanis Niall megállt a levegőben majd elkezdett hadonászni, hogy tudja megfogni Liam lábát. Liam annyira ficánkolt a lábával, hogy pár másodperc múlva a cipője Niall kezében volt. Niall először csodálkozva bámulta a bátyja cipőjét, majd hirtelen egy fehér zokni landolt az arcában. A fehér zokni tulajdonosan Liam volt aki élvezettel nyomta azt az öccse arcába.
Vigyorogva bámultam a kialakult helyzetet. Csak akkor tértem újra vissza a valóságba mikor Louis ellökte magát a faltól én pedig hátrafelé sodródtam a levegőben és Harrynek csapódtam, aki nem számított az ütközésre, azonban Harry felsőjét még mindig Liam szorította akinek a lábát meg Niall fogta. Így mind a négyen repültünk volna a falhoz ha a kötelek bírták volna a hatalmas súlyt. Louis hiába próbált utánunk kapni, csak azt érte el, hogy az Ő kötele is felmondta a szolgálatot, majd egyszerre érkeztünk a padlóra, miközben alattunk a gyémánt millió darabkára törött össze.
- Oó. - szisszen fel Harry ahogy a földön csillogó darabkákat nézni.
- Dubla oó. - javítja ki Niall teljesen lesokkolva.
Én sem tudnám szebben jellemezni a kialakult helyzetet. Összetörtük apánk cuccát amire a legjobban vágyott. Hogy tehettük ezt meg? Nekünk annyi. Ezt nem fogjuk tudni csak úgy megmagyarázni. Nem hiszem el, hogy pont azt a dolgot zúztuk szét ami miatt lényegében ide jöttünk.
- Ez katasztrófa. - Liam még mindig a szája előtt tartja a kezét, ugyanis gondolom attól fél, hogy felordít idegességében. Helyesbítek, félelmében.
Nekem is ordítani lenne kedvem. De nem az miatt, hogy apa megöl ha megtudja, hanem az miatt, hogy nem egymagam basztam el a melót. Komolyan ilyen még soha nem volt. Ha valami eltörött akkor tuti, hogy miattam. De most nem! Lehet durva leszek, de jó érzés végig nézni a tesóimon ahogy azon töprengnek, hogy apa vajon mit fog kezdeni ezzel.
- És most nem csak én vagyok a hunyó! Végre egyszer az életben, Ti is velem fogtok szívni. - esküszöm próbáltam nem elnevetni magam, de képtelen voltam megállni. Azonban mikor Harry felől meghallottam egy nyekkenést inkább csak lehajtottam a fejem és nem nevettem többé hangosan.
- El kell tűnnünk innen, mert szerintem erre a zajra fél utca felébredt - áll fel sietősen Louis, majd a fal felé fordítsa a fejét ahonnan bejöttünk. A tetőablak még mindig ugyan úgy nyitva van, csak történetesen már nem lógnak le onnan kötelek ugyanis elszakadtak. - Hogy a francba megyünk ki? - néz rá kétségbeesetten Liamre.
Erre eddig nem is gondoltam. Hogy jutunk ki, ha nincsenek meg a köteleink? Kötél nélkül nem tudunk visszamenni a tetőre. Baszki. Nem akarok egy olyan rablás miatt börtönbe kerülni ami még csak nem is sikerült.
- Liam? - vonja kérdőre Niall.
- Mi van? - kérdez vissza értetlenül az említett.
- Hogyan lépünk le innen? Vagy esetleg megvárjuk itt a rendőröket? - azonban Niall hiába vár a nyugtató válaszra, ugyanis nem kapja meg. Liam csak holtfehéren ül és az ujjaival játszik, úgy mint aki onnan akarna választ kapni. Aztán rájövök, hogy azért bámulja az ujjait annyira mivel a telefonját képzeli oda. Történetesen a hőn imádott telefonja most nincs vele, így ki sem tud gondolni egy menekülő tervet.
- Ne mindig Liamtől várjatok csodát, az istenit. Elbasztuk és együtt kell megoldanunk a kijutást - szólalok meg idegesen majd felállok és elkezdek nézelődni a helységbe. Egyetlen kiút maradt, az pedig a főbejárat. - Liam, még mindig azt állítod, hogy az egész épületben kikapcsoltad a riasztó berendezést? - kérdezem.
- Azt. - válaszolja magabiztosan, nekem pedig több nem kell. Elindulok az üvegajtó felé, majd könyökömet neki vágom, az üveg pedig széttörik és akkora lyuk keletkezik rajta, hogy simán mind kiférünk. Csak van egy kis gond. Még pedig a riasztó. Ugyanis a könyököm ahogy kiütötte az üveget, úgy egy hangos sípszó törte meg a csendet.
- Bassza meg! - kezd el szitkolózni Louis és a fülére teszi a kezeit.
- Tűnjünk el innen! - parancsolja Liam és azt veszem észre, hogy a karomnál fogva kezd el húzni magától. Az ajtón lévő lyukat átugorjuk és mikor a friss levegőn vagyunk bentről lövöldözés hallatszik. Niall az aki utoljára jön ki kezében pedig a pisztolyát tartja és vigyorog.
- Szétlőttem a kamerát meg a riasztót. - vonja meg a vállát és visszadugja a fegyverét az övébe, majd futásnak ered mi pedig követjük a példáját és csak akkor állunk meg mikor az autónál leszünk. Egyszerre ülünk le az út szélére és vesszük le fejünkről a maszkot és fújjuk ki mélyen a levegőt. Ez durva volt. És akkor a neheze még csak most fog kezdődni.
- Apa ki fog nyírni bennünket ha megtudja, hogy széttörtük a gyémántot. - Liam kis híján elsírja magát, hogy elrejtse az arcát felhúzza a térdeit, majd arra hajta rá a fejét.
Ennél szebben én sem tudtam volna megfogalmazni. Szerintem kezdhetjük ásni a sírunkat.
- Ki akar a halálunk előtt, utoljára bebaszni velem? - áll fel hirtelen Harry és végignéz rajtunk. Liam térde felől egy vonyítás hallatszik amit gondolom nem-nek lehet venni. Niall egyszerűen csak megcsóválja a fejét, majd visszatér a tevékenységéhez vagyis a távolba mered töprengve. Én jelenleg még várok a válaszadással. Ha most elmenekülünk apa haragja elől, úgyis vissza kell mennünk hozzá.  Amúgy is részegen jobb lesz? Hát nem. Apa ugyanúgy dühös marad.
- Én! - teszi fel a kezét Louis és követi Harryt, feláll és leporolja a nadrágját. - De valami sztriptízbárba menjünk, ugyanis a faszom is tele van, szóval ürítenem kell. - és lepacsiznak Harryvel. Csak én vagyok az egyetlen akinek szájára undor terül szét és próbálok úgy viselkedni mint aki meg sem hallotta az utolsó mondatát. Még jó, hogy a testvérem szexuális életet ennyire nyitott dolog.
- Liam, hol van a környéken egy sztriptízbár? - fordul a fürtös a bátyja felé. Az eszem eldobom, hogy egy ilyen helyzetbe ezt csinálják. Inkább azon kellene gondolkozniuk, hogy mégis mit mondunk az apánknak. Erre fő ezek egy sztriptízbárt keresnek mivel tele a farkuk. Jézus.
- Menj a picsába Harold! - válaszol vissza nyersen Liam és másik oldara fordítsa a térdére hajtott fejét.
- Jé, nem is tudtam, hogy Bostonban van egy picsának nevezett utca. - esküszöm néha napján szívesen seggbe lőném a kisöcsémet. De komolyan sokszor nem lehet már rajta nevetni, ugyanis rohadtul nem vicces amit mond. Mint például most.
- Tudod Harry, néha napján kedvem lenni megverni mikor poénkodni próbálsz, de közben senki nem vevő rá. Akár mikor ezt csinálnád én mindig pöcsön rúgnálak. - Niall nem néz rá öccsére, hanem maga elé meredve bámul és gondolom közben lejátszódik előtte a jelenet. Nekem is tetszik az ötlet.
Ezért is állok fel, majd indulok meg felé. Értetlenül bámul amit én kihasználok, ugyanis kezemmel gyengéden rávágok a farkára mire Ő rögtön feljajdul. Pedig még csak nem is erősen ütöttem meg.
- Szerintem jobb lesz ha inkább ketten keressük meg azt a sztriotízbárt, öcsi. - Louis int a fejével és még a karját is megfogja, de Harryt nem kell húzni ugyanis megy Ő magától is. Még csak autóra sincs szükségük, ugyanis gyalog indulnak meg a sötétbe. Idióták.
- Hála a jó égnek. - sóhajtok fel mikor az alakjuk teljesen eltűnik. - És most mi lesz? - fordulok Niall és Liam felé, - vagyis Liam felé csak fordulnék, de nem tudok rá nézni ugyanis fejét még mindig a térdeibe temeti.
- Természetesen hazudunk. - mondja magabiztosan Niall. Hát ez tűnik a legnormálisabb megoldásnak.
- Közben pedig imádkozunk, hogy ne jöjjön rá az igazságra. - fejezem be helyette, mire a szöszi bólint.
- Én nem tudok hazudni. Le fogunk bukni, apa pedig kiakad és...- emeli fel a fejét hirtelen Liam és csúnya hisztizésbe kezd amitől én rögtön ideges leszek. Így nem csoda, hogy felé ugrom, majd a lehető legkedvesebb módon pofon vágom, amitől aztán összeszedi magát.

Mikor a turnébuszban várunk és a konyhának szolgáló helységben lévő kis asztalkánál ülünk remegő lábakkal várjuk, hogy apa megjelenjen. Az óra hajnali fél ötöt mutat. Louis és Harry színét sem láttuk, de jobb is. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a hotelbe, hogy ott rendesen tudjuk kipihenni magunkat, mikor a turnébusz ajtaja nyílik és apa néz le ránk. Mondanom sem kell, hogy mind a hárman egyszerre fehérdetünk el.
- Megnéztem a cuccot, és hát nagyon hiányos az a bizonyos zsák - tér rögtön a lényegre, mire én alig láthatóan meglököm a vállammal Niallt, hogy beszéljen. Igen, Őt érte az a megtiszteltetés, hogy hazudjon az apánknak. - Hol van a gyémántom gyermeikeim? - tesz egy lépést felénk.
- Nem volt ott semmilyen gyémánt. - válaszolja komolyan Niall pislogás nélkül. - Csak ékszerek. - apa összeráncolja a homlokát és gyanakodva méregeti a fiát. Niall állja a tekintetét, de félő, hogy mindjárt mindent bevall. Azt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
- Szerintem valaki félre informált minket - szólalok meg csendesen. Nem bírok apám szemébe nézni, így a busz oldalának szentelem a figyelmemet.
- Azt akarjátok mondani nekem, hogy nem volt ott semmiféle gyémánt? - hangját felemeli, mi pedig összerezzenünk. Válaszadás képpen hevesen elkezdjük a fejünket csóválni. - Ha megtudom, hogy átvertetek a gyémántom pedig valamelyikőtök hátizsákjában pihen...- nem fejezi be a mondatot. Helyette elkapja Liam torkát, majd megszorítja amitől rögtön fuldokolni kezd és ellöki magától aminek következtében a srác az asztalon köt ki az üvegpoharak pedig széttörnek a teste alatt. Felkiáltani fájdalmában nem mer. Csak mozdulatlanul fekszik a törött poharak és tányérok között. - Egyesével öllek meg benneteket. - fejezi be, és még rúg is egyet amit természetesen Liam lába bánja. Nyekkeni nem merünk, csak szótlanul bámuljuk ahogy kiviharzik a turnébuszból.
- Tuti, hogy tudja, hogy kamuzunk. Ez csak a ízelítő volt. - suttogja Niall majd ő is kimegy a buszból. Próbálok úgy tenni mint akit nem érdekel, pedig tudom, hogy igaza van. Liam csak a kezdet volt, olyan bemutató féle a többit pedig kitudja, hogy mikor kapjuk meg..

2015. december 24., csütörtök

|| Chapter 6 : - Nem alkalmas ||

Heyy!!! Ahogy ígértem a héten előbb jön a rész :DD Igen, először is szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden ismerősömnek ( még azoknak is akik, az utolsó rész után leiratkoztak, vagyis kereken 10 emberke :D de mivel ma karácsony van nem szándékozok ezen mérgelődni, nem már túl tetttem magam rajta, de azért örültem volna neki ha elmagyarázzák, hogy mi a jó szart rontottam el, hogy hirtelen, pár óra alatt amiért annyian leiratkoztak :c ). A rész az én ajándékom nektek :3 Remélem örültök ;D 
Másodszor pedig szeretnék boldog szülinapok kívánni Louis Tomlinsonnak :3 
Harmadszor pedig komizzatok :P 





- Tisztára olyan a szád mint egy kacsanának. - Harry egész úton az autóban engem bámult. Jobban mondva azóta amióta fejemre húztam a fekete, símaszkhoz hasonlító valamit, amiből csak a szemeim és a szám látszódott ki. Emlékszem, hogy mikor apa először elküldött rabolni és hozzánk vágta a fekete cuccainkat, és megláttam a fekete maszkot, azt hittem, hogy zoknit kell majd a fejünkre húznunk. Szerencsére azért nem zokni, hanem egy símaszk. Nem is értem, hogy miért hisztizek ezen, hisz a lényegre pont jó, - vagyis eltakarja az arcunkat és felismerhetetlenek vagyunk. Eléggé gáz lenne ha egy bankrablás után elkapnák a példás 1D-s fiúkat, akikért milliók rajonganak. - És még csak csücsörítened sem kell. Automatikusan kacsaszád van. - hiába szálltunk ki az autóból közel az ékszerbolthoz, Ő akkor sem tett le a témáról. Sőt direkt mellém állt, majd mutatóujjával megnyomkodta a számat, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg valójában olyan e mint a kacsának. Pedig nincs is kacsa formájú szám. Normális, az én véleményem szerint. Harry egyszerűen csak unatkozik és úgy döntött, hogy elkezd engem basztatni. - Mint valami rossz Kylie Jenner utánzat, csak történetesen neki plasztikáztatnia kellett, míg olyan szája lett. Azonban neked természetes úton lett ilyen. - Harold a nagy Jenner fan. Pár éve a banda sikerének, párszor randizgatott az idősebb Jenner lánnyal, vagyis Kendallal. Harry Styles és Kendall Jenner, a média nagy sztárpárosa. Aztán valahogy, Kendall eltűnt Harry mellől, de a szakításuk okát azóta sem tudjuk. Hm, szerintem Harry nem tudott a lány mellett önmaga lenni. Egy bűnözőnek álltalában olyan társ kell akiben teljes mértékben meg mer bízni és nem kell rejtegetnie az igazi énjét. - Liam szája is vastag. - fordul hirtelen bátyja felé aki picit le van maradva, mivel úgy sétál, hogy közben a telefonját nyomkodja. Ezért nem is vette figyelembe Harry megjegyzését a szájáról. Szerintem jobb is, ugyanis elkezdte volna kioktatni az öccsét, arra pedig jelenleg most senki sem kíváncsi.
- Azt nem vastagnak mondják, hanem teltnek, Te nagyon okos. - forgatja meg a szemeit unottan Niall. Harry csak leinti, hogy Ő aztán tudta. Biztos csak véletlenül mondta azt, hogy vastag.
Ez van mikor a gyerek magántanuló. Iskola helyett mi autókat raboltunk ki, és mikor úgy volt az apánk egyik kurvája tanított. Más gyerek menőnek tartja ha nem kell suliba járnia, mi mindent megadtunk volna azért, hogy beülhessünk az iskola padba.  Úgy érzem ez már soha nem fog megtörténni.
- Legalább ez egy újabb bizonyíték arra, hogy tényleg tesók. A szájuk a bizonyíték mivel hasonlítanak. - bólogat fontoskodva. Milyen megnyugtató dolog az, hogy tudom, tényleg a családba tartozok, ugyanis hasonlítok a tesóimra. Az lenne a gáz ha nem hasonlítanék. Mondjuk szerény véleményem szerint, nincs közöttünk nagy hasonlóság. Sőt semmi.
- Bazd meg Harold. - mondom fagyosan, ugyanis jelenleg elegem van a sületlenségeiből. Rohadtul nem vagyok kíváncsi arra, hogy kire is hasonlítok. Én egyedi vagyok és kész. Tőlem beszélgethet hülyeségekről, csak ne akkor mikor egy ékszerboltot készülünk kirabolni. Lefáraszt a dumájával.
- Oké, de kit? - kérdezi tanácstalanul egy hatalmas vigyorral az arcán. Hiába van rajta a maszk, még így is látom a szája sarkában lévő gödröcskéket. Azok a gödröcskék az imidzsévé váltak. A lányok megőrülnek értük.
- He? - fogalmam sincs, hogy miről is beszélgetünk már. Néha annyira bonyolultul beszél, hogy totál összezavar mint most. Ráadásul még fáradt is vagyok, így ne akarja tőlem, hogy gyorsan vágjon az agyam.
- Azt mondtad, hogy basszam meg, erre én azt kérdeztem, hogy oké, de kit. Érted? Kit basszak meg. - szemöldökeim a homlokomig csúsznak, a szám pedig tátva marad. Louis megsemmisülten homlokon csapja magát, Niall pedig fuldoklik a nevetéstől. Legszívesebben arcon csapnám amiért ekkora barom. Miért kell neki mindent túlkomplikálnia? Miért nem tudja a dolgokat szó nélkül hagyni, csendben? Annyira könyebb dolga lenne mindenkinek. - Titeket nem baszhatlak meg, ugyanis nem nagyon vagyok oda a répákért. - nevet fel jóízűen.
Most elkezdhetnék veszekedni vele, hogy nekem történetesen nincs répám ugyanis lány vagyok, de úgysem adna igazat. Elállítaná azt, hogy nekem csak néha vannak lányos beütéseim, de amúgy fiú vagyok. Belefáradtam már abba, hogy állandóan bizonygatnom kell mindenkinek, hogy csaj vagyok. Mindenki azt hisz rólam amit akar. Ha fiúnak hiszenek, akkor annak. Megszoktam.
- És most próbálok úgy tenni, mit akit kicsit sem zavar, hogy a testvérei mennyire agytalanok - amint Liam megszólal mind a négyen egyszerre kapjuk hátra a fejünket és nézünk rá a lehető legcsúnyábban amiért azt mondta ránk, hogy agytalanok vagyunk. Természetesen Ő figyelembe sem veszi a csúnya pillantásokat. Nyugodtan visszasétál az autóhoz, majd bedobja a mobilját és hátára kapja a hátizsákját, amiben a számára fontos cuccok találhatóak.  - Épp kirabolni készülünk egy ékszerboltot, Ti pedig arról vitatkoztok, hogy kit akartok megkúrni. - vicces ahogy olyan kis precíz.
- Látod Liam, pontosan ezért vagy itt Te. Megoldasz helyettünk mindent, mi pedig csak elvégezzük a melót. - mert Louisnak nehezére esne ha egyszer nem piszkálná Liamet. Nem csoda, hogy az említett arcába szökik a vér, de próbál higgadt  maradni. Igen,  Louis szövege neki is úgy esett le mintha mi csak kihasználnánk Őt. Természetesen ez nem igaz. Még akkor sem, ha tényleg mindig azt várjuk, hogy Liam intézzen el mindent.
- Mit kellet volna megoldanom? - kérdezi Liam és nyugodtan összefonja karjait a mellkasa előtt. Nem tetszik az arckifejezése. Valamit tervez, ami tuti, hogy nem fog tetszeni senkinek csak neki. Nem jó mikor bedurvul, ugyanis akkor nincs menekvés. Megszivat és kiröhög.
- Tudod, riasztóberendezés kikacsolása, bejutás, kijutás, menekülő út...- kezdi el sorolni Niall az alap dolgokat, amiket általában mindig Liam oldja meg. Neki vannak vésztervei mikor nekünk már nincsenek. Azért nem vagyunk börtönben mert Liamnek mindig van egy terve ami eltér az eredetitől.
- De hisz az ma Lou feladata - válaszolja Liam és egy ördögi vigyor kíséretében az említett felé fordul. Louis megkövülten áll, holtsápadt arccal, de próbálja megtartani a kemény külsejét. Hiába, Liam kijelentésétől berezelt, mivel tudja, hogy az öccse tényleg képes rá bízni.
- Micsoda? - Louis köhögni kezd, hogy a hangja ne legyen annyira vékony. Liam ettől csak még szélesebben mosolyog.
- Azt mondtad, hogy Te is tudod úgy nyomkodni a telefonodat mint én. Hát tessék megadom neked ezt az örömet. Nyomkodhatod a telefont aminek következtében kikapcsolod az épület riasztóberendezését. - emélekezteti Liam a bátyját, aki ma majdnem szó szerint ezeket a mondatokat vágta öccse fejéhez. Csak Louis arra nem gondolt, hogy Liam tényleg megfogja tartani a szavát, vagyis engedi azt, hogy Lou kapcsolja ki a riasztóberendezést.
- Elvesztünk - sóhajt fel Harry. - Tudjátok ha börtönbe kerülünk akkor ott megerőszakolnak minket, ugyanis túl cukik vagyunk és...jaj. Liam nem teheted ezt velünk! Louis nem mehet efféle dolgok közelébe, ugyanis szerintem nem dutyiba mennénk, hanem a temetőbe, mert ez amekkora marha, még képes lenne kinyírni bennünket.  - az van, hogy a kis fürtössel kell egyet értenem. Louist nem szabad a technológia közelébe engedni mert annak súlyos vége lesz. Köszi, de fiatal vagyok még a halálhoz.
- Még szép, hogy Li csak viccel. Ugye?  - szólalok meg magabiztosan és a srác felé pillantok aki állja a nézésemet, de a kérdésemre nem válaszol. Ajaj, töpreng ami nála nem jó. - Esze ágában sincs az életünket BooBearre bízni! Igazam van? - válaszolj már bazd meg!
- Hé! - kiállt fel Louis sértődötten.
- Eléggé gáz, ha még  a saját tesóid sem merik az életüket rád bízni. - kuncog fel Liam egy diadalittas mosoly kíséretében. Louis ha ölni tudna a nézésével akkor itt már senki nem élne. - Szóval drága Louis, beismered végre, hogy utánozhatatlan vagyok?
- Kapd be! - vág vissza a fiú. - Ha Te nem lennél én is megtudnám csinálni. Csak mivel máshoz nem értesz, így meghagyom neked ezt a munkát. - oké, Louis túl messzire megy már. Mindennek van határa és Lou ezt a határt most átlépte.
- Oké Louis, ez már sok. Fejezd be, mert ez már nem vicces. Inkább sértő. - mondom keményen.
- Óh, fogd be Oli, ugyanis Te sem értesz semmihez. Mindig mindent elrontasz, de még azt is bénán - vannak pillanatok mikor Louis felbasz, de olyan szinten, hogy nem érdekel az, hogy a bátyám. Gondolkodás nélkül nyomom az öklöm az orrába és még csak nem is sajnálom. A legvicesebb pedig az, hogy szólni nem mer mivel tudja, hogy megérdemelte.
- Befejeztétek? - kérdezi unottan Niall. - Már rég bent kellene lennünk, sőt már visszafele kéne jönnünk a cuccokkal. És mi mit csinálunk? Veszekszünk a nagy semmin! Tapsot érdemeltek. - és el is kezd tapsolni.
- Igaza van, nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy veszekedjünk. - állok Niall mellé, úgy ahogy Harry is. Azonban Louis és Liam még mindig komoran bámul egymásra. - Liam ne csináld ezt. Szükségünk van rád! Miattam otthon agyonverheted Louist, csak kérlek most ne. Nélküled nem megy. - utálok könyörögni, de nincs más választásom. Arca megenyhül és bólint, de Louisra még utoljára rávicsorog, aki csak lehajtsa a fejét.
- Szóval akkor nem megyünk börtönbe? - Harry mindig tudja, hogy mikor kell megszólalni. Esküszöm, Ő mindig tudja hogyan kell feldobni a hangulatot.
- Nem, Harry nem megyünk. - válaszolja meggyötörten Louis.
- Viszont kéne végre a terv, ugyanis mindjárt hajnalodni kezd. - sürget Niall, és erre Liam megköszörüli a torkát. Hajnalra már vissza kéne érnünk a turnébuszokhoz. Csoda lesz ha sikerülni fog.
- A tetőablakon keresztül fogunk bemenni. Elméletileg olyan riasztó berendezés van ami nincs rákötve a zsaruk gépeire. A tetőről kapják az áramot, szóval ha elvágjuk ott a zsinórokat, akkor az egész épületbe elmegy az áram, ami egy zseniális megoldás - kezdi el hadarni Liam és a hátizsákjához nyúl ahonna kiemel egy pánthoz hasonlító valamit aminek a közepén egy lámpa virít. A fejére húzza  és felkapcsolja a lámpát. Sokszor használjuk ezt a cuccot és ilyenkor mindig úgy érzem magam mintha egy bányász lennék. - Miután áramtalanítottuk az épületet jöhet az ablak. Kitörjük az üveget és egymás után leereszkedünk, és rögtön a boltban találjuk magunkat, mivelhogy nincsenek szintek.
- Nincsenek szintek? - értetlenkedik Niall.
- Ha bemész és felnézel csak egy hatalmas mennyezetet látsz, ugyanis minden tele van pakolva ékszerekkel - forgatja meg a szemeit Liam. Honnan tud Ő megszerezni ennyi infót ilyen rövid idő alatt? - A lényeg az, hogy leereszkedünk, és összefestékezzük a kamera lencséjét. Igen, egyetlen egy kamera van, ami a tulaj hálószobájára van kötve. De most már alszik, és amúgy is a festékes lencsén keresztül semmit nem fog észre venni, szóval nem kell aggódnunk. - vonja meg a vállát.
Ezt a mondatot bírom a legjobban. Nem kell aggódni. Mégis, hogy a francba ne aggódjak mikor épp kirabolni keszülök egy ékszerboltot?
- Nem kell aggódnunk. - ismétlem meg a mondatát csendes.
- Pontosan - bólint és biztatóan rám mosolyog. - Ez a számunkra piskóta lesz, ha ésszel csináljuk. - volt ennél már rázósabb melónk is. Csak történetesen mi a piskóta melókból is balhét csinálunk, ugyanis valamelyikőnk tuti elbasz valamit. És van egy olyan érzésem, hogy ez ma sem lesz másképp.
- Akkor indulhatunk? - kezd el sürgetni Louis és válaszadás képpen kap négy bólogatást.
Libasorban indulunk meg a sötétben, nesztelen léptekkel és indulunk meg az épület felé, majd a tűzveszély esetén menekülő lépcsők előtt állunk meg. A lépcsők felvezetnek a tetőre, ahol is igazán elkezdődik a meló. A tetőn semmi különleges dolog nincs. Csak egy ablak, amin ponthogy egy ember át tud férni, mellette pedig egy doboz, amire nagy betűkkel az van ráírva, hogy veszély. Liam egy ügyes modulattal felnyitja a vigyelmezetető jelzést pedig figyelembe sem veszi. A nadrágjában kezd el turkálni és egy csipeszt húz elé, letérdel és csak azt hallani ahogy a zsinórokat vagdossa. Aztán az egész épület elsötétül, Ő pedig bólint, hogy kész van.
Louis az aki az az ablakhoz megy és veszi le a hátáról a hátizsákját amivel végül kitöri az üveget ami hangos csörömpöléssel törik millió darabkára. A szívem a torkomba dobog, ahogy a kötelet a szíjamhoz erősítem és ereszkedem le rögtön Louis után. Harry jön utánam, aztán Niall a sort pedig Liam zárja. Egyikünk lába sem ér le a padlóra, hanem a levegőben maradunk. Harry gyorsan előveszi a paintballos pisztolyt, majd lő párat a kamerára és a lencse pár másodperc múlva pirosan virít.
Ezután az összes drágának tűnő ékszer a kezünkbe landol. Legutoljára a gyémánt marad amiről az apánk beszélt, vagyis ami a legjobban kell neki. De mikorra Niall megkaparintaná, Liam is feltűnik a színen a gyémántnak pedig annyi...

2015. december 19., szombat

|| Chapter 5 : - Átlagos este ||

Heyyy!! Azt mondjátok, hogy téli szünet van? Tudjátok, hogy mit jelent ez? Azt, hogy jövő héten nem csak szombaton kaptok részt, hanem Karácsony napján is :P örültök? nem? Jó, akkor is kaptok :D Másodszor, frissítettem a szereplők oldalát :3 Harmadszor, pedig nem tom....komizzatok



Felbecsülhetetlen érzés mikor végre kiszabadulsz az ordítozó lánytömegből és félre vonulhatsz egy turnébusz, kényelmetlen kis ágyába, majd egy pokrócot a testedre húzol és másodpercek alatt máris mély álomba szenderülsz. Egy koncert után a csend, maga a mennyország. Hihetetlen, hogy mennyire lehet örülni egy ilyen kis dolognak. Valaki fel sem tudja fogni, hogy miről is beszélek. Ezt először át kell élni.
Számomra az alvás maga a tökély, ugyanis ilyen életet amit én élek eléggé lefárasztja az embert. Hiába imádok aludni, ha egyszerűen nem engednek. Legtöbb óra amíg folyamatosan alhatok, az kevesebb mint öt, napi szinten. Nem csoda, hogy amint ágy közelébe érek rögtön elalszom. Még a lekényelmetlenebb helyeken is. Amúgy utálom a turnébuszokban lévő ágyakat. Szinte mindig az a szabad ami a legmagasabban van, kicsi bennük a hely, és amikor felébredek elfelejtem, hogy hol is vagyok így rendszeresen bele ütöm a fejem a tetejébe. Nincs arra sem helyem, hogy rendesen kinyújtózkodjam, mivel olyan keskeny a folyosónak szánt valami. És mindeközben, ha oldalra fordulok, akkor rálátást nyerek a másik félen alvó személyre. Volt már rá példa, hogy mikor felébredtem, szembe találtam magam Niall fenekével.  Egyszóval utálom a turnébuszokat, de mikor fáradt vagyok akkor nem foglalkozom azzal, hogy a fiúk mit is művelnek le körülöttem.
Azt mondják, hogy minden a megszokás kérdése. Van benne valami, ugyanis ma mikor elfoglaltam a helyem az egyik kis boxban, nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire kényelmetlen alvás vár rám addig míg valaki fel nem ébreszt, hogy indulnunk kell akciózni. Rekordsebességgel elaludtam, és eléggé nehéz volt a felkelés.
Képzeld el, hogy mélyen alszol majd azt érzed, hogy valami puha nyomkodja a szádat és azzal dolgozik, hogy tudja szétnyitni az ajkaidat. Ha egyszer elalszom utána nehezen lehet belém életet verni, így természetesen nem foglalkoztam azzal, hogy valami nincs rendben a szám körül. Biztos valamilyen bogár legyeskedik körülöttem, - gondoltam magamban, majd úgy dönöttem, hogy a kezemmel elhajtom a szám körül. Azonban ahogy a kezemmel telintettem egy nagyot sokkal nagyobb dologra csaptam rá, mint egy bogárnak kellett volna lennie.
- Harold ez gusztustalan. - Niall szinte már fulldoklott a röhögéstől. Harry? Valamire az előbb rácsaptam ami kissé szőrös volt, és mint ahogy kiderült a fiúk itt vannak körülöttem. Oké, én félek kinyitni a szemem.
- Nyomd oda még jobban. Túrj bele a szájába. - Louis hangja biztató, és az a valami puha erőssebben nyomódik a számhoz.
Na ez az a pillanat mikor hirtelen kipattanak a szemeim, majd meglátom Harryt miközben a velem szemközti ágyon ül, a jobb lába teljesen ki van nyujta, miközben én bandzsítva bámulok lefele és látom meg a lábán lévő öregujját a számhoz nyomva. Nyomva? Könyörgöm, már egy egészen kicsi darabkája, a számban van. Ez bele nyomta a lábujját a számba, én pedig hagytam neki! Ez volt az a puha. A szörös izé pedig a lába volt amire rá csaptam.
- A helyedben menekülnék! - figyelmezteti Liam és félre áll az útból, hogy Harrynek legyen helye elfutni. El is futna, de én ügyesebb vagyok nála, így ujjaim a bokája köré csavarodnak, majd megfogom az öregujját, megszorítom és csavarok rajta egyet. Harry próbálja elhúzni a lábát, de nehéz feladatnak bizonyul ugyanis közben kapaszkodnia is kell.
- Könyörgöm legalább mond azt, hogy megmostad mielőtt a pofámba dugtad volna az eldeformálódott ujjadat. - hangom könyörgően cseng. Elméletileg koncert után megfürödtek mivel totál izzadságszagúak. Remélem ez ma is így történt. Kérdésemre erősebben szorítom az ujját, arcára pedig egy széles ezerwattos vigyor kúszik. Nem mosta meg a lábát.
- Négy napja nem láttam vizet és egy hetes zokni van rajtam, ugyanis otthon felejtettem a váltó zoknijaimat. - dicsekedik boldogan, Louis pedig még meg is tapsolja. Komolyan mi abban a dicsőség a fiúk számára, hogy melyikük a büdösebb? Próbálok úgy tenni mint aki meg sem hallotta. Ezért az ujjaimat felvezetem a lábszárára majd elkezdem húzogatni a lábán lévő szőrt. Tudom, hogy csikis. Az alkalmat kihasználom, hogy nem figyel, közelebb hajolok a lábujjaihoz és a kisujját megharapom. Undorító, de nem tök mindegy már? Hisz volt a számba, úgyhogy simán megharaphatom. - Ez megharapott! - kiállt fel, és próbál rúgni, de én nem vagyok hajlandó elengedni a kisujját. - Szedjétek már le rólam. A végén még leharapja az ujjam. Tudjátok, hogy képes rá. - azonban Louis, Niall és Liam nem segítenek rajta. Egyszerűen csak sírnak a röhögéstől.
Aztán a busz hirtelen fékez, és azt lássuk ahogy a kicsi Harold esik előre, majd fejeli le az ágyam végén lévő kis vas rúdat, végül egy hatalmas koppanás töri meg a csendet, ami a fejétől származik, Ő pedig szétterül a keskeny folyosón. Ezt követően Niall és Louis szinte visítnak a nevetéstől, Liam elfehéredik és rögtön öccse felé ugrik, engem pedig lök meg, hogy ne próbáljam kinvetni a pórult járt testvérünket. Mit mondjak eléggé nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne csatlakozzak a nevetők csoportjához, csak félő, hogyha elnevetném magam, akkor Liam velem ugyan azt tenné mint Harryvel a vas rúd, - vagyis fejbe csapna a saját kezével, és köztudott tény, hogy a bátyámnak mennyire erős az ütése mikor ideges.
- Ez rohadtul nem vicces! - mondja felháborodva Liam, majd lehajol, hogy közelebbről tudja megvizsgálni a sebesültet. Harry csukott szemekkel fekszik, és mind két kezét a fejéhez szorítja. Hallani lehet ahogy szuszog, szóval él. - Agyrázkódást is kaphatott, Ti idióták. - pontosan Harry szétttárt lábai közé térdel le, kezét pedig a fiú hasára teszi és megrázza gyengéden. - Harry, minden oké? - kérdezi csendesen. Ez nálam a végpont. A nevetés egyszerre tör fel belőlem. Liam az anyuka! Annyira illik hozzá a szerep. Kár, hogy nem lány.
- Bebasztam a fejem. - jajdul fel Harry hangja pedig arra emlékeztet mikor sírni szokott. Óh, igen eléggé egy bőgőmasina típus.
- Azt láttuk. - válaszolja Niall és megtörli a könnyes szemeit.
- Helyesbítek, hallottuk. - javítja ki Louis, de ezt követően Niall megint röhögőgörcsöt kap. Végül a két fiú egymás vállán nevetnek. Ezek betegek.
- Olyan köcsögök vagytok! Miért kell mindig kiröhögnötök mikor történik velem valami? - és Harry hangja most nem csak emlékeztet arra mikor sírni szokott, ugyanis tényleg eleredtek a könnyei. Azt mondják, hogy mikor sokan vannak testvérek akkor mindig a legkisebb gyerek az aki a legjobban megszívja ugyanis neki van a legtörékenyebb szíve. Talán igaz lehet ez az állítás mivel Harrynek tényleg vajból van a szíve. Álltalában vele történnek a legkegyetlenebb dolgok, és mi pedig rögtön kinevetjük és gúnyolni kezdjük. - Te meg ne tapizd a hasam, hanem inkább csinálj valamit a fejemmel, mert fáj. - szipog fel hangosan és felül, hogy tudja elnyomni magától Liamet. Igen, Harry sokszor kihasználja azt, hogy a legkisebb, mivel tudja, hogy mi ugrunk neki. Mivel mikor gyerek volt és sírni szokott, mi rögtön próbáltuk megvigasztalni, ugyanis kissé idegesítő volt ahogy hisztizni szokott. Azonban ez azóta sincs másképp. Még mindig védeni próbáljuk, hisz a kistesónk.
- Öhm, egy picit taknyos az orrod - mutat a fiú említett testrészére Liam, aki ezután rögtön  feláll az öccse mellől. Azért Liamnél is megvan az a bizonyos határ. Harry paraszt módján követelte, tőle, hogy csináljon valamit a fejével, ez a hangstílus Liamnek pedig nem tetszett. Így mostmár nem érdekli őt Harry fájdalma és esze ágában sincs sajnálni.
Harry amint meghallja, hogy az orrán olyan dolog van aminek nem szabadna ott lennie, rögtön próbálja a pólója ujjával letörölni, de ezzel  elkésett, ugyanis Niall rekordsebességgel kapta elő a telefonját majd, fényképezte le a még mindig padlón ülő, taknyos orrú srácot.
- Hashtag taknyos, hashtag takonypóc. - nyomkodta bőszen a telefonja kijelzőjét a szőkeség, és annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta. - Nézd Haz, máris tízezer lájkot kapott a taknyod. - mutatja büszkén a sikeres képet, de sokáig nem tud örülni a dicsőségének, mivel a göndör hajú testvérünk felől, egy csizma száll és Niallnek csak idejében sikerül kitérnie a cipő elől.
Niall természetesen ettől bepipul és gondolkodás nélkül veti rá magát Harryre majd ott kezdi el ütni ahol csak tudja. Pár másodpercig bámulom a jelenetet, majd megunom és úgy döntök, hogy szétválasztam őket, így egy ügyes mozdulattal ráugrom Niall hátára, aki meglepődik a hirtelen érkezésemtől és Harryn terül szét és kihasználja az alkalmat, vagyis tenyerét a szőkeség arcába nyomja és úgy próbálja eltolni magátől, mindeközben én meg próbálom Harry kezét elnyomni Niall arcától, de eléggé hátráltat az, hogy még mindig a hátán pihenek. Fogalmam sincs, hogy mit is csinálunk mi pontosan hárman, de azt tudom, hogy Louis és Liam is csatlakozott közénk, ugyanis mögülem csak azt lehet hallani, ahogy Liam fájdalmasan felnyög és az ütésektől csattanik a bőre.
Ez olyan átlagos este Scottéknál.
A kisebb viadalnak végül egy hatalmas lövés vet véget. Mind az öten megdermedünk, majd azt nézzük ahogy a fürdőszobában szolgáló helységben lévő tükör millió darakbáka törik, és ami megmaradt belőle a falon egy golyó virít. Rögtön a busz elejéhez nézek és meglátom apánkat, aki épp akkor teszi vissza a jól ismert pisztolyát a kabátja belső zsebébe. Mindig van nála egy pisztoly ugyanis állítása szerint soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz rá szükség.
- Az egész környék az ordítozásaiktól hangos. Ha az a célotok, hogy felhívjátok magatokra a figyelmet, akkor jó úton haladtok - morogja bunkón. Louis elengedi Liam pólóját majd meg is igazítja rajta, hogy ne álljon rajta annyira gyűrötten. Én lemászok Niall hátáról aki rekordsebességgel pattanik fel, majd próbál olyan arcot vágni mintha semmi nem történt volna. Harry még mindig a padlón fekszik, így aztán én vagyok az aki a csuklójánál fogva húzom fel. - Fiam, mit fejeltél le? - sóhajt fel apa és megcsóválja a fejét. Harry csak megvakarja a homlokán lévő eléggé nagy dudort. A szám elé kell kapnom a fejem, hogy ne nevessek fel.
- Ezek a buszok nagyon nem gyerek biztonságosak. - válaszolja Harold, majd a hajába túr és pár göndör fürtel próbálja eltakarni a homlokát. Nem jön össze neki.
- Nem érdekel, hogy mi történt itt - mondja határozottan apa. - Csak gondoltam megemlítem, hogy mindjárt két óra, Ti pedig még mindig itt vagytok és úgy viselkedtek mint öt nem normális ötéves. - baszki ki is ment a fejemből az ékszerbolt. És ahogy elnézem a fiúknak is. - Fél órát kaptok, hogy összeszedjétek magatokat és elinduljatok. Ha fél óra múlva még mindig itt lesztek, mindannyiótoknak egy golyót repítek a lábába. - figyelmeztet és hátat fordít majd lemegy a buszról.
- Miért van ma mindenki rákattanva a lábakra? - kérdezem értetlenül.
- Én csak kedvesen akartalak felébreszteni, ugyanis tudom, hogy milyen morcos vagy mikor bunkó módon ébresztenek fel - mondja egy kissé sértődötten Harry. Gyűlölöm ha fel kell ébrednem, de azt pláne jobban gyűlölöm mikor kicsit sem kedvesen böknek meg, hogy ébredjek fel vagy szólítanak meg. Utána egész nap el van baszva a kedvem. De ezt a tesóim tudják a legjobban, szóval megtanulták, hogy engem kedvesen kell felébreszteni.
- Harry bele nyomtad a lábujjad a számba. Szerinted ez normális ébresztés? - fogat kell mosnom, ugyanis eléggé furcsa íz van a számban.
- Utána Te meg megharaptad a kisujjam! Szerintem ez sokkal gusztustalanabb - és azzal felemeli a lábát, hogy tudja megmutatni az érintett pontot. Hát a kisujja tényleg piros, sőt még a fogaim nyoma is ott van.
- Legalább maradt rólam emléked. - mutatok a fogaim nyomára a bőrén.
- Megharaptak, lefejeltem egy vas valamit, kifolyt a taknyom, utána pedig elvertek - sóhajt fel bánatos és vissza sétál az ágyához ahol az a bőrönd van, amiben azok a ruhák találhatóak amiket akkor veszünk fel, mikor valami rossz dologra készülünk. - És ezek után még raboljak ki egy ékszer boltot is. - veszi elő a fekete maszkot.
- Úgy tűnik ez nem a Te napod Haz. - veregeti meg a vállát Liam, és a kezébe veszi a cuccait.
- Az éjszaka pedig még csak véget sem ért. - teszi hozzá Louis.
Nem, az éjszaka még csak most kezdődik. A szörnyű rész, mikor kitudja, hogy mi fog történni. Mégis mikor totál feketében szeljük a várost, olyan vigyort látok a testvéreim amit csak akkor láthatok mikor valami törvényellenes dolog készülünk. A bűnözés a vérünkben van, Ők ezt jobban élvezik mint azt, hogy lányok előtt kelljen játszaniuk az eszüket. Tényleg tehetségesek és káprázatos a hangjuk, de egy pisztoly sokkal jobban illik a kezükbe mint egy mikrofon.

2015. december 12., szombat

|| Chapter 4: - Kiscsibe || ( Szünet vagy....?)

Haliiii!! Őszintén egy kissé csalódott voltam mikor megláttam, hogy 3 komi érkezett az előző részhez. Hát gyerekek nem hazudok ha azt mondom, hogy kezd elfogyni az érdeklődés a blog iránt. Oké, ez így nem oké, de légyszíves inkább mondjátok meg, hogyha nem tetszik a történet most, mert akkor nem fogom az időmet pocsékolni erre ami ezek szerint nem tetszik másnak csak annak a 3 személynek akik régóta írnak és szerintem nem akarnak megbántani. Ha Ők nem lennének akkor senki nem komizna és, hogy őszinte legyek nem örömmel teszem fel a részeket mivel rajtuk kívül tényleg senki más nem komizna. Nem akarom azt, hogy most ehhez a törimhez sokan komizzatok ugyanis tudom, hogy a kövinél megint vissza tér a normális dolog vagyis marad 3 komi. Úgyhogy mondjátok meg, hogy hagyjam a francba én pedig tényleg nem fogom strapálni magam, hogy írjak új fejezeteket, mert ez így már rohadtul nem tetszik, hogy 3 embernek írok. Lehet bennem van a hiba mivel hetente 1 részt hozok és már valahogy az írás is nehézkesen megy, ugyanis annyi törit írtam már, hogy kezd elfogyni az ihletem...szóval nem tudom...vagy lehet a történettel van a bajotok mivel hasonlít az előzőhöz és unjátok...gőzöm sincs, de most közel vagyok hozzá, hogy letörlöm az egészet és utána lesz valami ( vagy semmi, mert már a szüneten is gondolkoztam) 





Ahogy az ajtó becsukódik a fiúk után rájövök arra, hogy tényleg kettesben kell maradnom az apámmal akinek érdekes módon már megint rossz kedve van. Nekem pedig nincs menekülő utam. Se ablak, se szellőzőnyílás, se semmilyen másik ajtó ami valahova máshova vezet. Egyetlen egy kijárat van a helységből és azt az előbb becsukta. Szóval itt rekedtem vele úgy, hogy mérges. Ez a dolog egyet jelent. Azt, hogy ez a beszélgetés ma véresen fog végződni. Álltalában ha rossz napja van mindig rajtunk vezeti le a dühét. Niall már az előbb kapott egy kis ízelítőt. Az csak a kezdet volt. A csattanó, velem fog zárulni. Csodás.
- Hogy vagy Grace? - szólít meg bájosan, majd leül a kanapé közepére és elterpeszkedik kényelmesen, de szemeit le sem veszi rólam. Fogalmam sincs, hogy hova akar kilyukadni, de ha játszani akar akkor tőlem megkapja. Nem vagyok egy könnyű eset. Ha lehet azt mondani harcolok a végsőkig. Nem engedem magam ok nélkül bántani, de az apámat úgy faragták, hogy minden dologból Ő jöjjön ki jól. Hiába nem csinált valaki semmit, ha Ő megszólal akkor biztos, hogy igaza is lesz. Azt sem tudom már megmondani, hogy hányszor kaptam csak úgy. A csak úgy azt jelenti, hogy épp vacsoráztam, Ő haza jött és simán lekevert egy pofont, csak azért mert Ő veszekedett valakivel, de az illetőt nem verhette meg mivel befolyásos alak volt. Így aztán mikor haza jött, rajtam vezette le a dühét. És ez csak egy alkalom a sok közül. Harry lábát eltörte mivel az véletlenül megrúgta labdával. Apának nem tetszett, hogy a labda egy picit a testéhez ért. Azt állította, hogy Harry biztos kitervelt valamit ellene. Ezért úgy döntött, hogy egy életre elveszi a fia kedvét a rúgástól. Bokán rúgta Harryt olyan erővel, hogy annak eltörött egy porca. A történtek után soha többet nem focizott.
- Azt hittem, hogy a színjátéknak vége volt, miután megöltem Alexandert. - sokszor nem értem, hogy mi is zajlik le a kis agyában. Sokszor? Inkább soha. Az a legjobb mikor bevetés közben változtat a terven. Lehet, hogy most is ez történt. Meggondolta magát, ami annyit jelent, hogy szerencsétlen Alexandert hiába öltem meg. Igen, még mindig lelkiismeret furdalásom van azért mert meghalt, ráadásul az apám miatt. Most mondhatjátok azt, hogy nem kellett volna megtennem. Az a gond, hogy muszáj volt. Ha én nem öltem volna meg Alexandert, akkor az apám ölt meg volna engem, amiért nem tettem a dolgom.
- Bizonyítékok kellenek , ugyanis addig míg nem látom az eredményeket, Te Grace King vagy, aki egy kést szúrt Alexander Darwin szívébe majd elmenekült. Fél California téged keres. A helyedben gyorsan megmutatnám apucinak, hogy mit hoztál. - szempislogás nélkül bámul a szemeim közé. Csak nyelni tudok, ugyanis a hangjából azt a következtetést vonom le, hogy beszélt pár emberével akik történetesen a rendőröknek dolgoznak be. Így ha nem mutatom meg a papírokat amikben az áll, hogy a Darwin vagyon az enyém, mehetek a hűvösre, vagy a halálba. - Szóval Grace, van valami ajándékod a számomra, vagy inkább úgy döntöttél, hogy megtartod magadnak a pénzt? - oké, mégis hogy jut ilyen az eszébe? Eszembe sem jutna elvenni azt a pénz amire igazából neki fáj a foga. Magam miatt soha nem csinálnék ilyet. Mindent okból teszek. - A késésed bűzlik. Csak nem azért tartott ilyen sokáig az út, mert közben próbáltál kitervelni valami menekülő utat? - vonja fel a szemöldökét kérdően.
- Az utolsó pillanatban szóltatok, hogy nem New Yorkba kell mennem hanem Bostonba! Ráadásul ott felejtettetek a repülőtéren, majd taxival kellett ide jönnöm. Szóval nem ok nélkül késtem - magyarázom idegesen, majd meg akarom mutatni a papírokat amin az áll, hogy Darwin rám hagyta a teljes vagyonát. Eléggé nehéz feladatnak bizonyul kihúzni a gyűrött papírt a farmerom hátsó zsebéből, de sikerül megbirkóznom a feladattal, majd kicsit sem kedvesen nyomom apám orra alá, aki egy kissé undorodva veszi el és kezdi el tanulmányozni. - Amint látod a papírok hivatalosak, szóval Alexander vagyona hivatalosan a miénk.
- Akarod mondani az enyém. - javít ki fagyosan, és mielőtt a kapátja belső zsebébe nyomná a papírokat ravaszul elmosolyodik és feláll, majd elindul kifele az ajtón. Azért egy kis dícséretnek örültem volna vagy valami. Ehelyett Ő mit csinál? Elveszi a papírokat és lelép. Ez így rohadtul gáz. Két hónapig dolgoztam azon az ügyön. Még szép, hogy örülnék neki ha azt mondaná, hogy büszke rám. Szép kis álom.
A keze már a kilincsen van, mikor erőt veszek magamon és megszólalok. - Azért jó voltam, ugye? - kérdezem csendesen és halványan elmosolyodom. A keze megáll a levegőben, majd mintha egy lassított filmben lenne, olyan tempóval fordul vissza és néz rám. Csodák csodájára mosolyog, vagyis vicsorít a fogaival, de nála lehet azt mondani erre, hogy próbálkozik.
- Hogy jó - e voltál? - kérdez vissza, és nagyon lassú léptekkel visszaindul hozzám. Mikor megáll pontosan előttem, az arca pont olyan komor mint mindig. Asszem nem volt valami jó ötlet megszólalni. Hagynom kellett volna elmenni. - Borzalmas voltál kiscsibém. - paskolja meg az arcom, pont úgy mint aki előkészül valamire.
Kiscsibe. Állandóan így hív és ezzel csak még jobban lenéz és megaláz. Azért vagyok én a kiscsibéje mivel, lány vagyok és nem sok mindent tud velem kezdeni mivel én nem vagyok olyan erős mint a fiúk. Rájöttem arra, hogy gyűlöli a lányokat, ezért úgy nevelt mint egy fiút. Pontosan ugyan olyan fiús cuccokban kell járnom mint a tesóimnak. A hajam mindig rövidre volt vágatva, amit Ő nyírt, évekbe telt mire sikerült megnövesztenem, de állandóan lófarokba kell hordanom, mert képes lenne megint levágni. Olyan, hogy smink az én szótáramban nem szerepel, pont úgy ahogy a magassarkú, vagy  szoknya. Az istenit, bugyi helyett állandóan boxernadrágban kellett járnom.
Ha rendes suliba jártunk volna, akkor én lettem volna az akit állandóan mindenki baszogatott volna a kinézetem miatt. Még csak lány ismerőseim sem voltak akik segítettek volna abban, hogy hogyan legyek lányos. Nem, örök életemben csak a tesóim vettek körül, én pedig olyan lettem mint Ők. Csak annyi különbséggel, hogy én havonta menstrúaltam, ami egyikőjüknek sem tűnt fel. A családban én is pontosan ugyan olyan fiú vagyok mint Ők. Nincs változatosság, és nem is lesz. Megszoktam, hogy ilyen vagyok, ugyanis tudom, hogy addig míg apa velünk lesz, - és velünk lesz, ugyanis köztudott tény, hogy örök életünkben neki fog kellenünk dolgozni, - addig semmi nem fog változni. És ez így tökéletes, ugyanis boldog vagyok.
Az élet nem egy tündérmese, ahol jön a szőke herceg. Nem, itt meg kell harcolni azért, hogy valaki legyél. Hála a fiús természetnek tuti, hogy engem senki nem tudna megerőszakolni, - mondjuk erre kicsi az esély, ugyanis a férfiak többsége pasinak néz mikor először meglát, hála a két számmal nagyobb ruháknak amikben kicsit sem látszanak a melleim, vagy a fenekem, - ugyanis úgy verekszem mint egy fiú. Sőt szerintem jobban. Simán leverem már a tesóimat is, ami elég nagy szó.
- Ezt ugye most nem gondolod komolyan? - kérdezem teljesen sokkolva. Borzalmas? Szerinte, jó voltam, hisz senki nem jött rá, hogy csakis Alexander pénze miatt vagyok a fiúval. Ha annyira borzalmas lettem volna, akkor lebuktam volna. - Apa pontosan úgy csináltam mindent ahogy Te parancsoltad. Két hónap alatt teljesen beolvadtam a Darwinok közé, és senki nem sejtett semmit - kezdek heves magyarázkodásba. - Szerintem jó voltam.
- Igen határozottan jó volt az ahogy húztad az időt. Nemhogy sietetted volna a dolgot, inkább elhúztad. Már azt hittem, hogy le kell fújni az akciót, ugyanis félő volt, hogy bemártasz minket. - helyben vagyunk. Hiába csinálok valamit jól, az tuti, hogy az Ő szemeivel szar.
- Soha nem árulnálak el benneteket! - kérem ki magamnak. Azért ennyire hülye nem vagyok. Ha őket bemártanám akkor magamat is. Szóval semmi hasznom nem lenne a dologból.
- Kitudja - vonja meg a vállát hanyagul. - Az a baj veled, hogy túl hamis vagy és kétszínű. Soha nem tudni, hogy mit forgatsz a kicsi fejedben - tenyerével ismételten paskol egyet az arcomon ezúttal erősebben.
- Apa tudod jól, hogy soha nem szegülnék ellened - harapok az alsó ajkamba. Fájnak a szavai amiket hozzám vágott, azonban erős vagyok. Ha sírok akkor is csak ott ahol senki nem lát. A sírás a gyengeség jele én pedig nem lehetek gyenge. Szóval sírás csak akkor van mikor egyedül vagyok.
- Tetszik ahogy az emberek szemébe tudsz hazudni - duruzsolja. Az alsó ajkamba harapok és halványan elmosolyodom. - Viszon gyűlölöm azt, hogy mindent elbaszol! - teszi hozzá, majd meglendíti a kezét, és ezúttal nem csak paskolni akarja az arcom. Nem, ezúttal a hatalmas tenyerét az arcomra vágja, ami egy hatalmas csattanással landol a bőrön. A fejem oldalra billen a nagy ütéstől, aminek következtében elveszítem az egyensúlyom és a padlón kötök ki. A fülem cseng az ütéstől, az arcom pedig ég. - Ezt azért kaptad mert elkéstől. - néz le rám. Hevesen elkezdek bólogatni miközben a könnyeimmel küszködöm. - Ugye, hogy jó apa vagyok? - hajol le hozzám. Ó, azt elfelejtettem mondani, hogyha bánt akkor is az egekbe kell dícsérnünk.
- Igen, Te vagy a legjobb. Köszönöm. - kezdtem el bólogatni mint egy kiskutya és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Az én okos kiscsibém. - veregeti meg a fejem búbját, majd kiegyenesedik. - Megérdemelte. - nem foglalkozom vele, hogy Liam az ajtóban áll és bólogat vagyis egyet ért apámmal. Felhúzom a térdeimet majd ráhajtom a fejem és oldalra fordítom. Én mindent megérdemlek.  Az ajtó becsukódik, de nem foglalkozom vele. Először még fel kell dolgoznom a történteket. Meg amúgy is rohadtul fáj az arcom.
- Mutasd az arcot - meglepődve kapom fel a fejem, és találom szembe magam Liammel, aki pontosan előttem térdel. - Baszki, ott maradt az ujja nyoma. - szisszen fel és csóválja meg a fejét.
- Rohadtul fáj - kezdem el dörzsölni hátha attól jobb lesz. Természetesen nem jobb.
- Kellene rá valami hideg - kezd el gondolkozni és hirtelen feláll, majd kisiet a helységből. Alig telik el pár perc mikor újra vissza jön, de ezúttal a fekete kapucnis felső ami eddig rajta volt a kezében virít és csepeg belőle a víz. Meg akarnám kérdezni, hogy mit csinált, de nincs rá időm mivel a felsőjét az arcomra nyomja. - Ettől majd jobb lesz. - mosolyodik el kedvesen. Négyük közül Ő az egyetlen aki gondoskodik rólunk. Olyan mint az anyánk. Sőt szerintem azt akarja helyettesíteni. És illik neki a szerep. - Szóval azért kaptál mert elkéstél. - válaszadás képpen bólintok. - Szemétség. Ez most ok nélkül volt, nem érdemelted meg...- fakad ki, de az ajtóban hirtelen ismét feltűnik apa. Gondolkodás nélkül teszem kezeimet bátyám szájára, majd összeráncolom a homlokomat, hogy fogja be.
- Liam, neked már a színpadon kellene lenned - áll meg a fiú mögött és markolja meg a haját, majd húzza fel kicsit sem kedvesen. A srác szemei rötön könnybe lábadnak, ahogy apánk megfossza pár szál hajtól, de még csak nyekkeni sem mer. - Azonnal takardj oda! - kezdi el ráncigálni az ajtó felé, majd kilöki. - Te pedig indíts a helyedre és szerezz még ajándékot apucinak. - ajándék. Szóval megint raboljak ki pár naiv fruskát.
Bólintottam, majd az egyik bőröndhöz mentem ami tele volt parókákkal meg jelmezekkel. Felvettem egy lila szemüveget, hozzá illő lila parókával, meg felvettem egy 1D-s felsőt, és a fiúk után mentem.  Ők a színpadra mentek én pedig az első sorokba. A lányok amit meglátták a színpadon a srácokat megőrültek és minden másról elfeledkeztek. Véletlenül neki mentem a polgármester lányának aki észre sem vette, hogy a táskája már nem lóg a vállán. Ugyan erre a sorsra jutott az ékszerkészítő kislánya is, akinek telefonja szinte már majd kiesett a zsebéből. Feltűnőmentesen kihúztam közben pedig sikoltoztam és ugráltam pontosan úgy mint a többi kis csitri.
Mikor a cuccok már nálam voltak, megnyugodva hagytam el a közönség sorait. Amint a színfalak mögé értem a parókát és a szemüveget eldoptam a zsákmányt pedig biztos helyre tettem. Azt hiszem, hogy mostmár jöhet a megérdemelt pihenő...

2015. december 5., szombat

|| Chapter 3 : - A csapat ||

Haliiii!! ime a harmadik rész amiben hosszú időn újra az összes fiú feltűnik :DDD olyan jó megint bandaként írni róluk :3 komizniiiiiiiii





- Jössz nekem egy telefonnal! - szíves fogadtatás gyanánt szó szerint hozzávágom a törött kijelzős telefonomat, ami miatta végezte így. Helyesbítek, miattuk ment tönkre. Ha kijöttek volna elém a reptérre akkor, nem lett volna nézeteltérés köztem és a biztonsági őrök között, és akkor a telefonom még mindig épp lenne. De nem az, mert a testvéreim elfeledkeztek rólam. Hogy lehet valakiről elfeledkezni? Könyörgöm én egy fontos személy vagyok. Nem lehet csak úgy valahol ott hagyni.
A telefon pont a gyomrán találja Niallt, aki egy kissé meggörbül az ütéstől és felszisszen. Azonban nehogy oda legyen a hírneve, próbál nem foglalkozni vele. Helyette másodpercenként bámulja a környéket. A stadion viszonylag elcsendesült, ugyanis a tömeg nagy része már bent van és a koncertet várja. Így Niallnek nem nagyon kell tartania attól, hogy talán valaki letámadja. Vagy ha ez mégis megtörténne, akkor sem lenne semmi baja, ugyanis hat őrt hozott ki magával a biztonság kedvéért.
- Ez aztán a szép kis fogadtatás. Nehezedre esne kinyögni egy ' Szia Niall-t' ? - forgassa meg a szemeit és jelez a fejével, hogy kövessem.
- Szia Niall. - köszöntöm pontosan úgy ahogy Ő kérte. Reménytelenül elmosolyodik, majd átkarolja a vállam és magához húz, hogy hanyagul tudjon megölelni. - Rég láttalak. - teszem hozzá.
- Pontosan két hét telt ez az utolsó találkozásunk óta. Nem hiszem, hogy valami nagyon változott azóta. - enged el és a lépései felgyorsulnak. Két hete láttam Őket? Nekem egy napnak tűnik.
- Pedig változott - vonom meg a vállam és próbálom vele tartani a lépést. Érdeklődve pislog felém, ugyanis gőze sincs róla, hogy mi változott. - Megfürödtél! - igen ez a nagy változás. És akkor végre meghallom azt a különleges Niall féle nevetést. Az Ő nevetése egyedi. Mikor valahol vagyunk és totál feszült a hangulat senki nem beszél, csönd van és akkor hirtelen a semmiből Ő felnevet, és azt vesszük észre, hogy vele nevetünk. Gőzöm sincs, hogy hogyan csinálja, hogy mindig tud olyan jóízűen nevetni és rábírni az embereket arra, hogy vele nevessenek.
- Most komolyan, ez ugrott be rögtön? - törli meg a szemeit amiből ép kifolyni készül egy könnycsepp a nevetéstől. - Igen, Oli megfürödtem, csak a Te tiszteletedre. - tárja szét a kezeit, csak azért, hogy megmutathassa mennyire tiszta. Hát a fiúknak soha nem volt a fürdés a kedvenc időtöltésük, és ezen nem is akartak változtatni. Sőt inkább arra voltak büszkék ha büdösek voltak. Pár éve Louis és Liam még fogadtak is, hogy ki e bírják két hétig fürdés nélkül. Végül győztest nem hirdettek, mivel apa bepipult és szó szerint benyomta a két srácot a zuhany alá majd rájuk engedte a jéghideg vizet. Aminek végül két tüdőgyulladás lett a vége, de természetesen apát nem zavarta, hogy a fiai kórházba kerültek a hülye ötlete miatt.
- Ez nagyon aranyos gesztus volt Tőled - lököm meg hátulról. - Viszont ez nem kárpotolja azt, hogy a reptéren felejtettetek. - mint ahogy említettem, ennek a kis akciójuknak még hangzása lesz. Nem fogom csak úgy szó nélkül hagyni, hogy elfeledkeztek rólam.
- Azt hittük, hogy ma még nem jössz haza. Gondoltuk biztos elrejtőzöl addig míg a dolgok elcsendesülnek. - próbál a lehető leghalkabban beszélni. A terv tényleg az volt, hogy az akció után még pár napig Californiában maradok. De egyszerűen képtelen voltam azon a helyen maradni. Darwinék egy nagyon befolyásos emberek, így simán kinézem belőlük, hogy egy nyomozót állítottak Alexander ügyére, és most mindenhol Grace Kinget keresik. És ha meg lenne Grace akkor meg lennék én is, vagyis a gyilkos.
- Mégis miért maradtam volna ott? - kérdezem értetlenül. Niall csak megvonja a vállát, és többé nem szólal meg.
Sietve lépjük át a stadion küszöbét, majd találom szembe magam azzal a helyel ahova elméletileg csak a szervezők és bandatagok léphetnek be. De mivel Niall oldalán virítok így senki nem szólít meg és küld el. Egyszerűen csak semleges vagyok mint mindig.
- Épp csapat megbeszélés zajlik. Apa nagyon ki van akadva. Szokás szerint miattad. - túr a hajába a szőkeség, mikor megáll egy fehér ajtó előtt. Miattam, persze. Mindig én vagyok a fekete bárány.
- Miért megint miattam?
- Mert elkéstél. - válaszolja és benyit a helységbe, majd hirtelen egy csomó szempár szegeződik rám. Harry, Louis és Liam rögtön felállnak a kanapéról és vigyorogva állnak meg előttem. Visszamosolygok rájuk, de titkon apánkat figyelem aki a fal mellett áll karbafont kezekkel. Már messziről süt róla, hogy nincs jó kedvében. Csodás.
Harry, Louis és Liam egyszerre akarnának megszólalni, de a szájukat éppenhogycsak szólásra nyitják, apa ellöki magát a faltól és felénk veszi az irányt.
- Louis, hogy állsz a rajongókkal? - ez ő, Gregorio Scott, aki még csak arra sem hajlandó, hogy köszöntse a lányát. Le sem szarja azt, hogy majdnem két hónapja nem látott. Számára elég volt annyi, hogy telefonon osztogatta a parancsokat. Néha napján kezdem sejteni, hogy anya miért lépett le. Soha nem ismertem Őt, és ami a legfurcsább nem is emlékszem rá, úgy ahogy a fiúk sem. Apa szerint ez mind azért van mert a nő soha nem volt velünk. Mondhatnám azt, hogy rossz gyerekkorom volt, de akkor hazudnék. Igaza apától soha nem kaptam túl sok szeretet, de nem foglalkoztam vele, mivel a fiúk mindig mellettem voltak. És nem is vagyok rászorulva arra, hogy szeressenek.
- Itt van a polgármester lánya, táska van nála viszont eléggé nyomi szóval észre sem fogja venni, ha eltűnik a táskája. Aztán itt van egy ékszer készítő csemetéje is, akinek a kezében van a telója ami természetesen gyémánt tokban virít. Szerintem ez a két fogás ma elég, ugyanis milliókat tudunk keresni velük. - a családi megbeszélés ahol az van megbeszélve, hogy kik az áldozatok. Rendszerint mindig én vagyok az aki kirabolja ezeket a szerencsétlen lányokat. Könnyű prédák, ugyanis a fiúk amint felmennek a színpadra ezek a lányok megőrülnek és képtelenek észre venni, ha épp bele nyúlok a táskájuk. Minden koncert előtt, rendszerint Louis körbenézi a közönség sorait. Álltalában az első sorokban ülnek azok a lányok akiknek nagyon befolyásos szüleik vagy ismerőseik vannak, így mindig Ők azok akikra a hálómat kivetem. Igen, mindig én vagyok az aki ezt a feladatot elvégzem, mivel simán rám lehet azt mondani, hogy rajongó vagyok. Utána jön a koncert vége, mikor is a szervezők a fiúk és apa elé teszik a papírokat amiken az összeg van, hogy mennyit kapnak az estéért. Apa mint menedzser beszélgetni kezd a főszervezővel aki pár percre elfeledkezik a papírokról, miközben valamelyik fiú, - álltalában Liam, - kicseréli a papírokat, vagyis egy olyan papírt ír alá a szervező amin történetesen több nulla szerepel a számjegyeknél. Természetesen ezt senki nem veszi észre, mivel a szervezők közül senki nem olvassa el újra a papírokat. Így végül a banda számláján több pénz landol. És ha a szervezők panaszkodni jönnek, hogy több pénzt utaltak el? Nos akkor mi azt a papírt mutogassuk ami a hivatalos, szóval csalásról szó sem lehet. Bele törődnek, mi pedig jót röhögünk az egészen. Ez a One Direction lényege. Senki nem tudja, hogy igazából olyan valós személyek, hogy Louis Tomlinson, Niall Horan, Liam Payne és Harry Styles nem létezik. Ezek csak állnevek amik azért lettek kitalálva, hogy apa még több pénzhez tudjon jutni, miközben Louis, Niall, Liam és Harry Scott éjszakáról éjszakára kirabol valamit.
- Ha itt van egy ékszerkészítő gyereke, az azt jelenti, hogy a családjának a városban kell lennie egy ékszerkereskedésének. - kezd el hangosan töprengeni Liam, mire Louis halkan gúnyosan felhorkant, amit természetesen öccse nem néz jó szemmel. - Esetleg van valamilyen problémád Lou? - tény és való, hogy a családban Ők azok, akik állandóan veszekednek egymással. Náluk a verekedés az napi szintű. Nincs olyan óra, hogy ne piszkálnák egymást.  Tény és való, hogy ez azért van így mivel rettentően különbözű természetűek.
Liam a megfontolt, komoly, kétszer átgondol mindent mielőtt valamit véghez vinne. Felelősségteljes és állandóan próbálja kordában tartani a bandát. Ha bulizni megyünk, nagy nehezen tudjuk csak leitatni. Mindezek mellett kétszínű és remekül át tudja verni az embereket. Elég ha csak ránézünk az arcára. Senki nem jönne rá, hogy egy körözött bűnöző. Úgy néz ki mint egy aranyos kiskutya. Kiskutya ami harap.
Louis pedig Liam szakasztott ellentéte. Felelőtlen, meggondolatlan és semmit nem vesz komolyan. Állandóan csak a hülyeségeken jár az esze. A legidősebb közülünk mégis olyan mintha egy öt évessel lennénk egybezárva.
- Mert mindenki számára egyértelmű az, hogy a csajnak a családjának a városban van egy boltja. Mindeninek világos volt, kivéve csak neked nem.  - forgassa meg a szemeit Louis. Mondjuk van benne valami. Sőt merem azt mondani, hogy apa rég tudott róla. Álltalában olyan helyekre intézi a fiúk fellépéseit ahonnan hasznot tud húzni.
- Igen? Akkor meséld már el, hogy hol van az a bizonyos üzlet? - vág vissza Liam. - Ugyanis amíg Te engem gúnyoltál, addig én megkeresetem a bolt teljes címét így azt is tudom, hogy zárás után csak egy szaros riasztó vigyáz az ékszerekre. - oh, azt elfelejtettem mondani, hogy Liam a zseni. Míg mi játszottunk addig Ő a számítógép előtt ült és feltörte a NASA rendszerét, csak azért mert egy közeli képet akart látni a Plútóról.
- Azt hiszed, hogy én ezeket az infókat nem tudnám megszerezni? Könyörgöm, én is tudom úgy nyomkodni a telefonomat mint Te a tiédet. - vonja meg a vállát egyszerűen Louis. Most Liam az aki kineveti a bátyját.
- Oké, majd akkor ma éjjel Téged fog érni az a megtiszteltetés, hogy kikapcsolhatod a riasztó berendezést. - mondja Liam nyugodtan egy ravasz mosoly kíséretében. Louis nyel egy nagyot és vissza akarna szólni, de hirtelen Harry is közbe szól.
- Ma este? - kérdezi értetlenül majd apa felé fordul kérdően.
- Mit gondolsz miért vagyunk Bostonban? - kérdezi a férfi. Egyértelmű. A koncertnek vége a One Direction eltűnik és a Scott testvérek színre lépnek. Ezért akarta apa, hogy ma már legyek itt. Kellek a csapatba. - A bolt tele van gyémántottak, amik történetesen hiányoznak a gyűjteményemből. Koncert után szépen visszavonultok a turnébuszokba, megvárjátok míg a város elcsendesül és színre léptek a fekete maskaráitokban. Könnyű menet lesz. - persze mert olyan könnyű kirabolni egy ékszerboltot. Neki az, ugyanis az egészet egy autóból bámulja miközben mi kockára tesszük az életünket. Igazságtalan az élet.
- Ez nem túl kockázatos? - csúszik kir hirtelen Niall száján a rossz kérdés.
Mi a fő szabály? Soha nem kérdőjelezhetjük meg apánk döntését. Ha Ő azt mondja, hogy könnyű menet lesz, akkor nekünk el kell hinnünk, még akkor is ha  nincs igaza. Nincs olyan, hogy ellent mondunk. Nem, mi örülünk neki, hogy Ő az apánk. Ha Ő nem lenne, akkor már rég meghaltunk volna, mivel rajta kívül nincs senki másunk.
Apa szájára keserű mosoly terül szét, majd megindul a fia felé. Niall rögtön rájön, hogy valami rosszat tett, ugyanis lehajtsa a fejét és a cipőjét kezdi el bámulni, majd halk dúdolgatásba kezd. Mindig dúdolgat mikor ideges vagy fél.
- Megismételnéd a kérdésedet, fiam? - áll meg Niall előtt, de választ nem kap. Messziről látszik, hogy a fiú fél. Mi pedig csak bámuljuk és nem merünk, - tudunk segíteni rajta. - Nem hallom a hangod, fiam! - és azzal elkapja a fülét, majd felfelé kezdi húzni, pár másodperc múlva, pedig a cipője már pár centire a padló hegyett van, fülei pedig vörösek apa szorításától. A fájdalomtól könnyezni kezd és becsukja a szemeit.
- J-jó terv. - hazudja nyöszörögve Niall. - Sőt zseniális. - egészíti ki magát. Apa mosolyogva bólint majd egy csapásra elengedi a fiút és ellöki magától, aki ezt követően a padlóra zuhan és a fülét simogassa. Csoda, hogy nem süketült meg.
- Esetleg valakinek van még valamilyen gondja a ma esti szórakozással? - fordul felénk, és ez az a pillanat mikor én, Louis, Liam és Harry egszerre kezdjük el csóválni a fejünket. Mégis milyen gondunk volna? Nincs gond. Imádunk ékszerboltokba betörni. - Remek! Akkor mindenki a helyére - bök az ajtó felé a fiúk pedig libasorban kezdenek kivonulni az ajtón én pedig szorosan a nyomukban vagyok. Nagyon nincs kedvem ma kettesben maradni az apámmal. - Mindenki, kivéve Téged kiscsibém. - nyúl a karom után és húz vissza, majd becsapja az ajtót a fiúk után és hirtelen kettesben maradunk...

2015. november 28., szombat

|| Chapter 2 : - Morcos ||

Íme a második fejezet, ami hát eléggé kis unalmas xD valahogy nekem mindig nehezen megy beindítani a történetet, és időm sincs íni :D ezt a fejezetet úgy olvassátok, hogy hajnali 3- kor fejeztem be, ugyanis éjfélkor jutott az eszembe, hogy szombat van, nekem pedig van egy blogom ahova szombatonként kerülnek fel a részek XD szóval szerintem ez a hajnali írás is ok arra, hogy ilyen furcsa lett a fejezet. De hosszú idő után újra Harryt és Niallt is a köreinkbe köszönhetjük ( érts. az előző történetembe, nem nagyon szerepeltek :c) szóval komizzatok Narrynek :D






Mindig is az a fajta ember voltam, aki egy percnél tovább képtelen volt a fenekén maradni. Engem soha nem érdekelt az ha valami fontos dolognak a közepén voltam, akkor is képes voltam felugorni és elvonulni. Ugyan így volt ez az utazással is. Reggel még Los Angelesben voltam, hajnalban pedig már Ibizán buliztam. Megállíthatatlan voltam és vagyok. Hosszú távú kapcsolatok? Minek, úgysem működnek, meg aztán a pasik nem is bírják azt a tempót amit én élek. Nehéz velem egy lépést tartani, és sokan mikor rendesen kiismernek inkább úgy döntenek, hogy már rögtön az elején kiszállnak és engendnek tovább sodródni az árral. Megváltoztathatnám az életemet, de nem akarom. Időzónák, kontinensek, időjárás, ismeretlen városok az én utamat nem állják.
Mégis vannak olyan időszakaim mikor kifáradok és örülök neki, ha más csinálja meg helyettem a dolgokat. Így volt ez a mai nappal is.
Megkéseltem egy szegény srácot, akinek az arcát azóta sem tudom kiverni a fejemből mivel annyira csalódott volt. Alexander tényleg szeretett, de sajnos az én életem felett áll valaki, akitől függök. Azonban hiába nem én vagyok a terv kialakítója, mégis én vagyok az akinek menekülnie kell. Egyik percben az utakat szeltem egy motorral, a következő percben pedig már a magángépen ültem, majd elfelejthettem azt, hogy az éjjel a saját ágyamban alszom. Boston megint egy másik időzóna volt, ami annyit tett a számomra, hogy fél óra után bealudtam. De még mielőtt teljesen elnyomott volna az álom, direkt küldtem a tesóimnak egy üzenetet, hogy el ne felejtsenek kijönni elém a reptérre.
És mi történt mikor leszálltam a gépről? Pontosan az amire gondoltok. Senki nem jött ki elém a reptérre.
Körülbelül negyed órája állok a repülőtér csarnokában a bőröndjeimmel, halál kómás fejjel, álmosan és várok arra, hogy valaki jöjjön már a segítségemre. Bassza meg, három utazótáska van nálam, amit a termináloktól magamnak kellett kihúznom. Szerintem megengedhetetem magamnak azt, hogy valaki mással vitessem a cuccaimat.
Idegesen nyúlok a farmerom hátsó zsebébe, hogy tudjam elő halászni a telefonomat, majd a legelső nevet rögtön tárcsázom. Időbe telik, mire végre felveszi. - Drága egyetlen kisöcsém, elmondanád Nekem, hogy hol a picsában vagytok? - hallom ahogy Harry szuszog a telefon túloldalán, de valahogy válaszolni nem mer. Kikészít mikor ezt csinálja. - Hallom, hogy szuszogsz, szóval válaszolj, mert különben ha találkozok veled, lenyeletem veled a telefonodat!
- Talán, lehetséges az, hogy elfeledkeztünk rólad - próbál úgy tenni mintha rossz lenne a vonal. Régi ócska trükk. Ezt úgysem ússzák meg szárazon. - De pánikra semmi ok, üzenetben elküldöm a stadion címét és máris itt lehetsz velünk. - üzenetben elküldi a stadion címét? Felfogja azt, hogy Bostonba vagyunk? Bostonba, ahol még életemben nem jártam?
- Szerinted mi vagyok én? Valami kibaszott google térkép, amibe ha beletáplálod a címet rögtön oda talál? Vagy tán egy GPS? - szerintem Harry örül neki, hogy ez a beszélgetés nem személyesen zajlik, mert a göndör fürtjeibe most szívesen bele markolnék és addig tépném míg egy csomó hajszálától meg nem szabadulna.
- Háromnyed óra múlva kezdődik a koncert. Nem léphetünk most csak úgy le és mehetünk a reptérre. Széttépnének minket. - utal itt az őrült rajongóikra akik az összes lépésüket figyelik. Szép, hogy a saját életüket előrébb helyezik mint a testvérükét. Ez van, én nem tartozok az úgynevezett bandába. Apánk szerint a fiúk jobban tűrik az efféle feladatokat mint a lányok. Meg sem kérdezte, hogy esetleg nem e akarok csatlakozni közéjük. Mégis minek? Sokkal jobban élvezem a szabad életemet mint azt, hogy egy menő bandában énekeljek meg játszam az eszem. Ki álmodna ilyen életről? Mindenki.
- Mi van a biztonsági őrökkel? Szabadságra mentek vagy mi? - nem hiszem el, hogy ez a beszélgetés megtörténik. - Harry, két hónapos cuccok vannak velem, ne akard azt, hogy ezt mind magam vigyem el egészen a stadionig, amit nem is tudok, hogy hol van, ugyanis Boston nem egy tanya ahol egy utca van.
- Minek vittél magaddal annyi cuccot, ha egyedül nem bírod el? - logikus, de nem én pakoltam be. Az összes cucc új volt mikor megkaptam és már be voltak pakolva a bőröndjeimbe. - Amúgy meg a cím már ott pihen a telódban. Apa kezd ideges lenni, úgyhogy a helyedben sietnék. - és mielőtt bármit tudnék szólni, megszakítja a vonalt. Csodás. Már csak egy ideges apa hiányzik a boldogságomból. Ez a nap ennél már rosszabb nem lehet.
Telefonomat vissza csúsztatom a zsebembe, majd tanácstalanul leülök a bőröndömre és várok míg egy taxi megáll előttem. Azonban a taxi hiába áll meg, ha a söfőrje akkora bunkó, hogy eszében sincs kiszállni a volán mögül, hogy segítsen berakni a cuccaimat. Magamnak kell az összes rohadt bőröndömet bepakolnom, majd kiffuladva mászok be hátra, és jut eszembe, hogy a telefonomba van a cím. A hátsó zsebembe. Idegesen halászom elő újra, és nyomom a sofőr orra alá, hogy tudja elolvasni a kijelzőn lévő címet.
Fél óra. Ennyi kell mire a stadionhoz érek. Kérdezzétek meg, hogy mit láttam Bostonból miközben az autóban ültem és elméletileg a várost kellett volna néznem. A válaszom a kérdésetekre az, hogy semmit! Amint bele ültem a taxiba és elindultunk, miközben én az ablaknak döntöttem a fejem, szó szerint elaludtam. Így semmit nem láttam és nem is nagyon izgat. Az álmasság miatt pedig kikészültem. Szó szerint a sofőr orra alá nyomtam a pénzét, majd mikor elhajtott fejemre csúsztattam a kalapom meg a fekete napszemüvegemet és a bőröndjeim társaságában álltam valahol a stadion mellett illettve mögött. Fogalmam sincs, hogy az épületnek melyik az eleje vagy a hátulja. Mindenhol kordonok álltak, tömeggel akik mindenáron be szerettek volna jutni. Úgy ahogy én is. Mi a különbség köztem és a többi ember között? Az, hogy én mindig azon az úgynevezett vip listán vagyok. Mindig minden körülmény között beengednek, ugyanis a biztonsági őrök tudtára van adva, hogy én egy díszvendég vagyok.
Viszon eddig még soha sem érkeztem bevetés után. Bőröndökkel. Hát azt hiszem ezek a cuccok szépen itt maradnak. Úgysem az én tulajdonom, hanem Grace Kingé. Grace King pedig nem létezik többé, szóval a bőröndök sem kellenek senkinek.
Így aztán gondolkodás nélkül hagyom sorsukra a cuccaimat, majd indulok meg a stadion felé és szemmel a VIP nevezetű bejáratot keresem. Természetesen a legeldugottabb hely, ahol a legkevesebb ember sorakozik. Értsd, csak azok várnak ott, akik vagy nyerték a jegyülket, vagy pedig valakiknek a hozzátartozóik. Szokás szerint két mogorva, biztonsági őr állja az utamat, ám mikor átsuhannék közöttük az egyikük visszahúz a karomnál fogva. Eddig ilyen még nem történt.
- Név? - kérdezi aki a kezemet szorítja felvont szemöldökkel.
- He? - gyűlölöm, hogy mindig rejtőzködnöm kell, csak azért mert én nem vagyok a bandában. Persze nagy dolog lenne, ha felvállalnák az, hogy a testvérük vagyok. - Én vagyok az! - rántom le a szememről a szemüveget. Vannak emberek akik sejtik már, hogy valami közöm van a fiúkhoz, ugyanis elég sokat mutatkozok mellettük. Egyszer még Louis-val össze is hoztak a médiában, miután az egyik lesifotós lekapta azt, ahogy a bátyám rácsapott a fenekemre. A média és az ostoba emberek szerint, az egy erotikus megnyilvánulás volt.
- Ki az az, én? - enged egy kicsit a kezem szorításából. Ezt nem hiszem el. Muszáj a show előtt találkoznom a fiúkkal vagy apával. Ha nem érek be időbe, kinyír.
- Hát O. - válaszolom. O. Legalább ez már majdnem hasonlít a nevemre.
- O. - dünnyög a biztonsági őr és átkukucskál a mellette lévő férfi papírjába, és hirtelen mind a ketten a listát nézik. - Nem vagy a listán.
- Hogy mi? - sápadok le. Én mindig a listán vagyok. - Tuti, hogy ott vagyok.
- Nem, nem vagy.
- Kit érdekel egy hülye lista? Imádnak engem és ezért be fognak engedni. - mosolyodom el bájosan és próbálom kihúzni a kezem a szorításukból.
- Utáljuk a kislányokat.
- Nem vagyok kislány. - morgom a fogaim alatt. Gőzük sincs, hogy kivel kezdtek ki. - Ne akarják, hogy bevaduljak. - kezdek el vicsorogni és futásra készen állok. Ám a biztonsági őrök megsejtik, hogy mire készülök, ugyanis alig pár másodperc múlva a földön kötök ki és a seggemet simogatom. Mi a tanulság? Soha ne kezdjünk ki, két gorillához hasonlító emberrel, és , hogy a testvéreink seggét rúgjuk szét mikor újra összefutunk velük. Nem, inkább heréljük ki őket, az a tökéletes megoldás.
Seggem símogatva, kezdek el sétálni és töprengeni. Valahogy be kell jutnom. Mintha valaki meghallotta volna az égből, hogy segítségre van szükségem, mikor a telefonom rezegni kezd a zsebembe. Kihúzom és elszörnyedem mikor meglátom, hogy a telefon kijelzője totál kár lett. Biztos ahogy a földre löktek, úgy pont a telefonomra ültem rá és kapta a teljes ütést. Csodás.
- Hol a francban vagy? - Niall idegesen von kérdőre a vonal túloldalán. Még Ő a mérges? Ezt nem kellett volna.
- Hol a francban vagyok? Ezt komolyan megkérdezted? - emlékesztek mikor arról beszéltem, hogy milyen morcos vagyok mikor nem vagyok kialudva? Nos a morcos énem most készül kitörni belőlem, Niall pedig szívni fogja minden végett. Bocsi. - A stadion szélén állok mint valami sarki kurva, ugyanis Ti balfaszok tökéletesen elintéztétek azt, hogyne engedjenek be. Szóval vigyél be engem valahogy hozzátok, mert ha nem én esküszöm, hogy pár rajongó véletlenül megtudja, hogy történetesen téget nem Horannek hívnak hanem Scott-nak. - nem viccelek. Pár ember elég közel sétál hozzám. Csak annyit kell mondanom, hogy a koncert amire készülnek, egy nagy hazugság, megjátszás és színlelés. Ha velem ki tudnak baszni, akkor én miért ne árthatnák legalább egyszer nekik? Mindig én vagyok az aki rendszerint kapok apától, ugyanis ezek négyen bajba kevernek. Most is miattuk fogok kapni.
- Fogd be! A végén még meghallja valaki. - hangja suttogóra vált. Persze, én mindig fogjam be.
- És akkor mi lesz Niall? Hmm? Véget ér a a banda csodás kettős élete és...
- Oli, kimegyek érted - szakít félbe. Ez az. Tudtam, hogyha megfenyegetem akkor úgy ugrik ahogy én akarom. Ismerem a természetüket. - Így megfelel?
- Siess, oké? Már majdnem ide fagytam, álmos vagyok, véres a zoknim és...
- Ne siránkozz már az Istenit. Épp megöletni készülök magamat. Tudod mi lesz ha meglátnak a rajongók a standion mellett? Élve széttépnek. - ma már másodjára szakít félbe. Ezt most miért telefonon keresztül kell megbeszélnünk?
- Én pedig kukoricával a kezembe fogom mindezt végignézni, majd a temetéseden kapsz egy búcsúbeszédet Tőlem amiben köszönetet mondok azért, hogy engem mentettél meg a jéggé fagyástól. - vigyorodom el jóízűen.
- Utállak amiért ilyen nyomorultul idegesítő vagy. - hallom ahogy mosolyog. - Meg ne merj szólalni! Maradj ott ahol vagy, pár perc és kimegyek érted, de ha azt mondom, hogy futunk, akkor futsz és takarod az arcod. Nem akarom azt, hogy Te légy az új csajom. És azt sem akarom, hogy makacskodj mint ami a szokásod. Most az én irányításom szerint csináljuk végig. Menni fog ez így Oli? - ezt a hat mondatot szinte egy szusz alatt mondta el. Lassan rosszabb lesz mint Liam. Pedig az Ő hadarását senki nem tudja utánozni.
Válaszadás képpen csak megszakítom a vonalat és várom, hogy az én kis szőke hercegem megjelenjen és bevigyen a stadionba.

2015. november 22., vasárnap

|| Chapter 1 : - Vagyon ||

Szóóóóóóóóóval...meg is jöttem :P igen, tudom mit ígértem, de abból a vámpíros történetből még most semmi nem lesz. Viszont mivel úgy vettem észre, hogy tetszik az ilyen bűnözős történet gondoltam írhatnék még ilyet. a lényeg az, hogy ebben a történetben lesz elégg sok, hogy is mondjam...gusztustalan dolog ami miatt már most tudom, hogy totál normáltalannak fogtok hinni ( aki az előző történetemben gyűlölte a Lilo-s jelenetek az jobb, ha ebbe a történetembe bele sem kezd) igen, sok mindent tervezek, amik eléggé érdekesek lesznek. mégsem lesz annyira sötét hangvételű mint az előző törim volt :D A fiúk testvérek lesznek :D sőt kaptak egy lánytesót is :P az előzetes elég sok mindent elárul. Ha tetszett komizzatok és akkor jövő héten érkezik a kövi ;) 










- Alexander biztosan jól meggondoltad, hogy alá írod azt a papírt? - Mrs. Darwin a fia vállára teszi a kezét miközben megszorítja és pislogás nélkül nézi a jelenetet. Ha a szemeivel igézni tudna akkor Alexander már rég meggondolta volna magát, és nem írná alá a papírokat. De a nő nem jósnő és még csak nem is boszorka, - kinézetre és természetileg hasonlít egy boszira, de sajnos képessége nincs meg hozzá. - Ha megteszed utána Grace hivatalosan is a vagyonod részese lesz. Akár mikor elveheti Tőled, Te pedig semmit nem fogsz tudni ellene mit tenni. - a helységben megfagy a levegő. Alexander erőssebben szorítja a tollat tekintetét pedig le sem veszi az előtte lévő fehér papírról. Apróval szedett betűk az alján pedig ott van két csík. Az egyik csíkon már ott szerepel egy bizonyos Grace King nevezetű aláírás ami beleegyezik abba, hogy igenis az élete hátralévő részét Alexander Darwinnal akarja letölteni és mellette lesz mindig ha szükség van. Az aláírás csak akkor lép érvénybe ha a Darwin fiú is aláírja.
De mi van akkora ha ez a papír soha nem fog érvénybe lépni? Hiába a hivatalos aláírások és ígérések, ha közben az egyik fél nem is az akinek mondja magát. Ha az egyik fél egy hazug, aki megalkotott egy személyiséget csak azért, hogy megszerezze Alexander Darwin vagyonát, majd utána lelép és éli tovább az életét. Aki a lelépés előtt megöli a fiú, csak azért, hogy semmi nyom ne maradjon és a vagyonhoz senki más ne tudjon hozzáférni.
- Ha Grace magának akarná az egész vagyont, ahhoz először Alexandernek meg kellene hallnia - száll be a beszélgetésbe a jogász is, aki a papírokat megfogalmazta. Mrs. Darwin felsikolt és szinte már felhúzza fiát a székből. Ezzel már sajnos elkésett, ugyanis a szobában tényleg lapul egy gyilkos, akinek cipőjébe csúsztatva ott lapul egy éles kés, ami pár óra múlva Mrs. Darwin szeme fényének a szívébe fog landulni, de a gyilkost senki nem fogja megtalálni ugyanis Grace King addigra már megint más bőrébe fog bújni. - Grace, reméljük nem vagy gyilkos és nem ezért szeretted volna annyira gyorsan véghez vinni ezt a dolgot. - Grace?  A helységben található összes szempár rám szegeződik én pedig majdnem megkérdem, hogy most kihez is beszélnek.
Grace.
Az én vagyok! Két hónapja folyamatosan így hívnak, de számomra még mindig furcsa. Soha nem szokom meg az állneveimet. Mégis minek? Mikorra megszoknám addigra az akciónak úgyis vége, és megint új személyiséget kell kitalálnom.
Bájosan elmosolyodom és a székembe előrébb csúszok, hogy tudjam megfogni Alexander asztalon pihenő kezeiet. A toll még mindig az ujjai között pihen. Megfogom és gyengéden vissza húzom a papírokhoz majd megsimogatom. Igazán álírhatná már mert így is késésben vagyok. Szívesebben ölök meg valakit mint, hogy elkéssek a családi buliból.
- Szeretem Alexandert! - jelentem ki érzékien és mélyen az állítólagos jövendőbeli anyósom fekete szemei közé nézek. A nőnek nem kell tettetnie, hogy utál. Két hónap alatt naponta többször is a fejemhez vágta, hogy csakis Alexander vagyona miatt vagyok a fiával. És mennyire igaza volt. Megvédhette volna a fiát, ám mégsem tette mert nem hitt teljesen önmagában. Elfogadott, pedig hiba volt. - Ezt annyira nehéz elhinni? - kérdezem értetlenül. Ha Alexander lenne az egyetlen fiú a Földön akkor sem kellene. Anyuci pici fia, és ezt nem is szégyenli.  - Mondja csak drága anyuka, maga még soha nem volt szerelmes? - Grace stílusa teljesen a valós énem ellentétje. Grace az a fajta lány aki nem fél kimutatni a szeretetét. Aki minden órában elmondja szíve választottjának, hogy mennyire szereti. Aki a kapcsolatuk kezdetén már rögtön az esküvőt, meg a jövendőbeli gyerekek nevét tervezgette. Alexander pedig pontosan ilyen lányra is vágyott. De hiába a betanult Grace szerep, ha mikor nem voltam teljesen észnél előtört belőlem a valós énem. Az - az énem, akinek a száját lehetetlneség befogni. Aki úgy káromkodik, hogy szinte már az lenne furcsa ha nem tenné. Aki saját magáról nem tudja eldönteni, hogy fiú e vagy lány.
Alexander elérzékenyülve bámul, majd aprón bólint és az anyja felé fordul. - Hallottad Őt mama. Szeret engem és én is szeretem Őt. Igenis alá írom ezeket a papírokat, és akkor hivatalosan is összetartozunk. Soha senki nem fog tudni szétválasztani minket. - és a Grace King aláírás mellé csatlakozik egy Alexander Darwin is, vagyis hivatalosan is én is hozzáférhetek a vagyonához.

- Minden annyira gyorsan történik. Szerinted nem? - Alexander a késő esti séták rajongója. Nincs olyan este mikor nem kellene kijönnöm vele és végig sétálnom a szokványos úton. A Darwin birtok California határán található volt, így csak egy út választotta el a helyet az óceántól. Azonban az óceán tabu volt mindenki számára, ugyanis Alexander egészen kicsi korában megszökött és az óceánban találták meg fulldokolva. - Két hónapja találkoztunk csak először, most pedig már Te is a család része vagy. - család? Annak a tagja lennék ha a saját nevemet használnám. Azonban ha valaki jobban elkezdene kutakodni Grace King utána rájönne arra, hogy ilyen nevezetű lány nem létezik. Ezért a kapcsolatunkból semmi nem igaz, és ez így van rendjén. - Emlékszel a találkozásunkra? - szorítja meg a kezem, majd átcsapja a vállamon a kezét és úgy húz közelebb magához, hogy végül tudjon egy puszit nyomni a homlokomra.
- Hát persze, Édes. - duruzsolom kedvesen. Még a találkozásunk is megjátszott volt. Mégis Alexander azóta szuperhősnek képzeli magát, csak azért mert neki akkor úgy esett le mintha engem megmentett volna. Igazából inkább önmagát sodorta veszélybe. Azonban arra nem volt esélye, hogy ne fusson belém. Az egész találkozás meg volt szervezve úgy, hogy Ő mindenhogy találkozzon velem.
- Ha akkor nem futottam volna pont arra fele, akkor az a mocsok megerőszakolt volna. - magamban a mocsok megnevezésen jót mosolygok. Az a állítólag mocsok a kisöcsém volt Harry. Szóval elég durva lett volna ha tényleg megakarta volna erőszakolni a nővérét. Viszont a kívülállóknak tényleg úgy tűnhetett mint aki bántani akar. Lényegében csak egy fának nyomott , - amiért otthon rendesen kapott is tőlem, mivel túl fájdalmasan csinálta. És akkor jött Alexander. Én sikoltottam, Ő meghallotta és szépen ráugrott Harry hátára akinek különös mód eszében sem volt védekezni. Nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy tudja megállni azt, hogy ne vesse rá magát Alexanderre. Az biztos, ha nem a terv része lett volna, hogy engedje magát megverni, akkor Harry még a szart is kiverte volna Alexanderből. De nem tehette így tűrnie kellett, hogy egy gazdag úri gyerek megverje. Emlékszem hetekig piszkáltuk ezzel a többiekkel, Harryt pedig majd szétvetette az ideg ez miatt.
A lényeg az, hogy  a terv bevállt. Alexander megvédett majd ezután elhívott fagyizni. Rögtön megkedveltettem magam vele és telefon számot cseréltünk, végül pedig randizni hívott és összejöttünk. Pont úgy alakult minden ahogy mi szerettük volna, Alexander pedig észre sem vette, hogy áldozat lett.
- De Te ott voltál és megmentettél. - a lökött öcsémtől, aki azóta sem tudta kiheverni azt, hogy megverték.
- Életem legjobb döntése volt akkor, hogy segítettem. - és még jobban magához húz.
- És egyben a legrosszabb is. -suttogom, de hirtelen enged a szorításomból. Talán nem kellett volna ilyen hangosan kimondanom.
- Tessék? - kérdez vissza és az arcomat fürkészi. Sötét, jóval a birtokon túl vagyunk. Senki nem jár már erre fele. A papírok hivatalosak. A család tagja vagyok, ha valami történik Alexanderrel a része az enyém lesz. És fog vele történni vele valami. A kés még mindig a cipőmbe pihen, csak ki kell onnan húznom és a szívébe kell szúrnom. Utána el kell tűnnöm innen és vissza kell térnem Amerikába a pénzzel együtt. Valakinek ígyis meg kell halnia. Ha nem én teszem meg vele, akkor velem teszik meg csak azért mert elvéreztem. Hiába sajnálom Alexandert, én csak a rám szabott munkámat végzem.
- Nem Gracenek hívnak - úgy érzem, hogy mielőtt megteszem vele a végzetes dolgot legalább elmondom neki az igazat. Legalább tisztázzam már vele a dolgokat mielőtt végzek vele. Ennyit megérdemel. - És még csak nem is vagyok árva - Grace életrajza szerint nem volt családja, a szülei sorsára hagyták. - Négy fiútesóm van. Két időssebb, két fiatalabb. Ha megismernéd őket állandóan basztatnának mivel utálják a cicafiúkat vagyis olyanokat mint Te. Az apám pedig, nos Ő az aki a csapatvezető, és aki miatt most meg kell tennem ezt amit. De hidd el, nem szívesen teszem meg, ugyanis imádnivaló vagy. - lehajolok és a cipőm oldalához nyúlok, majd felhúzom a nadrágomat és egy ügyes mozdulattal kihúzom az aprócska kést. Aprócska viszont éles. Elég csak egy picit is hozzá érni, rögtön vág mint az állat.
- Grace...- nyöszörög Alexander. Ostoba egy név. Nem is értem, hogy egyezhettem bele pont ebbe, hogy így hivjanak. Talán a méregtől szabadul el a kezem, majd szúrom a kést egyenesen a fiú szívébe. A kés éle félig belé hatol a húsba és pár pillanat múlva a lila ing vérrel lesz átáztatva.
- Oli baszod. Oli Scott, oké? Ez a nevem. - kezeimről lehúzom a fehér kesztyűket, majd a földön szétterült holt fiúra dobom Őket és egy kecses mozdulattal megfordulok, majd rohanni kezdek.
Rohanok egészen be az erdőbe, ahol a motrom vár amivel kihajtok a repülőtérrel, ott felszállok a számomra előkészített magángépre és meg sem állok New Yorkig. New York az igazi hazám, ahol önmagam lehetek.
Háromnegyed óra mikor már a gépen ülök és a felszálláshoz készülődök, mikor megszólal a telefonom.
- New York? Rossz irány kiscsibém, ma Bostonba lépünk fel. Két órád van, hogy ide gyere, addig a fiúk felmérik a terepet a stadionba. - és azzal kinyomja a telefont.
Boston? Ez most komoly? Pedig azt hittem ma este végre már a saját ágyamba aludhatok. De nem, ma este megint az egyik turnébuszban kell nyomorognom miközben valamelyik fiú büdös lábát fogom szagolni. Előtte pedig ismételten megsüketülök a sok ordítozó lány miatt, akik azt hiszik, hogy a tesóim tényleg olyan angyalok mint ahogy mutatják magukat.

2015. november 5., csütörtök

Epilógus

Néha napján már én kezdem hülyén érezni magam, mikor a megszokott módon leülök Perrie kórházi ágyának a szélére és kezdek hozzá beszélni. Egy éve már, hogy kómában van és semmi nem történt. Az állapota ugyan olyan mint ezelőtt pár hónapja volt. Nem szabadna elveszítenem a reményt, mert nem szabadna. De az utóbbi időben már valahogy kezdek bele törődni abba, hogy mi soha többé nem leszünk már együtt. Rég fel kellett volna ébrednie! Miért nem ébred fel akkor? Az orvosok miért nem tudnak segíteni rajta valahogy? Vajon tényleg az a sors van a számunkra megírva amit Louis mondott mielőtt meghúszta volna a ravaszt? Mi soha nem lehetünk együtt boldogok? Ha ez igaz akkor mit csinálok még mindig itt? Miért nem hagytam már el New Yorkot és költöztem vissza Angliába a szüleimhez. Az lenne a legjobb, akkor legalább képes lennék elengedni Perriet is.
Ez hülyeség.
Perriet soha nem fogom tudni elengedni. Egyrészt azért nem mert elérte azt, hogy belé szeressek. Másrészt pedig azért nem mert van még egy dolog ami hozzá köt. Mégpedig Ruthy a kislánya. Akár mikor ránézek az alig kilenc éves csajra, rögtön Perrie jut eszembe. Így ha vissza költöznék Angliába, Perrie lelke ott is velem volna, ugyanis a szavamat betarottam és magamhoz vettem Ruthyt. Egész jól megvagyunk így kettesben. A gond az, hogy kellemetlenül érzi magát. Semmi köze nincs hozzám mégis velem él. Ráadásul anyukára lenne szüksége aki soha nem volt mellette. Utalt már arra, hogy becsajozhatnék. Őszintén én is gondoltám rá, de aztán rögtön meg is gondoltam magam. Egyik lány sem tudna olyan élményeket okozni mint Perrie. Perrie az összes elvárásomat teljesítette, míg más lány biztos, hogy nem kötözne ki, majd erőszakolna meg. Nem, nekem Perrie kell és ha Ő nem lehet az enyém akkor más nem kell.

- Mr. Payne nem gondolt még arra, hogy talán Miss. Edwardsnak jobb lenne ha végleg elaludna? - Perrie kezelő orvosával naponta beszélek. És mostanában állandóan azzal jön, hogy talán már nincs remény. Tudom mire céloz. Arra, hogy adnak be neki valamit amivel megölik, ugyanis nincs remény arra, hogy felébred. A mellettem ülő Ruthy megszorítja a kezem félelmében, aminek következtében úgy nézek az orvosra mint egy gyilkosra. Az orvosoknak nem az a dolguk, hogy életeket mentsenek? - Nézze, egy év hosszú ídő és ezalatt az idő alatt jelét sem mutatta annak, hogy valaha fel fog ébredni. Talán ideje lenne szembe nézni a dolgokkal és bele törődni.
- Legalább ne a kislány előtt közölje már azt, hogy megakarják ölni az anyját! - csattanok fel idegesen. Az orvos bűnbánatnak jelét sem mutatja. Tényleg meg akarják tennie. Örökre elakarják altatni. - Inkább reményt kellene adnia.
- Uram, egy éve mást sem teszek. De amit látja...
- Nincs valami orvosság ami felébreszti, vagy valami? - túrok a hajamba majd felállok és elkezdek járkálni a szobába. Ezt nem fogom megengedni. Reménytelenül csóválom a fejem és kétségbeesetten a fejét csóváló orvasra nézek. -  Tenniük kell valamit az istenit!
- Sajnálom. - sajnálom? Legalább valami együttérzést mutathatna, de még azt sem. Csak kisétál a szobából és magunkra hagy.
- Liam? - csak akkor állok meg a járkálással mikor Ruthy szólít meg. Felé fordulok és próbálok úgy csinálni mint akinek semmi baja. Előtte mindig azt mutatom, hogy semmi bajom. - Ha tényleg nem fog soha felébredni, utána is kelleni fogok neked? - majdnem elsírja magát. Gyorsan előtte termek, majd szorosan a derekamhoz húzom és elkezdem a hátát simogatni.
- Hát persze. - ígérem meg neki és nyomok egy puszit a haja közé. - Most azonban menj és várj meg az autónál, okés? - mosolyodom el kedvesen, Ruthy pedig bólint majd teljesíti a kérésemet és magamra hagy.
Örülök neki mikor újra Perrie ágyán ülök és ujjaimmal törékeny arcát símogatom. Fölé hajolok, és úgy kezdek el suttogni hozzá. - Alig várom már, hogy felébredj és elmondhassam, hogy mennyire szeretlek. A Te szavaiddal élve, ez a kiabaszott szerelem. Tudod hangosan akarom a szemedbe mondani, hogy mennyire kibaszottul szeretlek. Szerinted valamikor meg fog történni? Valaha megmutathatom, hogy milyen szerelmesnek lenni? Szeretkezhetek veled? Megcsókolhatlak? Lehozhatom a csillagokat is az égről neked? - egy könnycsepp gördül le az arcomról és az arcán landol. Lágy puszikat nyomok a szájára, majd elhajolok, ugyanis tudom, hogy ideje mennem.
A kezét még mindig szorítom, és akkor szemei kinyílnak, majd a tengerkék szemei találkoznak az enyémekkel miközben arcán széles mosoly terül szét és megszorítja a kezem.

ÉÉÉÉÉÉS VÉÉÉÉÉGE :D Tuti, hogy most nagyon utáltok amiért így hagytam abba, de hát ez van ezt kell szeretni. Gondolom egy csomó kérdés van a fejetekben, amikre soha nem fogtok választ kapni. Hogy miért? Mert a történetnek nincs folytatása és nem is tervezek neki írni. Lehetne írni, de nem ugyanis az már csak vontatott maszlag lenne. Talán egyszer lesz a múltról vagyis Harry és Louis kapcsolatáról,,,tudjátok ilyen megemlékezés Louisnak ( igen, a történetben tényleg meghalt csak ezt nem szerettem volna bele írni mivel nem akartam lezárt dolgokat hagyni, így sokkal jobb lett, hogy mindenki töprengett azon, hogy vajon tényleg él e vagy sem. ) Terveztem volna bele írni több Liam és Louis jelenetet is...az eredeti ötlet az volt, hogy Perrie összejön Harryvel csak azért, hogy fájdalmat okozzon Louisnak, aki erre még jobban magába szédítette volna Liamet. De mivel a komijaitokból az jött le, hogy nem szeretitek a meleg történeteket így hagytam a francba ... majd legközelebb ;) 
Komik...nos voltak részek mikor 17 komi is összejött, majd kiderült, hogy abból 6 volt rendes olvasó a többi pedig egy Névtelen kis emberke volt aki percenként küldte el azt, hogy kövit akar és eléggé kihúzta a gyufát.  Szóval nem vagyok hülye, de inkább ilyet ne csináljatok, ugyanis eléggé gáz, hogy most miután leállítottam megint maradtatok heten...



2015. november 4., szerda

| Part 29 : - Kislány |

Heyyy!!! Utolsó rész,,,vagyis holnap már csak egy epilógus van hátra...hát nem tudom, kinek, hogy tetszik ez a végkifeljlet..én megpróbáltam a lehető legtöbbet magamból kihozni és szerintem sikerült :3 gondoltatok ilyesmi dolgokra???? remélem nem :P komizniii



| LIAM | 

- Mr. Payne, gondolom most, hogy maga átmenetileg a klub vezetője, önnek kell szólnom arról, hogy egy hölgy, Miss. Edwardst keresi. - baszki, de furcsán hangzik ilyen hivatalosan a nevem. Hónapok óta én vezetem Perrie klubbját, de még mindig nem szoktam meg, hogy én vagyok itt a főnök. Talán ideje lenne már végre hozzá szoknom ugyanis kitudja, hogy milyen hosszú ideig leszek itt még én a főnök.
Tudom mi érdekel mindenkit most. Perrie és az, hogy mi van vele. Szerencsére a golyó nem talált el semmilyen fontos szervét a mentősök pedig idejében kiértek így megakadályozták azt, hogy elvérezzen. Rögtön kórházba szállították a golyót pedig kivették a testéből. Ám hiába nem vérzett el, mégis sok vért veszített aminek köszönhetően kómába esett. Ennek lassan már fél éve. Fél éve fekszik egy kórházi ágyon, holt fehéren, miközben én minden egyes nap meglátogatom és könyörgöm neki, hogy térjen magához. Tudom, hogy hallja, úgy ahogy azt is tudom, hogy magához fog térni. Hisz szeret, még akkor is ha nem tudta kimondani. De majdnem kimondta, csak aztán jött Louis.
A srácot azóta a nap óta senki nem látta. Még a mentősök előtt lelépett és elmenekült. A klubban azt mondogatják, hogy Oroszországba ment Perrie apjához, de a férfi mikor megtudta, hogy a fiú mit tett rögtön megölte. Lehet igaz, ugyanis ha még élne vissza jött volna. De nem jött és nem is fog. Majdnem megölte Perriet aki elméletileg a húga volt. Ilyet egy épp eszű ember nem csinál. Mondjuk igazából nem is Perriet akarta megölni, hanem engem. Nem normális. Azért akart kinyírni mert én nekem nem kellett. Bocs, hogy nem vagyok meleg. Nem is értem, hogy fajulhatott idáig a dolog. Hisz a tudtára adtam, hogy semmit nem akarok Tőle. Harry aki Louis régi barátja volt, azt mondta, hogy Louis azért csinálta mindezt, mert fájt neki az, hogy Perrie mindig mindent megkap. Akár mi is az igazság én soha nem fogom megtudni. Nem kívánom a halálát. Remélem, hogy valahol boldogan él és szenved a lelkiismerete miatt. Azonban a szívem legmélyén tudom, hogy ez nem igaz. Nem él, és nem is boldog. Valahol egy hideg föld mélyén pihen, szétlőtt fejjel.
Marco akinek régen én dolgoztam, most nekem dolgozik. A főnöke vagyok, és ha valami történik a klubban az én dolgom az, hogy elintézzem. Bele értve Perrie ügyeivel is. Ezért most nekem kell foglalkoznom azzal a titokzatos hölgyel is, aki a kómában fekvő barátnőmet keresi.
Az irodát elhagyom, majd a viszonylag nyugodt pultot veszem irányba ahol meglátok egy öregebb nőt egy kislánnyal. Értetlenül pislogok, ugyanis egészen idáig azt hittem, hogy gyerekeket ide nem szabad beengedni. Mégis egy nagy mosolyt varázsolok az arcomra mikor oda érek és leülök az egyik szabad bárszékre majd úgy fordulok az asszony felé. A kislánnyal nem foglalkozom, még akkor sem ha pontosan ugyan olyan vakítóan kék szemei és szőke haja van mint Perrienek. Talán a rokona.
- Úgy hallottam, hogy Te vagy az egyetlen személy aki közeli viszonyba áll Perrie Edwardsal. - kezdi rögtön az asszony. Hamar híre ment, hogy Perrie elköteleződött valaki mellett. Eddig csakis Ő felelt a klubbért, szóval nagy dolognak számít, hogy most nekem ugyan olyan rangom van mint neki.
- A barátja vagyok - mondom gondolkodás nélkül. - De gondolom tudja, hogy Perriet baleset érte. - baleset. Minden kívülállónak ezt mondom. Az igazt mégsem mondhatom meg, hogy az állítólagos testvére meglőtte.
- Engem nem érdekel, hogy mi van vele - szakít félbe hevesen a nő. Hű, de kemény egy asszony. - A lányáról nem tudok többé gondoskodni. Ezért is kerestem meg most, de mondták, hogy kórházban van, ahova elmentem ott pedig azt mondták, hogy egy Liam Payne nevezetű személy az egyetlen aki napi szinten bejár hozzá. Gondolom maga az a híres nevezetes Liam Payne aki épp kúrogatja azt a cafkát. - nem tudom, hogy min lepődjek meg. Azon, hogy egy idegen nő azt mondja, hogy Perrienek van egy lánya aki már nem is kicsi. Vagy pedig azon, hogy egy hét éves forma gyerek előtt akinek az anyjáról szó van, azt mondja, hogy ki kúrogatja.
Na álljunk meg egy menetre. Perrienek gyereke van? Talán igaz, ugyanis mikor először megláttam  a nő mellett a lányt rögtön Perrie jutott eszembe. De ez a gyerek már nem kicsi. Mégis hol volt egészen idáig? És miért volt ennél a banyánál? Perrie miért nem beszélt róla soha sem? Mondjuk Perrie soha semmit nem mondott az életéről.
- Nem szégyenli magát, hogy így beszél a kislány állítólagos anyjáról? - azért na. Lehet nem hiszem el amit most itt mond, de akkor se beszéljen valaki ilyen hangnemben az én Perriemről. - Amúgyis miért higgyem el ezt most itt? Perrie említette volna nekem, hogy van egy lánya. - erősködöm. Dehogy mondta volna. - Miért van magánál a lánya?
- Az a nő más hangnemet nem érdemel meg Tőlem - válaszolja az asszony. - Aki tizennégy évesen öszefekszik egy érett férfival az az én szememben csak egy cafka. - így már érthető, hogy miért olyan nagy ez a kislány. Hisz tizennégy évesen szülték. Úr Isten, Perrie tizennégy évesen szült. Ki kellene lennem akadva. De, hogy őszinte legyek még csak meg sem tudok rajta lepődni. Perrie számomra már semmi újat nem tud mutatni. Hisz elrabolt és megerőszakolt, pont ezért nem tudok meglepődni azt, hogy tizennégy éves korában terhes lett.  Ez van. Nem fogom őt elítélni. Van egy lánya, oké. Mostohaapuka leszek vagy mi és kész. Egy gyerek nem fog közém és Perrie közé állni. - Szóba sem álltam volna soha azzal a nővel, csak történetesen az unokámról van szó. - miért a nagyanyjára bízta a gyereket? Hisz Perrie mindent meg tudott volna adni neki. Nem értem. - Most is csak azért jöttem ide, hogy közöljem vele, hogy többé nem tudom a gyereke sorsát viselni. - az eszem eldobom. Ez a nő úgy beszél szegény kislányról mintha egy tárgy lenne. Jézusom.
- És én most mit kezdjek ezzel a helyzettel? Mint mondtam Perrie kómában van. - szeretem Perriet mert szeretem. De arra nem vagyok felkészülve, hogy egy lányról gondoskodjak. Perrie lányáról. Meg kell még szoknom, hogy van egy nagy lánya a barátnőmnek. Elég kínos, hogy a kislány végig hallgatja ezt az egészet.
- Azt csinál amit csak akar. Én nekem elegem van. Ideje, hogy az anyja felelősséget vállaljon a sorsáért. - mielőtt bármit szólni tudnék, az asszony utoljára megöleli az unokáját majd sarkon fordul és büszkén kisétáll a klubból.
Megkövülten ülök a kislány mellett, aki csak leszegett fejjel bámulja a cipőjét. Nem akarom azt, hogy elítéljen. Hisz ha azt vesszük, mostantól az anyjával fog élni szóval velem is. Összekellene vele haverkodnom vagy valami. Soha nem volt még közöm gyerekekhez. Várom, hogy szólaljon meg, de nem teszi. Szerintem elijesztettem a bunkó megnyilvánulásommal. Remek.
- Hogy hívnak? - kérdezem és lenézek rá.
- Ruthy. - válaszolja, de nem néz rám.
- Szép neved van. - dícsérem meg mosolyogva. Perrie lányáról van szó, még szép, hogy tökéletes a neve. - Tudod nagyon hasonlítasz az anyukádra. - jegyzem meg csendesen. Erre aztán már felkapja a fejét és mikor a szemem közé néz, tényleg olyan érzés mintha Perrie nézne rám. Le sem tagadhatja, hogy Perrie az anyukája.
- Tényleg? - kérdezi csodálkozva Ruthy. Miért van olyan érzésem, hogy soha nem látta az anyukáját? - Te ismered az anyukámat? - ismerem e? Elég sok élményben volt részünk.
- Mondhatjuk úgy is, hogy mostantól én vagyok a pótpapád. - kacsintok rá vigyorogva. Ruthy elmosolyodik, amiből azt a következtetést vonom le, hogy bejövök neki. Lényegében nem is hazudtam. Ha Perrie felébred, akkor mindent onnan folytatunk ahol abba hagytuk, vagyis szépn szerelmet vall nekem újból.
Nem is kérdés, hogy mikor végzek a klubban, Ruthyval az utunk egyenesen a kórhába vezet. A kislány csodálkozva figyeli a csukott szemű anyját. Az ember azt hinné, hogy utálni fogja Őt, de Ruthy nem tesz egy rossz szót sem arra, hogy Perrie elhagyta Őt. Csak leül az ágya szélére és nézi az anyja arcát, én pedig csak figyelem a jelenetet. Perrienek van egy lánya. Élni fog velünk egy kislány akit én fogok felnevelni. A kőszívű Perrie aki utálja a gyerekeket.
- Mi lesz velem akkor ha soha nem ébred fel? - a kérdésére összerezzenek. Mi lesz vele? Nincs senkije pont úgy mint nekem. Egyedül van a nagyvilágban, csak történetesen Ő még gyerek. Árva. Senkire nem számíthat. Perrie az utolsó reménye aki most kómában fekszik és fogalma sincs róla, hogy a kislánya már csak rá számíthat.
Gondolkodás nélkül térdelek le elé, majd fogom meg a kezét és nézek a szemébe. - Rám akkor is számíthatsz, oké? Megígérem neked, hogy én melletted maradok, még akkor is ha most még nem ismerjük egymást annyira. - tudom milyen érzés az mikor a szüleid lemondanak rólad. Eléggé szar magadra maradni a világban. Senkinek nem kívánom azt az érzést.
- Már értem, hogy miért hagyta el apát - nem kerüli el a figyelmemet az, hogy nem szólítsa anyának Perriet. Érthető, hisz most látta csak először. - Te sokkal jobb fej vagy mint apa volt. - mondja kedvesen. Nem tudom, hogy ki az apja és nem is érdekel. Az sem érdekel, hogy Perrie szeretett egy másik férfit rajtam kívül akit aztán elhagyott. Mert elhagyta. Most már csak én vagyok az egyetlen férfi az életében.
Hlásan rámosolykod a kislányra aki nagy csodálkozásomra a nyakamba ugrik és megölel, én pedig vissza ölelem. Már csak Perrie kellene közénk...