2015. január 27., kedd

| Chapter Eleven |

Hellló!!! Itt a kövi rész, amit szerintem már sokan vártatok xD komizniiiiiiiiii



| MIRA NELSON |

Két hónap.
Ennyi idő telt ez azóta mióta Juliat valaki csúnyán megölte a tornaterem öltözőjében, és az emberek szerint én voltam a gyilkos. Bizonyítékuk nem volt, de a rendőrség megtalált egy kést a hátizsákomba, az orvosok pedig igazolták, hogy már nem egyszer próbáltam öngyikosságot elkövetni. Nem cáfoltam meg, ugyanis az öngyilkosságos rész nagyon is igaz volt. Viszont Juliahoz hozzá sem értem. Senki nem hitte el. És mi az érvük? Az, hogy utáltam Juliat, és biztos így büntettem meg a lány azokért a dolgokért amiket velem tett. Igen, megtehettem volna, mivel nem egyszer átfutott az agyamon, hogy milyen jó érzés lenne ha tényleg megölném a lányt így megkapná a méltó büntetését azért amiért velem tett.
Miatta lettem az ami! Ő miatta kezdtem el vágni a csuklómat, miatta éheztettem magam és ami a legfontosabb miatta akartam meghalni, mivel tönkre tett. De nem vagyok gyilkos! Soha nem is voltam és nem is leszek. A szüleim normálisan neveltek, nem pedig úgy mint egy gyilkost. Mégsem hitte el senki sem, sőt máig nem hisznek nekem.
Pedig két hónapja szó szerint el vagyok zárva a világtól. Hol is tengetem jelenleg a mindennapjaimat? A brit fővárosban, vagyis Londonban, az ország egyik legjobb elmegyógyintézetében. Szükségem e volt erre valójában? Nos elméletileg nem, de mivel mindenki azt hiszi, hogy gyilkos vagyok, ezért a rendőrség úgy határozta meg, hogy szükségem van egy kis kezelésre. Meg az orvosok is hajthatatlanok voltak mivel a vágások a bőrömön és az, hogy alul vagyok táplálva arra vall, hogy nagyon nem vagyok rendbe agyilag. Szerintük aki keresi a halált, az máris kezelésre szorul. Pont ezért hiszik azt is, hogy én öltem meg Juliat. Az orvosok állítása szerint elborult az agyam és a lányon vezettem le a dühöm. Hiába mondtam el, hogy nagyon is épp eszű voltam mindig is és soha nem volt olyan pillanat mikor ne tudtam volna magamról. Nem hittek nekem. A vágásnyomok a bizonyítékok arra, hogy már pedig nagyon is szükségem van kezelésre.
Ezért bezárattak egy elmegyógyintézetbe és azt hiszem, hogy nagyon sokáig ezt a helyet is fogom mondani az otthonomnak.
 Hazudnék ha azt mondanám, hogy rettentően szörnyű itt. Oké eleinte tényleg rossz volt, mivel körülöttem csak beteg gyerekek vannak, akik tényleg agyilag károsultak, Nem úgy mint én, hanem rajtuk még látszik is. Egyik pillanatban még normálisan beszélget velük, a másikban pedig nekem támadnak a villájukkal és agyon böködik a kezem. Megtörtént esemény, rögtön az első itt töltött napomon.
Igen, haza akarok menni mivel hiányoznak a szüleim és a nővérem, akiket csak hetente egyszer láthatok mivel akkor van látogatási nap. Két óra, utána elküldik Őket. A kis vigasz az, hogy legalább Ők nem tekintenek gyilkosnak és mikor velem vannak próbálnak úgy viselkedni velem mintha otthon lennénk. Kedvenc édességeimmel lepnek meg meg ilyenek. Ezért pedig hálás vagyok.
Szörnyű napokon vagyok túl, ugyanis itt tényleg úgy kezelnek mint a többi agybeteget. Minden nap hosszú beszélgetéseken vagyok Dr. Pinnockkal aki az én orvosom, és akinek az egész életemet el kellett mondanom. Erre azért volt szükség mivel csak így tud választ találni arra, hogy egy tizennégy éves lány miért gondolkozik a halálon. A saját orvosom küldött a padlóra mivel olyan dolgokat is el kellett neki mondanom amikre nem akartam vissza emlékezni. Ennek hála pedig utána rémálmok gyötörtek. Minden éjjel egy nővér ébresztett fel ugyanis mint kiderült ordibáltam álmaimban. Mostanra ilyen gondom már nincs mivel egy csomó nyugtatót belém lapátolnak, na meg altatókat. Viszont a gyógyszereknek hála kezd vissza térni a normális testsúlyom. Pedig kegyetlen pocsékul főznek itt, de mégis a gyógyszereknek hála olyan éhes vagyok, hogy még a moslékot is képes vagyok megenni. És ennek hála már nem látszódnak annyira a csontjaim. Jó jel.
Nem azt mondom, hogy imádok itt lenni, sőt simán lelépnék. Egyszerűen csak megszogtam és tűrök, ugyanis tudom, hogy muszáj. Nincs más választásom, suliba pedig nem szeretnék vissza menni.
Ha van egy sejtésem az iskolában mindenki egy gyilkosnak tart és ha most vissza mennék nagyon bántanának azért ami Juliaval történt. Legalább itt, az elmegyógyintézetben nem kell attól félnem, hogy valaki agyon ver.
Ráadásul Dr. Pinnocknak megfogadtam, hogy megpróbálok barátokat szerezni. Ugyanis ezt ha megpróbálom akkor azt jelenti, hogy elindultam a gyógyulás útján, mivel akkor már lesz kivel megosztanom a gondjaimat és nem fojtom magamba a fájdalam és ketten megoldunk mindent.
Hát eddig még egy ilyen barátot sem találtam. Kettesével vagyunk szobán, és mikor ide kerültem az én szobámban már élt egy lány Chelsea. Első ránézésre kedves volt. Épp olyan sovány mint én, és tudtam is vele beszélgetni. Kedvesnek találtam. Túl kedvesnek, ráadásul nem is tudtam azt, hogy Ő miért van itt. Mondjuk én sem mondtam el az igazságot. Akikkel eddig beszéltem mind úgy tudja, hogy megpróbáltam megölni magam. Azt nem tudják, hogy rendszeresen okoztam magamnak fájdalmat, úgy ahogy azt sem tudják, hogy egy lány meggyilkolásával vádolnak.
Vissza térve Chelseára. Ha jól számolom - már pedig jól számolom, ugyanis mióta ide kerültem, csináltam egy naptárt amin minden este áthúzok egy napot - pontosan két hétig voltunk szobatársak, ugyanis utána meghalt. Ó nem, nem természetes halált hal. Az épület négy emeletes és a mi szobánk pont a negyedik emeleten van, alattunk pedig egy kert van ahova minden nap kiküldenek minket, hogy szívjunk egy kis friss levegőt.
Szóval a negyedikről kiugrani egyenlő a hirtelen halállal. Chelsea pedig ezt nagyon is jól tudta, ugyanis minden szabad percét az ablakpárkányon töltötte és lefelé bámult. Chelsea megszervezte a saját halálát, nekem pedig le kellett volna esnie, hogy mire készül. Rá sem gondoltam volna, hogy talán képes lesz kiugrani. Hát képes volt. A megfelelő pillanat egy éjszaka volt, amikor én mélyen aludtam, a nővérek nem járkáltak a folyosón, így feltűnőmentesen ki tudta vetni magát. Azt mondják mikor rátaláltak az arcán mosoly volt. Mint végül kiderült a szülei meghaltak és utánuk akart menni, de mindig valaki megakadályozta. Azért durva, hogy egy elmegyógyintézetben is meg lehet halni. Az eset után a szoba ablakára vastag rácsok kerültek fel, és minden órában valaki meggyőződik róla, hogy minden rendben van e. Sajnos azóta új szobatársat nem kaptam mivel nem jött új gyerek.  Ennyit arról, hogy tudnék barátkozni. Azonban lehet, hogy ez a helyzet ma változni fog, mivel ma hallottam a nővéreket, hogy valaki érkezik, Egy súlyos eset. Köszönöm szépen a súlyos esetekből nem kérek! Juliat láttam meggyilkolva. Chelsea mellettem ugrott ki az ablakon. Úgy látszik, hogy én mellettem mindenki öngyilkos lesz.
Ezen töprengve figyelek fel arra, hogy nyitódik az ajtó, majd az egyik nővér jelenik meg az ajtóban miközben két keze egy fiú vállán pihennek. Rögtön ülő helyzetbe tornázom magam és kíváncsian figyelem az új jövevényt. Ő lenne az a súlyos eset? Nem úgy néz ki mint aki súlyos beteg. Habár én sem úgy nézek ki.
A nővér a fiúval együtt beljebb lép a szobába, mögöttük pedig egy asszony lépked. Nem kell rajta sokat töprengenem, hogy ki is Ő. Elég ha csak megnézem a fiú és az asszony szemeit és rögtön rájövök, hogy anya és fia. Hasonlítanak egy picit.
- Ez lesz a szobád, addig míg itt tartózkodsz - veregetni meg a nővér a fiú vállát közben pedig lenyomja az ágyra. Nézem a srácot és tudom, hogy Ő is érzi, de nem néz rám. A lábát nézi és nem hajlandó felnézni. Vele is nagyon jóban leszünk ahogy elnézem. - Hamar megszokod. - biztatja a nővér, majd az asszony felé fordul és valamit súg a fülébe. A nő bólint, a nővér mielőtt kimenne rám mosolyog, majd becsukja maga után az ajtót. Nem nagyon akarok a szobában maradni, de sehova nem tudok menni. Csendes pihenő van, ami azt jelenti, hogy ilyenkor pihenni kell és sehova nem lehet menni. Viszont nem akarom végig nézni ahogy elbúcsúznak. Tuti szívszorító élmény lesz.
- Anya nem hagyhatsz itt! - pillant rá a nőre a fiú miközben szemei máris könnyekkel gyűlnek meg. Ettől féltem. Én is pontosan így viselkedtem mikor a szüleim itt hagytak. Csak annyi különbséggel, hogy apa, anya és Jessie is sírt. Viszont a fiú anyja arca rezzenéstelen maradt. Mintha nem is érdekelné, hogy a fia sír.
- Segíteni fognak rajtad. - válaszolja a nő és leggugol a fia elé, aki csak hevesen csóválja a fejét. Eszében sincs letörölni a könnyeit az arcáról.
- Tudod, hogy nincs semmi bajom. - vágja rá gondolkodás nélkül a srác. Mintha csak magamat hallanám. Pontosan ezt szajkóztam én is. De senkit nem érdekelt. És ahogy elnézem, az Ő állítása sem izgat senkit sem.
- Feleslegesen cirkuszolsz. Ezzel a kis jeleneteddel csak azt fogod elérni, hogy az új szobatársad ki fog nevetni ha én elmegyek. - és azzal rám néz mosolyogva és szinte már azt várom, hogy kérjen meg arra, hogy bólogassak. Eszemben sincs kinevetni a fiút csak azért mert sír és nem akar itt maradni. - Ugye? - néz rám kedvesen. Megszeppenek, ugyanis erre már a fiú és rám néz kisírt szemekkel. Szemeiből árad a félelem és szerintem titkon nagyon is fel van rá már készülve, hogy kinevetem.
- Eszembe sincs nevetni. Át tudom érezni azt amit most érez. - vonom meg a vállam egyszerűen. Ez az igazság. Akkor ennyi erővel saját magamat is kinevethettem volna.
- Ó - csak ennyit bír mondani az asszony. - Látod a kislány megszokta, Te is megfogod. - nem vagyok kislány. Komolyan úgy nézek ki mintha az lennék?
- Nem akarok itt maradni. Egészséges vagyok! - makacskodik tovább a fiú. A nő besokal. Feláll, majd lehajol, hogy tudjon egy puszit nyomni a fia homlokára, aki csak még keservesebb sírásba kezd. A nő nem foglalkozik vele.
- Szeretlek. - simogatja meg a fejét, és kimegy a szobából. A fiú még hosszú percekig nézi a csukott ajtót.
Mondanom kéne neki valamit. De mégis mit? Azt, hogy jó helyen van? Vagy azt, hogy észre sem fogja venni, hogy egy elmegyógyintézetben van? Akkor hazudnék neki. És nem fogok neki hazudni. Bele kell törődnie, hogy ide került és nem szabadul nagyon hosszú ideig. Én is bele törődtem, úgy ahogy mindenki más is. Itt senkit nem érdekel ha sír. Legfeljebb csak kap egy erős nyugatót amit lehet a szervezete nem fog bevenni és egész éjjel hányni fog a gyógyszer mellékhatása miatt. Igen, velem is ez volt az első éjszakámon. Sírtam, hogy el akarok menni és megetettek egy ilyen nyugtatóval. Borzalmas volt. Nem kívánom senkinek. Pláne nem ennek a szerencsétlen srácnak. És én még egész idáig azt hittem, hogy a fiúk nem sírnak. Hát itt van élő példának ez a fiú, akinek még a nevét sem tudom.
Hosszú másodpercek telnek el mikor a fiú végre leveszi tekintetét az ajtóról és rám néz. Kedvesen rá mosolygok, de nem mosolyog vissza. Helyette levágja magát az ágyra és befordul a fal felé. Vagyis úgy, hogy még csak rám se kelljen néznie. Viszont a magából feltörekvő zokogás hangját nem tudja eltitkolni előlem, ugyanis hallom és a szívem szakad meg. Sajnálom Őt, még ha nem is ismerem...


2015. január 23., péntek

| Chapter Ten |

Hejjjjjjjj!!!! Meg is érkeztem a kövivel ami szerintem eléggé izgisre sikeredett xD egy kicsit paranormális, de szerintem ennyi még bele fér :D remélem érthetően vázoltam a dolgokat a fejezetben :P komizniiiiiii




Fogalmam sincs hány percet, vagy akár órát ülhettem a hideg földön, mozdulatlanul. Azonban egy dologban biztos voltam. Még pedig abban, hogy a bátyám már nem vonaglott és nyöszörgött az úton. Helyette az egész testét egy hatalmas vértócsa vette körül. Ez pedig nagyon nem jó jel. Túl sok vért veszített ahhoz, hogy titkon magánál legyen.
Lehet, hogy igazából nincs is semmi baja, csak engem próbál megtréfálni. Igen, biztosan. Azért nem mozdul, hogy rémisztjen meg, én pedig ismerjem be, hogy tényleg félelmetes a város éjszaka közepén. A másodpercek telnek én pedig csak várom, hogy mikor ugrik fel nevetve. Semmi nem történik. A mellkasa sem mozog már miközben veszi a levegőt.
Csak a vér gyülemlik minél jobban. Pedig tudom, hogy csak megjátsza magát. Mindig imádott engem rettegésben tartani és utána órák hosszat rajtam nevetett.  Akkor most miért ne ezt csinálná? Viszont régen soha nem hazudott ilyen sokáig. Mikor már rajtam látta, hogy a sírás szélén állok akkor abbahagyta az egész színjátékot. Most akkor miért nem veszi észre, hogy reszketek a félelemtől, ugyanis nem úgy néz ki mint aki nagyon tréfál velem?
Mi van akkor ha tényleg nem tréfált meg, hanem valójában nagyon is megtörtént? Ha az az autó tényleg elütötte Őt helyettem és most haldoklik, csak azért mert én képtelen vagyok a közelébe menni. Hívnom kellene a mentőket vagy valami. Bennynek szüksége van egy orvosra! Hisz nem mozog és már nem is lélegzik. Én pedig csak ülök a földön remegő lábakkal, könnyező szemekkel. Ez nem vicces! Nekem kellene most ott feküdöm az úton, vérbe úszva. Engem védett meg és áldozta fel magát helyettem.
És megint miért? Mert nem fogadtam szót neki! Megkért, hogy forduljak vissza, de nem hallgattam rá. Csak mentem a magam feje után. Dühös voltam mert a fejemhez vágta az igazságot. Mivel igaza volt. Minden szó és mondat ami elhagyta a száját, a szín tiszta igazság volt. Gyerekes vagyok és mindenért addig hisztizek míg meg nem kapom, ha pedig az ellenkezője történik akkor mérges leszek és azért cirkuszolok. Nagyra vagyok a korommal és állandóan azt hangoztatom, hogy már nem vagyok gyerek, pedig ez nem igaz. Szörnyen gyerekes vagyok és nem csodálom, hogy a szüleim nem bíznak meg bennem. Felelőtlen vagyok! És ez ma este be is bizonyosodott. Hallgatnom kellett volna a bátyámra és ott kellett volna maradnom az üzletnél és meg kellett volna várnom míg vissza jön értem. Persze, hogy nekem ez az ötlet nem tetszett. Mégis mit gondoltam? Azt, hogy ha követem Bennyt akkor majd bevisz abba az átkozott buliba? Talán igen, mivel tudtam, hogy úgyis azt csinálja amit én mondok neki mivel félt engem. Hisz a kisöccse vagyok.
Viszont túl messzire mentem. El akartam rohanni az igazság elől, így nem néztem az utat. Minél messzebb akartam kerülni Bennytől és a fájó szavaitól. Ő figyelmeztett, sőt kért, hogy álljak meg, de nem figyeltem rá. Makacsul haladtam előle és akkor jött az az autó. Lett volna időm elugrani és akkor Bennynek nem kellett volna ellöknie engem. De nem bírtam megtenni. Szó szerint lefagytam ahogyan a gyorsan felém száguldó járgányt néztem megbabonázva. Sőt már az ütközésre is felkészültem, mikor a bátyám szó szerint az útra lökött így Ő kapta a teljes ütést.
Ilyen balesettel pedig még Ő sem viccelne. Nem, ez mind nagyon is megtörtént. A bátyám haldoklik miattam!
- Fiú, jól vagy? - hajol le hozzám egy idősebb hölgy, miközben a férfi a bátyám felett áll majd lassan lehajol, hogy tudja közelebbről megvizsgálni. Éppenhogy csak hozzá ér Benny feje elernyedve fordul jobbra így tökéletesen látom, hogy a szemei nyitva vannak, de a teste nem mozdul. Ugye nem...
- Hívd a mentőket! - parancsolja a férfi a mellettem álldogaló nőnek, aki rögtön teljesíti is a kérését, velem pedig többé nem is foglalkozik. Őszintén megmondva örülök is neki. Nem tudok másra öszpontosítani csak a bátyámra. Már rég meg kellett volna mozdulnia! Vagy legalább valamilyen életjelet adhatna magáról. Mindegy, hogy mit csinál, csak csináljon valamit!
Minden olyan gyorsan történik. Először síri csend, majd hangosan szirénázó autók és két mentő jelenik meg az úton. Amint megállítják az autót rögtön kiugrik belőle két férfi akik rögtön a bátyámhoz rohannak a műszereikkel együtt és vizsgálni kezdik. Szavak nélkül is tudom, hogy nagy baj van. Akár hogy és hol vizsgálják Benny testét, nem mozdul. Végtagjai ernyedten lógnak, és az egész bőre ami nincs vérben, fehér. Szája apróra szét van nyílva, alsó ajka pedig lila az átfagyástól.
- Elvérzett! - a mentős csak suttog, de így is tisztán hallottam a szavait.
Elvérzett ami azt jelenti, hogy túl sok vért veszített így már nem tudtak rajta segíteni. És ha nem tudtak rajta segíteni, akkor a bátyámat halottnak nyilvánították. Benny halott! Én öltem meg Őt. Ha nem ijedtem volna meg akkor  tudtam volna hívni a mentőket akik lehet, hogy még idejében segítettek volna rajta.
- És, Ő? - nem kell felnéznem, így is tudom ,hogy rólam beszélnek. Mi lenne velem?
Egy gyilkos vagyok. Mert az vagyok, ugyanis végig tudtam nézni a testvérem halálát. Milyen ember már az ilyen? Nekem kellene meghalnom. Megérdemelném. Benny ma éjjel konckára tette miattam az életét. És még csak meg sem tudtam rendesen köszönni neki. Utoljára beszélhettem vele és akkor is csak veszekedtem. Normálisan kellett volna viselkednem vele, de én nem azt tettem. Megint csak az én érdekeimet néztem. Soha nem fogok tudni megbocsájtani magamnak.
És a szüliemmel mi lesz? Benny volt a szemük fénye. Az első szülött gyermek. És nincs többé. Miattam.
Érzem ahogyan az egyik mentős lehajol mellém és tekintetével engem pásztáz. Képtelen vagyok rá emelni a tekintetemet. Egész testem remeg és egy másodpercre sem tudom abbahagyni a sírást. Örökké az úton szeretnék ülni egyedül. Vagy ha nem is örökké akkor legalább addig míg meg nem fagyok. Nem akarom, hogy segítsenek rajtam. Bűnhődni akarok. Sőt meg akarok halni. Benny után akarok menni! Meg kell neki mondanom, hogy mennyire sajnálom azt amit vele tettem.
A férfi kicsit sem kedvesen nyúl az állam alá majd húzza fel a fejemet, hogy tudjon teljesen rám nézni. Remegek, de nem a hidegtől hanem a fájdalomtól.  Gyűlölöm magamat.
- Megöltem. - ez az egy szó amit ki bírok magamból préselni, majd ismét eszeveszett zokogásba kezdek. Zokogás? Inkább tombolás. Ha akarnám akkor sem tudnám kordában tartani a testem. Olyan vagyok mint egy idegbeteg.
- Mink mikor ide értünk a férjemmel,  a fiú már ilyen állapotban ült az úton a halott test mellett - a nő aki először megszólított ismét mellém lép. Nem tudom, hogy mit látott és mit sem, de nem is érdekel. - Állíthatom, hogy ez a fiatal kölyök nem ölt meg senkit. - ne álljon az én védelmemre. Semmit nem tud, hogy mi is történt. Igenis én öltem meg Bennyt.
- Autós gázolás volt uraim. A tettes pedig elhajtott - száll be a beszélgetésbe a nő férje is. Hangja határozott és kemény. Nem bírok ránézni. Elönt az undor mikor az autóra gondolok. Eszébe sem volt megállni vagy vissza fordulni. Pedig tudta, hogy mit művelt. Segítenie kellett volna Bennynek. Hisz elgázolt egy embert! Mégis gyáván megfutamodott és elhajtott. Bárcsak egyszer újra véretlenül találkoznék vele. Még az életet is kiverném belőle. Megérdemli az ilyen. Gyáva féreg.
- NEM ÉRTIK? ÉN ÖLTEM MEG! MEGÖLTEM A SAJÁT BÁTYÁMAT! - és azzal erőteljesen elkezdem a hajamat tépni. Ordítozok, de úgy hogy még a nyálam is kifolyik. Aztán újra lecsillapodok majd, vissza ülök a hideg útra és végül megölelem a térdem majd ráhajtom a fejem. Benny testét eltakarták egy fekete fóliával.
- Sokkos állapotban van. Be kell vinni megfigyelésre. - utasítja a mentős és azzal másik két alak a karomnál fogva húz fel a hideg útról. Először nem ellenkezem, de mikor a bátyám halott teste mellett visznek el megtorpanok és ki akarom kapni a karom a férfiak szorításából. Nem engednek. Inkább minél erősebben szorítják a karom.
- Benny... - nyöszörgöm és oda akarok menni hozzá. Látni akarom. Azt akarom, hogy tudja, hogy mennyire sajnálom. Muszáj tudnia mindenről. Igen, tudnia kell, hogy ő a legjobb testvér a világon, és, hogy igaza volt mindenben amit rám mondott. - Beszélnem kell vele! - rántok ismét egy nagyot a karomon, de a két izomember lerázhatatlan.
- A bátyád meghalt! - közli valamelyik fogvatartóm kicsit sem kedvesen. Ismét elönt a düh. Szabadulni akarok és Benny után menni. Vele akarok lenni.
A mentősök türelme azonban nem végtelen. Löknek rajtam egyet és benyomra a mentőautóba, majd az egyikük elkapja a karom és felhúzza a kabárom ujját és egy injekciós tűt nyom a bőrömbe. Alig telik el pár másodperc a szemeim máris lecsukódnak.
Vajon én is meghaltam? Miért is ne? Hisz még a testemet sem érzem. Sőt az agyam tompa és még a szemeimet sem tudom kinyitni ugyanis az is lehetetlen feladatnak bizonyul. És mi ez a nagy világosság? Lehet, hogy nem is Benny halt meg hanem én? Bárcsak így lenne.
Egy megmagyarázhatatlan erő kényszerít arra, hogy nyissam ki a szemeimet. A orromat büdös tisztítószeres szag csapja meg. Van egy sejtésem, hogy hol lehetek. Hunyorogva pislogva nyitom ki a szemeimet. A sejtésem beigazolódott. Egy kórházban vagyok ami azt jelenti, hogy nem haltam meg. Nagyon nem haltam meg. Mérgemben egy erőteljeset csapok a takarómra. Semmit nem álmodtam! Benny tényleg meghalt én pedig életben maradtam helyette. Erre a gondolatra pedig megint keserves sírásba kezdek. Nem érdemlem meg, hogy éljek.
- A fiuk magukhoz tért! - nem nagyon kell gondolkodnom azon, hogy kiknek is szólt ez a mondat. Természetesen a szüleimnek, akik kicsit feszenvbe lépnek be a kórterembe. Anya arca beesett, szemei ki vannak sírva. Apa arca pedig komor. Rögtön megindulnak felém. Anya lehajol és egy rövid puszit nyom az arcomra. Apa pedig csak az ágyam végén áll és a takaróm végét nézegeti. Tudom, hogy van valami bajuk.
- Hogy érzed magad? - kérdezi anya kedvesen, de szemeiből elkezdenek potyogni a könnyek. Tudom, hogy Benny miatt ilyenek. És azt is tudom, hogy tudják a teljes igazságot. Vagyis azt, hogy az egésze végig néztem és nem hívtam segítséget. Pont ez miatt is tartom magam gyilkosnak. És ezért nem is tudok a szemük közé nézni. Megérdemelném, hogy kiabáljanak velem. Minden rossz dolgot megérdemelnék tőlük. - Tudjuk mi történt akkor éjjel - kezdi, de apa rögtön a szavába vág.
- Miért nem hívtál segítséget? Liam az orvosok azt mondták, hogy ha idejében hívva lettek volna akkor megtudták volna menteni Bennyt ! - a kezei ökölbe szorulnak és hangját elönti a méreg. Meghökkenek és még keservesebb sírásba kezdek. Az apám is engem hibáztat. Minden rosszra számítottam csak erre nem.
- Sokkos állapotba került! Nézz rá még most is remeg. - anya rögtön a védelmemre kel, de hangja nem szeretettel van tele. Nem, szerintem Ő is apának ad igazat mint mindenki más.
- Ez nem ok arra, hogy ne tudott volna segíteni a testvérének. - horkan fel gúnyosan apám. Elfordítom a fejem és elkezdek kifelé bámulni az ablakon. Csak nézem a kék eget és azt kívánom, hogy bárcsak ne kellene végig hallgatnom ezt az egész beszélgetést. Bárcsak a bátyámmal lehetnék...
Benny? Már rémeket is látok. Mégis mit keres a bátyám az erkély korlátján? Tuti, hogy csak én képzelődöm a sok nyugtató miatt. Ő meghalt. Nem lehet itt. Amúgy is akkor látnák a szüleim.
- Igazad van, de akkor sem ez a legalkalamasabb pillanat, hogy ezt megbeszéljük. - nem érdekel anya sértő megjegyzése. Lassan felülök az ágyamban és közben le sem veszem a szemem az ablakomról. Benny még mindig ott áll. Ugyan az a ruha van rajta mint akkor este. Sőt ugyan úgy is néz rám. Meg sem látszik rajta, hogy balesete volt. Elmosolyodik és int a kezével. Vissza mosolygok és én is intek.
- Benny nem halt meg. - mondom boldogan és kimászok az ágyamból majd elindulok az ablak felé. Sietősen nyitom ki, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy a szüleim hogy néznek rám. Mint akik megijednek a saját fiuktól. - Nézzétek, nincs is semmi baja. - mutatok az erkélyen álló bátyámra. A szüleim összenéznek, és anya lesz az aki megindul felém.
- Liam, nincs itt senki - mondja feszülten és kezét a vállamra teszi.
- De itt van. Hisz itt áll előtted! - vágom rá gondolkodás nélkül. - Szólj már valamit Benny! - nézek a bátyámra, de az csak még mindig mosolyogva áll és engem figyel. Miért nem beszél? Ilyenkor már rég be sem tudta fogni a száját.
- Kisfiam, csak képzelődsz. - suttogja anya síri hangon és elhúz az ablaktól.
- Nem! Tényleg ott van. - erőszakoskodom tovább, azonban anya hajthatatlan.
Vissza nyom az ágyamba, majd nyakig betakar. Én viszont még mindig izgatottan bámulom az ablakot ahol Benny van. Nem értem, hogy miért nem jön be. Tudtam én, hogy a bátyám erős és vele nem tud végezni egy kis autó. Ezek szerint akkor mégsem vagyok gyilkos. Megint csak megtréfált. De ezt még vissza fogja kapni, mert ez nagyon rossz tréfa volt. Halállal nem szabad tréfálni.
- Szólj egy nővérnek, vagy valakinek! - parancsolja anya apának, aki bólint és máris kirohan a szobájából, majd egy orvossal tér vissza. Anya röviden vázolja neki a dolgot, vagyis azt, hogy én képzelődök. Senki nem hiszi el, hogy tényleg láttam a bátyámat. Az orvosságaim mellékhatására hivatkoztak így úgy döntöttek, hogy sokat elvesznek tőlem.
Azonban hamar kiderült, hogy nem az orvosságok miatt látom Bennyt. Úgy ahogy az is kiderült, hogy nem csak az az egy alkalom volt mikor láttam a bátyámat. Minden nap feltűnt. Nem mindig beszélt, csak néha. Viszont mikor beszélt, állandóan arra kért, hogy kövessem. Sokáig ellenkeztem. De egy nap, mikor megint a erkély vékony korlátján állt, beadtam a derekam neki. Azt mondta, hogy jó móka ott állni. Hittem neki. Elindultam az erkélyre majd felálltam a vékony korlátra mezítláb. Benny eltűnt, majd az út közepén állt. Tudtam, hogy azt szeretné ha követném. Már majdnem megtettem vagyis leugrottam, mikor valaki hátulról vissza húzott.
És a helyzet nem szűnt meg. Benny velem volt és nem akart magamra hagyni. Viszont senki nem hitte el, hogy tényleg él. Engem néztek boldondnak.
- Mr és Mrs. Payne, a fiúk kezelésre szorul - az orvos rendelőjében ültem a szüleimmel. Tegnap éjjel Benny megint feltűnt és azt akarta, hogy kövessem. Pizsiben a kórház előtti úton szedtek össze. - Képtelen bele törődni a bátyja halálába és nem bírja elengedni. Fáj, hogy ilyet kell mondanom, de a Liam bele őrült a testvére halálába - én nem is vagyok őrült.
- Maguk az őrültek, hogy nem hisznek nekem. Benny tényleg itt van és nagyon is él. Azt akarja, hogy menjek vele, mivel tudja, hogy itt senki nem szeret. - kulcsolom össze a kezeimet a mellkasom előtt. Anya sírva fakad és elkezdi a hevesen a fejét csóválni. Nem értem mi baja van itt mindenkinek.
- Liamnek hatalmas trauma volt végig nézni azt ahogy egy számára közel álló személy a szeme előtt halt meg.  - folytassa tovább az orvos. - Alig tizenöt évesen végig nézni egy ilyen csúnya balesetet. Ráadásul még magát is hibáztatja. Nem csoda, hogy az agya felmondta a szolgálatot.
- Mi a teendő? - köszörüli meg apa a torkát.
- Liamet be kell záratni egy elmegyógyintézetbe. Már csak az az utolsó remény a számára. - válaszolja az orvos.
Elmegyógyintézet? Megsemmisülten a szüleimre pillantok és elkezdek sírni miközben hevesen csóválom a fejem. Nem engedhetik meg, hogy oda zárassanak be. Nincs semmi bajom! Őrült meg pláne nem vagyok.
Szerintük mégis az vagyok...Őrült.



2015. január 20., kedd

| Chapter Nine |

Heyyyy!!!! Meg is hoztam a kövi részt, és ahogy ígértem ez már izgisebb lett mint az előzőek ;) a komikat köszönöööööööööm ♥ és ennél a résznél is hagyhattok pár megjegyzést :P 




- Bella üzeni, hogy neki megfelel. - dobja a telefonját Benny az ágyára, mire én rögtön felpattanok és örömömben a bátyám nyakába ugrok.
Talán még sem annyira kőszívű a barátnője mint ahogy én azt hittem. Mostantól nem fogok vele bunkózni, sőt emberszámba fogom venni. Igen, tudom parasztság volt Tőlem, de idáig akár mikor áttjött a bátyámhoz én még csak figyelembe sem vettem. Jobb napjaimon felmentem a szobámba. Viszont mikor kedvem volt akkor piszkáltam. Ilyenkor direkt mindenhova velük mentem a házba, hogy ne tudjanak kettesben maradni. Ez a dolog pedig mind kettőjüket nagyon idegesítette. Mégis az volt a legcsúnyább húzásom mikor Benny Bellát is el akarta magával hozni egy családi nyaralásunkra. Én pedig akkor elég durva dolgokat vágtam szegény lány fejéhez. Tehetek én róla? Egyszerűen nem fogtam fel, hogy Ő minek jön velünk mikor nem is tartozik a családhoz. És ezt így szó szerint megmondtam Bellának is, csak egy kicsi durvábban és még tettem hozzá más sértő szavakat. Ami pedig a legrosszabb volt, az az, hogy a szüleink sem álltak ki a lány mellett. Ilyenkor az lenne a normális helyzet, hogy legalább a két felnőtt lenyugtat engem vagy valami. De Ők nem ezt tették. Csak álltak az autó mellett és merem azt mondani, hogy apa még mosolygott is az orra alatt. Gondolom rájöttetek, hogy a szüleink sincsenek elragadtatva Benny barátnőjétől. Azonban tisztelik annyira a fiukat, hogy ezt nem hangoztatják előtte. Mégis akkor azon a kiránduláson nem álltak ki Bella mellett. És ezzel nem a lánynak ártottak hanem Bennynek. Mert az oké, hogy én kiakadtam a lányra, de engem csak leintenek azzal a szöveggel, hogy semmi közöm a kapcsolatukhoz. Viszont ha a szülők nem állnak ki a lány mellett, ott már egy kicsit gond van. A történet lényege végül az lett, hogy sem Bella, sem pedig Benny nem jöttek el velünk. Plusz a bátyám napokra átköltözött Belláékhoz és apának csak nagy fenyegetések közepette sikerült Őt haza hoznia. Elég nagy veszekedés lett otthon mikor haza jött. És nem, nem  a szüleink veszekedtek Bennyvel amiért lelépett, hanem Benny veszekedett anyáékkal amiért fájdalmat okoztak a barátnőjének. A bátyám pedig egy dolgot utál nagyon, de nagyon. Még pedig azt ha az aktuális barátnője sír.  És mint kiderült a kis akció után, Bella sírt, amit meg is értek. Nem érdemelte meg azt a viselkedést tőlünk. Mondjuk én sem szeretem ha egy lány sír. Ők olyan fájdalmasan tudnak bőgni.
Azt hiszem, hogy ma este jövök egy bocsánatkéréssel a lánynak. Hisz képes tönkre tenni a randiját. Na jó nem is nagyon randi, de akkor is kettesben akart lenni Bennyivel abban a buliban, de nem tartsa magánál, hanem inkább engedi, hogy nekem segítsen. Más csaj nem lenne ilyen elnéző és nem engedné el a pasiját az öccsével egy videóüzletbe. Bella azonban mégis megteszi, ugyanis bízik Bennyben. Nekem is kell egy olyan barátnő mint Bella!
- Akkor, tényleg elviszel? - kérdezem csillogó szemekkel. Egy szót akarok hallani a szájából, és az csakis az igen lehet.
- Én igen, csak először még meg kell beszélnem anyáékkal. - mondja egyszerűen.
- Még mindig lent vannak a konyhában, szóval nyugodtan mehetsz és közölheted is velük, hogy Te fogsz elkísérsz engem. - húzom fel az ágyáról majd kicsit sem kedvesen kezdem el Őt a hátánál fogva nyomni. Nem ellenkezik.
Anya és Apa még mindig a konyhában ülnek és épp valamiről még beszélgetést folytatnak, azonban mikor észre veszik, hogy társaságuk akadt rögtön abbahagyják azt amit eddig csináltak, majd csakis ránk figyelnek. Benny mellettem áll, de nem szól semmit. Ezért feltűnőmentesen megbökököm, mire Ő rögtön észbe kap és megköszörüli a torkát.
- Úgy döntöttem, hogy elviszem Liamet éjfélkor arra az izére. - mondja egyszerűen. Az 'izé ' megnevezésen egy kicsit kiakadok, viszont úgy döntök, hogy nem fogok vele itt leállni veszekedni. Pedig megtehetném, ugyanis tudom, hogy direkt mondta ezt.
Mégsem foglalkozom vele, mivel a szüleim reakcióját sokkal viccesebbnek találom. Anya lesápad, apa pedig csak komoran bámulja Bennyt. Igen, erre határozottan nem számítottak. Eszükbe sem jutott volna, hogy én bevonhatom Bennyt is. Vagy ha rá is gondoltak, azt hittén, hogy a bátyám kikosaraz majd. Szerencsére nem ezt történt. Így a szüleimnek semmi esélyük nincs ellenem.
- Biztos? - kérdezi anya gyanakodva és eléggé érdekes pillantást küld felém. Biztos azt hiszi, hogy megfenyegettem Bennyt. Mondjuk én sem tudom, hogy mivel sikerült a bátyámat meggyőznöm.
- El akar jutni, és őszintén megmondva nincs kedvem hallgatni azt ahogy napokig cirkuszol - kezdi el magyarázni vállvonogatva. Ez is igaz. Ha ma nem jutott volna el akkor hatalmas hisztiket csaptam le volna az elkövetkező napokban. - Meg aztán ismerem már annyira Liamet, hogy tudjam róla, hogy képes lenne kiszökni. Azt pedig gondolom senki nem akarja, hogy éjjel egyedül kóboroljon a városban. - ha eddig nem is, de most már tuti, hogy meggyőzte a szüleimet. És ehhez elég volt az utolsó pár mondata. Mondjuk őszintén, nem szöktem volna ki, ugyanis eléggé tartok a szüleimtől.
- Fél egykor mind a ketten már az ágyatokban lesztek! - parancsolja apa keményen.
Heves bólogatásba kezdek, de a vigyort nem tudom eltüntetni az arcomról. Fél egyre simán haza érünk.  Benny is bólint, hogy megértette, majd sarkon fordul és kimegy a konyhából. Ezt mikor észre veszem rögtön utána indulok, és megállítom.
- Köszönöm. - nézek rá őszintén. Tényleg hálás vagyok neki amiért ezt teszi értem. Pedig nem kellene. Nyugodtan mehetne bulizni és velem mégcsak foglalkoznia sem kellene. De Ő nem ezt teszi. Ezért pedig hálás vagyok neki.
- Tényleg komolyan mondtam azt az előbb a konyhában - mondja komoran. Elhúzom a számat és egy kissé szomorú is leszek amiért tényleg ezt feltételezi rólam. Meg sem fordult a fejemben, hogy elszökjek otthonról az éjjel. - Csak azért megyek el veled, hogy biztonságban legyél. Ezért egyezett bele Bella is, hogy elkísérhetlek, addig Ő ott marad a buliban, majd mikor téged haza hoztalak, vissza megyek érte. - ó, szóval kitervelték ezt az egészet. Már megint ovisnak érzem magam. De most nem? Azokkal szoknak így bánni. Biztonságba tudni meg ilyenek.
- Miért nem mehetsz vissza érte, Velem? - kérdezem meg gondolkodás nélkül. Az én korosztályom már simán eljár bulizni is. Akkor én miért ne mehetnék el egy igazi buliba?
- Nem foglak beengedni egy olyan buliba ahol főiskolások vannak. Az ilyen bulik a piákról és a drogokról szólnak. - nem igazság. Úgy nézek én ki mint aki ha elkerül egy ilyen buliba rögtön részegre iszom magam? Soha nem ittam még! A drogokat pedig elítélem. Jól nevelt gyerek vagyok.
- Melletted maradnék! Esküszöm semmit nem csinálnék. - nekem elég lenne annyi ha csak megtapasztalnám, hogy milyen egy ilyen menő buli hangulata. Tuti hatalmas parti lehet. Bennynek eléggé durva haverjai vannak. Szívesen buliznék velük. - Miért mennél vissza Belláért, mikor simán velünk is haza jöhetne? Így nem kellene annyiszor mászkálnod. - elég ütős érv, és neki is tetszik ugyanis gondolkozva elkezdi az alsó ajkát harapdálni.
- Ezt majd még meggondolom. - zárja le a témát és bemegy a szobájába.
Boldog vagyok, de tényleg. És jelen pillanatban tényleg imádom a bátyámat. Elvisz a videójátékos üzletbe, megvehetem a játékot és lehet, hogy utána még eljutok egy igazi buliba is. A srácok bele fognak halni az irigységbe ha ezt holnap elmondom nekik.
Azt hiszem, hogy ez lesz életem egyik legklasszabb éjszakája.
Minden órában az ébresztő órámat bámulom és azt várom, hogy mikor lesz már legalább éjjel fél tizenkettő. Indulni szeretnék már, ugyanis félek attól, hogy elkések. De Benny nélkül sehova nem mehetek. Háromnegyed tizenkettő van, mikor nyitódik az ajtó és int a fejével, hogy indulhatunk. Bella nincs vele szóval Őt ott hagyta a buliban. Amit nem is bánok, mivel tuti, hogy elkezdene hisztizni ha ennyit kellene gyalogolni. Mert gyalogolnunk ugyanis apa nem adta kölcsön az autót.
Minden vágyam volt az, hogy éjfélkor a bátyámmal sétáljak a sötét Wolverhampton utcáin. Amik tényleg eléggé félelmetesek. Talán azért mert az utcalámpák fényein kívül nincs más fényforrás. Autók sem járnak és embereknek is hűlt helyük van. Mégis mikor megérkezünk az üzlethez, hirtelen az élet beindul. Egy csomó korombéli gyerek akiknek mindnek ugyan az a céljuk mint nekem. Vagyis megvenni a játékot. Benny félre akarna állni, de én nem engedem. Karon ragadom és elkezdem magam után húzni be a tömegbe. Nincs más választása jönnie kell. Az üzletbe beérve szinte az elsők között vagyok aki megkaparintja a videójátékot, majd kicsit sem lassan tolakszom a pénztárhoz, hogy tudjam kifizetni. Végül mikor már hivatalosan is enyém a játék, fülig vigyorral hagyom el az üzletet és ismét a bátyám nyakába ugrom. Nélküle nem sikerült volna.
- Ugye tudod, hogy az adósom vagy? - kérdezi, de azért kedvesen mosolyog rám.
- Nem tud érdekelni, ugyanis most ténylég hálás vagyok érte, hogy elkísértél. - nézek a szeme közé kedvesen. Tudja, hogy igazat mondok most tényleg, mivel látom az arcán. De mikor letenkit a telefonjára rögtön arcára fagy a mosoly. Egy kicsit nyújtózkodok, hogy rá tudjak nézni a mobilja kijelzőjére, és hirtelen az én jó kedvem is tovaszáll. Pontosan fél egy van! Ami azt jelenti, hogy már otthon kellene lennünk, sőt az ágyunkban ahogyan megígértük apának. És mi hol vagyunk még? Hát nem otthon.
- Vissza kell mennem Belláért. - nyögi ki és a zsebébe csúsztatja a telefonját. Velem nem is törődik.
- Én is veled mehetek? - kérdezem izgatottan.
- Nem! Te addig itt maradsz, és majd vissza jövök. - csóválja meg a fejét hevesen. Itt akar hagyni egyedül? Ez nagyon nem vicces.
- És ennek mi értelme lesz? Vagy ez már így nem veszélyes? - utalok itt arra mikor ma délután azt magyarázta nekem, hogy milyen veszélyes Wolverhampton az éjjel. De persze az utcán álldogálni egyedül az már nem veszélyes.
- Nem jöhetsz el velem abba a buliba és kész! - emeli fel a hangját és elindul. Viszont én nem engedem magam ilyen könnyen. Ő siet előre és pedig szorosan a nyomában vagyok. Nem fog csak így otthagyni.
- Eszembe sincs ott maradni egyedül az utcán. - csóválom meg a fejem hevesen és nem lassítok. Tartom az Ő tempóját. Igaz nem mellette loholok hanem mögötte, de nem érdekel.
- Fordulj vissza! - parancsolja keményen.
- Mondtam, hogy veled akarok menni!
- Én meg azt mondtam, hogy fordulj vissza! - ordít rám, megáll és mélyen a szemem közé néz. - Nehezedre esne ha egyszer azt csinálnád amire megkérlek? Ezért viselkedik veled mindenki úgy mint egy gyerekkel, mivel meggondolatlan vagy! Egy hisztis kis kölyök aki elvárja, hogy mindenki azt csinálja amit Ő kitalál. Liam tényleg igazán felnőhetnél már végre, mert idegesítő vagy nekem pedig elegem van belőled, úgy ahogyan a családban mindenki másnak is! - aucs ez most nagyon fáj. Sőt legszívesebben elsírnám magam, de nem teszem, ugyanis nem vagyok kislány.  Elegük van belőlem? Idegesítő vagyok? Hiszen még csak tizenöt leszek! Természetes dolog, hogy megkívánom azt, hogy törődjenek velem.  Benny pedig rögtön észhez tér és rájön, hogy miket vágott a fejemhez. Megfordulok és úgy döntök, hogy egyedül indulok el. - Liam...- szól után.
- Hagyj békén! - mondom kicsit sem izgatottan. Inkább fájdalmasan. Leszegem a fejem és elkezdem a cipőmet bámulni, miközben hangosan szipogok. Nem tudom, hogy merre indultam el, és hogy hova tartok. Csak azt tudom, hogy messze akarok kerülni a bátyámtól.
Azonban a következő pillanatban minden olyan hirtelen történik. Éles fény kezd el közelíteni felém, majd ezt hangos dudaszó követ. Felkapom a fejem és elkezdek szemezni egy autóval ami rettentően közelít felém. Megrémülök, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
- LIAM! -ordítja el magát Benny a zebra túloldalán. Rá kapom a tekintetem, majd újra az autóra. Képtelen vagyok megmozdulni. Becsukom a szemeimet és úgy várom az ütést. De az elmarad. Egy hatalmas lökés és az útra kerülök. Hallom ahogy az autó lefékel, majd hangos koppanás és ordítás.
Félek kinyitni a szemem, de mégis megteszem, de rögtön meg is bánom. A bátyám az autó szélvédőjéről csúszik le a földre és terül szét majd nem mozdul többet. Ő volt az aki ellökött így Őt ütötték el helyettem és most fekszik az úton eldeformálódott lábbal és karral, na meg vérző fejjel és hassal. És ami a legdurvább, hogy az autó ami elütötte elhajtott, így rajtam kívül nincs senki. A bátyám vonaglig és nyöszörög a fájdalomtól, nekem pedig az lenne a kötelességem, hogy segítsek rajta. Azonban nem bírok megmozdulni...

2015. január 16., péntek

| Chapter Eight |

Hi! Szóval meghoztam a kövi részt, már ha tényleg érdekel valakit még, mivel úgy vettem észre, hogy kezd az oldal kihalni. Az előző fejezethez 3 komi érkezett amiért rettentő hálás is vagyok ♥ De mivan azzal a 309 feliratkozóval? Hülye vagyok matekból, de ez az arány akkor is gyatra. Basszus mi a francnak vagytok ennyien feliratkozva ha 3 -5 ember komizik és 18 meg pipál? -.- persze boldog vagyok, hogy ennyien felvagytok iratkozva, de annak nem örülök, hogy a látogattotság meg romlik. pedig hetente kétszer teszek fel részt! de ha így folytatjátok ezt mínuszolni fogom egyre, és akkor meg fogom érteni, hogy miért ilyen kevés a látogatottság ...az új dizi pedig remélem tetszik, mivel életemben nem volt még ennyire büszke egy kinézetemre sem mint erre :) ha valakit még érdekel ez a fejezet ( a következő két rész izgis lesz ;) ) akkor komizzon! 




- Bővebben? - pislog rám kérdően Benny, majd kényelmesen helyet foglal az ágyán, de tekintetét le sem veszi rólam. Még mindig a szobája közepén állok zsebredugott kezekkel és hol a falakat, hol pedig a lemenő napot nézem. Valahogy meg kell Őt győznöm. Nem monthatok neki akármit ugyanis akkor rögtön nemet mond. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Ő is nemet mondjon nekem! Benny az utolsó mentsváram. Ha elszúrom akkor tényleg hivatalosan is oda a videójátékom. Azt pedig nagyon nem akarom. Mégis mivel győzzem Őt meg? Léteznie kell valamilyen megoldásnak a szívéhez. Hisz Ő is volt gyerek, szóval ismernie kellene azt az érzést amit én most érzek.
Hát jelenleg cseszett rosszul érzem magam. Ezt pedig részben a szüleimnek köszönhetem, mivel nem képesek elengedni a haverjaimmal. Másik részben pedig a bátyámnak köszönöhetem, ugyanis olyan hatást ért el azzal, hogy leült az ágyára pontosa velem szemben, mintha egy vallató szobában lennék, ahol én vagyok a bűnös. Pedig imádom a feltűnést, sőt nagyon is.
Annyira, hogy tavaly képes voltam még az X-Factorba is jelentkezni. A szüleim szerint csak a feltünési viszketettségem miatt csináltam azt az őrültséget. Szerintük feltűnési viszketettség és őrültség, szerintem éneklés és siker. Igen sikeres akarok lenni, és azt akarom, hogy a Földön élő összes ember ismerje a nevemet. És ezt csak egy módon tudom véghez vinni. Vagy egy körözött bűnöző leszek és velem lesznek tele a hírek. Vagy pedig jelentkezek egy tehetségkutató műsorba és a hangommal elvarázsolom az embereket. Végül az utolsó megoldást választottam.
Igazából a zene mindig az életem része volt, csak soha nem használtam ki. Mindig azt gondoltam, hogy fiú létemre egy kicsit ciki ha a színpadon mutogatom magam. Meg aztán a szüleim sincsenek nagyon elragadtattva attól az ötlettől, hogy én egyszer énekesnek álljak. Szerintük a híres ember csak ingyenélő majmok, akik semmittevésért kapják a pénzt. Én is szeretnék a semmiért milliókat kapni. De mint mondtam engem nem a pénz érdekel, hanem a hírnév. Nagyon klassz lehet egy hatalmas stadion színpadán állni miközben több ezer ember a Te nevedet ordibálja és veled énekli a dalszövegeket amit Te írtál saját magad. A dalszövegírás pontosan annyira közel áll a szívemhez mint az éneklés. A csajok pedig nagyon buknak azokra a pasikra akik elő mernek adni egy gitárral egy általuk megírt dalt. Én már csak tudom.
Az X-Factor válogatójára nem jutottam el, mivel a szüleim nem engedtek fel Londonba egyedül a válogató napján. Szívás. De megfogadtam, hogy ha egyszer idősebb leszek még egyszer megpróbálkozom.
A szívem mélyén még örülök is neki, hogy nem engedtek el, ugyanis alig tizennégy évesen szerintem nem vittem volna valami sokra a műsorban. Ahhoz még tényleg túl fiatal voltam. Azonban attól a pillanattól fogva komolyabban kezdtem el foglalkozni a zenével. Elég nagy cucc ha az ember egyedül tanul meg gitáron játszani. Nekem sikerült. Ezért úgy gondoltam, hogy ideje lenne elvarázsolni a csajokat.
Meg is találtam az áldozatot. Egy Sarah nevezetű lány, velem járt matekra meg kémiára. Az órák helyett mindig az Ő haját néztem ami annyira göndör volt, hogy spagetti tésztára emlékeztetett. Minden nap rám mosolygott amiből azt a következtetést vontam le, hogy biztos bejövök neki. Így hát kinyomoztam, hogy hol lakik, majd elterveztem, hogy egy este szerenádot adok az ablaka előtt. Tudtam, hogy rögtön belém fog zúgni így a gitárommal együtt elmentem a házukhoz, majd az általam megírt dalt kezdem el játszani neki. Sarah ki is hajolt az ablakán, viszont nem egyedül. Igen, pasija volt, és igen, a szerenádommal pont megzavartam a kis akciójukat. Életemben nem rohantam még olyan gyorsan mint akkor este. Ez van. Én valahogy mindig azokat a csajokat fogom ki akiknek pasijuk van.
Nem hagytam abba a zenélést, csak egyszerűen félre tettem. Tudtam és most is tudom, hogy jó vagyok, de még nem jött el az én időm. Azt akarom ha egyszer újra jelentkezek egy tehetségkutató műsorba, akkor a közönség és a zsűri tagjai is állva tapsoljanak. Van tehetségem és ezt egyszer ki is fogom használni, de nem most mivel jelenleg a videójátékom fontosabb.
- Gyere el velem ma éjjel abba a videóüzletbe! - hadarom el egy szuszra és még csak nem is pislantok. Csak komoran várom a reakcióját. Bízom benne. Muszáj segítenie nekem, hisz az öccse vagyok.
- Tudtam én, hogy csak azért hízelegsz nekem mert valamit akarsz Tőlem. - most komolyan ennyi mindent fogott fel ebből az egészből? Én itt kiszáradok már a sok beszédtől, hülyét csináltam magamból, erre Ő neki csak annyi esik le, hogy nem a szívemből mondtam azt, hogy mennyire jó testvér.
- Komolyan Benny. Te vagy az utolsó reményem! Ha nemet mondasz, akkor tényleg nem mehetek el ma éjjel mivel anyáék nem engednek el. - ez a dolog már kicsit sem vicces.
Kezdem tényleg elveszíteni a reményt ami határozottan nem jó. Ha feladom, akkor tényleg minden veszve van. Holnaptól hallgathatom a barátaim gúnyolódását miszerint egy kis pöcs vagyok akinek a szülei parancsolgatnak. És lehet tényleg igazuk van. Más gyerek addig cirkuszolna míg el nem engednék. Sőt talán még ki is mernének szökni a szobájukból csak azért, hogy eljussanak. Azonban én nem ilyen vagyok. Túlságosan szótfogadó vagyok és nem mernék ellent mondani a szüleimnek.
- Megvan rá az okuk, hogy miért nem engednek el. - válaszolja egyhangúan. Mintha annyira ismerné a szüleinket. Nincs is okuk! Csak találgatnak, hogy ne mehessek el mivel tudják, hogy mennyire fontos a számomra.
- Csak találgatnak össze - vissz! - csattanok fel idegesen. - Nem veszem be azt a dumát, hogy veszélyes a város éjjel. Ha ovis lennék meg tudnának ezzel félemlíteni, de most már nem. Jobbat is kitalálhattak volna. Habár felesleges hazudniuk, hisz úgyis tudom, hogy az a bajuk, hogy egyszerűen nem akarnak elengedni mivel még mindig gyereknek hisznek.
- Ebben határozattan igazuk van, sajnos - húzza el a száját és az arca a megszokottabbnál jobban komor lesz, miközben az ágya feletti kis polcra terelődik a figyelme. Én sem állok meg, hogy ne kövessem a pillantását. Benny egy csoport képet néz. Ha jól tudom az osztálytársaival pózol épp úgy tavaly , egy iskolai rendezvény keretein belül. Benny észre veszi, hogy értetlenül bámulom a képet, ezért megköszörüli a torkát és ismét beszélni kezd. - Emlékszel Carmenre? - kérdezi, majd feláll, hogy tudja leemelni a képet a polcáról és ismét leül az ágyára, de ezúttal int, hogy csatlakozzak mellé. Mikor mellette ülök és az ölében pihenő képet nézzük, rámutat egy vörös hajú lányra. Láttam már Őt, talán egyszer. Viszont eléggé rossz dolgok történtek vele ha jól emlékszem. - Tavaly megerőszakolták, mikor az évzáró buliról ment haza. - rémlik valami. Az egész város akkorban erről beszélt. Ha jól tudom a rendőröknek még a férfit is sikerült elkapniuk aki ezt tette vele. Az ilyenek nagyon megérdemlik a börtönt. Carmen nem érdemelte meg. Bennynek nagyon jó barátja volt, és mikor megtudta, hogy mi történt a lánnyal teljesen magán kívül volt.
Viszont nem értem, hogy jön most hozzám Carmen. Én fiú vagyok szóval nem kell attól tartanom, hogy esetleg valaki megerőszakol egy bokorban. Feltéve ha az illető nem meleg. De ilyentől nem tartok.
- Mi közöm van nekem ehhez? - kérdezem értetlenül. - Nem hiszem, hogy engem valaha is meg fognak akarni erőszakolni. Ha nem vetted volna észre, én nem vagyok lány. - jesszusom mégis mi a francról beszélünk mi most?
- Carmen, késő éjjel indult el akkor haza és egyedül volt! Nem érted a dolog lényegét még így sem? - emeli feljebb a hangját Benny, mire én csak vállat vonok. Ne hasonlítgasson engem már egy megerőszakolt lányhoz. Miért nem csapta le az illetőt, vagy kezdett el kiabálni? Vagy miért pont egy olyan úton indult el haza ahol senki nem lakott? - Wolverhampton nagyon is veszélyes éjjelente! És ne védekezz nekem azzal, hogy fiú vagy így nem erőszkolhatnak meg. Viszont nyugodtan kirabolhatnak, megkéselhetnek, agyonverhetnek...
- Oké, felfogtam! - szakítom félbe amilyen gyorsan csak tudom mivel a gyomrom kavarogni kezd, ahogy ezek az ocsmány dolgok elhagyják a száját. Még csak bele gondolni is rossz, hogy valaki elkezd követni, majd hirtelen belém bök egy konyhakést, vagy meg leüt egy bazinagy kővel, vagy mit tudom én. - Akkor ezek szerint rád sem számíthatok. - mondom szomorúan és megpiszkálom az orrom.
Itt az ideje, hogy bele törődjek. Nem jutok el és kész. Igazságtalan az élet, de ez van.
- Nem mondtam, hogy nem számíthatsz rám. - Benny hangja határozottan cseng. Tekintetem rögtön felderül és kis híján a nyakába ugrok, de aztán meggondolom magam mivel még semmit nem mondott biztosra. Viszont reményt azt adott.
- Szóval akkor eljössz velem? - kérdezem izgatottan.
- Az van, hogy szívesen elkísérnélek, de hivatalos vagyok egy buliba és nem szeretnék Bellának csalódást okozni - kezd el töprengeni én pedig akaratom ellenére felmorgok a Bella név hallattán. Bella egyet jelent Benny nagy szerelmével. Lassan már három éve boldogítják egymást és nem úgy néznek ki mint akik valaha szét akarnának menni. Pedig a csajban semmi nagy cucc nincs. Szerintem a bátyámnak sokkal jobbra is telne, de egyszerűen neki ez a kis liba kell. A csaj úgy ugráltatja Bennyt ahogy csak akarja, ez a marha pedig mindent meg is csinál neki.
- Éjfélre kell csak ott lennünk. Addig nyugodtan elmehetsz Bellácskával bulizni. Nekem jó ha csak tizenegyre jössz értem. - ajánlom fel neki izgatottan, magamban pedig imádkozok, hogy menjen bele. Ez így annyira tök jó. Hisz még csak hat óra van. Ha nyolckor elmennek abba a buliba, akkor tizenegyik még meg is unják az egészet.
- Ezt először vele kell megbeszélnem - válaszolja nagy töprengés közepette, majd a nadrágja zsebéből előhúzza a mobilját. Csodás. Szóval egy csaj fogja eldönteni, hogy el e mehetek vagy sem.
Megsemmisülten terülök szét a bátyám ágyán és reménykedem benne, hogy az égiek meghallják az imáimat...

2015. január 13., kedd

| Chapter Seven |


ÉÉÉÉssssssssss, meghoztam a kövi részt :3 Igen tudom rettentő unalmasak, de ez van...hülyén jönne ki ha nem lenne Liam szemszög, mivel neki is külön története van (jól megmagyaráztam xD ) Ígérem, hogy lassan tényleg beindulnak az események (vagy még nem xD ) komizniiiiiii




Eddig még soha nem fordult elő, hogy nekem könyörögnöm kellett volna valakinek valamiért. Azonban most a helyzet mégis úgy kívánja, hogy könyörögjek. Még pedig a bátyámnak, Bennynek. Őszintén megmondva másnak a házban nem is nagyon tudnék. A szüleimnek pedig nem könyöröghetek mivel rögtön tudom, hogy mi lesz a válaszuk. Igen, még mindig nem hagytam le arról, hogy eljussak éjfélkor abba a videójátékos üzletbe, hogy tudjam megvenni azt a hőn áhított játékot.
Amikor pár órája lent összevesztem anyával, aki kicsit sem kedvesen közölte velem, hogy nem mehetek el mivel veszélyes, majd felküldött a szobámba, már majdnem beletörődtem. Úgy gondoltam, hogy kár hisztiznem mivel amit egyszer eldöntött akkor azt soha nem változtatja meg. Apánál pedig kár is próbálkoznom, mivel Ő meg ugyan azt csinálja amit anya mond. És ha anya nemet mond, akkor természetesen apa is. A szüleim szavát pedig nem változtathatom meg. Hisz én csak a gyerekük vagyok, akinek az a kötelessége, hogy mindent úgy csináljon ahogyan a szülei kívánják.
Mégis, a mostani alkalom kivételes és a pillanat úgy adódott, hogy ellent kell mondanom a szüleim kijelentésének. Egészen idáig mindig mindent úgy csináltam ahogyan Ők azt szerették volna. Lehetne bennük most annyi érzékiség, hogy elengednek. Tudják nagyon jól, hogy mennyire fontos a számomra. Pár hónapja másról sem beszélek csak erről. Erre Ők képesek lennének megfosztani ettől a boldogságomtól. Figyelembe sem veszik azt, hogy én mennyire el akarok oda menni. Igen, most határozottan megharagudtam rájuk.
Mégis majdnem engedtem a kérésüknek. Egészen addig míg be nem kapcsoltam a számítógépemet és mentem fel az egyik közösségi oldalra, hogy tudjam közölni a barátaimmal a rossz hírt, vagyis azt, hogy rám az éjjel ne számítsanak. Szívszorító pillanatban volt részem miközben azt írtam, hogy nem megyek, az agyamban pedig lejátszódott a jelenet, hogy ma az összes haveromnak meg lesz a számítógépes játék és holnap már azzal fognak flegmulni, míg nekem megint kell várnom egy hónapot vagy lehet, hogy többet, ugyanis ki tudja, hogy megint mi jön közbe és én ismét nem fogom tudni megvenni.  A lényeg az, hogy az üzenetet elküldtem és vártam a válaszokra.
Együttérzést és sajnálatra számítottam a barátaimtól. És helyette mit kaptam? Azt, hogy én vagyok anyuci pici fia, meg, hogy puhapöcs vagyok, akit a szülei irányítanak.
Na igen, ez volt az a pillanat mikor úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek a szüleim és az, hogy mit engednek meg nekem, és mit nem. Nem vagyok anyuci pici fia, puhapöcsú meg pláne nem! Igenis vagyok olyan fiú mint a többi haverom. És ezt ideje lenne már a szüleimnek is felfogniuk! Törődjenek végre bele, hogy felnőttem és van saját életem. Nem fogok örökké otthon élni.
És itt jött képbe Benny. Elmúlt tizennyolc éves. A szüleink bíznak benne ugyanis tudják, hogy soha nem csinálna semmi hülyeséget, ezért tuti, hogy Vele szó nélkül elengednének az éjjel. Csak van egy kis probléma. Benny nem arról híres, hogy csak úgy segít másoknak. Jó testvérek vagyunk, mert például ha történne vele valami akkor fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle, de azért ha úgy hozza a pillanat tényleg képesek vagyunk egymásnak ugrani. És a pillanat elég sokszor hozza úgy. Álltalában mindig a tévé kapcsolóján verekszünk össze, vagy ilyesmi más kis apróságokon. Viszont a lényeg az az, hogy mindig kibékülünk. Soha nem tudnék rá hosszabb ideig haragudni. Ezért gondolom úgy, hogy eléggé jó testvérek vagyunk, és pontosan ezért vihet el engem ma este.
Azonban valahogy rá kell szednem, hogy jöjjön el velem. És azt hiszem, hogy minden cselt be kell vetnem ellene, mivel eléggé nehéz dió lesz Őt meggyőzni. Nem érdekel, nekem megéri!
Benny szobája előtt egy mély levegőt veszek, majd kopogás nélkül nyitok be a szobájában. Az asztalánál ül és szinte már bele mászik a laptopjába, de mikor észre veszi, hogy társaságot kapott olyan gyorsan csukja le a gépet, hogy szinte már magára rántja. Szerencsére még idejében megakadályozza így a laptop az asztalán marad. Az én tekintetmet azonban nem kerüli el a kipirult arca. Vajon mit csinálhatott a laptopján, amit ennyire nem akart megmutatni? És mitól pirult ki ennyire? Talán azért mert megijedt mikor bejöttem, és félt attól, hogy esetleg valamit megláttam, amit nem szabadott volna? Benny eléggé magának élő alak. Mindent úgy kell belőle kihúzni, hogy mondja el. Titkot azt nagyon jól tud tartani.
- Mitől vagy így kipirulva? - kérdezem kíváncsian, majd egyenesen felé veszem az irányt, és mikor kellő közelségbe érek egy ügyes mozdulattal felpattanok az asztalára, miközben Ő székéről néz fel rám kicsit sem kedvesen. - És mitől vagy ilyen morci? - teszem hozzá aranyos, majd kezemmel elkezdek közelíteni az arca felé, hogy tudjam enyhén megcsípni a bőrét. De Benny félúton rácsap a kezemre így természetesen vissza húzom. - Ne légy már ennyire morci! - kezdem el rugdosni a székét Nagy a tűrőképessége, de én mégis tudom, hogyan kell ezt a határt nála átlépni.
- Mit akarsz Tőlem? Elég sok dolgom van, szóval nincs időm a hülyeségedire! Ha játszani akarsz akkor hívd fel a barátaidat, és ne engem zaklass. - ezt nem hiszem el, még Ő is úgy beszél velem mikor kicsi voltam.
Mindig azért piszkáltam, hogy játszon velem, de mivel Ő jó pár évvel idősebb volt tőlem és a sulira kellett koncentrálnia ezért nagyon kevésszer volt olyan alkalom, hogy játszott volna velem. Ezért mindig elküldött a barátaimhoz, hogy azokkal játszak, és ne Őt idegesítsem. Soha nem tudtam, hogy milyen fontos dolga volt. Neki még csak tanulnia sem kellett, ugyanis már az iskolában az órán első hallasra vissza tudta mondani az anyagot. Született zseni. Mégsem akar főiskolára menni. Fő életcélja az, hogy beutazza az egész világot. Viszont ehhez pénz is kell, de a szüleink ezt az ötletét nem támogatják. Minden áron azt akarják, hogy egyetemista legyen. De Benny hajthatatlan. Nem érdekli, hogy senki nem támogatja az ötletét. Azt mondta, hogy majd maga össze szerzi a pénzt.
- Ugye tudod, hogy szeretlek Téged? - vágom be a legaranyosabb pofimat.
Nem állja meg, hogy ne nézzen rám. Viszont kicsit sem úgy néz ki mint aki eldobta magát a kijelentésemtől. Most mi van? Nem szerethetem a bátyámat? Oké, normális esetben tuti nem mondanék neki ilyet, de most nem a normális pillanataimat élem. Sőt szerintem soha nem is voltam normális.
Ezt az orvosok már öt éves koromba megmondták, mikor eltörtem a saját orrom. Igaz már nem emlékszek arra a pillanatomra annyira, viszont a fájdalom amit akkor éreztem felejthetetlen. Most gondoljatok csak bele. Neki futni egy kőfalnak, nem lehet egy kellemes érzés. Ráadásul önszántamból tettem, ugyanis eléggé naiv kis kölyök voltam, - persze még most is az vagyok, viszont egy falnak tuti, hogy nem futnék neki. Öt évesen mégis megtettem, hála egy ostoba sorozatnak, vagy filmnek. Pontosan nem tudom, hogy miben is láttam. Azt azonban tudom, hogy volt egy jelenet mikor a főszereplő neki futott a falnak, az pedig eltűnt előle, így nem lett semmi baja. Nos én is azt hittem, hogy majd a mi garázsunk fala is el fog tűnni előlem. Határozottan nem tűnt el! Annyira nem tűnt el, hogy az orrom azóta is egy picit...fura? Vagy inkább görbe? Inkább csak érdekesen normális. A lényeg az, hogy mikor bevittek a sürgősségire, hogy tudják ellátni a bajom, és a doki kérdezte a szüleimet, hogy hogyan is történt pontosan a baleset, mire az apám elmondta, hogy neki futottam a garázsfalnak, az orvos másik kérdése az volt, hogy miért. Miközben hangos sírások közepett elszipogtam neki, hogy azért mert azt hittem, hogy a falnak el kellett volna tűnnie, de nem tűnt el, a doki közölte a szüleimmel, hogy nem vagyok normális és jobb lenne ha kezeltetnének mivel később még nagy gondok lépnek fel nálam.
A szüleim természetesen nem fogadták meg a tanácsát, ugyanis biztosak voltak benne, hogy nincs semmi bajom agyilag. Viszont az évek során szerintem megkérdőjelezték már ezt az állításukat, de büszkén állíthatom, hogy még mindig olyan normális vagyok mint akkor öt éves koromban.
- Bemelegedtél? - kérdezi gyanakodva és még a homlokát is összeráncolja.
Meghökkenek. Sőt inkább megsértődök. A saját bátyám pont most buzizott le. Kikérem magamnak! Úgy nézek én ki mint egy meleg? Attól még, hogy Justin Bieberes a séróm, nem azt jelenti, hogy buzi vagyok. Egyszerűen csak haladok a korral, és a lányoknak ez a stílus nagyon is bejön.
- Nem mondhatom azt a saját bátyámnak, hogy szeretem? - kérdezem sértődötten és a hatás kedvéért még az orromat is felhúzom.
- Őszintén? Nem! - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Pedig ez az igazság! - folytatom tovább a hízelgést. - Te vagy a világon a legjobb báty. Nálad jobbat nem is adhatott volna nekem az élet...
- Igazából először én jöttem a világra, szóval az a bizonyos élet amiről Te beszélsz, nekem adott Téged, és nem fordítva. - okoskodik szókás szerint, erre én kicsit sem kedvesen intem le. Azt hiszi, hogy okosabb Tőlem? Én legalább jól tudok hízelegni. Na de Ő? Az okosságával nem fog tudni megélni. Én legalább ravasz vagyok és simán át tudok verni akárkit.
- Most ne szakíts félbe, ugyanis még nem fejeztem be - mondom keményen, Benny pedig felkuncog. - Szóval, én rettentően imádlak. Apám helyett apám vagy! Sőt anyám helyett anyám, vagy...
- Kutyád helyett kutyád? - kérdezi vigyorogva. Rosszállóan ránézek mivel már megint félbe szakított. Mégis, hogy hízelegjek neki ha egyszerűen képtelen befogni a száját?
- Nem tudom, hogy mi lenne nélküled velem drága bátyám - sóhajtok egy nagyot, közben pedig mélyen a szemébe nézek. Csak ne röhögjem el magam, mert akkor oda az egész szép jelenet. Lehet, hogy el is hiszi. - Te vagy a remény és a fény az életemben. Bearanyozod a napjaimat...
- Oké, felfogtam! - szakít félbe vigyorogva.
- Ó, pedig a java még csak most jött volna. - biggyesztem le az ajkaimat. Erre kedvesen megveregeti a lábom. Tudtam én, hogy komolyan fogja venni amit most mondok neki.
- Mennyit akarsz? - kérdezi, majd feláll, és egyenesen a szekrénye felé sétál, kinyitja, végül pedig elő húzza a pénztárcáját és elkezdi számolni, hogy mennyi van neki.
Rögtön leugrom az asztaláról és megindulok felé. Mégis honnan vette, hogy pénz kell nekem? Határozottan nincs szükségem pénzre. Pláne nem Tőle. Utálok tőle kölcsön kérni mivel valahogy mindig megszívat. Pár éve mikor kértem tőle, utána hosszú heteken át minden este meg kellett maszíroznom a lábujjait. Borzalmas volt. - Szívesen adok, de utána...
- Nem kell a pénzed! - mondom habozás nélül. Már csak az kellene. Nem vagyok hajlandó még egyszer maszírozni a lábujjait.
- Akkor miért hízelegtél? Csak akkor csinálod ezt mikor valamit akarsz valakitől. - mennyire ismer már. Mondjuk még szép hisz az öccse vagyok. Az lenne a ciki ha nem ismerne. És is ismerem az összes rossz szokását. A horkolásának hangját, a reggeli büdös száját és még sorolhatnám az undorítóbbnál undorítóbb szokásait.
- El akarok menni éjfélkor a videójátékos üzletbe, de anyáék nem engednek el mivel állításuk szerint még gyerek vagyok - hadarom el egy szuszra és zsebre vágom a kezeimet. Benny érdeklődve pislog felém miközben az ajkát simogatja. Nem szakít félbe, szóval kíváncsi rá, hogy mit is akarok ebből kihozni. - Ehhez kellene a Te segítséged. - nyögöm ki nagy nehezen és a szeme közé nézek...


2015. január 9., péntek

| Chapter Six |

Hellóóóóóó!!!! Itt is van a kövi rész, ami Liam szemszögéből van és ez így is marad pár fejezetik :)))) remélem örültök neki és sokaaaaaaaaan komiztok majd ;) 


| LIAM PAYNE |

- Nem is értem, hogy hogyan tudsz gondolkozni ilyenen, mikor köztudott tény, hogy én vagyok a legszófogadóbb fiú az egész világon! - jelentem ki egy huncut mosoly kíséretében, hangomból pedig csak úgy árad a büszkeség, ugyanis nagyon jól tudom, hogy egy picit igazam van. Jó gyerek vagyok és szótfogadó, talán pont ez miatt is használom ki a szüleim jó pillanatát néha napján. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy egy hülye hisztis kölyök vagyok, aki mikor kitalálja, hogy fagyizni akar menni akkor olyan cirkuszt levág, hogy a padlón fekve ordít egészen addig míg a szülei el nem viszik fagyizni. Vagy ha megtetszik valami egy üzletben, akkor addig nem mozdul onnan míg a szülei meg nem veszik. Ezek a dolgok messze állnak Tőlem. Ha valami megtetszik, akkor összespórolok rá, vagy pedig kivárom a szülinapomat vagy a karácsonyt. Soha nem kérnék ingyen valamit csak úgy. A szüleim arra tanítottak ha valami megtetszik akkor dolgozzak is meg érte. Ez a szabály jól fog majd jönni ha felnövök, ugyanis nem fogom az összes pénzemet elkölteni hülyeségekre. Szigorú neveltetés néha jól jön. Viszont néha nem. Mint például most.
A szüleim eléggé féltenek, úgy ahogyan a bátyámat Bennyt is. Az Ő szemükben mind a ketten még ovisok vagyunk akiknek a kezeiket kell fogni mikor a járdán sétálunk. Könyörgöm, pár hónap múlva tizenöt éves leszek, de ha elmegyek valahova a haverjaimmal, időre kell haza érnem. Tudom sok háznál normális ez a dolog, de az én baráti körömben már inkább ciki. Pláne még az milyen ciki, ha percenként felhívnak azért, hogy melyik utcában vagyok már, ugyanis mindjárt besötétedik. Ez anya. Még jó, hogy feltalálták a telefont, nem tudom, hogy mit csinálna a készülék nélkül. Egyszer véletlenül az iskolai szekrényemben felejtettem a mobilom és elfelejtettem szólni a szüleimnek, hogy suli után a barátaimmal elmegyünk moziba és még fel sem tudtam őket hívni. Hát hatalmas balhé lett miatta. Nem tudtak elérni így már szörnyeket láttak, hogy nem értem haza, ezért értesítették a rendőrséget. Életem legfélelmetesebb pillanata volt mikor a  film közben két zsaru állt a vászon elé, majd kicsit sem kedvesen húztak fel a székről, nyomtak be a rendőrautóba és vittek haza. Két hónap szobafogságot kaptam, csak azért mert hazudtam. Nem hitték el, hogy a suliban felejtettem a mobilom. Szerintük direkt csináltam, hogy kapjanak miattam szívinfarktust.
Mégis a legcikisebb pillanatom amit a szüleim okoztak az tavaly júniusban volt mikor osztálykirándulásra mentünk és én magam pakoltam össze. Na igen, de mikor én elmentem otthonról, anya végig nézte, hogy milyen ruhákat vittem magammal. És köztudott tény, hogy pontosan tudja hány ruhám van, milyen színűek és még sorolhatnám. Állítása szerint kevés alsógatyát vittem magammal. Riasztotta apámat a munkahelyén, azzal a mondattal, hogy vészhelyzet van, mire apa is megijedt és máris autóba szálltak, majd meg sem álltak egészen Skóciáig, hogy tudják oda adni nekem a váltó alsónadrágjaimat. Ezzel még nem is lenne akkora baj, de Ők mégis azt csináltak belőle, mivel mindent az osztálytársaim előtt tették. Vagyis egy csomó csaj előtt adták oda az alsónadrágaimat, amik hát eléggé gyerekesek voltak. Jól van na imádom a szuperhősöket, anya pedig mindig olyan alsókat vesz. Viszont akkor abban a pillanatban hatalmasat égtem a szüleim miatt. Lejárattak a haverjaim meg a csajok előtt! És Ők ezt fel sem fogták. Az már csak hab volt a tortán, hogy mikor végre eljöttek volna haza, anya agyonpuszilgatott és elkezdett becézgetni szokásához hívően. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Mikor haza értem az osztálykirándulásról napokig nem beszéltem velük, majd mikor úgy gondoltam közöltem velük, hogy már nem vagyok gyerek.
Sajnos azonban még a mai napig mindig úgy viselkednek velem mint egy ovissal. És mostanra már még jobban idegesít.
- Megmondtam, hogy nem engedlek el! - nem néz rám, hanem helyette tovább főzi az ebédet. Talán most jön el az a pillanat, hogy elkezdek hisztizni. Pár másodpercre visszatartom a levegőmet, majd mérgesen dobbantok egyet a padlón, de anyát még ez sem hatja meg. Pedig akár meg is fulladhattam volna!
- De miért? - kérdezem meg ismét, majd egy ügyes mozdulattal felhuppanok a konypultra és elkezdem a lábaimat előre- hátra mozgatni, miközben tekintettem a levest kevergető anyámat nézem. - Pedig én annyira rendes kölyök vagyok! Simán elengedhethetnél, ilyen hála gyanánt. - próbálkozom tovább közben pedig azon imádkozok, hogy mondjon igen.
Nekem ma éjfélkor mindenhogy el kell mennem abba a videójátékos üzletbe, hogy tudjam megvenni a kedvenc videójátékomat az elsők között. Két hónapja már erre a napra várok, ugyanis ha ma éjfélkor elfogy, akkor kell még egy hónapot várnom, hogy tudjam megvenni. Azt pedig már sehogy sem bírom ki. Az összes barátom ma éjjel ott lesz. Nem akarom azt, hogy holnap megint rajtam nevessenek, hogy engem már megint nem engedtek el. Annyira szívás ez az egész. Csak elmennék abba az üzletbe és szerintem már fél egyre otthon is lennék. Nem értem, hogy mit kell ebből ekkora ügyet csinálni.
- Eszemben sincs - válaszolja a megszokott dumáját. - Úgy tudom, hogy ezt már megbeszéltük.  Nem mehetsz éjjel egyedül sehova. - esküszöm mindjárt elkezdem a hajamat tépni. Nekem vannak a világon a legbénább szüleim. Soha semmit nem engednek meg.
- Mikor beszéltük ezt meg? - kérdezem értetlenül.
Valahogy úgy is ki fogom harcolni, hogy engedjen el. Elegem van belőle, hogy minden jóból kimaradok. Néha napján nem csodálkozom rajta, hogy a barátaim nevetnek rajtam és a szüleimen. Örökké úgysem tarthatnak maguk mellett. Szeretem őket, de valamikor már sok belőlük és abból amit csinálnak. Miért nem tudnak normálisak lenni? Még ha valami sokat kérnék tőlük. De szerintem ez nem egy egetrengető dolog.
- Liam gyerek vagy még ahhoz, hogy éjjel egyedül járkálj a városban! - csattan fel és minél gyorsabban kezdi el kevergeti a levest. Kezdek attól félni, hogy az egészet kiborítja mérgében. Aztán megnyugszik, majd ismét a normál kerékvágásban kevergeti a löttyöt.
Már megint ennél a gyerek témánál tartunk. Oké talán tényleg gyerek vagyok mivel még tizenöt éves sem vagyok. De ez még nem ok arra, hogy ne mehessek el.
- Nem lehetek már annyira gyerek, ugyanis volt barátnőm, ha nem emlékeznél! - húzom fel az orrom mérgesen, és összekulcsolom a kezeimet a mellkasom előtt. És ez tényleg igaz!
Méghozzá a nyáron volt ez az egész dolog. A nagyszüleimnél nyaraltunk a bátyámmal Walesben, és a lány, - Vicky - is szintén a nagyszüleinél volt akik történetesen a mi házunk mellett laktak. Vicky két évvel volt idősebb tőlem, de mégis megtaláltuk hamar a közös hangot. Talán azért mert én voltam csak korban hozzá illő. Őszintén megmondva azt sem tudom megmondani, hogy pontosan hogyan is jöttünk össze. Ő volt az aki hívott mindenhova. Egyszer fagyizni mentünk , majd én direkt az orrának nyomtam az én fagyimat, amin Ő jól szórakozott, majd megkért, hogy tisztítsam meg az arcát. Nem értettem, hogy miért nem tudja megtakarítani saját magát, de azért teljesítettem a kérését. Közelebb ültem a kelleténél, és Ő volt az aki ajkait az enyémeknek nyomta. Igazából én nem is akartam Őt megcsókolni, de azért nem voltam olyan hülye, hogy elhúzódjak Tőle vagy valami. Hagytam, hogy azt csináljon velem amit csak akar. És ebből a csókból minél több és több lett. Én pedig azt vettem észre, hogy bele szerettem, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad, ugyanis ha véget ér a nyár akkor a kapcsolatunk is véget ért.
Mindezek mellett nagyon menőnek éreztem magam. Tizennégy évesen egy tizenhat éves tapasztalt csajjal járni, akitől megkaptam az első csókom, na meg aki elvette a szüzességem, a nagyapja szülinapi buliján. Az első alkalmamat totál máshogy képzeltem el, mint ahogy aztán végül elsült. Hisz ki akarja már a szüzességét egy mosdóban elveszíteni? Szerintem senki. De a mi alkalmunk ott adódott meg. Hát nem volt valami élvezetes, mivel másnapra még a nyakam is beállt, de nem panaszkodhatom. Vicky tökéletes volt, én pedig naiv. Igen, az voltam mert azt hittem, hogy talán tovább is folytatódhat az ami közöttünk van. Kit érdekel a távolság? Ha látni szerettük volna egymást akkor láttuk is volna egymás. Aha, ezt én gondoltam így. Ugyanis a kedves lány elfeledkezett egy fontos tényezéről. Méghozzá a pasijáról aki egy vadbarom!
Tudjátok, hogy milyen egy kamasz akinek először van csaja? Nyálas, érzelgős és még sorolhatnám. Nos én is ilyen voltam. Dicsekedni szerettem volna a otthoni haverjaimnak ,hogy milyen szexi csajom van. Így az összes aranyos közös pillanatunk megörökítettem majd a képeket felpakoltam a világhálóra. A képeket pedig meglátta Vicky pasija. Nem, nem tudtam volna letagadni, hogy csak baráti képek, ugyanis a legtöbbön smároltunk. A felbőszült pasi pedig képes volt elutazni Walsebe csak azért, hogy engem fosszon meg a farkamtól. Igen, ki akart herélni. Ha a nagyabám nem csapja le lapáttal hátulról akkor szerintem én már nem is lennék.
Ezzel a kis incindensel a nyári kapcsolatomnak vége lett. Nem akartam Vickyvel járni, ugyanis attól a pillanattól kezdve semmit nem hittem el neki. Hisz eltitkolta a pasiját, szóval csak játszott velem. A kis ribanca! Pedig én még vettem neki egy karkötőt a spórolt pénzemből, amit történetesen eszébe sem volt visszadni. Átvert, de még ki is használt!
- Most arról a csajról beszélünk akinek a pasija miatt majdnem farkatlan lettél? - a lehető legcsúnyábban nézek rá a konyha ajtóban álló bátyámra. Benny fülig érő mosollyal néz rám és úgy látszik szívesen emlékszik vissza a nyárra. Neki ez vicces, nekem azonban nem annyira. - Én úgy emlékszem, hogy nem is járatok. - töpreng és leül egy székre.
- Tévedsz, ugyanis nagyon komoly kapcsolat volt. - mondom sértődötten.
- Szerinted - vonja meg a vállát. - Viszont az Ő szemében egy kis tapasztalatlan kölyök voltál, akit ki tudott használni. - legszívesebben lecsapnám, de anya előtt nem lehehet. A házban tilos a verekedés! Első számú szabály. - Ráment az összes pénzed arra a karkötőre amit neki vettél, igaz? - homlokon csapom magam és próbálok jelezni Bennynek, hogy fogja be a száját mivel anya erről nem tud.
De késő, mivel anya nagyon is meghallotta és megint abba hagyta a leves kevergetését. Most kapni fogok.
- Liam? - vonja fel a szemöldökét anya.
- Igen, így hívnak. - próbálok viccelni, de erre még csúnyábban néz rám. Elfelejtettem, hogy mikor Ő mérges akkor még viccelni sem szabad.
- Legalább mond azt, hogy vissza adta a karkötőt, amit Te gondosan eltettél, hogy később tudd oda adni egy másik lánynak aki majd tényleg megérdemli. - mondja hisztérikusan, mire én aranyosan rá nézek. Hazudhatnék neki, de abból mi örömöm lenne? Ez már úgyis a múlt. Vickyt szerintem soha a büdös életben nem fogom látni és nem is akarom.
- Hát...nem. - csóválom meg a fejem egyszerűen.
- Igazad van fiam, tényleg nem vagy már gyerek. Még egy ovis is okosabb nálad - hm, ez most egy kicsit fáj, de jelenleg van fontosabb dolgom is mint egy vacak karkötőn gondolkozni. Igen, elköltöttem rá az összes pénzem. Igen, Vicky nem adta vissza. És igen, többet nem adok egy lánynak sem semmilyen drága ajándékot. Csak akkor ha miliárdos leszek és lesz rávalóm. De ez soha nem fog megtörténni ugyanis a családom nagyon átlagos így én is az leszek. Erről ennyit. - Így legalább megérted, hogy miért nem engedlek el ma este!
- De anya! - húzom el az anya szót. Basszus ilyen nincs! Ha most tényleg a rohadt karkötő miatt nem fog elengedni akkor komolyan mondom, hogy én leszek az aki majd fel fogja keresni Vickyt és fogom vissza kérni tőle, és mutatom meg majd az anyámnak, hogy igenis vissza mertem kérni. - Muszáj elengedned!
- Nézd meg Bennyt! Ő tud felnőtt módjára viselkedni, ezért ha Ő kérné azt, hogy engedjem el, szó nélkül bele is mennék. - a tökéletes Benny. Én miért nem lehetek olyan tökéletes? Amúgy is a bátyám már elmúlt tizennyolc, természetes, hogy felnőtesebben gondolkodik mint én. - Most pedig menj fel a szobádba és vacsoráig ne is lássalak. - ez a végszó.
Szomorúan ugrok le a konyhapultról és megyek ki a helységből, viszont gondolkozom azon, hogy hogyan is lógjak el otthonról ma este...

2015. január 6., kedd

| Chapter Five |

Helllóóóó!!! Meg is érkeztem a kövi résszel ;) Szerintem sokan sejtitek, hogy mi fog történni benne, de azért remélem, hogy ezt leszámítva tetszeni fog és megdobtok pár komival :D szóval komizniii




Mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Vagy inkább egy krimi sorozatba ahol én vagyok az a szereplő aki akarata ellenére szembe találta magát egy hullával. Viszont a sorozatokban nem igazi vérrel van átúztatva az áldozatok ruhája, és a fejükből sem a saját végük folyik ki. Azonban nem hinném azt, hogy Juliaból is csak kamu vér folyik, és azt sem hiszem, hogy direkt tudja a szemét így nyitva tartani. Én már percek óta csak bámulom, és egy ember nem bírja ki ennyi percig pislogás nélkül. Ráadásul a szemei nem is normális módon vannak kinyitva. Ha jobban megfigyelem, akkor láthatom, hogy szinte már majdnem ki vannak fordulva a szemgolyói. Mint azoknak az embereknek akik szörnyet haltak.
Lábaim földbe gyökereztek, egyik kezemmel még mindig az ajtókilincset nézem, és tekintetemet képtelen vagyok levenni a földön, holtan fekvő lányról. Feje egy picit oldalra van döntve, bal lába ki van fordulva. Vörös ruhájában egy száraz pont sincs, ugyanis az egész vértől csöpög. Pont úgy ahogy a kócos haja is. Bőre hófehér, szája apróra ki van nyitva, ajkai pedig lilák. Szörnyű látvány.
Azonban mégsem állom meg, hogy ne menjek oda és nézzem meg közelebbről. Lassan sétálok a megmerevedett testhez, majd nézek le rá töprengve.
Mégis mi történhetett vele? Nem úgy néz ki mint aki beteg volt és ma jött el az utolsó órája, vagy valami. Mert ha így lett volna akkor tudta volna és nem jött volna el bálba. De Julia nem is úgy nézett ki mint aki ma éjjel meg akar halni. Láttam Őt ma este. Egy csomó diák társaságában. Boldog volt és vidám. Szokás szerint Ő volt a társaság központjában. Valamin nevetett, majd elnyelte a tömeg. És azóta nem is láttam. Tobias is kereste, de hallottam mikor valaki mondta neki, hogy el kellett mennie rendbe szednie magát. Talán akkor ment el a mosdóba. Vajon rosszul lehetett? Nem, Julia határozottan nem úgy nézett ki mint akinek van valamilyen súlyos betegsége.
Itt nem, rosszullétről, rákról vagy infarktusról van szó, amire az ember soha nem számíthat, hogy mikor jön el. Julia nem természetes halállal halt meg, hanem meggyilkolták.
Mégis mi ütött belém, hogy halottnak nyilvánítok egy lányt, akiről nem is tudom, hogy az? Lehet, hogy még van benne egy kis élet és talán az orvosoknak sikerül Őt megmenteni. Utálom Juliat, de a halálát azért soha nem kívántam. Akár mennyi rossz dolgot is elkövetett ellenem, nem vagyok egy szörnyeteg, hogy most csak így itt hagyom.
Egy mély levegőt veszek és lehajolok, majd mellé térdelek és a vérben úszó arcát nézem. Ki tudja, hogy mióta fekhet már itt, ugyanis szinte már vérbe van fagyva. Hezitálok. Félek megérinteni a bőrét. Pedig meg kellene tennem, mert akkor lehet, hogy megmozdulna vagy valami. Hányhatnékom van ettől az egésztől, de mégis összeszedem magam és gyengéden megérintem a homlokát. Hideg mint a jég. Lesokkolva nézem, hogy az ujjaim is véresek lettek, pont úgy ahogy a rózsaszín ruhám alja és a harisnyám is, a padlón szétfolyó vér miatt.
Most már tuti, hogy meggyilkolták. Jobban mondva fejen lőtték, vagy késelték meg, vagy...rengeteg mindennel végezhettek még vele. De ki ennyire szívtelen? Nem, ez nem jó kérdés. Ki az aki ennyire utálta Őt. Hisz a suliban mindenki felnézett rá és szinte már tisztelték. Julia maga volt az iskola tökéletessége. Akkor mégis, hogy a francba létezhet az, hogy most itt fekszik holtan, meggyilkolva?
A kilincs ismét megmozdul. Lefagyok, és képtelen vagyok megmozdulni. Még mindig pontosan ugyan úgy térdelek a halott lány mellett, mint az elmúlt pár percben. Talán csak annyi lett a külömbség, hogy a gyomrom ficánkolni kezd az idegességtől, ahogy azt figyelem ahogyan a kilincs lassan lenyomódik, majd valaki belép a mosdóba. Mi van akkor ha az a valaki tért vissza, aki ezt csinálta Juliaval? Lehet, most akarja eltüntetni vagy valami. Ami rám nézve nem egész jó, mivel én még határozottan élek, így egy új áldozatnak számíthatok.
Azonban a félelmem rögtön tovaszáll mikor a helységbe belépő alak nem más mint Tobias. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt és halványan még rá is mosolygok a fiúra. De Ő figyelembe sem vesz. Tekintetét le sem veszi Juliaról. Aztán én is észbe kapcsolok. Megmozdulok, hogy tudjak felállni, de erre Tobias az ajtóig húzódik és nem bír megszólalni. Percek telnek el míg ki tudja nyitni a száját.
- Mit tettél Vele? - néz a szemem közé. Mintha hideg vízzel öntöttek volna le olyan érzés kap el. A fejemet rögtön csóválni kezdem, és ezzel a cselekedetemmel próbálom a tudtára adni, hogy félre érti a helyzetet. Én ugyanis semmit nem csináltam Juliaval. Mégis, hogy gondolhat rólam ilyet? - TE MEGÖLTED ŐT!!! - ordítja el magát és elkezd rám mutogatni. Még hevesebben kezdem el csóválni a fejem és ezzel felállok a test mellől. Meg kell magyaráznom Tobiasnak azt, hogy én is ilyen állapotban találtam rá a lányra.
- Nem! - mondom komoran.
- Hazudsz - vágja rá gondolkodás nélkül és keze már a kilincsen van. - Tiszta vér vagy, Julia is véres. Figyeltelek Nelson. Fél órája leléptél a tornateremből, simán volt időd ezt csinálni Vele. - vágja a fejemhez a súlyos vádakat. Véres kezeimet bele törlöm a ruhámba és megindulok a fiú felé. De Ő akkorra már kinyitja az ajtót. - SEGÍTSÉG!!!  - nekem végem van.
Pár perc sem telik el és az igazgató rohan a lány mosdó felé, pár tanárral és diákkal. Én pedig még mindig ott állok Julia mellett és mindenki úgy néz rám mintha tényleg egy gyilkos lennék.
- Valaki hívja a mentőket és a rendőrséget is. - köszörüli meg a torkát az igazgató úr, de a rendőrség szónál rám néz. Ilyen nincs.
- Nem én csináltam! - csúszik ki a számon. - Mikor ide jöttem már így nézett ki. Azért vagyok véres mert segíteni akartam rajta. Így hozzá kellett érnem a bőréhez, hogy megnézzem van e benne élet még. - életemben még senki nem nézett rám ennyire megalázóan, mint ebben a pillanatban. Eddig csak gyűlöltek és megaláztak. Viszont a mostani pillantásuk maga volt a pokol. Pontosan úgy néztek rám ahogy én mindig is gondoltam. Elegük volt belőlem, sőt kívánták a halálomat. Gondolataikban engem képzeltek Julia helyére. Tudtam, hogy senki nem fog nekem hinni. Miért is hinnének nekem? Hisz tényleg úgy nézek ki mint aki megölte Őt. Szóval egy gyilkosnak nézek ki.
És ez a véleményük rosszabbul esik mint az mikor utáltak. Igazat beszélek, de ezt ki fogja elhinni?
- Mindig is utáltad Juliat. Akkor miért ne ölhetted volna meg? - a hang Sandyhez kapcsolódik, vagyis Julia legjobb barátnőjéhez. A tanárok komolyan elkezdenek bólogatni, szóval neki adnak igazat. Attól mert utáltam nem azt jelenti, hogy képes is lennék Őt megölni. Nem vagyok hülye. Tizennégy éves vagyok könyörgöm. Lehet magammal elkövetek fájó dolgokat, de soha senkihez nem lennék képes hozzá nyúlni és bántani. Ha ilyen lennék akkor már rég agyon vertem volna mindenkit akik valaha engem bántottak. De én nem tettem!
- Mira, megtennéd, hogy felmész az irodámba addig míg a hatóság emberei és a mentősök megérkeznek? - néz rám az igazgató, de választási lehetőséget nem ad, mivel a fejével biccent a tesitanárnak aki kicsit sem kedvesen ragad karon, majd kezd el húzni maga után egyenesen az említett helység felé. Hazudnék ha azt mondanám, hogy még soha nem jártam az igazgatói irodába, de akkor hazudnom kellene, ugyanis elég sokszor voltam már itt látogató, mivel valahogy mindig engem büntettek meg mindenért.  A tanárom lenyom az egyik kényelmetlen székre és kimegy, de hallom ahogy rám zárja az ajtót. Most komolyan azt hiszik, hogy képes lennék megszökni?
Alig telik el pár másodperc máris zokogásban török ki. Igaza volt anyának, tényleg elképesztő éjszakám lett. A szüleim! Az igazgató már tuti, hogy nekik is szólt. Vajon Ők el fogják hinni, hogy tényleg én öltem meg Juliat? Mi lesz velem ha mindenki elhiszi ezt? Fiatal vagyok én még a börtönhöz. Semmi kokrét bizonyítékuk nincs is rám. Csak annyi, hogy ott voltam véres ruhában. Ez nem valami sok.
A zár kattan és belép egy számomra ismeretlen alak. Rögtön tudom, hogy orvossal van dolgom ugyanis fehér köpenyt visel.
- Mit akar Tőlem? - kérdem kicsit sem kedvesen. Próbál kedvesen rám mosolyogni, de nem nagyon sikerül neki. Inkább félelmetes ahogy engem vizslat. Attól fél, hogy legyilkolom vagy mi?
- El kell végeznem rajtad pár vizsgálatot. - válaszolgja gondolkodás nélkül. A vizsgálat egyet jelent a vetkőzéssel. És ha én most levetkőzöm akkor meg fogja látni a vágás nyomaimat. Ő pedig nem fogja elhinni, hogy macska karmolások. Ő nagyon is tudni fogja, hogy azok érvágások. Azt hiszem, hogy most tényleg végem van. A doktor az aki lehúzza rólam a felsőmet és az első dolog amin megakad a szeme az a csuklóm. Nem szól semmit, csak a papírjaihoz fordul majd ír rá valamit. És ez így folytatódik hosszú- hosszú percekig. Nem szól semmit csak a testem összes négyzetcentiméterét végig nézi. Fogalmam sincs, hogy mire jó ez az egész. Én csak remegve és sírva tűröm az egészet. - Meg is volnánk. - csapja össze a kezét és sietősen kimegy a helységből. Azonban hallom mikor bscsukódik utána az ajtó, hogy valakivel elkezd beszélni. Nem ismerem meg a hangokat, de mikor megint nyitódik az ajtó és a szüleim lépnek be rajta, látom, hogy az orvos egy rendőrrel folytat egy mély beszélgetést.
- Mira! - anya sírva fakad és elkezd felém rohanni, majd erősen magához húz és egy csomó puszit nyom a hajam közé. Apa pedig csak hátulról gyengéden átölel.
- Ugye nem hiszitek el amit mondanak? - kérdezem zokogva. - Nem én öltem meg Juliat! Mikor bementem a mosdóba már ott volt...
- Semmi baj, mi hiszünk neked. - simogatja apa a hátam, de ez nem volt valami meggyőző. Apa megint szólásra nyitja a száját, de megint az orvos jön be, de most már a rendőr is vele tart.
- Úgy tűnik, hogy a lány egy megrögzött hazudozó. - tér rögtön a lényegre a rendőr. Rögtön abba hagyom a sírást és nagy szemekkel meredek a férfira. Hazudozó? Én?
- A lányom nem hazudozó! - kéri ki magának anya és még szorosabban húz magához. Anya képes lenne még egy rendőrrel is összeveszni ha tudja, hogy igaza van.
- A lánya, akit maga ennyire védelmez, vágja az ereit a csuklóján. Éhezteti magát és mindezek mellett egy konyha kést tart a hátizsákjába. Öngyilkossági kísérletek sorozata látszik meg a testén és az osztálytársai szerint teljesen beszámíthatatlan. Nem egyszer fordult már elő, hogy a diákok rettegtek Tőle. - ezt nem hiszem el. Még itt is hazudnak. Oké, azt bevallom, hogy vágom az ereimet és, hogy éheztetem magam, meg a késes ügyet is, de senkit nem tartok rettegésben. Ők azok akik engem tartanak rettegésben. - A maguk lánya súlyos beteg. Orvosi kezelésre van szüksége! - orvosi kezelés? Milyen orvosi kezelés? És milyen beteg vagyok?
- Mira nem idegbeteg! - emeli fel a hangját apa.
- Mr. Nelson a bizonyítékok sajnos nem ezt mutatják - csóválja meg a fejét a rendőr. Ilyen komolyan nem lehet. Még, hogy én idegbeteg! Komolyan úgy nézek ki mint aki totál idióta lennék? Ugye ez csak valami rossz vicc, vagy valami? - Arra azonban nincs bizonyíték, hogy Ő csinálta volna ezt a lánnyal. Ezért a hatóság emberi úgy gondolták, hogy addig míg nem lesz meg az igazi tettes Ms. Nelsont nem vádolják meg gyilkosság cselekedetével. Mindezek mellett, be kell vonulnia egy elmegyógyintézetbe, ugyanis a helyzete csak romlani fog ha nem kap megfelelő segítséget.
Elmegyógyintézet? Mi ez az egész? Nekem nincs semmi bajom! Nem szorulok segítségre. Magam is tudok segíteni magamnak. Elmegyógyintézetbe csak a idegbetegek csukják be. Akkor ezek szerint én is az vagyok. De mégis, hogy lehet, hogy idáig fajult ez a dolog? Ennyire reménytelen lennék? Ezek szerint igen! Talán megérdemlem, hogy tényleg becsukjanak oda. Így legalább senkinek nem lesz több gondja velem.


2015. január 1., csütörtök

| Chapter Four |

Boldog Új Évet minden kedves olvasómnak, plusz azoknak is akik csak véletlenül kerültek ide!!!!! Meg is hoztam az év első bejegyzését, ami remélem majd elnyeri a tetszéseteket :) komiznniiiiii




Körülöttem mindenhol boldogan szórakozó párok, barátok, haverok és még tanárok is. A zene hangosan dübörög és mindenki élvezi a pillanatot. Jól szórakoznak és mással nem is törődnek. Miért is törődnének mással? Hisz az ilyen bulik lényege pont a szórakozás. Senki nem törődik azzal, hogy esetleg a tornateremben van egy személy aki kicsit sem szórakozik jól. De hát miért is törődne valaki egy olyan személlyel akit szinte észre sem vesznek?
Ez a személy én vagyok. Igen, senki még csak figyelembe sem vette mikor megjelentem. Az osztályfőnökömtől kaptam egy fancsal mosolyt, majd tovább állt. Én pedig ott álltam a táncparkett mellett, miközben a vidám társaságot néztem. Egyszerűen csak álltam és fájó szívvel néztem azt ahogy mindenki milyen jól szórakozik. Nem lehet egy szavam sem, ugyanis Jessie kérdezte, hogy esetleg nem e akarnék hozzá és Ronaldhoz csatlakozni táncolni. A fiú is aranyos volt, ugyanis nem mondott semmi megjegyzést. Sőt szerintem nem zavarta volna ha igent mondtam volna a táncolásra. Azonban képtelen voltam rábólintani. Jessie már annyira rég tervezte ezt a bált, hogy nem akartam neki tönkre tenni. Szeptembertől arra várt, hogy Ronald végre randizni hívja. És ma végre ez a pillanat megtörtént. Együtt lehetnek egész este és megismerhetik egymást. Én már most tudom, hogy egy hullámhosszon vannak. Mind ketten imádják a sportot így egy csomó közös témájuk van. Ráadásul a közeljövőben egy főiskolára is készülnek. Nem fogok rajta meglepődni ha a ma este után összejönnek. És őszintén reménykedem is benne, hogy így lesz. A nővéremre már ráférne egy kis kikapcsolódás. Túl sokat edz és ez miatt a megfeledkezik más fontos dolgokról.
Így szépen közöltem velük, hogy inkább megkeresem az osztálytársaimat. Jessie először gyanakodva méregetett mivel tudta nagyon jól, hogy én nem vagyok nagyon jó viszonyban az említettekkel. Azonban Ronald előtt nem állt le veszekedni velem és hagyta, hogy elmenjek mellőle. De eszbe sem volt megkeresni az osztálytársaimat. Sőt örültem neki, hogy senki nem vette észre mikor megérkeztem. Jó jelnek vettem és közben anya szavai jártak az eszmbe. Lehet, hogy tényleg élvezni fogom az estét. Hát ha senki olyannal nem találkozom akkor talán tényleg élvezni fogom ezt az egészet.
Kissé remegő lábakkal vetettem bele magam a táncoló tömegbe, majd próbáltam úgy elmenni a diákok között, hogy véletlenül senkinek ne menjek neki. Sikerrel jártam, majd pár perc múlva a tornaterem legtávolabbi sarkában álltam meg a fal mellett és kulcsoltam össze a kezeimet a mellem alatt, majd onnan figyeltem a történéseket. Hazudnék ha azt mondanám, hogy jó volt egyedül állni. Akár hányosz valaki feltűnt a közelembe szinte már megörültem, hogy talán velem akar beszélni, vagy akar felkérni táncolni. Sajnos azonban úgy tűnt, hogy ebben a bálban mindenkinek meg van a saját kis társasága, és senkit nem akarnak közéjük venni.
Ismét egyedül voltam és magányos. Mellette pedig még  ostobán is éreztem magam.
- Meg kellene lepődnöm, hogy itt vagy és, hogy egyedül vagy - egy szívroham szélén állok, mikor meghallom Tobias kicsit sem kedves hangját. A táncoló tömegből lép ki mögötte pedig még pár osztálytársam lépked. Különös mód Juliának hűlt helye van. Ritka esetek az ilyenek, ugyanis ha lehet úgy mondani, akkor Julia az osztály királynője. Mindenki azt csinálja amit Ő diktál. Viszont ezek szerint mostantól ha Ő nincs jelen, akkor az újdonsült pasija Tobias veszi át a helyét. Nem értem, hogy hogyan mondhattam rá erre a fiúra, hogy helyes. Úgy néz ki mint Justin Bieber szörnyen béna hasonmása. - Azon meg is lepődtem, hogy itt vagy. Viszont azon nem lepődtem meg, hogy egyedül vagy. Szokás szerint nem hívott el senki? - kezdődik. Az ilyen gúnyolódások lényege, hogy nem szabad elsírnom magam. Ugyanis ha véletlenül képtelen vagyok türtőztetni magam, és sírásban töröm ki, akkor az nekik erőt ad és még butábban viselkednek velem. - És Te szánalmas módon mégis itt vagy. Talán abban reménykedsz, hogy valaki majd itt fog elhívni randizni, csak azért mert felvettél magadra egy rongyhoz hasonlító valamit? - nem szólok semmit. Csak a cipőmet bámulom, magamban pedig az egyik kedvenc dalomat dúdolgatom. Állítólag ez módszer azért jó mert leblokkol az agy és nem halljuk a sértő szavakat. - Undorítóan nézel ki! - hát a módszerem most nem vállt be, ugyanis tisztán hallottam Tobias összes sértő megjegyzését. És még mindig nem fejezte be.
- Nem viselhet mindenki olyan kurvás ruhákat mint Julia. - motyogom a cipőmnek, de van olyan szerencsém, hogy Tobias meghallja, majd pár pillanat múlva megjelenik szörnyen közel hozzám. Nem vagyok normális, hogy ezt ki mertem hangosan mondani. Tobias első útja Juliahoz fog vezetni és kicsit sem kedvesen fogja közölni vele, hogy én lekurváztam a lány stílusát. Pedig nem szabadna neki ilyen besértődnie, hisz most is úgy néz ki a vörös ruhájában mint egy ribanc. Vagy esetleg van valamilyen szó azokra a ruhákra amikből a lányok segge kilátszik. Mert Julia ruhájából szinte már tényleg kilátszik a feneke.
- Néztél Te már valaha tükörbe, hogy ilyeneket mersz mondani a csajomról, aki mellesleg szuper szexi? - két kezét a vállamra helyezi majd markolja meg az anyagot és úgy húz felfele. Lábujjhegyen állok már, de eszében sincs elengedni a felsőmet. És senki nem veszi észre. Lehet véletlenül nem, mivel túl sötét a sarok ahol állunk. Vagy pedig direkt nem veszik észre. Hisz ki akarna már vétkezni az igazgató unokaöccsének. Tobias akár mit csinálhat, őt úgysem bünteti meg senki sem. - Úgy nézel ki mint egy gebe! Még egy deszkán is több mindent lehet fogni, mint rajtad. Olyan vagy mint egy vámpír. - a mögöttünk álló tömeg hangos nevetésben tör ki, Tobias pedig élvezi, hogy a talpnyalóinak tetszik az amit csinál. Ezért még erőssebben szorítja a felsőm. Egész testem remeg és hatalmasokat nyelek, hogy tudjam vissza tartani a feltörekvő sírásomat. - Mondj már valamit zombi! - és ráz rajtam egy erőteljeset, de olyan erővel, hogy az egész vállam megfajdul. Egy apró könnycsepp hagyja el a szemem, és ezt mikor észre veszi kicsit sem kedvesen engedi el a felsőm, én pedig zuhanok le a hideg padlóra. Összegörnyedek, miközben Ő fölém áll pár másid gyerekkel együtt. - Bőg a kurvája! Talán kérsz egy zsepit? Vagy esetleg megvigasztaljalak? - kérdezi röhögve, de mikor eljut az agyáig, hogy miket is kérdett tőlem, gyorsan tovább folytatja. - A lófaszt! Soha a büdös életben nem érnék hozzád. Még akkor sem ha egy pisztolyt tartanának a fejemhez és kényszerítenének. - hogy még hihetőbb legyen a sztori és mindenki elhigyje, hogy már pedig én nem kellek neki és undorodik Tőlem, ezért a hatás kedvéért jól meglendíti a lábát, majd gyomorszájon rúg. Felnyögök és még jobban kifli alakba formálódok, de addigra már zokogok. - Úgy, ordíts csak. Legalább végre oda jutottál ahová való vagy! - és leköp. Ez a végszó, ugyanis tovább állnak.
Nem törődik senki vele, hogy én a padlón fekszem, zokogva és megalázva. A diákok többsége inkább lekamerázta az egész jelenetet. Eszükben sincs senkinek segíteni. Hisz annyira menő az ha egy fiú elver egy lányt. Ebben az iskolában normális.
Hol van Jessie? Olyankor soha sincs közelben mikor szükségem lenne rá. Na és a tanárok? A tornaterem öltözőjében vedelik magukba a piát. Le sem szarják, hogy mi is történik a tornateremben. Legalább megint lesz miről beszélniük a diákseregnek.
Nem tudom megmondani, hogy hány percig, esetleg óráig feküdtem a hideg padlón és csak zokogtam. Fájt mindenem, viszont rettegtam attól, hogy estleg Tobias vissza jön, de most már Juliaval együtt. Mégis úgy gondoltam, hogy ideje lenne rendbe szednem magam, hogy aztán tudjak távozni. De mindezek mellett reménykedtem benne, hogy észrevétlenül le tudok lépni. Nagyon nem akarnék még Juliaval is találkozni. A nyakamat teszem rá, hogy Tobias hazudni fog neki, amitől a lány nagyon be fog durvulni. És nem akarok ma éjszaka még egyszer a padlón kikötni. Már pedig köztudott tény, hogy Julia oda juttatna.
Így hát felállok és próbálok úgy csinálni mintha semmi nem történt volna. Az arcoba lógó barna tincseimet a fülem mögé tűröm, majd ismét elindulok a táncoló tömeg felé. Mert a mosdóknak a tornaterem túloldalán kell lenniük. Arcal leszegett fejjel megyek a diákok között, de még így is érzem, hogy mindenki végig még, nevet rajtam, mutogat rám. Szerintem még borzalmasabban nézek ki mint mikor megérkeztem.
- Mira! - valaki a nevemen szólít, de eszemben sincs megállni. Nem fogom engedni, hogy valaki az arcomba röhögjön. Azért van egy kis méltóságom nekem is. - Mira állj már meg! - hirtelen elkapja valaki a karom, majd vissza húz, hogy tudjon megállítani. Kelletlenül fordulok meg, azonban megkönnyebülök mikor Jessievel találom szembe magam. Viszont az ő arca megdöbben. - Te sírtál? - kérdezi. Sejtettem, hogy semmit nem látott az előbbi jelenetekből. Biztos túlságosan el volt foglalva Ronalddal.
- Dehogy - vágom rá vállat vonva. Nem úgy néz ki mint akik meggyőztem. - Nem vagyok én hozzá szokva a sminkhez, így véletlenül elkentem. - hazudom szemrebbenés nélkül. Az arca megkönnyebül, majd elmosolyodik. Rég láttam már Őt ilyen boldogan mosolyogni. Talán akkor volt ennyire boldog mikor tavaly az egyik meccset az Ő zsákolása miatt nyert meg a csapata, és hivatalosan is Ő lett a legjobb játékos.
- Figyelj, nagy baj lenne ha egyedül kellene haza menned? - kérdezi meg egy szuszra. Úgy mondja mintha valami rossz dolgot kérdene.
- Megszoktam már, hogy egyedül vagyok. - válaszolom egyszerűen. Szomorúan elhúzza a száját és kedvesen végig simít a kezemen. Az Ő kedvességével semmit nem érek el. Amúgy is ez az igazság. Mindig, mindenhol egyedül vagyok. Ez már normális állapot a számomra.
- Nem kérnélek erre, de az van, hogy Ronald megkért, hogy menjek fel hozzá a szobájába mivel van a számomra egy meglepetése - újságolja boldogan Jessie. Meglepetés egy fiútól akivel még nem is jár? Tuti, hogy meg akarja fektetni. Másért nem hívná fel a szobájába. - Ha engem kérdezel, biztos azt akarja megkérdezni, hogy leszek e a barátnője. - nem hittem volna, hogy a nővérem is ennyire naiv csitri. Mi történik a lányokkal mikor szerelmesek lesznek? Elveszítik az eszüket, vagy mi?
- Menj csak. Miattam pedig ne aggódj! - mondom, Jessie hálásan rám néz és el is tűnik mellőlem.
Én pedig ismét folytatom az utam a mosdókhoz. Amint kilépek a tornateremből a zaj megszűnik. Viszont a diákok nem. Sőt a szűk kis folyosón szinte még több turbékoló párba ütközök mint a tornateremben. A jó hír azonban az, hogy egyikőjük sem foglalkozik velem mivel mind a párjával való nyálcserével van elfoglalva. Mégis fellélegzek mikor betérek egy másik kis folyosóra ami a mosdókhoz vezet és ahol végre nincs rajtam kívül senki.
Megkönnyebülük mikor a lány mosdóhoz érek és ahova gondolkodás nélkül nyitok be, azzal a tervel, hogy jól kibőgöm magam mielőtt haza mennék. De ez a tervem hamar kudarcba fullad ugyanis a mosdóban már van valaki. Méghozzá Julia, a csempén szétterülve, vérbe fagyva...