2015. február 28., szombat

| Chapter Eighteen |

Hellóóóó! Így szombat kora reggel meghoztam a friss részt, ami ismét olyan kis nyugodt. Nos tudom, hogy a mostani fejezetekben nem történik semmi, de hát a való világban sem barátkozik össze két személy egy perc alatt ;) szóval ezek a részek inkább arról szólnak, hogy hogyan is alakul ki közöttük a barátság, de nyugi ezek után a fejezet után megint lesz egy más hangvételű :P nagyoooon szépen köszönöm a komikat, és remélem ehhez is írtok páran ♥




- Egészen véletlenül, nem áll a rendelkezésedre egy hajvasaló? - az ágyamon ülök és szokás szerint a hajammal játszadozom, már vagy olyan fél órája. Ez a művelet már a napi rutinommá vált. Nem azért fogok megőrülni mert Bennyt látom, hanem azért mert idegesít a hajam. Legszívesebben megfognék egy ollót és lenyírnám. Esküszöm szívesebben lennék kopasz, mint göndör.
Olyan ciki, hogy fiú létemre ilyen a hajam. Pedig állítólag cuki. Vagyis a családom és a nő nemű ismerőseim ezt állítják.
Azt sem tudom, hogy mikor göndörödtem így be. Tisztán emlékszem rá, hogy mikor kicsi voltam, egy szál göndör fürtöm sem volt. Normális fiús hajam volt, amit anya rendszerint lenyíratott. De aztán olyan pár éve mintha hirtelen kaptam volna egy új gént. A rövid hajam göndörödni kezdett, anya pedig nem volt hajlandó lenyíratni, mivel mindeni azt mondta, hogy milyen helyes pofim lett így.
 Ennél már csak az volt a szörnyűbb mikor a nagyim egyik barátnője közölte, hogy milyen kislányos arcom van. Kislányos! És ez még csak a kezdet volt, ugyanis volt tapasztalatom megérezni, hogy milyen az mikor lánynak hisznek. Anyával és Bennyvel egy bevásárló központban járkáltunk, mikor összefutottunk anya egyik régi osztálytársával. A nő pedig totál normálisan elkezd csevegni rólam, majd hirtelen közli : ' Nem is tudtam, hogy már van egy lányod is. ' Benny hetekig ezzel piszkált, sőt mindenkinek elmondta. Nagyon hülyén éreztem magam. Sőt a szívem mélyén nagyon is jól tudtam, hogy talán igaz is lehet.
Az arcom soha nem volt az a fiús fajta. A bőröm finom és puha, a szemeim olyanok mint a cuki kiskutyáké. Mindenre hasonlítok csak férfira nem. Könyörgöm tizenöt vagyok, de még mindig nem szőrösödöm! Az összes barátomnak már van pár szőre. Én még csak álmodni sem merek róla. Szerintem az én szőröm a fejemen nől és ezért van ilyen bozontos hajam.
Mert bozontos, ugyanis képtelen vagyok fésűvel kifésülni. Csak akkor tudom normálisan helyre hozni mikor megmosom és vizes. Senki nem tudja átérezni a helyzetemet. Életem legjobb döntése volt mikor tizennégy éves koromban úgy döntöttem, hogy lenyiratom. Na nem mintha anya örült volna neki, de miután az unokatestvérem Nora véletlenül bele nyomta a hajamba a rágógumiját, muszáj volt lenyiratkoznom. Utána pedig hagytam nőni, de csak annyira, hogy tudjam kivasalni. Elcsórtam anya rózsaszín hajvasalóját és mostanta már a legjobb barátok lettünk. El sem tudom képzelni a reggeleimet a hajvasalóm nélkül.
A Sors azonban úgy adta, hogy szétválaszt minket. Nincs hajvasaló, a göndör fürtjeim pedig újra vissza tértek, nagy bánatomra. Már tükörbe sem merek nézni, mivel tudom, hogy csak elájulnék magamtól.
Mira elfordítja a tekintetét az ablaktól, majd egy kissé furán néz rám, de felkacag. Most két lehetőség van. Vagy meg sem hallotta amit kérdeztem, ugyanis mikor a külvilágot nézi az ablakon keresztül, akkor minden más megszűnik a számára létezni. Vagy pedig azért kacagott, mert tetszik neki az ahogy a hajammal birkózom.
Én azomban türelmesen várok a válaszára. Fogalmam sincs, hogy ki szerint gyilkos ezköz egy hajvasaló. Helyesbítek, ki olyan ütődött már, hogy képes lenne magával végezni egy hajvasalóval. Maximum csak maradandó nyomot tudna hagyni vele a bőrén, de az életét nem tudná kiontani. Esetleg csak le tudná égetni a fülét, és talán a fájdalomba pusztulna bele. Szívesen elbeszélgetnék azzal a személlyel aki összeírta az elmegyógyintézet szabályzatát.
Itt minden rossz ami jó. Rossz az édesség. Rossz a hajvasaló. Rossz a kinti levegő. Rossz a telefon. Soroljam még?
- Minek kell neked egy hajvasaló? - a hajvasaló szót röhögve ejti ki.
Szóval nem rajtam nevetett hanem azon amit kértem. Fogadok, hogy közben maga elé képzelte azt ahogyan a hajamat vasalom. Lehet vicces látvány lehetek, de nem nagyon érdekel. Remélem Ő is azon emberek csoportját népesíti, akik azt hiszik, hogy csak a melegek vasalják a hajukat. Basszus ha egy férfi elmegy fodrászhoz lenyiratkozni, és nem nyiratkozik le annyira rövidre, akkor automatikusan, kérdés nélkül kivasalják a haját. Akkor minden férfi meleg? Vagy azért vagyok meleg, mert adok a külsőmre? Híresség akarok lenni. Egy élő legenda, akit az egész világ ismer. Természetes, hogy jól akarok kinézni, hisz kitudja mikor fedeznek fel véletlenül. Mondjuk ezt kétlem, mivel nem hiszem, hogy egy elmegyógyintézetben hírességet járó emberek járnak. Fura, mivel mióta itt vagyok rá sem gondoltam ezekre a dolgokra. Nagyobb bajom is van/volt annál, hogy az énekléssel meg a karrieremmel foglalkozzak - akarom mondani a nem létező karrieremmel. Karrierem lenne mostanra, ha el mertem volna menni az X-Factor meghallgatására. De nem mentem el. Talán jobb is, mivel soha nem kerültem volna be egy elmegyógyintézetbe, és ennek következtében soha nem ismertem volna meg Mirát. Szóval soha nem tudtam volna, hogy milyen érzés az mikor az ember megtalálja a legjobb barátját.
- Nem hiszem el, hogy neked nem tűnt fel a fejemen lévő madárfészekhez hasonlító valami! - hangom szinte már hisztérikusan cseng kínomban. Azonban Mirának nagyon is tetszik a szenvedésem. Annyira jól szórakozik rajtam, hogy szinte már lefordul az ablakpárkányról, de szerencsére két lábra érkezik. Viszont ez a kisebb baleset sem tántorítja el a nevetéstől, amibe szinte már megfullad. Szó szerint fuldoklik a röhögéstől! - Ez nem vicces! Szerintem már pár fióka is megtalálható a hajam között. - lehet utálom a hajamat, viszont örülök neki, hogy legalább ennyire szórakoztató vagyok. Ritka eset mikor Mira ennyire jól szórakozik valamin. Mondjuk szerencsére velem mindig ilyen felhőtlenül boldog, aminek kifejezetten örülök.
- Fogalmam sincs, hogy mi bajod van a hajaddal - vonja meg a vállát, pár hosszú másodperccel később mikor már csillapodott a nevetése. Azonban a vigyort nem tudja levakarni az arcáról. Jókedvűen huppan le közvetlen mellém az ágyra, majd apró, vékonyka ujjait a hajamba vezeti. Ezt eddig soha senkinek nem engedtem csinálni. Kifejezetten gyűlölöm ha valaki a hajamat piszkálja. Viszont Mira más lapra tartozik. Meg amúgy is, nem tudja tönkre vágni a séróm, sőt lehet, hogy normális hajat tudna belőle csinálni mivel lány. - Szerintem cuki. - kuncog fel és az ujja köré teker egy göndör fürtömet. A cuki szó hallatán elfut a pulykaméreg, és a lehető legcsúnyább nézésemmel áldom meg a barátnőmet.
- Pont ez a baj! - zsörtölődök és mérgesen összekulcsolom a kezeimet a mellkasom előtt. Mira nem hátrál. Sőt még több tincsemmel kezd el játszani. Legalóbb Ő jól szórakozik.
- Szerinted baj, hogy cukinak tartalak? - biggyeszti le az ajkait szomorúan.
Na most álljunk meg! Tudom mire gondoltok pont ebben a szent pillanatban. Sőt ha jól sejtem már a Mirával közös gyerekeinket is elképzeltétek. Meg az esküvőnket. Meg az első csókunkat. Ezek a dolgok soha nem fognak megtörténni kettőnk között. Ismétlem soha.
Tudom, hogy sokan azt tartják, hogy fiú és lány között nincs barátság. De mi igazából nem is vagyunk egyszerű barátok. Mi a legjobb barátok vagyunk! Sőt lelkitársak, vagy pedig nem vérszerinti testvérek. Olyan nincs, hogy Ő és én együtt mint egy pár. Ahhoz már túl fontosak vagyunk egymásnak. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy akár úgy is tekinthetnék Mirára. Elég nekem a magam baja, és nagyon nincs most szükségem barátnőre. És ezzel Mira is pontosan ugyan így van. Mind kettőnk fő célja az, hogy végre elhagyhassuk ezt a helyet. Utána pedig majd meglátjuk, hogy mi lesz. Egy dolog azonban biztos, még pedig az, hogy örökre számíthatunk egymásra. Vagyis remélem.
Bennyt elveszítettem, de a Sors úgy döntött, hogy ad helyette egy Mirát aki pontosan helyettesíti a halott bátyámat.
- Mira, a fiúkat nem szokás cukinak nevezni - forgatom meg a szemeimet rosszállóan. Látszik, hogy még soha nem volt dolga pasikkal. A melegek a cukik, nem pedig én! - Ez olyan a számunkra mintha lebuziznának. - megakad a szeme és megint felkuncog. Nem hiszem el, hogy mindent ennyire viccesnek tart. Szerintem ezek nagyon is fontos dolgok.
- Már pedig Te akkor is cuki vagy. És még egyedi is. Most őszintén szerinted hány fiú rendelkezik ilyen göndör fürtökkel mint Te? - elgondolkozom. Wolverhamptonban én voltam az egyetlen akinek ilyen haja volt. Viszont soha nem éreztem magam egyedinek ez miatt. Ha valaki a hangom miatt tartott volna egyedinek, akkor arra még büszke is lennék. De nehogy már a hajam miatt legyek egyedi. - Szuper lehet egyedinek lenni valamiben. - mondja egy sóhajtás közepette.
- Te is egyedi vagy a magad módján - bököm meg a vállát játékosan, hogy jobb kedvre derítsem. Egy fancsali mosolyt kapok cserébe.
- Igen? - ráncolja össze a homlokát kérdően. - Szerinted tényleg egyedi vagyok? Mégis miben Liam? A sírásban? Vagy talán az az egyedi képességem, hogy napokig kibírom evés nélkül? - zúdítja rám a kérdéseket. És már megint az evésnél tartunk. Ha nem figyelek rá még mindig nem eszik rendesen.
- A múltkor hallottalak dúdolgatni. Szeretsz éneklni, ugye? - tényleg erről el is feledkeztem. Pár napja mikor én még az ágyban voltam és csukva voltak a szemeim, Mira addigra már felkelt és miközben ment a mosdóba elkezdett magában dalolászni. Egész jó hangja volt. Vagyis jó volt hallgatni azt amit csinált. Csak kár, hogy nagy halk és rövid volt.
Mira nem válaszolt. Továbbra is a hajammal játszik és nem is úgy néz ki mint aki akar válaszolni a kérdésemre. Úgy látszik megint egy fájó pontra tapintottam. Biztos egy rossz emlék, vagy valami.
- Nem énekelek. - válaszolja végül szűkszavúan. - Már rég nem.
- Pedig amennyit hallottam az jó volt. Nagyon is jó! Nem akarsz énekelni nekem? - kérdezem izgatottan. Tényleg szeretném Őt hallani. Mekkora lenne már ha lenyomnánk egy duettet, vagy valami. Tuti páros lennénk a színpadon.
- Mondtam, hogy nem énekelek - vágja rá fagyosan. Érzékeny téma, sejtettem.
- Miért? - faggatom tovább. Esküszöm egyszer ez fogja a vesztemet okozni. Soha nem tudom idejében befogni a számat.
- Szóval rendszeresen vasalod a hajad - vált gyorsan témát, én pedig nem erőltetem. Ha akarja majd egyszer úgyis elmondja. Ha pedig nem, akkor nincs jogom kérdezősködni. Ki tudja, hogy mi történt a múltjában. - Úgy nézhetsz ki mint egy tini popsztár. - nevet fel halkan és kihúzza ujjait a hajamból.
- Pont ez a célom. - mondom egyhangúan.
- Megengeded, hogy csináljak egy király frizurát? - kérdezi csillogó tekintettel. Megrémülök. Nekem frizurát? Nem a lányoknak szoktak frizurát csinálni? Azt hiszem most jött el az ideje, hogy féljek Mirától. Úgy látszik, hogy nem tűnt fel neki, hogy én nem egy játék baba vagyok.
- Nocsak, titkon fodrász is vagy? - kérdezem. Örülnék ha igen lenne a válasza mert akkor megnyugodnék. Mondjuk nem úgy néz ki mint egy fodrász.
- Nem. - vágja rá rögtön. Meghökkenek, de inkább gyorsan tovább folytatja. - Viszont mindig is szerettem volna megcsinálni valaki haját. - hatalmasat nyelek. Úgy látszik pont én lettem az áldozat.
- Ha nem szeretnélek ennyire, esküszöm már rég elküldtelek volna melegebb éghajlatra. Azonban most mégis feláldozom magam. - fújom ki a levegőt és borzongva nézem ahogy egy csomó hajgumit halász elő az éjjeliszekrényéből, meg egy fésűt. Becsukom a szemem Ő pedig rögtön munkába lát.
Húzza, fésüli, gumizza. Húzza, fésüli, gumizza. És ezt ismétli olyan negyed órán keresztül. Majd boldogan kezd el tapsikolni, és elkezdi a karomat rángatni, hogy kövessem a mosdóba ahol a tükör található. Félve nézek bele, majd rögtön röhögöm ki a saját arcképemet. Pontosan úgy nézek ki mint az a kislány abból a meséből amibe az az egy szemű zöld szörny, meg az a kék macskára való valami szerepelt. Két rövidke copfom van a fejem két oldalán. Röhejesen festek ki, de nem zavar, mivel jó Mirával együtt nevetni.  - Ígérd meg nekem, hogy soha nem leszel fodrász. - fordulok felé nevetve. Esküszöm ha még tovább nézném magam, meg is tetszene az amit látok. Mira hivatalosan is egy cuki kislányt csinált belőlem. Sejthettem, hogy ez volt a célja. De nem érdekel, mert jól szórakoztunk...



2015. február 23., hétfő

| Chapter Seventeen |

Sziasztóóóóóóóók! Először is nagyon szépen köszönöm a komikat ♥ Másodszor pedig a rész nekem határozottan nem tetszik, ugyanis szerintem ízetlen és nyálas lett, és nem is értem, hogy voltam képes így megírni xD no mindegy, remélem számotokra nem lesz csalódás és elnézitek nekem, hogy néha napján ennyire nyálaska vagyok :D komizniiiiiiiiiiiii




- Amúgy szerintem is igaz az az állításod, hogy minden ember szereti a gumicukrot - vigyorodok el, majd ismét pár szem édességet markolok ki a zacskóból és jóízűen tömöm a számba. Mikor lenyelem máris vigyoroghatni támad kedvem. Tényleg az édesség a legjobb gyógyír a szomorúságra. Pláne még akkor milyen jó mikor napi szinten moslékkal etetnek. Szörnyen rosszul főznek ezen a helyen, pedig én aztán nem vagyok válogatós. Viszont most mikor elkezdek enni először meg kell szagolnom, hogy mi is az a valami ami a tányéromon pihen. Nos többségében mindig mellé tippelek. Hiába van az ételnek jó illata, ha az íze olyan mint a hányásé. Már arra is gondoltam, hogy lehet tényleg valakinek a hányását főzik meg. Hál' Isten, hogy Anabell - aki egy nagyon dögös nővérke - napi szinten lát el engem és Mirát édességekkel. Megakadályozza azt, hogy éhen haljunk. Édességek nélkül tuti, hogy már mind a ketten a halottak számát népesítenénk. Erről a kis akciónkról azonban senkinek nem beszélhetünk, mivel állítólag semmilyen édességet nem ehetnénk. Pár napja meg is kérdeztem Anabelltől, hogy ez miért ekkora szabály itt. A válasza az volt, hogy az édességben rengetek a cukor és az energia és ez sok betegnél nem jó mivel hiperaktívak lesznek és akkor nem tudják a kellő képpen lenyugtatni. Van benne valami. Szerintem azonban az édességben csak boldogság hormon van. Mindig is imádtam a csokit, de most már a fő kajámmá vált. El sem tudnám képzelni a napjaimat édességek, vagy Mira nélkül.
Mira!
Emlékeztek mikor azt mondtam, hogy nem hiszem azt, hogy valaha is összetudnék vele barátkozni? Nos hatalmasat hazudtam akkor. Mira a világ legjobb fej csaja. Egyik barátom nyomába sem érhet. Lehet, hogy lány, viszont egy csomó közös témánk van. Igen, akár fiús témákról is el tudunk beszélgetni. Az a legjobb benne, hogy Ő nem az a lányos lány. Tudjátok remélem, hogy mire is gondolok. A sulimban a lány ismerőseim mind hisztis tyúkok, akik csak a pasikról, sminkekről, meg ruhákról tudnak beszélni. Állandóan csoportokba járkálnak vécére és órák hosszat ott pletykáznak. Soha nem értettem, hogy ez mire jó nekik. Pont ezért nem is akartam soha a közelükbe férkőzni. Idegesítőnek találtam Őket, sőt még most is annak gondolom Őket. Lehet csinosak, de agyatlanok.
Pont ezért is csalódtam Mirában. Rövid beszélgetés után tudtam, hogy Ő nem egy olyan lány mint azok akik a sulimba járnak. Ezt a következtetést az után vontam le, hogy Ő képes elmenni egyedül pisilni és nem kell neki díszkíséret. Sminkelni sem láttam még. És egy fiúról sem ábrándozott órák hosszat. Na, nem mintha egy elmegyógyintézetben pasizni jött volna.
Én sem gondoltam rá, hogy talán barátra fogok itt találni. Azonban Mira már nagyon közel áll ahhoz a szinthez. Jól elvagyunk kettecskén, mivel mindig van miről beszélgetnünk. Vagy ha nem beszélgetünk akkor Anabellt keressük, hogy csempézzen be nekünk édességet.
Ami szintén vicces, mivel Mira szentül állítja, hogy Ő imádja a gumicokrot, de eddig én még egyszer sem láttam Őt enni. Őszintén mást sem láttam, hogy megevett volna. Rendszeresen lejár az ebédlőbe, reggelizni, ebédelni és vacsorázni, de a tányérjáról valahogy soha nem fogy az élet. Pedig eszik. Vagyis nekem úgy tűnik.
Néha napján már tényleg saját magam rémülök meg attól, hogy elfogy a Föld színéről. Ő nem hízik, hanem fogy. Mikor ide kerültem az ismerős kockás nadrágja pont jó volt rá, viszont mostanra olyan mintha két számmal nagyobb lenne. Kezdek aggódni érte, de komolyan. - Tudod mi az igazán furcsa, még rajtunk kívül? - nyelem le a számban rágott édességet, majd megtörlöm a számat, hogy tisztán tudjak beszélni.
Mira a furcsa szó hallatán elmosolyodik. Amióta azt mondta, hogy mind a ketten furcsán normálisak vagyunk, azóta ezzel hülyülünk. Szerintünk ez egy külön képesség, amivel csakis mi rendelkezünk. Ugyanis az elmegyógyintézetben mindenki tudja, hogy miért van itt és, hogy miért kezelik, sőt szinte mindenki bele is törődött már abba, hogy elmebajos. Viszont itt vagyok én és Mira. Egyikőnk sem tudja, hogy miért zárattak be minket ide, mikor határozottan azt állítsuk, hogy nincs semmi bajunk.
Ezért vagyunk furcsán normálisak. Van valami bajunk, de egyikőnk sem ismeri be, hogy segítségre van szüksége.
- Na, mi? - kérdezi Mira és felém fordítsa a fejét. Egészen idáig a plafont bámulta fekve. Mindennapos tevékenységünk. Csak fekszünk és a plafont bámuljuk miközben mindenféléről beszélgetünk. Azonban eddig még egyikőnk sem kérdezte meg, hogy miért is van itt. Mondjuk ezért hálás is vagyok neki.
Nem lennék képes Bennyről még most beszélni neki. Először nekem kellene feldolgoznom, hogy meghalt és, hogy nem jött vissza. Mert nem jött vissza! Csak én képzelem azt, hogy itt van, ami szerencsére nem történik már meg olyan sokszor.
Lehet hülyén fog hangzani, de mióta Mirával közelebbi viszonyba kerültem - lásd többet beszélgetünk, és eltereli a gondolataimat - azóta nem látom annyiszor Bennyt. Dr. Pinnock szerint ez azért van mert másra koncentrálok. Mira elvonja a figyelmemet a bátyám haláláról így nincs esélyem töprengeni rajta, hogy én öltem meg. Talán ez miatt sem képzelem már azt, hogy velem van. Viszont az álmaimban minden áldott alkalomkor lejátszódik előttem a jelenet mikor ott feküdt az úton holtan. Ilyenkor mindig sírva és zihálva kelek fel, és ami a legkülönösebb Mira is ébren van. Nem nevet ki, vagy kérdezősködik. Egyszerűen csak leül mellém az ágyra, majd barátságosan átkarolja a vállam. Már csak a puszta mosolyával is le tud nyugtatni. Nekem többet ér mindennél az, hogy nem ítél el, vagy nem néz idegbetegnek. Már pedig Ő nem néz annak.
- Állítod, hogy imádod a gumicukrot, viszont eddig még egyszer sem láttalak enni - mondom, erre az arca rögtön elkomorodik, majd újra vissza fordítsa a fejét a plafonhoz. Kezeit felemeli úgy mintha meg akarná érinteni a plafont, majd elkezd az ujjaival játszani.
- Pedig nagyon is eszek belőle - nem néz rám. A plafonhoz beszél, innen tudom, hogy hazudik. Ha evett volna belőle akkor azt észre vettem volna. Hisz állandóan együtt vagyunk. Jobban ismerem már az Ő szokásait mint a saját családomét.
- Tényleg? - húzom fel az egyik szemöldökömet. Rossz emberrel kezdett ki. Nekem nagyon nehéz hazudni ugyanis mindig rájövök. Ha most igazat mondott volna akkor rám mert volna nézni. De nem nézett rám! Mit bizonyít ez? Azt, hogy hazudik. Viszont én addig nem fogom békén hagyni míg el nem mondja az igazat. Vagyis azt, hogy miért nem eszik rendszeresen. - Mégis mikor? - faggatom tovább, erre Ő csak hanyagul vállat von. Legalább nézne rám! - Talán akkor mikor pár másodperce elmegyek vécére? - nem válaszol. Ezt most igennek vehetem? Két percnél tovább soha nem vagyok el. Ennyi idő alatt pedig lehetetlenség jól lakni valamiből. - Rágás nélül eszel, akkor ezek szerint. - gondolkodom el, és egy percre sem veszem le a tekintetemet róla.
- Talán. - válaszolja egyhangúan.
Ez az a pillanat mikor mérges leszek rá. Tudom, hogy nem eszik, és én ezen változtatni fogok. Ha kell én magam fogom megetetni. Nem normális dolog, hogy ilyen sovány! Orvosok nem segítenek rajta, akkor majd én fogok.
Ismét magamhoz veszem a zacskót majd felállok és egyenesen Mira ágyához lépkedek, majd szorosan leülök mellé. Mira erre rögtön rámnéz, arca ijedséget áraszt. Próbál feltűnőmentesen arrébb csúszni Tőlem. Arra is rájöttem már, hogy fél a közelségemtől. Lásd, ha véletlenül hozzá érek, megremeg, sőt szinte már sokkos állapotba kerül.  Kiveszek egy gumicukrot a zacskóból és Mira szájához teszem. Arra számítok, hogy kinyitja, de nem ezt teszi. Helyette még jobban összeszűkíti az ajkait.
- Gyerünk Mira, nyisd ki a szád! - parancsolom vigyorogva. Mindig is a terveim között volt, hogy etethessek meg egy lányt. Igaz, a barátnőmet szerettem volna megetetni azzal a kajával amit én készítettem, de szerintem gyakorlásnak ez is megteszi. Azonban nem nyitja ki a száját. Csak hevesen megcsóválja a fejét. - Tudom, hogy nem eszel! És ezt nem fogom tűrni. A végén még elfogysz nekem itt. Ezt pedig nem engedhetem, ugyanis szükségem van Rád! - mondom halál komolyan. Remélem felfogta, hogy igazat beszélek. Tényleg szükségem van Rá. Fontos nekem, és nem akarom elveszíteni. Nem kell kimondanom, de remélem tudja, hogy a barátomként tekintek rá. Vagy nem.
Mira mikor ezeket a mondataimat meghallja, szemei könnyekkel gyűlnek meg, majd felzokog. Valami rosszat mondtam? Talán túl érzelgős voltam? De én csak az igazat mondtam! Nem tudom, hogy ő nem érez így. Azt hittem Ő is barátjaként tekint rám. - Mira...- fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom. Meg kellene vigasztalnom? Lehet, hogy nem is akarja, hogy a közelébe legyek. Tanácstalanul a hajamba túrok, mire automatikusan felmorgok mikor ujjaimra rácsavarodik pár göndör fürt. Még mindig utálom a hajam, és még mindig nem találtam hajvasalót. Talán azért mert itt egy hajvasaló gyilkos ezköznek számít.
- Hazudsz! - nyöszörgi fájdalmasan és elkezd pislogni gyorsan, hogy tudja abba hagyni a sírást.
- Tessék? - kérdezek vissza értetlenül. Én hazudok? Miért is? - Nem szokásom hazudni az érzéseimről. - kérem ki magamnak büszkén. Mira felől egy gúnyos nevetést vélek hallani.
- Nem is érdekel, hogy nem eszek. Soha senkit nem érdekel, hogy nem eszek! Mindenki kövérnek tart, sőt disznónak. Állandóan rajtam nevetnek. Undorítóan nézek ki! - ismét felzokog, de sokkal szívszorítóbban mint eddig. Magához öleli a párnáját és elfordul.
Elfehéredek. Én ilyen ocsmány dolgokat soha nem tudnék mondani neki. Sőt senkinek nem mondanék ilyet. Aki ilyen dolgokat mond valakire az egy paraszt! Van egy olyan érzésem, hogy Mirának már pedig ezt mondhatták. Pont ezért nem mer enni, mert attól fél, hogy kinevetem. Eszembe sincs kinevetni. Akkor nem kényszeríteném arra, hogy egyen.
- Szerintem nem vagy undorító, sőt kövér sem. Inkább már fájdalmasan sovány vagy, ami nagyon nem jó. - mondom kedvesen.
- Tudom Liam, hogy nem gondolod komolyan. Miért akarnál már pont rajtam segíteni? - pillant rám a párnák közül. Az alsó ajkamba harapok.
- Mert a barátom vagy! - válaszolom gondolkodás nélkül. Mélyen a szemébe nézek mikor ez a mondat elhagyja a számat. Ismét pityeregni kezd. Viszont most nem állom meg, hogy ne másszak hozzá közelebb és öleljem meg. Ismét megremeg, de most legalább nem húzódik el. - Mira, én nem tudom, hogy mi történt veled mielőtt ide kerültél volna, de az biztos, hogy én soha nem tudnék neked fájdalmat okozni.
- Nekem még soha nem voltak barátaim. - fúrja fejét a mellkasomba. A csodálkozástól tátva marad a szám. Hogy létezik az, hogy egy ilyen kedves lánynak mint Ő, nem voltak barátai? Az én sulimba tuti, hogy egy csomó lett volna neki. Ha nem is egy csomó, akkor én biztosan.
- Akkor ezek szerint rám sincs szükséged. - húzom el a számat, és el akarok húzódni, de a pólómnál fogva húz vissza.
- De...vagyis nagyon örülnék neki ha Te lennél az első és egyben utolsó legjobb barátom. - húzódik mosolyra a szája. A mosolya mindent elárul. Tudom, hogy komolyan beszél. Én pedig kézségesen vállalom a legjobb barát szerepet, ugyanis szívesen mellette leszek mostantól örökre...Igen, úgy gondolom, hogy mostantól tényleg mindenben számíthatunk egymásra.
- Gyerünk ünnepeljük meg a barátságunkat egy fincsi gumicukorral - ismét a szájához emelem, de csak megkövülten nézi az édességet.
- Nem hagysz békén addig míg nem eszek, igaz? - sóhajt fel.
- Nem. - csóválom meg a fejem vigyorogva. Mélyen kifújja a levegőt és résnyire eltátja a száját, mire én rögtön akcióba lendülök és az egész cukrot bele nyomom a szájába. Először attól félek, hogy kiköpi, de szerencsére nagy nehezen lenyelni. Szerencsére. - Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű?
- Most hülyéskedsz? Életem legjobb gumicukra volt! - válaszolja jókedvűen. Örülök neki, hogy így gondolja. Annak pedig még jobban örülök, hogy magától is képes duplázni. Tudtam én, hogy nekem nem tud ellent mondani. Hisz arra vannak a barátok, hogy segítsenek egymásnak...

2015. február 20., péntek

| Chapter Sixteen |

Helllóóó! Köszönöm a komikat, meg úgy mindent :P amúgy vicces h akár mikor kiakadok a komik miatt akkor hirtelen megint egy csomót kapok, aztán mikor lecsillapodnak a dolgok, megint hirtelen mindenki eltűnik xD no mindegy,,,,,a részben megint sok a leírás, de sajnálom nem fogom újra írni a részeket :\ komizniiiiiiii


| LIAM PAYNE |

Soha nem voltam az a fajta aki csak úgy elsírja magát dolgokon. Akár milyen szörnyű dolog is történt velem, akkor sem sírtam el magam, hanem álltam a sarat. Mindig is úgy gondoltam, hogy a sírás csak a gyenge embereket jelképezi. Én pedig soha nem voltam gyenge. Úgy gondoltam, hogy nincs az a szörnyű dolog ami miatt sírnom kellene. Az életem tökéletes volt és ha volt is valami bánatom, azt meg tudtam oldani. Ha sírtam is valamin, akkor tényleg valami akkora tragédiának kellett történnie, hogy nem tudtam máshogy kifejezni magam, csak úgy ha cirkuszoltam. Ilyen helyzet pedig nem sokszor fordult elő. Pont ezért azt sem tudom pontosan megmondani, hogy mikor sírtam utoljára.
Azt hiszem, hogy erre a képességemre többé már nem lehetek büszke. Nem mondhatom többé el magamról, hogy én nem vagyok az a síros fajta, hanem egy erős fiú vagyok, akin senki nem tud kifogni. Suliban, és a családban is mindig ezt hangoztattam. Történjen bármi, engem úgysem tudtok megsiratni. Pedig számtalan okom lehetett volna a sírásra. Mégis képes voltam mindig tűrni.
Most azonban elvéreztem. Egyszerűen képtelen vagyok bele törődni abba ami körülöttem zajlik. Egyetlen éjszaka alatt az egész életem megváltozott. Egy síró kis kölyök lettem, akit elmegyógyintézetben kezelnek a semmiért.
Elmegyógyintézet.
Akár mikor rágondolok mindig libabőrös leszek, már a puszta gondolattól is. És azt várják el Tőlem, hogy ezt a helyet mondjam az otthonomnak. Mégis, hogy lehet egy elmegyógyintézetet otthonnak nevezni? Inkább lennék hajléktalan, mint hogy ezt a helyet szólítsam otthonnak. Talán mégis csak van benne valami igazság. Lehet, hogy mostantól tényleg ez lesz az otthonom. Ugyanis az igazi otthonom már eltűnt. Úgy ahogy a szüleim is.
Lássuk csak, mióta is vagyok ide bezárva? Pár hete már biztos. És ez alatt az idő alatt, hányszor is jöttek be hozzám a szüleim? Egyszersem! Apát a korházban láttam utoljára mikor az orvos közölte vele, hogy idegbeteg vagyok és, hogy kezelésre van szükségem. Anyát pedig akkor láttam mikor lerakott is, megpuszilt és közölte velem, hogy szeret. De nem éreztem. Egyszerűen csak kimondta, hogy szeret, de nem gondolta komolyan. Utálnak engem, amiért azt hiszik, hogy Benny miattam halt meg. Engem hibáztatnak mivel állítólag cserben hagytam akkor éjjel Őt. Pedig ez hazugság! Benny él és jobban van mint bármikor. Én már csak tudom, hisz napi szinten meglátogat és még beszélgetünk is. Csak azt nem fogom fel, hogy mikor róla beszélek, miért néz rám mindenki olyan furán. Ennél már csak az az idegesítőbb, mikor van mellettem valaki és Benny is feltűnik, majd elkezd beszélgetni, de rajtam kívül senki más nem szól hozzá. Idegesítő, hogy mindenki játsza a hülyét, pedig Benny él.
Talán pont ezért is akar elvinni magával. Mert el akar. Eddig azonban sajnos nem mondta meg, hogy hova. Lehetséges, hogy titokban összeköltöztek Bellával és ezt nem meri megmondani a szüleinknek. Igazán megmondhatná nekik, mert akkor végre nem utálnának. Mert így, hogy azt hiszik hogy Benny halott, már engem sem szeretnek. És nekem hiányoznak. Nem érdekel, hogy állandóan gyerekként viselkedtek velem. Vissza akarom Őket kapni. Azt akarom, hogy elvigyenek innen, mivel nagyon nem vagyok idegbeteg.
Ezt az állításomat azonban senki nem akarja elhinni. Sőt be akarják nekem is mesélni, hogy tényleg beteg vagyok és, hogy kezelésre szorulok. Pedig nem! Tökéletesen érzem magam. Sőt annyira jól vagyok, hogy még Bennyvel is képes lennék elmenni.
Ez azonban sem a nővéreknek, sem az orvosoknak nem tetszik. Akár mikor feltűnik Benny, én pedig beszélgetek vele, akkor hirtelen mindenkin pánik lesz úrrá. Én már csak tudom, ugyanis ilyenkor mindig egy csomó gyógyszert meg injekciót szúrnak belém, aminek következtében aztán úgy érzem mintha egy hulla lennék.
Most már tudom, hogy rendszeresen nyugatókat kapok és ha valamit nem úgy teszek ahogy Ők akarják akkor még erősebb gyógyszereket kapok, amiktől totál ellazul az egész testem, az agyam pedig tompa lesz. Dr. Pinnock a kezelőorvosom a kezdeményezője. Szerintem Ő is gyűlöl mivel a legelső kezelésen, nem voltam hajlandó beszélni vele. Mégis miről kellett volna vele beszélnem? Nem szorultam kezelésre. Azonban Ő nem így gondolta. Muszáj volt megszólalnom, ami eléggé rossz döntés volt, ugyanis kérdezősködni kezdett. Olyan kérdéseket tett fel, aminek a végén Bennynél köttünk ki és annál az éjszakánál mikor elütötte egy autó. Hiába ecseteltem neki, hogy Benny él, nem hitte el. Csak kérdezett és kérdezett, az én elmémet pedig ismét ellepte az az emlék mikor a bátyám az út közepén feküdt holtan, én pedig nem segítettem rajta.
Az volt az a pillanat mikor megrémültem önmagamtól. Talán tényleg meghalt a bátyám. De ha meghalt akkor, hogy lehet az, hogy én látom és beszélek vele? Mi van akkor ha a doktoroknak volt igazuk és tényleg megőrültem? Hisz láttam Benny holtestét!
Összeomlottam, Benny pedig még többször jelent meg körülöttem. Ráadásul a nyakamra küldtek még egy lányt is aki a szobatársam lett. Nem akartam hozzá szólni, ugyanis az egész elmegyógyintézetben élő gyerekeket elítéltem. Kinek kell egy dilis barát? Hát nekem nem!
Dr. Pinnock napról napra jobban elültette bennem azt a tudatot, hogy nagyon is segítségre van szükségem. Kimondta azt amitől a legjobban féltem : Benny meghalt! Csak Te képzeled azt, hogy él!
Végleg elhittem, hogy megőrültem. Ez a tudat pedig csak még jobban kiütött. Összezavarodtam, mivel Benny szinte mindig mellettem volt, de közben a szívem mélyén tudtam, hogy nem igaz. Követlete, hogy kövessem, és mikor megtettem mindig azzal ért véget, hogy a nővérek az ágyamhoz kötöttek és benyugtatóztak.
Én pedig csak sírtam és sírtam. Sőt most is sírok. Lehet tényleg megőrültem! Sőt nem lehet, hanem biztos. Rajtam már senki nem fog tudni segíteni. Elmebetegeken már nem lehet segíteni!
A lány, - akit Mirának hívnak, - pedig végig nézi azt ahogy szenvedek. Elhamarkodottan döntöttem vele kapcsolatban. Ő nem úgy néz ki mint aki dilis. Rettentő sovány, de annyira, hogy szinte már hallani vélem ahogy ropognak a csontjai. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire sovány, mikor állítólag imádja a gumicukrot. Én is! Mégsem voltam hajlandó elfogadni Tőle, pedig olyan kedvesen kínálta, sőt azóta is ott pihen az éjjeliszekrényén mivel nem evett belőle. Próbált velem barátkozni, de én nem voltam hajlandó beszélni hozzá, mivel féltem Tőle, hogy elítél. De mikor Benny megint megjelent, és azt akarta, hogy kövessem az ablakon átt, én pedig egy pohárral kitörtem az ablakot és megint az ágyra lettem nyomva, benyugtatózva, és Mira végig nézte a jelenetet, rájöttem, hogy nem szabad félnem Tőle mivel nem ítél el. Sőt inkább segíteni szerett volna rajtam. Sajnált, én pedig úgy gondoltam, hogy adok neki egy esélyt. Megmondtam a nevem, viszont azóta nem láttam. Lehet megrémült, vagy valami. Én is megrémülnék saját magamtól.
Hirtelen kivágódik az ajtó. Még mindig fekszem, totál ellazulva a sok nyugtatótól, de tudom , hogy ki jött be a szobába. Mira.
Erőt veszek magamon és nagy nehezen felülök. A lány a saját ágya szélén ül és onnan figyel. Arcára varázsol egy apró mosoly, de mikor észre veszi, hogy én szokás szerint nem viszonzom a gesztusát, csak szomorúan lehajtsa a fejét. Nem lehetek vele ennyire lekezelő, hisz semmit nem tett ellenem. Ideje változtatni ezen a helyzeten.
- Sajnálom, hogy bunkón viselkedtem veled. - nehezen megy a beszéd, a hangomtól pedig saját magam rémülök meg. Olyan a hangom mintha náthás lennék. Talán a sok sírás miatt. Mira csodálkozva kapja rám a tekintetét. Zavarba jövök ezért a hajamba túrok. Rögtön elszörnyedek mikor megkérzek pár göndör tincset. Basszus, megint göndör lettem! Utálom az igazi hajamat, pont ezért vasalom minden áldott nap. Azt hiszem, hogy itt hozzá kell szoknom ismét a fürtjeimhez. - Igazából nem vagyok ennyire ellenszenves. Sőt a sírás is messze áll tőlem, de...- fogalmam sincs mit akarok mondani. Egyáltalán mit akarok megmagyarázni? Nem is ismerem ezt a lányt. Csak a nevét tudom. Egyáltalán miért kezelik egy elemegyógyintézetben? Talán egy őrült gyilkos, aki lemészárolta a fél városát?
- Én is így viselkedtem volna a helyedben - vonja meg a vállát egyszerűen. - A sírást pedig ne szégyeld. Ez a hely olyan tulajdonságokat vált ki belőlünk, ami eddig messze állt Tőlünk. - magyarázza, én pedig érdelődve hallgatom. Igazából így legalább nem veszi észre, hogy mennyire feltűnően bámulom. Annyira sovány, hogy már nekem fáj. Talán éheztették és ebbe őrült bele? Nem lepődnék meg rajta. Soha nem láttam ennyire tönkre egy lányt. Biztos pokoli élete lehetett mielőtt ide került. Ki tudott már bántani egy ennyire törékeny lányt? Szívtelenek!
- Nem vagyok egy bőgőmasina típus. - néha azon gondolkozom, hogy vajon honnan van bennem ennyi könny? Csoda, hogy még tudok sírni. Lehet, hogy most elhasználom az összes tartalékomat amit eddig nem használtam el.
Viszont akkor sem akarom, hogy Mira egy sírós kölyöknek higyjen. Mondjuk mit érdekel engem, hogy mit gondol rólam Mira? Nem tervezek vele összebarátkozni. Nincsenek is lány barátaim és ezen nem is tervezek változtatni.
- Elhiszem. - bólint szűkszavúan, de egy percre sem veszi le rólam a tekintetét. Mira tanúja volt a kitöréseimnek. Lehet, hogy egy elmebetegnek hisz! Ó, Te jó ég.
- Nem vagyok idegbeteg! - csúszik ki a számom reménytelenül.
- Tudom. - válaszolja, de valahogy nem meggyőző amit mond. Nem akarom, hogy féljen Tőlem.
- Azt sem tudom, hogy miért zárattak be ide! Nincs semmi bajom. De ha lenni is valami bajom, biztos, hogy nem az miatt lenne mert őrült vagyok. - kétségbeesetten magyarázom az igazamat. Mira szája sarkában megjelenik egy aprócska mosoly.  Nem tudom mit tart ennyire nevetségesnek. Talán engem?
- Én is csak egy félreértés miatt vagyok itt. - mondja egyhangúan és a párnája végével kezd el játszani. Kíváncsi lennék, hogy miféle félreértésről beszél.
- Akkor....nem félsz Tőlem? - kérdezem félve.
Most komolyan mit érdekel engem, hogy fél e tőlem?
Ó, de nagyon is érdekel. Mira eddig az egyetlen aki normálisan beszélget velem, nem pedig úgy mint egy idegbeteg. Végre jól érzem itt magam. Mármint nem úgy jól, hanem úgy jól, hogy nem vagyok egyedül.
- Soha nem féltem Tőled. Azt hittem, hogy Te félsz Tőlem. - mosolyodik el.
- Miért, kellene? - kérdezek vissza ravaszul.
- Ha nem ítéled el a csontvázakat, akkor nincs mitől tartanod. - vonja meg a vállát. A csontváz szónál rosszállóan nézek rá és csak megcsóválom a fejem. Eleve rossz dolog ha elítéli saját magát.
- Tökéletesen megfelelsz így ahogy vagy. - válaszolom komolyan, mire az arcán két piros folt jelenik meg. Miért van olyan érzésem, hogy soha senki nem bókolt még neki?
 Én nem az a fajta srác vagyok aki elítéli a beteg embereket. És köztudott tény, hogy Mira beteg. Pont ezért kell Őt mindenben támogatni. Én pedig szívesen segítenék neki.
- Ezek szerint mind ketten normálisak vagyunk a magunk módján. Olyan furcsán normálisak. - elmosolyodok rajta. Igen határozottan hamar alkottam róla véleményt. Eddig lehet, hogy nem voltak lány barátaim, de szerintem ez hamarosan változni fog. Hisz igaza van Mirának. Mind ketten furcsán normálisak vagyunk, ami azt jelenti, hogy van bennünk valami közös...

2015. február 16., hétfő

| Chapter Fifteen |

Helló! Meg is érkeztem a kövi résszel, de őszintén megmondva lassan már tényleg elmegy a kedvem ettől az egésztől...részről részre fogynak a kommentek és a látogattotság is csökken...egyáltalán tetszik nektek ez a történet? mert én sajnos úgy veszem észre, hogy nem. lehet én szúrtam el, ugyanis egy olyan történetet akartam írni amiben kevesebb a párbeszéd, így a fejezetben sem történik egyszerre sok minden, szóval olyan kis nyugisak. Kapásból 4-5 embert tudok mondani akik még itt vannak és támogatnak, és csakis miattuk hozom még a részeket, lehet ritkábban, de csak azért mert mint ahogy írtam úgy vettem észre, hogy minél kevesebb embert érdekel. Lehet, hogy nem adtok nekem igazat, és tudom mindig azt mondtam, hogyha egy ember fog csak komizni én akkor is írni fogok (és ezt be is tartom), de mégis örülnék neki ha tudnám, hogy mi nem tetszik ennyire. Hónapokkal ezelőtt ilyenekkel nem volt gondom, de most siralom ami a blogon van :| Az új rész is egy kis semmi lett, de ha érdekel valakit a kövi megint Liam szemöszégből lesz, amit nem tudok, hogy mikor hozom, de ha van egy tippem csak jövőhéten, mivel senkit nem izgat...még egyszer köszönöm a négy kommentet ♥



Futtottam, szinte már rohantam a hosszú folyosón, és meg sem álltam egészen Dr. Pinnock rendelőjéig. Nem tudom, hogy mit is akarok tőle pontosan. Csak azt tudom, hogy beszélnem kell valakivel. Miről is akarok beszélni? Magam sem tudom. Egyszerűen úgy érzem, hogy szétrobbanok belülről. Talán azért mert még mindig sokkos állapotban vagyok. Miért lennék már sokkos állapotban? Hisz semmi egetrengető dolog nem történt.
Ó, dehogyis nem! Még pedig ennek az egetrengető dolognak neve is van. Liam! Nem hittem volna, hogy pont ilyen körülmények között fogom majd megtudni a nevét. Azt hittem, hogy egy normális pillanatban fogja kinyögni. Nem így ahogy most tette. Lenyomva egy ágyra, miközben nyugtató injekciókat szúrtak a kezébe, Ő pedig pár másodperc alatt totál bekábult tőlük. Lehet, hogy holnapra emlékezni sem fog arra, hogy elmonta a nevét. Kezdetben mikor én is kaptam naponta nyugtatót, akkor másnapra én sem emlékeztem sok mindenre az előző napból. Ez azért van mivel a nyugtatónak az a dolga, hogy teljesen leblokkolja az emberi agyat. A súlyos betegeknek nem szabad gondolkozniuk, mert ha gondolkoznak akkor csakis hülyeségeken. Én már csak tudom.
Mikor teljesen tiszta az agyam, akkor rendszeresen gondolkozom az öngyilkosságon, még mindig. És ha a halálon gondolkodom, akkor addig töprengek míg meg nem találom a megoldást, vagyis azt amivel fájdalmat tudok okozni magamnak. Az első héten szilikon hajgumival játszadoztam, de aztán mikor az egyik kivizsgáláson észre vették rajtam a friss piros nyomokat, rögtön elvették tőlem a hajgumit, meg minden mást amivel kárt tudtam okozni magamnak. Azóta pedig minden este végig nézik az egész testemet. Tudom, hogy csak az én érdekemben teszik, de rettentően utálom. Pláne akkor mikor nem is csinálok semmit magammal, de Ők mégis látnak a bőrömön valamit.
Több mint két hónapja vagyok egy elmegyógyintézet lakója, de eddig még egy betegtől sem ijedtem meg annyira mint most Liamtől. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem féltem Tőle. Viszont már nem vagyok biztos benne, hogy még mindig ez a véleményem. Igen, megijedtem mikor a poharat az ablakhoz vágta ami millió darabkára tört. Ez számomra sokkal félelmetesebb volt mint az mikor magában beszélt. Az még nem akkora gond ha magában beszél, viszont az, hogy kitöri az ablakot és közben azon töpreng, hogy kiugorjon rajta vagy sem, szerintem sokkal félelmetesebb. Mert tudom, hogy azt tervezte, hogy kiugrik. És ha kiugrott volna akkor az egyet jelentett volna a hállal. Őszintén megmondva, nagyon nem szeretném végig nézni ahogyan meghal.
Tudom nagyon keveset beszéltem vele, és még a nevét sem mondta meg, de most ahogy láttam rájöttem, hogy nagyon is a szívemen viselem a sorsát. Annyira szívszorító élmény volt, ahogy a nővérek lenyomták az ágyra, miközben Ő csak csendben sírt, összetörten, és mégis volt benne annyi akaraterő, hogy kimonja a nevét.
Fogalmam sincs, hogy miért mondta pont most meg a nevét. Miért pont így? Hisz lett volna rá lehetősége. De Ő mégis ezt a pillanatot választotta. Talán azért mert lehet attól félt, hogy többet még csak rá sem fogok tudni bírni nézni. Lehet, hogy azt hiszi, hogy rettegek tőle amiért ilyet csinált.
Más ember lehet félne tőle amiért ilyen kitörései vannak, de engem nem ilyen fából faragtak. Ennyi erővel akkor saját magamtól is félhetnék. Jó, persze az Ő betegsége durvább mint az enyém. Mondjuk azt sem tudom, hogy konkrétan mi a baja. Nem hittem volna, hogy valaki azért meg magában beszél, bezáratják egy elmegyógyintézetbe.
Szerintem Liamnek, valami súlyosabb baja van, amire én rá fogok jönni.
Idegbeteg módjára kopogtatok be Dr. Pinnock rendelőjének az ajtaján, azonban a választ nem várom meg. Benyitok és meg is pillantom az orvost, miközben Ő a szokásos pózában ül a jól ismert székében. Mikor észre vesz megjelenik a kedves mosoly az arcán, azonban csodálkozva pislog felém. Elméletileg nekem már nem szabadna itt lennem, ugyanis a mai terápiának már vége van. Mégis Ő az egyetlen aki igazán megért és mindent tud rólam. Elképesztő a pasas. Szinte pirkadattól, késő estéig itt van, és még csak nem is unja a munkáját. Ha létezik orvos, aki tényleg szívből akar segíteni a betegeken, akkor az Ő.
- Mira! - igazítja meg a szemüvegét és feljebb ül a székében. Hangjában nincs harag amiért csak így rátörtem, mikor igazából nem is kellene itt lennem. - Talán elfelejtettél valamit? - kíváncsiskodik.
Először nem mondok semmit hanem sietős léptekkel elindulok felé, majd leülök a már megszokott székemre.
Igazából mérges vagyok rá most. Mindenáron azt akarta, hogy barátkozzak össze Liammel. Azt azonban elfelejtette velem közölni, hogy a srác nagyon beteg agyilag. Esküszöm ha tudtam volna, hogy milyen is valójában szerintem biztos, hogy nem álltam volna szóba vele. Liam pedig úgysem beszélt volna velem magaönként. Pedig van egy olyan érzésem, hogy Dr. Pinnock nagyon is jól tudta, hogy Liamnek mi baja van. De ha ezt tudta, akkor miért akarta azt, hogy szóba álljak vele? Arra nem gondolt, hogy Liam akár veszéllyel is lehet rám? Ha elveszíti az eszét akkor akár még nekem is támadhat! Mondjuk ezt nehéz kinézni belőle. Egy srác aki úgy tud sírni mint Ő, nem létezik, hogy valakit bántson.
- Én nem, hanem maga! - válaszolom fagyosan és elővarázsolom a legcsúnyább nézésemet. Dr. Pinnock meglepődik a válaszomon. Előrébb hajol és úgy fürkészi a tekintetem.
Mérges vagyok rá, amiért elfelejtett szólni nekem Liam betegségéről. Mondjuk nem mintha sok mindent mondott volna a fiúról. Csak azt szajkózta, hogy barátkozzak össze vele. Pedig tuti, hogy tudja, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Nehézre esett volna legalább csak megemlítenie? Akkor talán nem lepődtem volna meg annyira Liam viselkedésén.
- Én? - ráncolja össze a homlokát zavarodottan.
Nem hiszem el, hogy még mindig nem jött rá arra, hogy miről beszélek. Tuti, hogy tudja azt, hogy mi történt Liammel percekkel ezelőtt. Sőt, merem azt mondani, hogy Ő adta a nővéreknek a nyugtatót. A nyugtatók az Ő hatás köre. Jó orvos, de ha úgy adódna simán el tudna tenni egy embert a nyugtatóival. És még csak senki rá sem jönne, hogy az Ő keze van a dologban.
- Maga bizony - bólogatok hevesen és összekulcsolom kezeimet a mellkasom előtt. Érdeklődve várja, hogy bővebben kifejtsem magam. Nem akarok túl gorombának tűnni, viszont szeretném ha megtudná, hogy utálom ha valaki hazudik, vagy pedig hülyének néz. - Meglepő módon elfelejtette közölni velem, hogy Liamnek nagyon súlyos problémái vannak agyilag. - nem akarok durván fogalmazni, de fogalmam sincs, hogy tudnám Liam betegségét máshogy elmagyarázni. Nem akarom azt mondani rá, hogy idegbeteg vagy dilis, mert akkor saját magamra is mondhatnám. Hisz én is egy elmegyógyintézet beteg vagyok, akkor történetesen én is elmebeteg vagyok.
Dr. Pinnock azonban nem sértődik meg. Sőt mintha egy mosoly suhant volna át az arcán. Pedig ő volt az első, aki közölte velem, hogy egy percig se tekintsek úgy a betegségemre mintha szégyelnem kellene. Mert állítása szerint nincs semmi ciki abban ha valaki kezelésre szorul. Az Ő véleménye szerint, de szerintem ha újra visssza kerülök a suliban akkor mindenki rajtam fog röhögni és a gyogyós jelzőt is megkapom.
- Szóval beszélgettél vele - csapja össze boldogan a kezét. Most én vagyok az aki eléggé furán néz rá. - Sőt, annyira közel került hozzád, hogy a nevét is elmondta. - közel? Minden viszonyban vagyunk, csak történetesen nem barátok.
- Hát nem mondanám, hogy barátok lettünk. - húzom el a számat kelletlenül. Dr. Pinnock leveszi a szemüvegét ami nála annyit tesz, hogy hosszú monlógra készül.
- Tudod Liamnél ez most nagy előrelépésnek számít, hogy egy idegen embernek meg merte mondani a nevét. Mikor először jött ide hozzám, órák hosszat nem szólt semmit. Nagyon nehéz a bizalmába férkőzni azok után ami vele történt. Senkiben nem bízik meg, ugyanis attól fél, hogyha valakit közel enged magához azt ismét elveszíti. - magyarázza halkan én pedig érdeklődve figyelem, ami nagy szó nálam.
Soha senki más élete nem érdekelt eddig. Úgy voltam vele, hogy más gondja nem az én gondom. Hisz rajtam se segít senki, akkor én miért segítsek máson? Viszont ez a Liames dolog most nagyon is érdekel. Dr. Pinnock pedig tudom, hogy az igazat mondja el róla. De most azonban csak még jobban összezavart a kelleténél.
Miért veszítene el ismét valakit? És, hogy értik azt, hogy ismét? Talán Liamnek meghalt valakije akinek a haláláról Ő tehet? Szóval akkor ezek szerint Liam mégis egy gyilkos? Kizárt dolog!
- Van egy képzeletbeli barátja. És ami a legszörnyűbb, ez a valami kényszeríti arra, hogy rosszat csináljon. Ne nézzen hülyének, de miközben magában beszélt épp arról magyarázott, hogy nem tudja követni ezt a személyt az ablakon keresztül, mivel be van rácsozva. Aztán pedig elveszítette az eszét és neki dobta a poharat az ablaknak. Majd ki akart ugrani - a szavak csak úgy dőlnek belőlem, miközben lábaim remegnek ahogy elképzelem azt, hogy most nem Chelsea fekszik a fűben holtan, hanem Liam. Még borzalmasabb élmény lenne mint a lányé volt. - Az a Benny nevezetű valami miatt ilyen Liam! - szorulnak ökölbe a kezeim. Dr. Pinnock szemei elkerekednek.
- Beszélt neked Bennyről? - kérdezi suttogva. Úgy látom, hogy túlságon felizgatta ez a téma.
- Nem. Csak miközben beszélt, állandóan ezt a nevet szajkózta - magyarázom egyszerűen. - Ki ez a Benny? - kérdezem kíváncsian. Talán Dr. Pinnock tudja. De ha tudja is nem akarja nekem elmondani.
- Ezt Liamtől kellene megkérdezned. - köszörüli meg a torkát.
- Mert? - kérdezek vissza töprengve. Szóval Dr. Pinnock tud valamit erről a Benny nevezetű srácról. Liam biztosan beszélt már róla neki. De mi van akkor ha ez a Benny egy valós személy? Könnyen megeshet, hogy nem is képzelődik.
- Mert nem mondom el másnak azt, amiről a betegeimmel beszélek. Ha Liam akarja elmondja neked.
- Mégis miért akarná elmondani? - kérdezem egyhangúan. Tuti, hogy nem akarja elmondani. Még csak barátok sem vagyunk.
- Elmondta a nevét ami nála azt jelenti, hogy kezd megnyílni feléd. De ehhez a Te segítségedre is szüksége van. Úgy látszik örül annak, hogy Te nem ítéled el Őt.
- Nem úgy néz ki mint aki barátkozni akarna velem. - vonom meg a vállam bunkón. Ha Liam így néz ki mikor örül, akkor kíváncsi vagyok, hogy hogyan nézhet ki mikor tényleg boldog. - És én sem vagyok benne biztos, hogy akarok a barátja lenni.
- Ó, Te nagyon is az akarsz lenni. - kacsint rám Dr. Pinnock. Én? Nekem nem kellenek barátok. Pláne nem ilyenek mint Liam.
- Ezt meg miből gondolja? - kérdezem felhúzott orral.
- Onnan, hogy segíteni akarsz rajta. Sőt a szíveden viseled a fájdalmát. Mi ez ha nem egy csodás barátság kezdete? - na ez az a pillanat mikor felugrok a székről és amilyen gyorsan csak tudok kimegyek a helységből...

2015. február 13., péntek

| Chapter Fourteen |

Hellóó emberkék! Az ígéretemet betartottam, vagyis még ezen a héten hoztam még egy részt, őrültőőőőőőőőőőőőőőőőők?  komizni se felejtsetek el :D



Mi fog akkor történni, ha mondjuk soha többet nem mozdulok ki a mosdóból? Az biztos, hogy észrevennék, hogy eltűntem, de igazából ez nem is eltűnés, mivel csak a mosdóban laknék. Így akkor nem kellene a fiúnak elszívelnie engem. Mivel biztos, hogy nem akar velem egy levegőt szívni addig míg kezelik. Ugyanis ha a barátom akarna lenni, akkor jelzett volna vagy valami.
Azonban Ő határozottan nem akar a barátom lenni és ezt ma meg is mutatta. Nem szólt semmit, mikor beszélgetni próbáltam vele. Sőt még csak a nevét sem mondta meg! Ha nem is beszélt velem, akkor legalább a nevét mondhatta volna meg. Nem éreztem volna magam ilyen hülyén mint most.
Néha annyira naiv vagyok. Néha? Mindig az vagyok. Azt hittem, hogy Dr. Pinnocknak igaza lesz. Vagyis, hogy fogok tudni barátokat szerezni. Nem úgy néz ki. Hittem neki, sőt reménykedtem benne, hogy talán itt minden máshogy lesz mint a suliban.
Mint kiderült, itt sem akar velem senki barátkozni. Lehet velem van a baj. Nem, határozottan velem van a baj. Most még csak azt sem mondhatják rám, hogy nem próbálkoztam barátokat szerezni. Az új szobatársam a jó példa erre. Kár, hogy senki nem hallotta. Holnap Dr. Pinnock megint nem fogja elhinni, hogy megpróbáltam. Pedig én határozottan megpróbáltam.
Komolyan ennyire reménytelen eset vagyok? Miért nem akar velem senki barátkozni? Vagyok olyan mint a többi velem egyidős lány. Hogy lehet, hogy mindenkinek millió barátja van, csak nekem nem?
Kezd beigazolódni a gyanúm, vagyis az, hogy én örök életemben magam maradok. Soha nem lesz egy barátom sem. Sőt mikor felnőtt leszek, még a szüleimnek sem fogok kelleni. A nyakukon fogok lógni életem végéig, közben pedig azon fogok sopánkodni, hogy milyen egy elcseszett életem van.
Az biztos, hogy többet senkivel nem fogok barátkozni. Elég volt nekem ez a mai. Sőt, még csak beszélni sem fogok többet ezzel a fiúval. Totál hülyét csinált belőlem.
Milyen gyerek már az olyan aki nem szereti a gumicukrot? A gumicukrot mindenki szereti, - állítólag. Akkor Ő miért nem? Legalább mondta volna meg, hogy hagyjam békén, vagy valami. De ez a szótlansága az őrületbe kerget. Mondta volna meg, hogy mi a baja velem. Akkor legalább bele törődtem volna és tudtam volna megint rágódni azon, hogy milyen elcseszett vagyok. Mi baja lehet velem? Lehet, hogy fél tőlem mivel véletlenül meglátta a csuklómat és azt hiszi, hogy őrült vagyok? Biztos egy idegbetegnek hisz! Hisz az elmegyógyintézetek nem azért vannak, hogy jópofizzanak egymással a betegek. Én pedig Őt szó nélkül letámadtam. Csak dumáltam és dumáltam. Nem csoda, hogy totál furán nézett rám. Tuti dilisnek tart. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért mosolygott az orra alatt. Ha mosolygott az orra alatt.
Meg merek esküdni rá, hogy miközben beszéltem és mondtam a sok hülyeségemet, az orra alatt elmosolyodott. Aztán lehet, hogy csak én képzeltem be, mivel így próbáltam megnyugtatni magamat. Így bele gondolva biztos, hogy nem mosolygott. Inkább grimaszolt és a halálamat kívánta mint mindenki más akivel valaha beszélgettem.
Ez a fiú sem lehet különb a többi korombéli sráctól. Ha egy suliban járt volna velem akkor biztos, hogy Ő is utálna és lenézne, na meg gúnyolna. Azok közé a diákok közé tartozott volna akik viccet űztek belőlem, és akik miatt ide kerültem. Biztos vagyok benne, hogy Ő is egy szívtelen fiú lehetett mikor még szabad volt.
De vajon miért záratták Őt be akkor ide? Nem néz ki betegnek. Valami baja biztos, hogy van, ugyanis akkor nem lenne itt, sőt nem sírna. Ő pedig szüntelenül sír. Jó lehet azért mivel egy elmegyógyintézetbe kell laknia, de lehet, hogy totál más oka van. Az biztos, hogy nekem nem fogja elmondani. Azt is merem mondani, hogy velem soha nem is fog beszélni.
Egy nagyon nagy mély sóhaj hagyja el a számat, mikor újra vissza gondolom azt a sok mindent amiken az elmúlt percekben töprengtem. Tudom, hogy a nővérek nem engednék meg, hogy egy mosdóban lakjak. Azt hiszem, hogy jobb ha emelt fővel kimegy. A névtelen fiúval pedig majd úgy fogok viselkedni mintha nem is lenne a szobában. Ha Ő nem akar fogalkozni velem, akkor majd én sem fogok foglalkozni vele. Egyszerűen láthatatlannak fogom képzelni és kész.
Végül a hajamba túrok és a kilincsre teszem a kezem, amit lassan lenyomok, és mikor kilépek az eddig biztonságot nyújtó fézkemből, nyelek egyet és felemelem a fejem, de rögtön meg is lepődöm.
A fiú a szoba közepén áll, miközben az üres falat bámulja, de úgy mintha látna ott valamit. Összehúzom a szemöldökeimet és én is elkezdem kémlelni a falat. Azonban nekem nem sikerül olyan érdeklődve figyelnem mint neki. Talán azért nem mivel számomra semmi érdekes nincs ott. Csak egy üres fehér fal, ami tökéletesen illik egy elmegyógyintézet falához. Viszont az én ágyam sarkában, ha valaki lehajol láthat pár vércseppet is a falon. Nem, nem az én vérem az. Szerintem előttem valaki megölhette magát ebben a szobába, vagy meg késelés történt. Egy elmegyógyintézetben minden megtörténhet.
Most komolyan, mit néz ennyit azon a falon? És miért néz ki úgy, mint aki tényleg lát ott valamit? Kezdhetek megijedni a sráctól? Szerintem igen!
- Nem hiszem, hogy most el tudok veled menni - kezd el magyarázni az üres falnak. Ezt nem hiszem el. Nincs ott senki, de most mégis tud beszélni! Ez tényleg nem normális. Velem nem beszélt, de magában meg tud beszélni. Mert akár hogy is vesszük most magába beszél. És ahogy látom elég jól elszórakozik önmagával. Egyáltalán hova akar menni? Csak nem meg akar szökni?
Hát ha ez a terve akkor máris elvérzett. Innen ugyanis nincs menekvés. Csak akkor hagyhatjuk el az intézetet mikor végleg meggyógyultunk. Iskolát is úgy végezzük el, hogy havonta jönnek ki a tanárok vizsgáztatni, hogy ne maradjunk le annyira. - Igazán segíthetnél már rajtam Benny! Mindenki egy idiótának tart Miattad! - és azzal dobbant egyet a lábával.
Ki a csoda az a Benny? Talán egy képzeletbeli barátja akit csak Ő lát? Mert én nagyon nem látom.
Hallottam már az ilyen esetekről. Álltalában akkor képzel el magának az ember egy személyt, mikor valami súlyos trauma éri, vagy pedig nincs barátja, de szüksége van rá. Így kitalál egy nemlétező személyt, akit csak Ő lát. Általában vissza is beszélnek, de saját magunkon kívül senki más nem hallja, vagy lássa. Rengeteg embert az ilyen az őrületbe kerget. Lehet, hogy ez a fiú is ilyen miatt van itt.
A fiú kétségbeesetten a hajába túr, miközben az én torkom kiszárad ahogy figyelem. Az arce teljesen meggyötört ahogy a falat nézni. Ha jól sejtem a nemlétező személy pont ott áll ahova Ő tekint. Ilyenkor nem lenne jó ha mondjuk látná egy orvos, vagy valami? Akár még veszélyes is lehet önmagára.
Az biztos, hogy most már még inkább nem akarok vele egy szobában lakni. Egy fiú aki magában beszél. Félelmetes. Mégsem annyira az, ugyanis veszem a bátorságot és meg merem Őt szólítani. Eddig még soha nem beszélgettem egy olyan valakivel akinek képzeletbeli barátja van. Lehet, hogy én sem lettem volna öngyilkos ha lett volna egy barátom akit csak én láttam volna. Ki tudja, talán még segített is volna.
- Öhm...minden rendben? - köszörülöm meg a torkom. Közelebb akarok menni hozzá, de képtelen vagyok.
A kérdésemre természetesen nem válaszol. Sőt még csak rám sem néz. Nagyon érdekes lehet ez a Benny nevezetű fiú ha más élő személyre képtelen odafigyelni. Vagy pedig direkt figyelembe sem vesz engem. Szerintem ez az igazság. Még egy nem létező személy is jobb társaság mint én.
- Mégis, hogy akarod azt, hogy kövesselek az ablakon keresztül? Ha nem vetted volna észre be van rácsozva! - igen, most már határozottan kezdek megijedni. És nem Tőle, hanem attól amiről épp beszél. Eléggé él még bennem az a jelenet mikor Chelsea kivetette magát innen. Egy hangos reccsenés majd egy puffanás, másnap, sőt még harmadnap is a fűben látszódott pár vércsepp. Kissé traumaként értem meg Chelsea halálát. És, hogy őszinte legyek nem akarok végig nézni még egy öngyilkosságot. Habár pánikra semmi ok, mivel az ablakon tényleg rács van. Szóval ha még neki is ugrana, akkor sem esne ki.
- Figyelj, tudom, hogy nem vagyok valami jó társaság, de ha beszélgetni szeretnél egy valós személlyel akkor én szívesen meghallgatlak.  - a valós szót direkt jó erősen kihagsúlyozom, közben pedig reménykedem benne, hogy erre végre észhez tér.
Azonban tévednem kell. Még mindig magában motyog, akarom mondani a képzeletbeli barátjához, aki a Benny névre hallgat. Elég ciki, ez az egész. Próbálok segíteni, de szerintem felsesleges. Hisz miért hallgatna rám mikor még csak nem is ismer? Merem azt mondani, hogy a szemében csak egy vagyok a sok elmegyógyintézetes gyerek közül.
- Ne is törődj semmivel Benny. Ez a lány nem akar rosszat, hisz meséltem róla már. - vonja meg a vállát egyhangúan. Mesélt rólam? Ennek most örülnöm kellene? Akkor talán mégsem tart egy fogyatékosnak. Azt hiszem kezdem megkedvelni, vagy mégsem. - Ne hagyj itt, kérlek! - jajdul fel fájdalmasan. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz. Hívnom kellene valakit, vagy szólni valakinek.
- Esetleg ha .... - köszörülöm meg a torkom, de olyan hirtelen történik minden.
Egyik pillanatban még csak áll, majd a másikban elkapja az éjjeliszekrényéről az egyik üres üvegpoharát és teljes erőből az ablaknak dobja. Az ablak üvege millió darabkára törik és pár másodperc múlva az egész szobát üvegszilánkok lepik el. Mivel a srác közel állt az ablakhoz így pár szilánk darabka felszakította az arcán a bőrt. Még csak fel sem szisszent. Helyette csillogó tekintettel bámulta a törött üveget, majd lassú léptekkel, kinyújtott kézzel elindul az ablak felé. Még mindig ott a rács, szóval nem tud semmi őrültséget csinálni. Hisz már így is bajba keverte saját magát. - Te jó ég! - kerekedik el a szemem és teljesen a falhoz húzódok. Félek. Ki tudja, hogy mi folyik az agyában. Szerintem nem is tudja, hogy mit csinált. Nem akarom azt, hogy bántson. El akarok innen menni, most rögtön! - Nem vagy normális! - csúszik ki a számon, és erre rám néz. Az arcán lévő szilánk vágásokból vér szökik, majd oda kapja a kezét és tágra nyílt pupillákkal nézi. Aztán megint rám néz rémülten. Mintha azt akarná közölni velem, hogy sajnálja. Határozottan segítségre szorul.
És a segítség meg is érkezik. Úgy látszik, hogy mikor kitörte az ablakot a nővérek meghallották, mivel a szobát pár perc alatt ellepik a gyógyítók. Az egyik lenyomja a fiút az ágyra, míg a másik elkapja a csuklóját és egy hatalmas injekciós tűt szúr a bőrébe. Majd jó hosszú másodpercekig az ágyhoz szorítva tartják nehogy elboruljon az agya. Azonban szerintem a fiúnak eszében sincs valami rosszat csinálni. És erra a szemeiből feltörekvő könnyek a bizonyíték. Nem szól semmit, csak a szemem közé néz miközben halkan sír, majd szinte alig hallhatóan beszédre nyitja a száját. Annyira suttogva beszél, hogy normális esetben meg sem hallanám azt amit mond. Viszont most tisztán értem, ahogy a száját elhagyja a Liam szócska.
Liam.
Ez a neve! Így hívják. Megmondta a nevét! Akkor még sem utál engem.
Oda akarok hozzá menni, de szó szerint kilöknek a saját szobámból. Beszélnem kell valakivel...

2015. február 9., hétfő

| Chapter Thirteen |

Hi! Szóval megérkeztem ismét az új résszel...tudom hetente egy rész van csak mostanában, de valahogy a blogolásra már csak esténként van időm :| meg aztán jó pár részt meg is akarok írni előre, hogy gyakrabban legyenek a részek :) az biztos ha sikerül befejeznem az egész törit, akkor gyakrabban lesznek részek ;D a héten lehet lesz még rész, de nem ígérem...azért figyeljétek a blogot :P komizni érrrrrr



A leglassúbb lépteimmel indulok meg vissza a szobámba. Őszintén megmondva most mindenhol szívesebben lennék mint ezen a helyen. Igazából nem is a helyel van a gond, mivel már kezdek bele törődni, hogy átmenetileg egy elmegyógyintézetben lakom, hanem azzal van a bajom, hogy rákényszerítnek arra, hogy barátkozzak egy tök idegen emberrel.
Igenis Dr. Pinnock kényszerít rá, hogy ismerkedjek meg az új szobatársommal. Tudja nagyon jól, hogy neki aztán nem merek ellent mondani. Hisz a kezelő orvosom, akinek a kezei között vannak a dokumentumaim. Ha ellent mondok neki akkor akár hazugságokat is írhat rólam. Tudom, hogy ezt nem tenné meg mivel nem orvoshoz méltó, de én már senkiben nem bízok. Szóval nincs más választásom. Na nem mintha adott volna választási lehetőséget. Viszont nem is akarom magamra hergelni. Hiszen szinte csak rá számíthatok. Olyan dolgokat mertem vele megosztani amiket eddig senkinek nem mondtam el. A szívem mélyén tudom, hogy csak jót akar.
Mindenkinek szüksége van egy barátra. Úgy ahogy nekem is. Igen, kellene egy olyan barát akire tényleg mindig számíthatok. Valahogy azonban még mindig nem találtam meg .
Szerintem velem van a baj. Túl válogatós vagyok és nagyok az elvárásaim. Meg aztán nem is engedek közel magamhoz akárkit. Az emberekben én csak a rosszat látom. Annyi bántás ért már, hogy egyszerűen ha valami új taggal ismerkedem meg, akkor rögtön az lebeg a szemem előtt, hogy csak Ő is bántani akar. Pedig aztán lehet, hogy nem is. Az évek során annyira magamba zárkóztam, hogyha valaki próbált is volna nyitni felém én akkor is elüldöztem volna magam mellől. Na, nem mintha nagyon akartak volna velem barátkozni.
A suliban ha valaki valami csoda folytán beszélgetést kezdeményezett velem, akkor Julia és a bandája rögtön közbe léptek. Esélyem sem volt kibontakozni, vagy barátkozni. Elkezdtek hülyeségeket terjeszteni rólam a sok hülye diák pedig elhitte. Pedig valójában senki nem ismert. Julia alkotott rólam egy képet, a diákok pedig elhitték.
 Eszükbe sem jutott, hogy talán valójában nem is olyan vagyok. Vagy esetleg valaki gondolt arra, hogy milyen fájdalmakat okoznak nekem mikor csófolódnak, vagy gúnyolódnak rajtam?
Látta valaki torna órán a csuklómon lévő vágásokat? Szerintem páran látták, de mégsem akartak segíteni. Inkább azt akarták, hogy tényleg végezzek magammal. Hisz szinte minden nap a fejemhez vágták, hogy milyen jó lenne ha végre feldobnám a talpam. Annyiszor elmondták, hogy végül én is elhittem. Úgy gondoltam, hogy mindenki boldog lenne ha tényleg megszabadulnának Tőlem.
Amióta itt vagyok, szinte minden nap elgondolkozok azon, hogy vajon most mi lehet a sulimban. Az osztálytársaim biztos örülnek, hogy végre megszabadultak Tőlem. Rá sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor ha végleg kiengednek innen és újra vissza kell ülnöm közéjük. Merem azt mondani, hogy minden ugyan úgy fog történni.
Hisz mi változna? Ugyan az az ember leszek akit utáltak. Sőt szerintem a helyzet csak még rosszabb lesz, mert mostanra már gyilkosnak is tekintenek. Hála Julia halálának amihez nekem aztán semmi közöm. Bárcsak megtalálnák a tettest, vagy valami.
Jó lenne azt hinni, hogy mostmár, hogy Julia nincs a suliban más rendszer lesz. Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Ugyan úgy fognak gyűlölni. És talán még bántani is.
Szerintem most már értitek azt, hogy miért félek ennyire ettől az új szobatársamtól is. Lehet, hogy rögtön az első mondatom után elítél és alkot rólam egy olyan képet, ami valójában nem is én vagyok. Mostanában szeretnek az emberek egy pillanat leforgása alatt ítélni. Én pedig minden első pillanatot elszúrok.
Nem akarok egy olyan fiúval lakni egy szobában aki utál. Pedig szerintem tuti, hogy nem fog akarni barátkozni velem. Eleve lány vagyok. Oké, nem hiszek abban a dumában, hogy fiú és lány között nincs barátság. Szerintem az embernek akár ki lehet a legjobb barátja, nemtől független.
- Miranda Nelson azonnal állj meg! - kicsit összerezzenek mikor egy rekedtes hangú nő kiállt rám a folyosó vége felől, vagyis onnan ahol a nővérek terme van. Nem kell sokat gondolkoznom, hogy ki akar megállítani. Az egész intézményben, csak egy személy van aki a teljes nevemen szólít, Ő pedig nem más mint Clara, az elmegyógyintézet talán legöregebb alkalmazottja.
- Úgy emlékszem, hogy megbeszéltük már azt, hogy maga is Mirának fog szólítani, pont úgy ahogy mindenki más. - kelletlenül állok meg és fordulok vissza felé. Egy tálcával közelít felém amin egy halom gyógyszer pihen. Reménykedem benne, hogy abból egyet sem szán nekem. Habár lehet, hogy most képes lenne megetetni velem az összeset amiért vissza mertem neki szólni.
- A papírjaidban ez a név szerepel, szóval én így hívlak. - válaszolja komoran. A papírjaimban tényleg Miranda szerepel, de senki nem szólít a teljes nevemen kisbaba korom óta. A Mirandára nem is figyelek. - Ideje bevenned az esti gyógyszereidet. - bök a tálcán lévő egyik dobozkára amin az én nevem szerepel.
Már kezdem abban reménykedni, hogy ma este talán megúszom. Utálom a gyógyszereket, pláne ezeket. Nem elég, hogy olyan nagyok, hogy alig tudom lenyelni, de még az ízük is borzalmas. Azóta kell szednem amióta rémálmok gyötörnek. Ha beveszem a pirulákat, akkor nyugodtan tudok aludni. Ja, már nyolc órakok alszok tőlük, és reggelig úgy alszom, hogy még csak meg sem mozdulok. Az agyam teljesen leblokkol a gyógyszerek miatt. Pedig régebben éjjelente rengeteg mindenen gondolkoztam. Nem telt el úgy egy éjszaka sem, hogy ne álmodtam volna. Szerettem az álmaimat mivel reggelre reményt adtak. De így, hogy egész éjjel be vagyok nyugtatózva nem álmodok.
- Muszáj? - sóhajtok fel kelletlenül. - Akár mikor beveszem, az agyam eltompul és fáradt leszek.
- De nyugodtan tudsz aludni! És számodra a pihenés a legfontosabb - magyarázza bölcsen majd a kezembe nyom egy pohár vizet, majd a gyógyszereimet és addig nem mozdul míg be nem veszem őket. Mikor ez megtörténik bólint, de még mindig figyel. - Ideje lenne már megpróbálkoznod egy pici mosolygással is. - tanácsolja kedvesen, de erre csak bevágok egy fancsali formát.
Azt sem tudom már megmondani, hogy mikor mosolyogtam szívemből. Szerintem jó pár hónapja. És ahogy elnézem a sorsom, jó pár hónapig biztos, hogy még nem fogok tudni mosolyogni.
- Nincs kedvem. - válaszolom unottan. Egy elmegyógyintézetben vagyok, ahol nyugtatókkal tömnek minden áldott nap. Ezen már, hogy lehet mosolyogni.
- Pedig merem azt mondani, hogy szép mosolyod lehet. Hidd el nem olyan rossz a helyzeted. Rajtad még lehet segíteni, és ha te is meg akarsz gyógyulni, akkor pár hónap múlva teljesen meggyógyulsz és elmehetsz innen. Lehet, hogy most mindenkit utálsz, de nem kellene ugyanis itt mindenki azért van, hogy segítsen rajtad. - néz a szemem közé és kedvesen a vállamra teszi a kezét. Persze, hogy meg akarok gyógyulni, de unom már ezt az egészet. Nem vagyok én annyira idegbeteg, hogy ennyi nyugtatót etessenek velem.
- Gumicukor! - Clara elhalgat és hátra pillanat, ahol egy vörös hajú lány vigyorogva közelít felénk. Ő Anabell egy gyakornok nővér. Tele van életkedvel és nagyon nehezen tudja csak befogni a száját. Mindegy, hogy miről, de valamiről biztos, hogy beszél. Tegnap kihúzta belőlem, hogy mi a kedvenc édességem. És most itt áll előttem egy zacskónyi gumicukorral. Amióta itt vagyok, nem ettem semmiféle édességet. Szóval mostanra már nagyon kivagyok éhezve rájuk. - Ezt neked hoztam. - nyújtsa át a zacskót boldogan. Csodálkozva pislogok és nem merem elvenni Tőle.
- Nekem? - kérdezem csillogó tekintettel miközben nagyokat nyelek. Eddig még soha semmit nem kaptam senkitől. Ő pedig még csak nem is ismer engem. Tegnap beszélgetett velem először.
- Azt mondtad, hogy imádod a gumicukrot. Gondoltam, hogy ez segít egy picit feldobni a kedved. - vonja meg a vállát és a kezembe nyomja a zacskót. Hálás vagyok neki amiért gondolt rám. Pedig nem is kértem meg rá.
- De mégis miért? Mármint, én ugyan olyan beteg vagyok mint a többiek. Vagy mindenkivel ezt csinálod? - tényel érdekel, hogy miért hozta. Örülök neki, de akkor sem értem.
- Szeretek segíteni a szomorú embereken. És Te szomorúbb vagy mint az összes beteg együttvéve - mondja komolyabban. Vicces, hogy ezen már ő sem tud nevetni. Pedig azt hittem, hogy Ő soha nem tud komoly lenni. Mégis csak tud. Minden ember ismeri a szomorúságot.
- Talán azért mert be vagyok zárva egy elmegyógyintézetbe. - suttogom szomorúan szinte már sírva.
- Tudod Mira, minden rosszban van valami jó. Csak Te még ebben a rosszban nem találtad meg a jót. - mondja kedves hangon és rám kacsint. Talán igaza van. Lehet, hogy a végén lesz valami ami miatt majd meg fog változni a véleményem. Vagy nem. Egy elmegyógyintézetben mi lehet a jó? Szerintem semmi. - Ó, és ha kell még gumicukor csak szólj nekem. Szívesen hozok még neked.- csacsog tovább a megszokott stílusában.
- Mirandának ideje vissza mennie a szobájában. - szakítja félbe Anabellt Clara, mire én kissé csalódottan húzom el a számat. De mielőtt vissza indulnék a szobámba, még Anabell felé fordulok.
- Köszi a gumicukrot. - rázom meg a kezemben tartott zacskót boldogan, mire Ő csak megvonja a vállát.
A gumicukor miatt el is feledkeztem az új szobatársamról. De mikor benyitottam a szobába és megláttam a fiút hirtelen megint félni kezdem. Az ágya sarkában ült és mikor észre vette, hogy valaki benyitott a szobába rögtön rám kapta a tekintetét. Mogyoróbarna szemei vörösek voltak a sok sírástól, a haja pedig kócos. Nem szólt semmit, csak  figyelt. Kényelmetlenül éreztem magam. Elindultam az ágyam felé miközben az éjjeliszekrényemre tettem a gumicukros zacskót, miközben fejemben a Dr. Pinnocknak tett ígéretem járt. Meg kell próbálnom beszélgetni vele.
- Öhm...szereted a gumicukrot? - fordulok a fiú felé, de nem válaszol. A cipőjét bámulja. Szóval megint ott tartunk, hogy még csak rám sem néz. Akkor tovább próbálkozunk. - Tudod én imádom. Sőt szerintem mindenki imádja. Te, hogy vagy vele? - el sem hiszem, hogy én barátkozok! Beszélek egy totál idegen sráchoz. Mondjuk totál olyan érzésem van mintha magamban beszélnék, de mindegy. Nagy is az öröm, mikor a srác hirtelen megrántja a vállát. Szóval ez most azt jelenti, hogy Ő is szereti? Vagy pedig azt, hogy Ő semleges az ilyen téren. - Ha nem szereted, itt tuti, hogy megszereted. Sőt imádni fogod, mivel az itteni kaja eléggé borzalmas. Én már csak tudom - folytatom tovább és látom ahogy titkon engem figyel. Nem értem, hogy miért nem beszél. - Amúgy engem Mirának hívnak. És Téged? - próbálkozok tovább. Pár pillanatra úgy tűnik mintha a srác az orra alatt elmosolyodott volna. Lehet, hogy csak én képzeltem. Hosszú percekig csak várok a válaszára, de nem hajlandó megmondani a nevét. Oké feladom. Én megpróbáltam, nem beszél, ennyi. - Esetleg ha meggondolnád magad, akkor nyugodtan szolgáld ki magad a gumicukorból. - mondom, majd felállok az ágyamról és elindulok be a mosdóba. Hülyén érzem magam. Nem is akar velem barátkozni. Úgy tudtam, hogy ez lesz...

2015. február 2., hétfő

| Chapter Twelve |

Hejjjjjjjjjjj!!!! Igen tudom múlt héten csak egy részt hoztam amit sajnálok is, de alig ültem gép elé :| ez a rész sem lett valami nagy szám, de minden erőmmel azon vagyok, hogy hamar hozzam a kövit...ha véletlenül úgy alakulna akkor biztos, hogy hetente egy részt akkor is kaptok ;) sőt szerintem kettőt is, csak ez mind az időmtől függ....addig is komizniiiiiii



- És milyen a kapcsolatod az új szobatársaddal? - helyezi kényelembe magát a székében Dr. Pinnock az asztal túloldalán miközben le sem veszi rólam a tekintetét. Ezt a szokását kifejezetten utálom, ugyanis olyan érzésem van mintha a vesémig látna. Talán el is lát odáig mert eddig az összes beszélgetésünk alatt mindig rájött arra, hogy mikor nem mondom el a teljes igazságot. Ha létezik ember akinek soha senki nem tud hazudni, akkor az Ő. Szavak nélkül is tudja, hogy a betege mikor mit érez. Azt beszélik, hogy az egész brit királyságban, Ő a legjobb elme orvos. Aki egyszer a keze közé kerül, akkor az meg is gyógyul, és teljesen egészségesen hagyja el az elmegyógyintézetet.
A szobatárs megnevezésen magamba elmosolyodok. Most komolyan azt kérdi, hogy mit gondolok egy fiúról akinek még csak a nevét sem tudom? Mert nem tudom! Körülbelül két órája hagyta itt az anyukája és azóta pontosan ugyan úgy fekszik az ágyán a falnak fordulva, miközben zokog. Oké, a zokogás már túlzás. Viszont az tényleg igaz, hogy az első fél órában nagyon hangosan sírt, utána lecsillapodott. Meg akartam szólítani vagy valami, de egy megmagyarázhatatlan erő nem engedett. Mégpedig ez az erő a félelem volt. Igen, féltem - sőt még most is félek - attól, hogy lehet olyan mint az iskolatársaim. Ha annyira normális lenne, akkor nem zárkózott volna el előlem rögtön.
Mikor ide kerültem és megmutatták a szobámat, Chelsea rögtön bemutatkozott és beszélgetést kezdeményezett. Először nem is volt közös témánk - na jó, soha nem volt közös témánk, mivel Ő egy lázadó volt -, de elbeszélgettünk kis semmiségekről. És jól kijöttünk egymással. Talán ha nem ugrott volna ki az ablakon, akkor mostanra már barátnők lennénk. Jó lett volna.
Na, de ez a fiú? Egyetlen egyszer nézett rám és az a pillantása sem volt kedves. Inkább lenéző és undorodó. Vagyis számomra pontosan olyan érzést váltott ki mint az osztálytársaim. És ha tényleg olyan mint azok voltak, akkor engem máris költöztethetnek átt másik szobába. Most kezdenek helyre hozni. Elindultam a gyógyulás felé, ugyanis már nem a nap huszonnégy órájában gondolkozok a halálon, hanem már csak olyan fél napot. A doki szerint ez haladás, de akár mikor vissza eshetek mivel az öngyilkosság még mindig az agyamban van. És ha ez a srác most megint lekezelően fog velem bánni, akkor nekem végem van.
Tudom hülye vagyok amiért így állítok fel róla egy véleményt, mikor igazóból még csak nem is ismerem. De hát Ő az aki még csak esélyt sem ad arra, hogy közelebbről megmutatkozzak neki. Na nem mintha nagyon próbálkoztam volna. Ő csak feküdt a falnak fordulva sírva, én pedig az ágyam szélén ültem és néztem a hátát és rajta gondolkoztam.
 Korilag nem lehet tőlem idősebb. És szerintem a lányok körében is népszerű lehetett, ugyanis a haját egy hírességről utánozta. Sőt merem azt mondani, hogy még a szülei is elkényeztették, ugyanis az alsónadrágja is márkás volt.
Viszont a szüleiről vitatkozhatnánk. Ugyanis az anyukája nem úgy nézett ki mint aki nagyon sajnálta volna, hogy a fiát ott kell hagynia egy elmegyógyintézetben. Sőt, szent meggyőződésem, hogy mikor elhagyta volna a szobát, az arcán mintha a megkönnyebbülés jelei tükröződtek volna. Persze szerintem ezt csak én képzelem. Miért könnyebbült volna meg attól, hogy otthagyta a fiát egy elmegyógyintézetben? Akkor eléggé szívtelen anyuka lenne. Azt pedig nem hiszem el. Minden szülő szereti a gyerekét és védelmezi bármi áron.
- Miféle kapcsolatról beszél maga? - ráncolom össze a homlokomat értetlenül.
A kapcsolat megnevezés egy többértelmű szó, és mivel most egy fiú alanyról beszélgetünk, ezért félre is értelmezhettem volna a dolgot.
De mivel én még soha nem voltam szerelmes és szerintem soha nem is leszek az, ezért ezt a kapcsolat dolgot természetesen nem úgy fogom fel. Méghogy én meg egy kapcsolat. Nem hinném, hogy valaki pont belém lesz majd egyszer szerelmes.
Hisz ki akar már egy olyan lánnyal járni, aki megakarta ölni saját magát? Ép eszű ember biztosan nem. Feltéve csak akkor ha az illető nem tudná a legsötétebb titkaimat. És a sulimban most már mindenki tudja. Máshová pedig igen nem járok. Esetleg akkor lehet szerelmes belém valaki, ha véletlenül összefut velem az egyik reggel mikor suliba megyek. Máshol biztosan nem ,mivel sehova nem járok. Mégis hová járnék egyedül?
- Nem barátkoztál még össze vele? - kíváncsiskodik tovább Dr. Pinnock. Zavarba jövök ugyanis tudom, hogy mit vár. Nekem kell nyitnom először mindenki felé. Én pedig ezzel a sráccal nagyon nem ezt tettem. Inkább eljöttem és magára hagytam a szobában. Amúgy is lehet, hogy nem is akarna velem barátkozni. Hisz elég ha csak rám néz valaki. Rögtön még az életkedve is elmegy. Sőt lehet, hogy azért sír ennyit az a fiú, mivel annyira fél tőlem. Simán elmehetnék gyerekeket ijesztgetni. Vagy pedig egy horrorfilmbe. Habár oda nem, mert akkor közönség elé kellene állnom, és ha meglátnának akkor rögtön szívinfarktust kapnának. Inkább nem kockáztatok.
- Hát....- túrok bele a világosbarna hajamba, majd mikor kihúzom a hajamból a kezem, az ujjaimon ragadt vékony hajszálaimat nézem. Még a hajam is szörnyű. Egy szóval én mindent utálok saját magamon. Az lenne a csoda ha valamit szeretnék.
- Mit is ígértél meg pár napja? - igazítja meg a szemüvegét Dr. Pinnock. Elszégyellem magam és a cipőm orrát bámulom. Jobban mondva bámulnám, ha látnám. De mivel az asztal eltakarja így csak a combomat tudom kémlelni. Kicsit sem izgató látvány.
- Azt, hogy nem fogok elzárkózni az emberek elől. - mondom unottan. Hogy tudtam ilyet megígérni? Én soha nem jöttem ki jól az emberekkel. Egyszerűen félek tőlük. Talán az iskolában szerzett trauma miatt. Ha tehetném soha ki sem mennék a szobámból. Tudom ez hülyeség mivel muszáj kimennem.
Egészben az a legviccesebb, hogy énekesnő akarok lenni akik naponta több száz emberrel találkoznak. Ha így folytatom semmi nem lesz belőlem, és akkor oda az álmom. Még mit akarok? Elkezdem az énekesi karrieremet, majd mikor fel kell állnom a színpadra lefutok, mert meglátom a tömeget? Lehet, hogy akkor ezek szerint nem is akarok énekelni. Csak magamnak meséltem be.
- És még? - mélázásomból a doktor hangja zökkent ki.
Direkt hagytam ki a barátkozós szöveget. Reménykedtem benne, hogy elfelejtette azt, hogy megígértem neki, hogy barátkozni fogok. Hogyan is felejthette volna el mikor abban az átkozott dokumentumomban minden bele van írva. Kíváncsi lennék, hogy a doktorkám miket irogat bele rólam, amit természetesen a rendőrség is elolvas. El tudom képzelni, hogy milyen csalódottak mikor a feljegyzéseim között nem találják meg a beismerő vallomásomat, miszerint én öltem meg Juliat.
- Azt, hogy megpróbálok barátokat szerezni. - motyogom az orrom alatt. Csúnya dolog megszegni a szavunkat. Mentségemre legyen szólva én minden tőlem telhetőt megpróbáltam. Nehéz dolog egy elmegyógyintézetben barátokat szerezni. Talán nem is próbáltam meg annyira. Itt nem is lehet normálisan barátkozni. Tegnapelőtt vacsora közben elkezdtem beszélgetni egy lánnyal Ashleyvel. Este a nővérek megengedték, hogy megnézzünk egy filmet - szigorúan tesztelt filmeket nézhetünk, amiken nem ingereljük fel magunkat, vagy amiben nincs semmiféle erőszak. Így az akció és horror filmek kilőve, mivel pár beteg akár kipróbálhatja magán a filmben látott dolgokat, - ami egy rajzfilm volt, viszont Ashleynek határozottan tetszett. Mit is vártam Tőle, hiszen még csak tizenkét éves. Mikor vége lett a mozizásnak, úgy köszöntünk el egymástól, hogy másnap megint szervezünk valamilyen programot. Boldogan és büszkén aludtam el, közben pedig azt vártam, hogy mikor lesz már másnap, hogy tudjak ismét valamilyen programot szervezni Ashleyvel, majd mesélhessem el Dr. Pinnocknak, hogy végre sikerült összebarátkoznom valakivel. Aha, ezt én gondoltam így magam. Másnap mikor kerestem Ashleyt, hogy tudjunk beszélgetni, nem ismert meg. Igen, Ashley mindenkit elfelejt, még a saját családját is. Pár óráig emlékszik, majd ha magára marad, mindent elfelejt. Így engem is elfelejtett. Aztán pedig nem volt kedvem ismét bemutatkozni neki. Ashley határozottan nem lett a barátnőm. Megint elvéreztem.
- Akkor mégis mi a problémád ezzel a fiúval? Szerintem Ő is szívesen barátkozna veled. - mondja komolyan. Ezen a mondandóján magamra horkantok egyet, de természetesen meghallja. Francba, hogy nincs semmilyen zaj a helységben. Természetes, hogy  minden mondandómat meghall.
- Ühüm. - ennyi a válaszom. Nem is ismeri ezt a fiút! Honnan tudja, hogy szívesen barátkozna velem? Határozottan nem úgy nézett ki mint akinek szüksége van a társaságomra.
- Mira mi a gondod? Talán bántott? Rosszat mondott? - minden egyes kérdésére megcsóválom a fejem. Azért nem fogom meghazudtolni szegény srácot. - Akkor mégis miért vagy ilyen elutasító vele szembe? - őszintén megmondva magam sem tudom. Tényleg nem csinált semmi rosszat. Mondjuk nem mitha csinált volna mást a semmin kívül. Azért mikor rá mosolyogtam, nyugodtan vissza mosolyoghatott volna vagy valami. Viszont azt sem mondhatom, hogy utálotta vagy gúnnyal nézett rám. Nem is volt semmi kifejezés az arcán. Csak ki volt pirulva a sírástól.
- Nem csinál semmi mást csak sír! - fakadok ki mérgesen. Na nehogy már én legyek a rossz, amiért nem próbáltam barátkozni vele. - Rá mosolyogtam, de még csak vissza sem mosolygott. Lefeküdt az ágyára, majd befordult és ott bőgött tovább. Még hosszú percekig ott ültem hátha megszólal vagy valami, de nem tette. Meguntam a háta bámulását így eljöttem. - lehet, egy kicsit durva vagyok. Vagy pedig tényleg elítélem Őt amiért így viselkedett. Nem vagyok hozzá szokva, hogy egy fiú sír.
- Eszedbe sem jutott Őt megvigasztalni? Nem ismertél magadra benne? - vonja fel a szemöldökét.
- Ezt meg, hogy érti? - kédezek vissza zavarodottan. Miért kellett volna magamra ismernem? Bevallom én is sírtam mikor ide hoztak, de utána átment rajtam.
- Bele sem gondoltál abba, hogy mit érezhet? Talán pontosan ugyan azt mint Te mikor ide hoztak. Emlékezz csak vissza az első pillanataidra. Sírtál, sőt zokogtál, de Chelsea nem nevetett ki és még csak magadra sem hagyott a szobátokban. Inkább megpróbált segíteni rajtad.
- Én sem nevettem ki ezt a fiút! - kérem ki magamnak felháborodva.
- De magára hagytad. Pedig lehet, hogy szüksége lenne rád. - magyarázza komolyan Dr. Pinnock.
Így bele gondolva lehet, hogy igaza van. Lehet a fiú csak félt és ezért volt velem ilyen elutasító. Hisz teljesen új környezetbe került ahol senkit nem ismer. Ráadásul egy elmegyógyintézet lesz mostantól az új otthona. - Mira, ha így folytatod akkor még nagyon sokáig fogjuk élvezni egymás társaságát. Pedig szerintem nem kértem Tőled nehéz dolgot. Csak annyit, hogy próbálj meg barátokat szerezni. Felfoghatnád már végre, hogy az emberek nem olyan rosszak mint amilyennek Te hiszed őket. - keserűen elmosolyodok.
Ő nem tud semmit igazából. Nem tudja milyen érzés rettegésben mennni minden áldott nap az iskolába. Nem tudja milyen érzés az mikor a mosdóban elvernek csak azért mert nem adtad oda a házifeladatod.
- Maga is félne a helyemben Tőlük, ha magával is azt csinálták volna mint velem. - mondom komoran.
- Szerinted ez a fiú is úgy néz ki mint aki bántani akar? - faggat tovább.
- Nem hiszem. - csóválom meg a fejem lassan. Utálom ezt a helyet és Dr. Pinnockot is. Mindenről tudni akar.
- Most akkor szépen visszamész és megpróbálod újra az egészet. És ha holnap ismét találkozunk akkor azt akarom Tőled hallani, hogy beszélgettél vele. - Dr. Pinnock hanja parancsalóan cseng, ami azt jelenti, hogy nem akar addig látni míg ezzel a fiúval nem beszélgettem. Nekem pedig muszáj beszélnem Dr. Pinnockkal mivel akár mennyire is nem akarom beiismerni, de jó, hogy valakinek ennyire ki tudom önteni a lelkem. Így bólintok majd kelletlenül hagyom el a rendelőt és indulok meg vissza a szobánk felé...