:.Novella.:

Forever Young

Főszerepben : Louis Tomlinson

Emlékek zápora lepte el a gondolatomat mikor beültem a taxiba az pedig elindult a kis város utcáin. Sorra haladtak el mellettünk az épületek én pedig csillogó tekintettel bámultam ki az ablakon. Olyan voltam mintha soha nem jártam volna itt. Minden kis apróságot látni akartam és egy másodpercig gyönyörködni vagy pedig vissza emlékezni arra, hogy gyerekkoromban milyen csínyt követtem el az adott helyen.
Doncaster az elmúlt hat évben szinte semmit nem változott. Ugyan úgy megmaradtak az elavult épületek a házak és még az emberek is ugyan olyanok voltak.
Mintha az évek alatt nem változott volna semmi. Az a látvány fogadott mint amikor itt hagytam a város. Pedig attól féltem, hogy minden megváltozott és csalódás fog okozni.
De ennek az ellenkezője történt azonban nem tudom, hogy ez most jó-e rám nézve.
Hisz itt nőttem fel és azért vannak rossz emlékeim is. Vagyis jobban mondva a legrosszabb emlékem az mikor el kellett mennem és búcsúzkodnom kellett. Legszívesebben azt a napot kitörölném az emlékeim közül ugyanis még most is sírhatnékom van ha vissza emlékezek.
Azt remélem ennyi év után könnyebb lesz, de tévedtem. Ez a hely semmit nem változott viszont én igen.
Felnőtt nő lettem aki már nem olyan törékeny mint anno. Nem hagyom, hogy mások a lelkemig gázoljanak és összetörjenek. Tanultam az élettől és a pofonokból. Most már fel tudok állni és én is tudok szenvedést okozni másoknak.
Azonban a múlt emlékeit akkor sem tudom elfelejteni és talán rendbe sem tudom hozni. Elszúrtam és megérdemlem, hogy szenvedjek és szégyelljem magam. Nem gondolkoztam mikor beszéltem és ennek meg lett a következménye.

A lámpa pirosra váltott ezért a taxinak muszáj volt megállnia. Érdeklődve bámultam ki az ablakon, hogy vajon most hol vagyunk és, hogy mennyit kell még utaznom, hogy a szüleim házához érjek.
Már rettentő izgatott voltam a találkozás miatt. Jó, ha egy évben egyszer találkozhattunk. És akkor is csak Karácsonykor tudtak hozzám utazni. Eleinte még fájt, hogy a munkájuk többet ért a lányuknál, de most már megértem.
Pénz nélkül tényleg lehetetlen meglenni. Tudom ugyanis saját magam tapasztaltam és amiért most itt vagyok.

Őszintén megmondva ha tehettem volna talán soha nem jöttem volna vissza ide. Egyszerűen féltem attól, hogy újra szenvedni fogok a múlt miatt. Jól el voltam és boldog voltam a magam kis életével.
De nekem az élte nem azt rendelte el, hogy tudjak boldog lenni mivel mindig közbe szólt valami, mint most.

A másik irányba fordítottam a fejem és akkor megláttam azt a helyet.
Egy játszótér ami szokás szerint ki volt halva. Gyerek oda nem nagyon jártak mivel már elszoktak tőle. Unalmasnak találták és inkább moziba jártak.
És ez meg is látszott rajta. A fű hatalmasra volt nőve, a hinták tiszta rozsdák voltak és a csendes, nyugodt körzetnek már nyoma sem volt ugyanis autók zaja borította be a parkot.
Nem csoda, hogy mindenki messziről kikerüli a helyet.

Azonban az én szívem mégis hatalmasat dobbant mikor ránéztem az egyik hintára ami a legrondábban nézett ki az összes többi közül.
- Álljon meg. Innen már gyalog is eltalálok. – szóltam előre a sofőrnek, aki bosszankodva nézett bele a visszapillantó tükörbe és lépett rá a fékre.
Hálásan ránéztem Ő pedig mérgesen, de azért segített kivenni hátulról a bőröndjeimet én pedig a kezébe nyomtam a pénzt majd megköszönte és elhajtott.
Óráknak tűnő percekig csak bámultam át a túloldalra ahol a park volt. Egy út választott el tőle mégis olyan messzinek tűnt.
Ajkamba haraptam majd a bőröndjeimet magam után húzva átvágtam az utcán és csak a játszótér közepén álltam meg.
Elengedtem a nehéz bőröndöket és elindultam a hinták felé. Hatalmasakat nyeltem és próbáltam nem vissza emlékezni a múltra.
De nem sikerült. Itt tettem tönkre egy szoros barátságot és ez miatt gyűlölöm magam. A lelkiismeretem, azóta sem tud nyugodni és reméltem, hogy soha többet nem kell újra itt lennem. És most mégis itt állok vagyis jobban mondva ülök és sorra játszódnak le előttem a pillanatok amiket próbáltam az évek alatt elfelejteni…

Az utolsó tanítási nap volt ezért percenként az órámat bámultam, hogy mikor fog már végre megszólalni az a bizonyos csengő. De az a különleges hang valahogy csak nem akart megszólalni. Idegesen doboltam a lábammal a padlón és próbáltam úgy csinálni mintha nagyon érdekelne amit Mrs. Trish szónokol. Néha-néha elkaptam egy két mondatot ami abból állt, hogy :
’ A nyári szünetben a diákok megőrülnek. Akkor történnek a legtöbb balesetek ugyanis a kis mihaszna kölykök azt hiszik, hogy szabadok. Pedig ez nem így van. Felelőtlenek és nem gondolnak a jövőre. De persze ez már rátok nem vonatkozik, hisz Ti már felnőttesebben gondolkoztok ugyanis szeptembertől új iskolát kezdtek…’
Erre a mondatra mélyen kifújtam a levegőt. Szeptember új iskola, új emberek új élet és nem Doncasterbe hanem a világ másik végében.

- Hallod Bo új iskola ami tele lesz friss tanító husikkal. – fordult hátra az előttem ülő srác.
Kék szemei tengerkéken virítottak, világosbarna haja pedig kócosan égnek állt. Akaratom ellenére is mosolyra húzódott a szám ami már megszokott helyzet volt. – Már alig várom! – tette hozzá csillogó tekintettel az én szívem pedig összeszorult.
- Louis Tomlinson reméltem, hogy ebben az évben többet nem kell rád szólnom. Remélem nem hozol szégyent a fejemre az új iskoládban. – szólt rá Mrs.Trish és egy ügyes mozdulattal a vállára tette két húsos kezét majd előre fordította a vidám srácot. – Deborahval a tanítás után is fogsz tudni vihogni a hülyeségeiden.
- Tanárnő ugye hiányozni fogok magának? – kérdezte Louis és szeretetteljesen ránézett az asszonyra.
Az osztályban sokan felkuncogtak köztük bele értve engemet is. Louis mindig is tudta, hogyan kell elkápráztatni az embereket. Szinte az egész város ismerte és mindenki szerette is. Amit nem is csodáltam mivel én is köztük voltam.

Mikor elkezdtem az általánost utáltam a fiúkat ugyanis az oviban volt egy Olviver Mitchel nevű kisrác aki állandóan a hajamat tépte és soha nem hagyott normálisan játszani a babáimmal. Tiszta szívemből utáltam mivel piszkált és nem hagyott kibontakozni. Talán miatta féltem annyira a fiúktól. Messze kikerültem Őket és állandóan csak a lányok társaságát kerestem mivel tudtam soha nem bántanának.
Azonban mikor beléptem legelőször az osztályterembe mikor elkezdtem az általánost meghökkenve néztem, hogy alig van lány az osztályban. Ráadásul aki ott volt mindenkinek már meg volt a párja. Ott álltam az ajtóba és szinte már a sírás szélén állt. Felfoghatatlannak tartottam azt, hogy én valaha leüljek egy fiú mellé. Képes lettem volna talán még haza is rohanni csak, hogy ne kelljen még rájuk néznem se.
Aztán jött az új idegen osztályfőnök. Barátságosan megállt előttem és szeretetteljesen rám nézett majd az osztály felé nézett. Gondolom azért, hogy ki mellé ültessen le. Néhány percig gondolkozott majd a vállamra tette az egyik kezét és úgy indultunk meg a leghátsó pad felé ahol egymaga ült egy vékonyka srác. Úgy ültem le mellé, hogy még csak rá sem néztek mivel fiú volt és nekem több sem kellett.
Azonban tévedtem vele kapcsolatba. Az egész osztályban Ő volt a legviccesebb srác és mindig tudtam rajta nevetni. Hónapról hónapra sokkal jobban megkedveltem. A barátom lett és imádtam vele lógni.

- Persze. Add át részvétemet az új tanáraidnak. – zökkent ki Mrs.Trish hangja a gondolkozásból.
Louis úgy csinált, mint aki halálra van sértődve ezért előrehajoltam és jól összekócoltam a hangját mire Ő hangosan felnevetett és hátra emelte a fejét.
Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle. Ő a legeslegjobb barátom akiben a világon a legjobban megbízok. Belehalnák, ha elveszíteném. Az életem üres lenne, szomorú és unalmas.
Szomorúan sütöttem le a szemem mikor elengedtem és pont abban a pillanatban szólalt meg a csengő hangja.
A diákok egyszerre rohantak ki az osztályból és egész iskola megtelt vidám hangzavarral.
- Hát akkor ennyi. Szeptembertől új iskola. – nyújtózkodott egyet Lou mikor felállt majd felém fordult.
Hatalmasat nyeltem-e mondat hallatán és kerestem a megfelelő szavakat, ami elég nehéz feladatnak bizonyult.
- Figyelj Lou beszélnünk kellene…
- Jaj lazíts már. Nyár van ráadásul többet nem kell ide visszajönnünk. – szakított félbe és a vállára tette a táskáját. Teljesen fel volt villanyozva én pedig nem akartam elrontani a jókedvét.
- Igen, de ez akkor is fontos…
- Mennyünk el a játszótérre! Már hetek óta nem voltunk ott. – csillantak fel a szemei és szerintem meg sem hallotta a mondataimat.
- Rendben. – sóhajtottam fel és egyeztem bele majd én is vállamra tettem a táskám és úgy indultunk el az iskolából.

Boldognak kéne lennem, hogy többet nem kell ide visszajönnöm, de egyszerűen nem megy. Én nem csak az általános iskolát hagyom itt hanem a várost is sőt egész országot. A szüleim úgy döntöttek, hogy a tanulmányaimat New York-ban folytatom, tovább ahol a nagyim lakik. Igazából ez az ötlet az apum fejéből pattant ki mivel szerinte ott többre fogom vinni. Hetekig veszekedtem velük, mivel nem akartam itt hagyni Doncastert, de hajthatatlanok voltak. A beleegyezésem nélkül írattak be egy ottani gimnáziumba. Ráadásul, még ha ez mind nem lenne elég már holnap indulnom kell, hogy szokjam meg az ottani környezetet. Az egész nyári szünetemet egy vadidegen városban fogom tölteni ahol senkit nem ismerek.
És ami a legszörnyűbb az Louis. Fogalmam sincs, hogy mondjam meg neki, hogy itt hagyom Őt évekre. Szegény annyira fel van villanyozva, mivel azt hiszi, hogy szeptembertől egy közép suliba megyünk és minden olyan lesz, mint mindig is volt. Ő a legjobb barátom persze, hogy az fáj a legjobban, hogy itt kell hagynom.
Rengetegszer próbáltam már elmondani neki, de akár hányszor elkezdtem Ő rám nézett csillogó tekintettel és képtelen voltam befejezni.
Nekem Ő a legfontosabb belehalnák, a szenvednem kellene látnom, hisz a barátom. Tudom, hogy csalódott lesz és meg is értem.

- Minek jöttünk amúgy megint ide? – kérdeztem mikor mind ketten letelepedtünk a megszokott hintában. – A suliból már szinte senki nem jár ide csak mi. Amint én már nem is csodálok. Hisz 14 évesek vagyunk.
Louis nem válaszolt csak lassan elkezdett hintázni. Percekig csak néztem.
- De mi örökké fiatalok maradunk. – kacsintott egyet egy mosoly kíséretében majd megállította magát és felém fordult.
Csodálom a gondolkozási stílusát. Őt nem érdekli, hogy mások mit gondolnak, helyette azt csinálja, amit szeret. És igaza is van. Hisz az Ő élete és azt csinál vele, amit akar.
Az én arcomon is megjelent egy apró mosoly azonban rögtön le is olvadt mikor eszembe jutott, hogy milyen beszélgetésnek nézünk elébe.
Olyan vidám és önfeledten boldog én mégis tönkre akarom tenni. Nem is vagyok igazi barát. Sőt meg sem érdemelem, hogy úgy tekintsen rám. Az igazi barátok nem hagyják cserbe egymást.
- Louis figyelj mondanom, kell valamit. – szedtem össze minden bátorságomat és a cipőmnek kezdtem el beszélni.
A tenyerem izzadni kezdett és muszáj volt az újaimat tördelnem mivel annyira ideges voltam.
Éreztem, hogy érdeklődve fürkészi az arcomat, amitől én csak még jobban kellemetlenül éreztem magam. Tudja, hogy valami baj van. Tudom, csak nem mer rákérdezni inkább azt, várja, hogy saját magam kezdjem el mondani.
- Hallgatlak. – mondta jó kedvűen.
- Holnap indulok New Yorkba. – hadartam el egy szuszra és nem néztem rá.
- Hát…jó. És mikor jössz haza? Remélem hamar mivel nincs kedvem egymagam unatkozni. A szünet nélküled nem is szünet. – félreértette a dolgokat.
Azt hiszi, hogy csak kirándulni megyek és néhány hét múlva újra együtt leszünk. A szívem hasad meg mikor azt mondta, hogy nélkülem nem is olyan a szünet. Magányos lesz nélkülem és én nem tehetek ellene semmit.
- Félreérted. – szakítottam félbe fejcsóválva és végre összeszedtem minden bártorságomat és a kék szemei közé néztem amik ugyan úgy csillogtak mint mindig.  – Én nem kirándulni megyek, hanem…hanem oda költözök. – mondtam ki végül az Ő arca pedig komor lett és teljesen elfehéredett.
Még a szemei sem csillogtak a megszokott módon hanem tele lettek bánattal. Ez nem az a Louis akit én szeretek. Szomorú lett, miattam.
- De hát miért? Bo, hisz szeptembertől új sulit kezdünk. Meg aztán a szüleid is itt dolgoznak. – értetlenkedett és alig akarta felfogni a hallottakat.
- A szüleim maradnak. Csak én megyek és pont a suli miatt. Szerintük ott többre fogom vinni mint itt. – mondtam szinte már suttogva és hatalmasokat nyeltem nehogy elsírjam magam.
Nem szólt semmit csak az égnek emelte a tekintetét viszont az egyik kezével a zsebéhez nyúlt és úgy nézett ki mintha valamit szorítana.
- És ez már végleges? – kérdezte hosszú idő után én pedig csak bólintottam egy aprót.
Bár ne lenne az. Én lennék a legboldogabb, ha most haza mennék és a szüleim azzal fogadnának, hogy meggondolták magukat és holnap nem kell Amerikába mennem. Sokkal jobban érezném magam mivel akkor örökre Lou mellett maradhatnák. – Én nem akarom. Te az életem része vagy, fontosabb vagy mint a családom közül bárki más.
- Sajnálom. Ha tehetném és meg merném csinálni nem mennék el. – hajtottam le a fejem végül pedig csak, hogy ne érezzem magam annyira rosszul előrehajoltam és megöleltem.
Gondolkodás nélkül a derekamra csúsztatta a kezeit majd fejét a nyakamba fúrta én pedig éreztem ahogy lassacskán veszi a levegőt.
Nem bírtam tovább és egy könnycsepp csordult le az arcomon. – Gyerünk fel a fejjel nem áll meg a világ nélkülem, nem igaz? Majd lesznek más barátaid is hisz új suli új barátok. – próbáltam vigasztalni nem csak Őt hanem magamat is.
Ezért elhúzódtam tőle és kitöröltem a szemeimből a könnyeket majd egy mosolyt varázsoltam az arcomra csak azért, hogy ne ilyen gyászos hangnemben váljunk el egymástól.
- Igazad van. Hisz akár havonta is haza jöhetsz sőt minden nap beszélhetünk telefonon meg…-
Sorolta a lehetőségeket én pedig csak elhúztam a számat.
Ezzel cseppet sem voltam egy véleménnyel vele. A távkapcsolat eddig nem sok mindenkinél működött. Ismerem magamat úgysem tartanám be azt, hogy naponta felhívjam. A szüleimnek pedig nincs annyi pénzük, hogy havonta New Yorkból haza repüljek.
- Szerintem ez úgysem működne. Bocs, de én úgysem tartanám be. Hisz mégis csak New Yokrba fogok élni ami mégis csak egy menő város. Tele lesz új emberekkel új barátokkal…
- Hogy mi? – kerekedett el a szeme én pedig a szám elé kaptam a kezem.
Most ezt komolyan hangosan kimondtam? Ó Te jó ég már megint úgy beszéltem, hogy nem gondoltam át.
- Louis…én nem gondoltam komolyan.
- Szóval amilyen gyorsan csak tudsz el akarsz felejteni és új életet akarsz kezdeni amiben én már nem szerepelek? – emelte feljebb a hangját én pedig hevesen a fejemet csóváltam.
- Dehogy. Félreértetted. – próbáltam menteni a menthetőt, de úgy látszik nem sok sikerrel. – Én csak annyit mondtam, hogy a távkapcsolat úgysem működni. Te is így viselkednél a helyemben.
- Bo hallod magad? – nézett rám fájó arckifejezéssel. – Komolyan ennyit ért neked ez a hosszú barátság? Még csak arra sem lennél hajlandó, hogy hetente egyszer életjelet adj magadról?
- Én nem azt mondtam. – ellenkeztem. – Miért Te mit csinálnál az én helyemben?
- Nem hagynám el a legjobb barátom. – kiabálta az arcomba ami rettentően szíven ütött. – Tudod mit gondolok? Te örülsz annak, hogy itt kell hagynod és, hogy ilyen simán megszabadulhatsz Tőlem. – kék szemei tele voltak csalódottsággal.
Ennyire még soha nem láttam kikelni magából. Mintha egy teljesen új Louis Tomlinson ülne mellettem.
- Ez nem igaz. – mondtam felháborodva. – Kikérem magamnak!
- Szerintem meg nagyon is igaz. – mondta csendesen és lehajtotta a fejét. – Csak azt nem értem, hogy ennyi évig miért játszottál velem. Ó várj tudom…azért mert én voltam az egyetlen balek az egész suliból aki szóba állt veled.
- Hogy mi? Igenis voltak rajtad kívül más barátaim! – emeltem fel most már én is a hangom.
Még, hogy nem voltak más barátaim. Hát pedig igenis is voltak. Na jó tényleg nem volt velük annyira szoros a kapcsolatom mint Louval, de legalább akkor is voltak. Ha Ő nem lenne akkor is ellenék.
- Azt hiszed nem vettem észre, hogyan nézel a többi menő csajra? Tudom, hogy legszívesebben velük lógtál volna csak hát ők nem vettek be közéjük. – mondta gúnyosan.
- Undorodok Tőled! Tudod mit vedd tudomásul, hogy csak miattad nem akartam elmenni abba az ostoba városba, de ez most már változott. Örülök neki, hogy itt hagyhatlak. És csak, hogy tudd tényleg csak azért barátkoztam veled mert nem volt más. – álltam fel a hintából és szikrázó szemekkel üvöltöttem a szemébe.
Valójában komolyan-e gondoltam. Igen! És nem bántam meg amit mondtam neki. Ő kezdte ezt az egészet és az igazat akarta hallani, hát tessék megkapta.
Szinte már elsírta magát mikor ezt meghallotta, de kicsit sem sajnáltam. Megérdemelte. Felhúztam az orrom és elcsörtettem, de a hátamon éreztem a pillantását. Talán most láttam utoljára és a barátságunknak vége szakadt lehet örökre.
Fájtak a szavai amit mondtak és ennyire még soha nem éreztem magányosnak magam. Ő mindig ott állt mellettem és azt hittem, hogy ez a kapcsolat közöttünk mindig megmarad. Talán még mostanában többet is éreztem iránta mint puszta barátság…De ez mostanra változott. Ezzel a beszélgetésével meggyűlöltette velem magát…Ilyen barát nem kell nekem aki nem hiszi el amit mondok. Olyan jól indult ez az egész nap. Barátságosan akartam elbúcsúzni tőle nem pedig haragban. Ez azonban nem sikerült. Mintha a délelőtt teljesen eltűnt volna. Úgy ahogy a közös pillanataink is.
Azt hittem a mi barátságunknak soha nem lesz vége. Tévedtem. Ugyanis most tettem tönkre én saját magam és már változtatni sem tudok rajta…
Megcsóváltam a fejem és gyorsan kitöröltem a szemeimből a kósza könnycseppeket. Itt tettem tönkre egy szoros barátságot csak azért mert nem gondoltam komolyan amit mondani akartam.

Soha nem utáltam Louis még akkor sem. Csak mérges voltam mivel féltem a jövőtől. Hisz 14 éves voltam és itt kellett hagynom az életem. A családomat az ismerőseimet és a legjobb barátomat aki valamit megmozgatott bennem.
Én mégis elmentem New Yorkba és azzal áltattam magam, hogy sokkal jobb életem van ott mint Doncasterben. A nagyim imádott engem és mindig próbált a kedvembe járni csak azért, hogy ne legyen honvágyam. És amíg középiskolába jártam addig a szüleim is fél évente eljöttek meglátogatni, de engem soha nem hoztak haza. Végül pedig beletörődtem, hogy Amerikába kell maradnom. Hozzászoktam az ottani élethez és eszem ágában sem volt haza jönni.
Jól meg voltam a nagyimmal és még új barátaim is lettek akikkel szoros kapcsolatot alakítottam ki. Mikor elvégeztem a gimnáziumot a szüleim eljöttek értem és közölték velem, hogy jöjjek haza és keressek munkát mivel most már felnőtt vagyok.
Életemben először ellent mertem mondani. Magabiztosan a szemükbe mondtam, hogy New Yorkba marad és főiskolára megyek és újságíró leszek.
Összevesztünk ugyanis nem tetszett nekik az ötlet mivel a tanulmányaimat fizetni kellett. És nekik nem volt annyi pénzük, hogy tudják kiállni ezért akarták, hogy jöjjek haza.
Kiabáltunk és megharagudtak rám. Végül a nagyim felajánlotta ha akarom Ő kiállja a tovább tanulást. És így is lett én bele mentem és boldog voltam a szüleim pedig haza jöttek és egy évbe ha egyszer eljöttek meglátogatni. Nem tudták megbocsájtani, hogy ellent mertem mondani nekik.
Boldog voltam mivel a barátnőimmel lehettem és olyat csináltam amit szerettem. Az írás az életem része volt ugyanis akkor voltam igazán önmagam. Olyankor az lehettem aki akartam és olyan főszereplőim voltak akik részben rám hasonlítottak. Tudtam, hogy a tehetségemmel sokra vihetem ha elvégzem a főiskolát. Az első évemet kitűnő eredményekkel fejeztem be és ez még csak a kezdet volt.
Vagyis én azt hittem. Mikor betöltöttem a 19-et a nagyim beteg lett. Állandóan feküdnie kellett és kezelésekre járt amit sajnos meg kellett fizetnie. Szinte az összes pénze rá ment ezért is eleinte ellenkezett mivel nem akart nekem csalódást okozni. De én nem engedtem. Tudtam, hogy a halálán van, de reménykedtem benne, hogy néhány évig még elél.
Tévedtem ugyanis hónapokkal később infarktust kapott és az orvosok nem tudták megmenteni.
Magamra maradtam a nagy házban és alig maradt már pénzem. A nyári szemesztert éppen, hogy csak meg tudtam fizetni, de az új évemre sajnos már nem maradt. Bevételem nem volt és semmihez nem értettem. Az iskolából kidobtak mivel nem fizettem a lakbért sem tudtam befizetni, egyik napról a másikra éltem végül pedig úgy döntöttem, hogy haza kell jönnöm…

És most itt vagyok. Az álmaimat feladtam és talán soha nem jutok vissza New Yorkba. Ha nem lesz annyi pénzem akkor a főiskolába sem tudok vissza iratkozni ami azt jelenti, hogy soha nem leszek író.
Muszáj volt feladnom a szüleim pedig célba értek. Már fel vagyok készülve a dumájukra miszerint Ők megmondták.
Pedig valahogy össze gyűjtöm azt a pénzt és vissza megyek New Yorkba akár tetszik akár nem.
Már csak egy normális munkát kell keresnem ami elég jól fizet és gyorsan össze jön a pénz. De itt hol találok olyan melót? Hiszen ez csak Doncaster!

Felálltam és újra megfogtam a bőröndjeimet és magam után húzva nekivágtam az utcáknak. Talán mégsem volt jó ötlet, hogy kiszálltam a taxiból mivel eléggé a város szélén lakunk én pedig most a belvárosban vagyok. Tehát hosszú út áll még előttem. De mindegy legalább egy kicsit ki tudtam szellőztetni a fejem.

Késő délután volt mikor betértem a jól megszokott utcába. Apró mosoly húzódott a számra mikor megpillantottam a szürke egyszintű házunkat. Anyám nem hazudtolta meg magát a rózsáskertje még mindig meg van és a fű is tökéletes pontossággal van lenyírva. Hát igen, mindig is rajongott a kertekért és akár egész nap képes lett volna a virágaival törődni. Néha már túl precíz volt ugyanis szinte még a virágok közelébe sem lehetett menni másnak legfőbb nem nekem.
Ugyanis talán mikor 12 éves lehettem nyertek egy két személyes utat Egyiptomba és persze sehogy sem tudták megoldani, hogy én is velük mehessek. Ezért én maradtam és a szomszéd öregasszonyra bíztak aki süket volt és egész nap a televíziót bámulta ordítva. Mondanom se kell, hogy magasról tett arra, hogy mi van velem. Így aztán egy egész hétig a magam ura voltam persze előtte az anyám az orromra kötötte, hogy minden nap öntsem meg hőn szeretett virágait nehogy kiszáradjanak. Megígértem azonban nem tartottam be. Ráadásul még ki is nyiffantak ugyanis Louissal fociztunk és a labda véletlenül mindig a virág közé esett és az helyett, hogy megfogtuk volna és úgy vettük volna ki, helyette belerúgtunk. Az egész kert úgy nézett ki mint egy trágyadomb. Anyámat nagyon megviselte és azóta semmit nem bíz rám.

Azonban most ezt megszegtem és rá néztem. Láss csodát semmi bajuk nem lett. Vállat vontam és elindultam felfelé a lépcsőn majd mikor az ajtó elé értem gyengéden megnyomtam a csengőt majd meghallottam ahogy bent mozgolódás van. Biztos más vártak rám.

Pillanatok alatt nyílt az ajtó majd néhány másodperc múlva anyám vörös hajzuhatagán kívül nem láttam semmit. Úgy szorított magához mintha az élete múlna rajta én pedig már kezdtem rosszul lenni a levegő hiány miatt.
- Anya engedj el mert megfojtasz. – hápogtam és próbáltam kimászni a szorításából nem sok sikerrel.
- Jaj Deborah már azt hittem valami bajod lett. Már rég itthon kellene lenned. – sápítozott és szerencsémre az apám a segítségemre sietett ugyanis s vállánál fogva elhúzta tőlem.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és csuktam be magam után az ajtót végül pedig a szüleimre néztek.
Egy éve, hogy nem láttam őket de semmit nem változtak. Ugyan olyan barátságos tekintettel néztek rám mint mindig pedig tudom, hogy fáj nekik az amit az elmúlt években csináltam. Bár hallgattam volna rájuk és haza jöttem volna. Akkor most nem szomorkodnék az álmaim elvesztése miatt és még pénzem is lenne. Nem kellene az Ő nyakukon lógnom.
- Bocsi, csak gyalog jöttem ezért tartott ilyen sokáig az út. – néztem rá anyára sajnálkozva, apa pedig megfogta a bőröndjeimet és bementünk az ebédlőbe majd letelepedtünk a kanapéra mint régen amikor valami fontosat kellett megbeszélnünk.
Újra úgy éreztem magam mint amikor gyerek voltam és figyelmeztetőt kaptam az igazgatótól mikor Louissal elszöktem az osztálykirándulásról és rendőrökkel kerestettek minket. Elég cikis helyzet volt és még életemben nem voltam annyira megrémülve mint akkor ugyanis nem önszántunkból mentünk el. Mi csak egy kicsit körül akartunk nézni aminek az lett a vége, hogy eltévedtünk ráadásul sötétbe. Én pedig félek a sötétbe. Reszketek és izzadok sőt még beszélni sem tudok. Szörnyű pillanataimat élem akkor. Ezért is alszok lámpával az éjjel.
- Miért nem jöttél taxival? Vagy miért nem hívtál fel engem? Otthon voltam kimentem volna eléd a reptérre. – nézett rám értetlenkedve apa.
Tényleg miért nem hívtam fel őt? Teljesen kiment az eszemből pedig kijött volna.
- Fogalmam sincs. – igen ez egy értelmes válasz tőlem. – Nem akartalak egy ilyen kis semmiséggel zaklatni titeket…
Vagy inkább egyszerűen csak szégyelltem  magam amiért még magam haza se tudok jönni. Azt akartam, hogy Ők is lássák, hogy már nem vagyok az a naiv kislány aki régen voltam. Felnőtt nő vagyok aki meg tudja oldani a saját problémáit…néha.
- Semmiség? – szólalt fel felháborodva anya és ökölbe szorultak a kezei. – Neked az semmiség, hogy ennyi hosszú év után végre haza költözöl?
Lesütöttem a szemeimet ugyanis bűntudatom volt mivel ha lenne pénzem és tovább tudnám folytatni a fősulit eszem ágában sem lett volna vissza jönni. De ezt Ők nem tudják és nem is fogják megtudni, hogy csak kényszerből jöttem haza.
Ugyanis az igazat tudják, hogy nincs pénzem és ez miatt kellett otthagynom az iskolát, de azt nem, hogy semmi kedvem nincs itt dolgozni.
- Nem kell túlreagálni. – mondtam félősen és éreztem, hogy elpirulok.
Nem nagyon szerettem az emberek szemébe hazudni ráadásul a szüleimnek végképp nem. Hiú reményeket táplálnak és tudom, hogy azt hiszik, hogy soha többet nem akarok visszamenni New York-ba. Ahhoz nagyon nagy csoda kéne, hogy Doncasterben maradjak. És az úgysem fog megtörténni.
- Deborah egyszerűen nem találok szavakat. Hova lett az a bolondos kislány aki mindenből hülyeséget csinált és állandóan mosoly volt az arcán? – ült közelebb apa és az arcomat fürkészte. – Helyette egy felnőtt intelligens nő ül mellettem aki néha megereszt egy apró mosolyt.
- Az a Deborah eltűnt. Ez az új aki még arra sem képes, hogy eltartsa magát és valóra váltsa az álmait. – vontam vállat egyszerűen, de a szemébe néztem.
Láttam a szemeiben a csalódottságot és a sajnálatot. Tudja, hogy ez nem én vagyok. Ez csak egy álca amit a világnak mutatok. Túl sokat szenvedtem már az évek alatt és már nem tudom jóvá tenni.
Imádtam Amerikát, de akkor is magányos voltam. A nagyi tényleg nagyon szuper volt meg a többi ismerősöm is, de hiányzott a legjobb barát akivel bármit megoszthattam. Próbáltam keresni, de senkiben nem bíztam meg annyira mint egy személyben.
És az érzések most újra feltörnek. Louistól csak néhány utca választ el és megőrjít az a tudat, hogy nem rohanhatok át hozzá és tömhetem tele a hülyeségeimmel. Hat év telt el mióta elmentem, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rá. És az utóbbi időben csak még nehezebb lett mivel szinte mindenhol az Ő képébe ütköztem hála a One Direction nevezetű bandának. Bejött az élet neki és tudom nagyon jól, hogy Ő már rég elfelejtett. Amit nem is csodálok, hisz világsztár lett én meg…egy senki.
- Egyet se félts majd ha újra Louis társaságában leszel újra a régi leszel. – ült át anya is a másik felemre és megveregette a vállam.
Ők semmiről nem tudnak. Nem tudják azt, hogy már nem vagyunk barátok és soha nem is leszünk. Hogyani is tudhatnák hisz nem mondtam el azt, hogy én vagyok a hibás.
- Semmit nem értetek. – álltam fel és elindultam a lépcsők felé fel az emeletre.
A falról a megszokott családi képek világítottak. Ennyi év telt el és még mindig minden ugyan azon a helyen van. Mintha megállt volna az idő a házban és olyan volt mintha egy szentéjt állítottak volna nekem.
Lehet tényleg hiányoztam neki és nem az miatt nem akarták, hogy ott maradjak mert nem volt pénzük hanem azért mert engem féltettek. Hisz én voltam az egyetlen gyerekük persze, hogy fontos voltam a számukra.
Én mégis elszúrtam és képes voltam veszekedni velük csak azért, hogy járhassak arra a méregdrága iskolára. Egy naiv fruska voltam aki nem gondolta át a cselekedeteit szokás szerint.

Ruhástul dőltem bele az ágyba és másodpercekkel később mély álomba zuhantam.
Viszonylag elég nyugodt éjszakám volt ami nagy szó volt nálam ugyanis mostanában nem nagyon tudtam az egész éjjelt végig aludni. Szerencsémre ez most nem így volt.

Reggel kipihentem ébredtem fel és készülődtem majd mentem le a konyhába ahol csak anya volt és amint leültem az asztalhoz egy tányért rakott elém ami tele volt étellel. Rögtön a nagyi jutott eszembe aki ugyan ezt szokta csinálni.
- És mit tervezel mára? – ült le velem szembe egy csésze kávé társaságban majd érdeklődve az arcomat fürkészte.
Nagyon nincs ínyemre, de úgy gondoltam, hogy ideje valami munka után keresnem. Tiszta fura még csak bele gondolnom is, hogy munkába fog kellenem majd járni. Valahogy ezt a szót nem nekem találták ki. De hát nem tehetek más. Ha minél hamarabb vissza akarok menni New York-ba akkor minél előbb pénzt kell keresnem bármi áron.
- Hát gondoltam ideje valami munkát találnom. – nyeltem le a pirítósomat anya pedig elismerően bólintott.
Talán még büszke is lesz rám amiért ennyire eltökélt vagyok. Még ha tudná, hogy mire akarom a pénzt szerintem nem lenne ennyire boldog.
- Örömmel hallom. Remélem sikerrel jársz. – biztatott és aztán már csak semmiségekről beszélgettünk.

Elég gyorsan megreggeliztem majd nagy nehezen útnak indultam. Szerencsére anya volt olyan rendes és kölcsön adta az autót szóval nem kellett lejárnom a lábam.
Azonban mikor elindultam munkát keresni abban már nem voltam ennyire szerencsés. Csupa olyan hely volt szabad ami nem az én ízlésem.
Takarítani utálok és nem is tudok. Inkább csak rendetlenséget csinálok szóval az kilőve. Főzni úgy szintén nem tudok. Ha konyhába kerülök akkor rögtön hívhatják a tűzoltókat. Pincérkedni sem tudok mivel kétbalkezes vagyok ami annyit tesz, hogy mindent elejtek.
És még sorolhatnám a lehetőségeket mivel Doncasterben csak ezek voltak.

Délután fáradtan nyitottam be egy étterembe és ültem le egy asztalhoz. Elegem volt a mai napból…sőt az egész városból is. Vissza akarom kapni a régi életemet!
- Kit látnak szemeim. – unottan emeltem fel a fejem és néztem a jövevényre. – Az örökké vihogó Deborah White.
Rövid szőke haj, piros ajkak, zöld szemek, vékony magas alkat. Ez csak egy személy lehet…
- Christina Perry? – kerekedett el a szemem mikor megismertem a volt évfolyamtársamat az általánosból.
Soha nem hittem volna, hogy először pont belé fogok ütközni. Ugyanis Ő és én olyanok voltunk mint a kutya meg a macska. A suli legnépszerűbb diákjaihoz tartozott és a szüleitől mindent megkapott mivel gazdagok voltak. Féltékeny voltam rá mivel én is olyan életről álmodoztam mint Ő. Viszont Christina meg én velem akart cserélni ugyanis fülig szerelmes volt Louisba. Ezért is utált annyira mivel az én barátom volt én nem az övé…mármint nem úgy a barátom, hogy jártunk meg ilyesmi. Már tíz éves kora óta sminkelte magát és ez a szokása még mindig megmaradt. Vajon mennyi pasija volt már az évek során. Ahogy elnézem szerintem már meg sem tudja számolni. Tuti, hogy Ő a város egyik ribanca. Talán már Louist is be tudta cserkészni sőt lehet még mindig járnak.
Jaj csak az ne legyen igaz mert esküszöm akkor én tényleg meg tépem és nem fog érdekelni, hogy nem a koromhoz méltó.
Már az arca is irritál. És amúgy is miért vagyok én vihogó? Kikérem magamnak! Soha nem szoktam vihogni…na jó csak akkor mikor nagyon jó kedvem volt a suliban. De az nem lényeg.
- Igen én vagyok az személyesen. – mutatott önmagára tiszta beképzelten, majd kérdezés nélkül leült velem szembe és szólt a pincérnek. – Rég láttunk erre fele. Meguntad a nagyvárosi életet? Hol is laktál eddig?
- New York. – mondtam egyszerűen.
Őszintén megmondva semmi kedvem nem volt vele csevegni. Talán ha jobb kedvem lenne még elhallgatnám azt ahogyan dicsérgeti magát, de a mai nap után nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni.
- Ó tényleg. Hisz akkor mindenki arról beszélt. – tette homlokára kezét és úgy csinált mintha megütötte volna magát, de elég bénám színészkedni. – És most, hogy- hogy itt vagy?
- Hát…öhm…- oké most erre mi a francot válaszoljak? Nem hinném, hogy pont vele akarom megosztani a problémáimat. – Honvágyam volt és úgy döntöttem szüneteltetem egy kicsit a sulit.
- Nekem nem kell hazudnod. – nézett rám és egy ravasz mosoly jelent meg a piros száján. – Hiányzott Tommo, igazam van?
Hirtelen majdnem kiköptem a kólám mikor elhagyta a száját a Tommo becézgetést. Most komolyan kiről beszél már? Miért van olyan sejtésem, hogy Tommo az a Tomlinsonból alakult?
- Hogy ki? – kérdeztem egy bájos mosoly kíséretében.
Erre most tényleg kíváncsi voltam. Reméltem, hogy csak én reagáltam túl a dolgokat és Christina nem becézgeti Louist. Mert ha ez mégis így van akkor nyilvánvalóvá fog válni, hogy valami volt köztük vagy van. De persze ez engem egy kicsit sem érdekel!
- Tommo. – ismételte meg újra, de mikor észrevette az értetlen arcomat szem forgatva tovább folytatta. – Louis! Ne mond már azt, hogy elfelejtetted a legjobb barátod.
Kényelmetlenül elkezdtem fészkelődni a széken és kellemetlenül éreztem magam. Ő nem tudja, hogy én és Louis már nem vagyunk barátok. Akkor ezek szerint semmit nem tud Róla.
- Ó.
- Ó? Ennyi? – kérdezte felháborodva. – Könyörgöm Louisról beszélgetünk Te pedig úgy nézel ki mint egy vámpír. Régen ilyenkor már boldogan beszélgettél meg nevetgéltél.
Hangosan horkantottam egyet amit meghallott és értetlenül nézett majd összehúzta a szemöldökét és a széknek támaszkodott. Elég félelmetes nézett. Azonban meglep a viselkedése. Tök normálisan beszél és nem gúnyolódik. Lehet, hogy az évek alatt az Ő esze is megjött és már rájött arra, hogy nem is néz ki annyira jól mint amit Ő azt képzeli.
- Az régen volt. Azóta rengeteg idő telt el. – mondtam egyszerűen és elkezdtem a poharammal játszani.
- Minden rendben van veled? – kérdezte meg barátságosan és éreztem, hogy az arcomat fürkészi.
- Nem hinném, hogy ezt pont veled szeretném megbeszélni. Ne haragudj, de mi soha nem volt annyira jóban. – néztem rá sajnálkozva azonban jól esett a törődése.
- Tudom úgy ahogy azt is, hogy magányos vagy. – válaszolta majd tovább fojtatta. – Gondoltam jól esne ha elmondanád, hogy mi bánt és talán még segíteni is tudnák.
- Nem hinném. – csóváltam meg a fejem.
- Fogadunk? Pszichológiát tanulok az Oxfordon. – mondta és kihúzta magát.
Neki bejött az élet. Ki sem néztem volna belőle, hogy valaha főiskolára adja a fejét.
- Az jó lehet. – mondtam szűkszavúan és még rosszabbul éreztem magam.
- Figyelj én komolyan beszélgetnék veled. Ne a múltat nézd, hogy mi volt. Mindenki változott az évek alatt…
- Akár még barátnők is lehetnénk. – varázsoltam egy igaz mosolyt az arcomra amitől egy fokkal jobb kedvem lett.
Igaza van. Az emberek változnak. Nem azt kell néznem, hogy milyen volt általánosban. Megváltozott és a jó értelembe. Szükségem valakire akinek ki tudom önteni a szívem.
§§§

Teltek a napok aztán a hetek, de normális munkát még mindig nem találtam. Ez miatt napról napra rosszabbul éreztem magam mert állandóan azt járt az eszembe, hogy a szüleim akár melyik pillanatban kifakadhatnak, hogy csak élősködök rajtuk. Nem mondták a szemembe, de akkor is éreztem mikor rám néztek a vacsoránál amikor az egész család együtt evet.
Minden nap úgy keltem fel, hogy na majd ma sikerülni fog azonban nem így lett. Ugyanis szinte ki sem mozdultam a szobámból és mégis azt vártam, hogy majd így szerencsém lesz.

- Deborah jó hírem van a számodra. – rontott be egyik reggel anya a szobámba majd kérdezés nélkül felhúzta a redőnyöket én pedig rosszallóan néztem rá.
Egy dolog van amit a világon a legjobban utálok az pedig az ha valaki felébreszt. És Ő ezt nagyon jól tudja mégis szeret az idegrendszeremmel játszani. Remélem tényleg annyira jó hírt hozott mint amilyennek Ő mondja.
- Anyaaaa még csak reggel 8 óra van. – mutattam az éjjeliszekrényemen álló órára ami pontosan nyolcat mutatott. – Ajánlom, hogy tényleg ennyire sürgős legyen, mert tudod, hogy milyen vagyok ha felébresztenek. – tornásztam fel magam ülő helyzetbe majd kócos hajamba túrtam és úgy meredtem anyára aki eddig már letelepedett az ágyamra.
- Találtam munkát neked! – mondta tisztára bezsongva.
Az álmosság rögtön kiment a szememből helyette felsikoltottam és a szám elé kaptam a kezem.
Azt hittem, hogy még mindig álmodok. Az kizárt dolog, hogy azt mondta, hogy talált munkát. Istenem,de jó volna. Akkor minél előbb össze tudnám szedni a pénzt és mehetnék vissza New Yorkba.
Újra normális életem lehetne és nem kellene Christina tanácsait hallgatnom nap mint nap, hogy miként béküljek ki Louissal. Szinte minden nap átjön és úgy viselkedik velem mint egy beteggel. Pedig mondtam, hogy az égvilágon semmi bajom és miattam még térden állva is könyöröghet akkor sem fogom felkeresni Louist és bocsánatot kérni. Azt már nem! Nem csak én vagyok a hibás hanem Ő is.
- Ez most komoly? – kérdeztem nevetve és elkezdtem tapsolni örömömben.
- A legkomolyabb. Már ma mehetsz is. – mondta mosolyogva anya és egy papírdarabkát nyomott a kezemben amin egy cím volt.
Az utca és a házszám is ismeretlen volt szóval jobbnak láttam ha minél előbb elkészülök és elindulok mivel szerintem egy kicsit bolyogni fogok ugyanis a városnak erről a részéről még életemben nem hallottam.
Vigyorogva másztam ki az ágyból és mentem be a fürdőbe majd öltözködtem fel. Egész reggelem totál fel lett dobva mivel újra New York lebegett a szemem előtt. Lehet már csak néhány hónapot kell itt kibírnom és újra visszamehetek és valóra válthatom az álmaimat.
Gyorsan megreggeliztem majd úgy döntöttem, hogy ma gyalog vágok neki az útnak. Anya elég normálisan elmagyarázta, hogy hova menjek szóval volt némi elképzelésem.

De így is délután volt mikor betértem abba az utcába ami a papírdarabkán volt. Persze, hogy nem ismertem ezt a helyet mivel tele volt modern házakkal és látszott rajtuk, hogy egy milliomos negyedbe csöppentem. Szinte az összes ház előtt egy menő autó állt.
Oké ez nem az én stílusom. Anya mindent elmondott csak azt nem, hogy mit fog kellenem csinálni. Szobalány tuti nem leszek egy milliárdos családnál az biztos. Engem senki nem fog ugráltatni ráadásul nem valami sznob nép akik szinte már a seggüket sem tudják maguk kitörölni. Na nem én abból nem kérek!
Azonban lehet ez csak az én elképzelésem. Ki tudja lehet az anya barátnője normális nő. Hisz rendes dolog volt tőle, hogy csak úgy munkát ajánlott.
Megszorítottam a válltáskámat és elkezdtem lassan sétálni a járdán közben pedig a házszámokat néztem majd nagyot dobbant a szívem mikor egy szürke emeletes kocka házon az a szám volt ami a papíron is.
Viszonylag ez a ház volt a legegyszerűbb az összes többi közül. Kis kert amiben egy virág sem volt viszont a fű sokkal zöldebb volt mint a többi és tele volt gyerek játékokkal. Mint például hinta, csúszda és labdák.
Az már biztos, hogy gyerek van és kicsi! Legalább egy jó dolog mivel szeretem a gyerekeket és ők is el vannak velem.

Megráztam a fejem és hatalmasat nyeltem majd becsöngettem. Lélegzetemet vissza fogtam és úgy vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Éltemben nem izgultam még ennyire mint most. Ki tudja, hogy milyen elmebeteg nyit ajtót, vagy lehet, hogy téves helyre jöttem ezért kihívják rám a rendőröket. Habár ez nem fog megtörténni hisz nem egy filmben vagyok.
Teltek a percek majd lépések zaja hallatszott és végül kinyitódott az ajtó én pedig azt hittem mentem megfordulok és elmegyek haza.
- Szia Deborah már vártalak. – nézett rám mosolyogva Jay Tomlinson majd kitárta az ajtót, hogy utat tudjon engedni nekem.
Én azonban nem mozdultam. Helyette tátott szájjal bámultam az asszonyra akit oly jól ismertem. Ugyanis Ő volt Louis anyukája! Felfoghatatlannak tartottam ezt az egészet, pedig tudom nagyon jól, hogy valós. Ezer nő közül is megismerném barátságos arcát, pont mint a fiáé. Hisz gyerekkoromba szinte mindennapos vendég voltam náluk és mellesleg Ő csinálta a világon a legjobb kakaót.  És mindezek mellett anyám nagyon jó barátnője volt.
De akkor is mit keres Ő itt? Mármint, Ők nem itt laktak hanem két utcával arrébb a mi házunktól. – Tudom, hogy meglepődtél, de ne ácsorogj az ajtóban mivel a szomszédok még pletykálni kezdenek. – tette vállamra a kezét és gyengéden megbökött én pedig magamhoz tértem meglepettségemből.
A folyosó közepétől azonban nem mentem tovább. Csak bámultam a berendezést és a lépcsőt ami gondolom az emeletre vezetett. A szememet pedig egy fénykép ütötte meg a szekrényen ahol Louisra ismertem és a testvéreire. Egy apró mosoly húzódott a számra mikor tudatosult bennem, hogy mennyit változtak. Megnőttek!
- Az a kép akkor készült mikor Louis bekerült az X-Factorba. – kapta el a tekintetemet Jay és hatalmasokat pislogott. Mintha a gondolatomba olvasott volna ugyanis pont Loun járt az eszem aki a képen önfeledten nevetett és kék szemei szokás szerint csillogtak.
- Mi ez az egész? Miért kellett ide jönnöm? – fordítottam el a fejem a képtől és kérdően a nőre néztem. – Anya azt mondta, hogy talált nekem valami munkát, de nem gondoltam, hogy pont itt.
- Igen mivel tudta, hogy akkor nem vállalnád el. Azonban nekem szükségem van Rád. – mondta és szokás szerint mosolygott.
- Rám? Hisz évek óta nem is látott. Honnan tudja, hogy nem vagyok egy őrült?
- Te még mindig ugyan az a Deborah vagy aki berúgta foci labdával a konyha ablakomat majd azt hazudta, hogy egy gólya repült neki. – dőlt az ajtófélfának én pedig zavartan lehajtottam a fejem.
Az hittem elfelejtette már. Könyörgöm tíz éves volt és én is ugyan úgy akartam focizni mint Louis, de nem értettem meg, hogy én lány vagyok és soha nem fogom tudni utánozni. Aztán ez lett a vége. Persze Jay nem haragudott meg sőt inkább jót nevetett rajta és még a szüleimnek sem mondta el.
Valahogy úgy éreztem magam mint régen. A szívem mélyén rettentően örültem neki, hogy újra beszélhetek vele és Ő nem ítél el. A szemébe még mindig ugyan az a kislány vagyok aki voltam mielőtt elmentem. És ezért hálás vagyok neki! Még ha a fia utál is. De ahogy elnézem azt nem tudja és én sem fogom elmondani neki, hisz úgysincs itt…vagyis remélem.
- Nyugi már nem vagyok annyira veszélyes. – szabadkoztam és mentegetés képen felnyújtottam a kezeimet. – De még mindig nem tudom, hogy mit kellene csinálnom…
- Ja persze. – csapta homlokon magát majd közelebb jött gondolom azért, hogy jobban értem a mondanivalóját. – Semmi dolgod nem lesz csak annyit, hogy a lányokra fog kellened vigyázni. – mondta nemes egyszerűséggel én pedig értetlenül bámultam rá.
Azonban mielőtt megkérdezhettem volna pontosan négy kislány jött elő az egyik helységből. Mind a négyet ismertem már mikor kicsik voltak azonban most már nagy lányok lettek.
Lottie már kész nő lett, de komolyan, mikor utoljára láttam még azt asztalt sem érte fel most meg már a szeme is ki van sminkelve. Fizzy sincs sokkal lemaradva igaz ő nincs kisminkelve viszont hatalmasat nőtt. Az ikrek pedig már járni tudnak viszont még mindig nem tudom Őket megkülönböztetni ugyanis Daisy és Phoebe szinte olyanok mint két tojás.
De amit én a legjobban szerettem bennük az-az volt, hogy mind a négy lánynak pontosan olyan kéken virító szemeik voltak mint a bátyjuknak. Le sem tudnák tagadni, hogy Louis a testvérük.
- Jé Deb. Már rettentően hiányoztál. – ölelt meg Lottie és Fizzy közben pedig csillogó tekintettel néztek rám.
Azt hittem, hogy már elfelejtettek hisz kicsik voltak. Talán Lottie 8 éves lehetett.
- Nocsak még emlékeztek Rám? – húzódtam el tőlük és mosolyogva néztem rájuk.
Nagyon megörültem, hogy láthatom Őket. Nekem ők mindig is olyanok voltak mint a nem létező lány testvéreim. A suliban is ha valami bajuk volt én megvédtem őket és akár mint el mertek mondani.
- Téged lehetetlen dolog lett volna elfelejteni. – mondta fejcsóválva Fizzy majd tovább folytatta. – Louis szinte minden nap rólad beszélt…
- Komolyan Te leszel a dadánk. – jött mellém Phoebe vagy Daisy őszintén fogalmam sincs, mindegy valamelyik iker.
Azonban csalódottan fordultam felé mert kíváncsi lettem volna Fizzy mondatának a végére. Vajon tényleg igaz az, hogy Lou minden nap rólam beszélt? Az lehetetlen hisz utál. Lehet csak félre értelmezte a dolgokat és nem is rólam beszélt.
- Fogalmam sincs…- néztem rá tanácstalanul majd Jayre néztem aki csak mosolyogva gyönyörködött bennünk. – Jay Te komolyan azt akarod, hogy én vigyázzak rájuk?
- Reménykedek benne, hogy igent mondasz. – mondta magabiztosan én pedig csak elgondolkoztam.
Ez nem is lenne olyan rossz munka ráadásul még a lányokat is szeretem és Ők is szeretnek engem. Szóval nem lenne sok gondom velük. Meg aztán amúgy is mi dolga van egy dadának? Semmi olyan különös. Csak enni ad a gyerekeknek, kiviszi a parkba sétálni segít megírni a leckét aztán nézi ahogy játszanak majd elteszi aludni és haza megy. Nem nagy feladat és még csak tudás sem kell hozzá.
- De ez biztos? Mivel Lottie már nem kicsi és szerintem neked is van rengeteg szabadidőt…
- Lottie serdülőkorban van szóval nem merném rábízni a többieket. Nekem pedig dolgoznom kell szóval nincs annyi időm foglalkozni velük. Louis pedig két havonta egyszer ha haza jön és akkor sem a legmegbízhatóbb. – fakadt ki a nő majd mikor fiáról kezdett el beszélni elfutotta a pulykaméreg. Úgy látszik nem nagyon örül neki, hogy egy szem fia világsztár lett amit meg értek. – Nézz Rá. Szabadságon vannak egész nyáron és úgy döntött, hogy haza jön. Tudod mit csinál mióta itt van? Az ég világon semmit. Csak a hülyeségeken jár az esze, tegnap elúsztatta a fél fürdőszobát pedig csak annyit mondtam neki, hogy kapcsolja ki a mosógépet…
A vér megállt az ereimben…Louis itt van? Fenn az emeleten a szobájában én pedig lenn? Ami azt jelenti, hogy még itt is lesz egy jó darabig én pedig itt fogok dolgozni? Na jó nem hátrálhatok meg. Lehet még csak találkozni sem fogunk hisz most sincs itt…

- Anya véletlenül nem láttad a répás felsőm mivel már megint ni…- lépések zaja hallatszott az emeletről én pedig félve néztem fel a jövevényre.
Égnek álló haj, tengeréken csillogó szemek, vékony magas alkat…Louis semmit nem változott! Ugyan olyan mint régen csak magasabb lett de még a stílusa is megmaradt. Csíkos felső még mindig a kedvence ezek szerint.
Istenem miért ver ilyen hevesen a szívem és miért akarok most azonnal a nyakába borulni és bocsánatot kérni? Az én Loum akit az évek alatt el akartam felejteni, de mégsem sikerült. Ugyan úgy érzek iránta mint régen. Soha nem haragudtam rá és nem is fogok. Az életem része és akár mit csinál az is marad.
Meglátott a szája pedig tátva maradt. A mondatát nem fejezte be helyette tetőtől talpig végig mért majd az arca elsötétült ami azt jelentette, hogy még mindig utál és ezt meg is értem. Durva dolgokat vágtam a fejéhez amiket nem gondoltam át, persze rögtön meg is bántam, de most már semmi jelentősége nincs. – Te meg mit keresel itt? – szögezte nekem a kérdést lenézően.
Eddig még soha nem beszélt így velem ezért is esett ennyire rosszul.
- Öhm…szia Louis. Rég láttalak. – tűrtem zavartan a fülem mögé a hajam majd barátságosan rá mosolyogtam azonban Ő nem utánozta a gesztusomat.
- És? Nem nagyon erőltetted meg magad, hogy láss. – kulcsolta össze a kezeit és a falnak dőlt majd onnan nézett le. Meg sem fordult a fejébe, hogy lejöjjön a lépcsőn és öleljen meg. – Azt hittem, hogy ez volt a célod, vagy nem?
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Félre értetted a dolgokat. Tudod, hogy milyen vagyok. Gondolkozás nélkül beszélek aztán pedig megbánom.
- Nekem nagyon is komolynak tűntél. Szóval bocs, de nem érdekelsz. – horkantott fel gúnyosan én pedig kis híján elbőgtem magam.
Miért viselkedik ennyire gonoszul velem? Bocsánatot kértem mit akar még. Szükségem van rá! – Úgyhogy nyugodtan el is húzhatod a csíkot. Nem fogok érte megharagudni.
- Louis, Deborah a húgaid új dadája szóval naponta nálunk lesz. – nézett rá Jay a fiára az pedig csak undorodva elhúzta a száját.
- Nekem nem kell dada szóval akkor nem kell találkoznom vele. – vont vállat egyszerűen majd sarkon fordult és vissza ment gondolom a szobájába.
Kellemetlenül éreztem magam mivel mindenki kérdően engem nézett. Nincs kedvem magyarázkodni ahhoz pedig végképp nincs hangulatom, hogy mondjam el mi történt.
- Hát akkor holnap találkozunk. – erőltettem egy mosolyt az arcomra majd az ajtót vettem irányba és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házukat.
Soha nem hittem volna, hogy ennyire megutált. Reménykedtem benne ha egyszer viszont láthatom mindent onnan folytatunk ahonnan abba hagytuk. Tévedtem.

Mérgesen vágtam be a házunk ajtaját majd találtam szembe magam az anyámmal.
- Köszi ezt a remek munkát. – mondtam gúnyosan. – Miért nem mondtad, hogy a Tomlinson lányokra kell vigyáznom? – keltem ki magamból és kiabáltam.
- Ha megmondtam volna elmentél volna? – húzta fel a szemöldökét anya én pedig csak lesütöttem a szemem. – Nem. És belehaltál? Nem…
- De igen! És bele is fogok…sőt már holnap élve eltemetnek…- kiabáltam majd idegesen felrohantam a szobámba és becsaptam magam után az ajtót.
Ha naponta el fog kellenem hallgatom Louis gúnyolódását abba bele pusztulok. Vissza akarom kapni a régi barátomat akibe 14 éves koromba bele szerettem és aki miatt nem tudtam normálisan boldog lenni mivel állandóan őt kerestem és hozzá hasonlítgattam a fiúkat. Ezerszer eldöntöttem, hogy túllépek rajta de eddig még soha nem sikerült.


§§§

- Gyerünk Deb mesélj magadról. – könyörögve néztek Rám a lányok én pedig csak a fejemet csóváltam.
Soha nem hittem volna, hogy valaha így fog tetszeni egy munka. De ez tényleg tökéletes volt. Mivel úgy tekintettem rájuk mint a kistestvéreimre akiket már régen nem láttam. Mikor velük voltam az idő csak úgy repült és azt vettem észre, hogy már egy hónapja dolgozok. Ez idő alatt nem történt semmi jelentős dolog, azt leszámítva, hogy Louis úgy kezel mintha láthatatlan lennék.
Komolyan úgy viselkedik velem mintha nem is léteznék. Eleinte még fájt ez a viselkedése, de most már hozzá szoktam. Nem fogok könyörögni neki és a bocsánatkérésnél többet nem tudok csinálni. Ha egyszer ennyire hülye akkor legyen. Nincs rá szükségem nélküle is nagyon jól megvagy és meg is leszek.
- Hisz mindent tudtok rólam. – mondtam egyszerűen és a kanapénak döntöttem a hátam. – Talán még többet is mint amit én tudok magamról.
- Igen ez igaz viszont amíg Amerikában éltél semmit nem tudtunk rólad. – kulcsolta össze a kezét Daisy vagy Phoebe. Még mindig nem tudom őket megkülönböztetni és ez miatt mindig össze keverem őket persze Ők ezt nem nézik jó szemmel. – Mit csináltál ott?
- Már ezerszer elmondtam, hogy iskolába jártam és író szeretnék lenni, Daisy…
- Phoebe vagyok. – húzta fel az orrát és elvonult az egyik fotelba.
Remek és már megint összekevertem őket.
- Bocs lányok, de szerintem mindig össze foglak keverni. – néztem rá sajnálkozva az Ő arca pedig megenyhült. – Annyira egyformák vagytok, hogy az már nem igaz.
Lottie felállt mellőlem majd az ikrek hegyé állt és az egyik haját copfba kötötte míg a másikét szétengedte.
- A copfos Phoebe a sima Daisy. – magyarázta, legalább így most már meg fogom tudni őket különböztetni. – Így nem fogod össze keverni. – húzta ki magát büszkén majd újra helyet foglalt mellettem.
Igazából ez nekem soha nem jutott volna az eszembe. Egyébként nagyon jó ötlet mert így most már különböznek és nem lehet össze keverni. 
- Köszi. Jó ötlet. – néztem rá hálásan.
- Igazából Louis találta ki mivel elege volt belőle, hogy az ikrek mindig azzal vádolják, hogy nem szereti őket. – vette át a szót Fizzy az én arcomról pedig lehervadt a mosoly és ezt a lányok is észre vették.
Nem nagyon szerettem ha szóba került a bátyjuk. Kellemetlenül éreztem magam és ha tehettem általában gyorsan témát váltottam. Azonban ki vagyok én, hogy megtiltsam azt, hogy Louisról beszéljenek? Senki, hisz a testvérük akit alig látnak. Persze, hogy örülnek neki, hogy otthon van és minden pillanatot vele szeretnének tölteni.
- Te és Louis már nem vagytok barátok? – szólalt meg csendesen Daisy az én szívem pedig össze szorult.
Erre most mit válaszoljak? Eléggé nyilvánvaló, hogy már nem vagyunk barátok. Ők sem hülyék, hogy nem vennék észre. Ráadásul már nem is gyerekek akik előtt csak úgy titkolózni lehet.
- Ki szólított? – Louis egy szempillantás alatt jelent meg a nappaliban majd mikor észre vett csak a szemét forgatta, de nem mozdult.
Oké, hogy a francba tudott ilyen hamar lejönni az emeletről. Legalább valami zajt csaphatott volna vagy valami. Akkor legalább gyorsan el tudtam volna menekülni a fürdőszobába vagy valahová. – Csak nem én voltam a téma?
- De igen! Azt kérdeztük Deptől, hogy barátok-e vagytok még. – állt fel Lottie én pedig éreztem, hogy elpirulok. – Azonban nem válaszolt.
- Nem mivel pont akkor jött le. – próbáltam kihúzni magam a válasz alól, de aki a helységben volt mindenki rám nézett.
- Most már azonban válaszolhatsz. – tette hozzá Fizzy.
Hatalmasat nyeltem persze csak időhúzás miatt. De nem sok sikerem lett. Lopva ránéztem Louisra aki csak az égnek emelte a tekintetét. Mintha félt volna a választól.
- Hát…őh…mi már nem vagyunk annyira jóban ugyanis egy lepcses szájú liba voltam aki nem tudott parancsolni a szájának. Nem gondolkoztam mielőtt beszéltem és ez miatt megbántottam az életemben elég sok mindenkit akit nem akartam.
Néma csend lett és tátott szájjal bámultak. Éreztem Louis pillantását az arcomon azonban én tüntetőleg nem néztem rá. Lehet magára ismert és talán majd minden jó lesz újra.
- Pedig te vagy a világon a legjobb fej csaj. – szorította meg a kezem Phoebe én pedig csak barátságosan rámosolyogtam.
Aranyos volt ahogy a kék szemeivel nézett és sugárzott róla az őszinteség. Nyolc éves, de sokkal fejlettebb a gondolkodása mint a többi vele egyidős lánynak.
- Oké lányok mennyetek ki a kertbe és ott várjatok meg. Elmegyünk focizni…- csapta össze a tenyerét Louis majd elkezdte kifelé nyomni a lányokat.
Rossz előérzetem támadt. Ugyanis szerintem velem akart négyszemközt beszélni. Talán megharagudott az előbbi mondatomért? Már megint úgy beszéltem, hogy nem gondolkoztam. Minek kellett válaszolnom arra az ostoba kérdésre. Most még jobban utálni fog mint eddig.
- Ne máár. Az olyan uncsi. – kezdett el nyavajogni a négy lány, de azért engedelmeskedtek bátyjuknak és libasorba kimentek a nappaliból.
Csend telepedett a helységre és feszült lett a hangulat. Ennek rossz vége lesz érzem.
- Örülnék neki ha nem tömnéd tele a fejüket hülyeségekkel Deborah. – jött közelebb én pedig csak nagy szemeket meresztettem.
De nem a mondata végett hanem azért mert ahogy szólított. Ő volt az egyetlen aki soha nem szólított a teljes nevemen. Ő találta ki a Bo becézgetést mivel szerinte az sokkal menőbb volt és jobban illett rám. Ezért is olyan fura most ezt a szájából hallani. És rettentő szarul esik.
- Szóval Deborah. Nocsak a Bo már nem menő, vagy talán túl gyerekes? Esetleg elfelejtetted?- zúdítottam rá a kérdéseket ő pedig csak egyik lábáról a másikra állt. – Mi van Louis csak nem elfelejtetted a legjobb barátod nevét amit Te találtál ki. – tettem még hozzá a hatás kedvéért Ő pedig gúnyosan felhorkantott majd rettentő közel jött hozzá.
Rég volt már ennyire közel és ezért is volt fura ez az egész helyzet. Újra el tudtam veszni kék szemeibe és éreztem finom illatát mint régen. Csak akkor mosolyogva nézett míg most gyűlölködve.
- Bo számomra megszűnt létezni. Meghalt és soha nem fog visszajönni! – sziszegte a fogai között.
Éreztem a könnyeim keserű ízét a számomba, de erős voltam ezért nem sírtam el magam pedig legszívesebben ordítottam volna. Szavai lyukat égettek a szívemben és a fülemben zengtek. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani.
- Felejtsd el a múltat Louis. Elmúlt és én itt vagyok. Megbántam amiket mondtam, de a bocsánatkérésnél többet nem tudok csinálni. Sajnálom…
Nem válaszolt semmit csak a szemeim közé nézett én pedig álltam a nézését. Valami megmagyarázhatatlan volt a kék szemeimben. Mondani akart valamit azonban mikor szólásra nyitotta volna száját helyette megfordult és ment néhány lépést majd felnézett a lépcsőkre.
- Tudjátok, hogy a hallgatózás nem szép dolog? – kérdezte Lottie és Fizzy párost akik elfehéredve bámultak le a bátyjukra majd amilyen gyorsan csak tudtak elrohantak.
Remek még ők is végig hallgatták ezt az egész beszélgetést. Legalább tudják az igazat és nem fognak faggatni, hogy miért nem vagyunk barátok.


§§§

- Esetleg nem tudnál nekem segíteni? – kérdezte egyik késő délután Jay mikor elvileg a lányokra kellett volna vigyáznom, de őket még nem is láttam ugyanis az egész ház úgy nézett ki mint egy csatatér.
Az asszonyra ugyanis rájött az éves takarítási láz és most azon volt, hogy az összes felesleges cuccot eltávolítsa mivel szerinte semmit nem lehet találni. Ennek következtében dobozok hada sorakozott a folyosón és a lépcsőkön a többi szobából pedig porfelhő áradt ki. Nem mondom benne vannak de rendesen a melóban.
- Szívesen! – mondtam gondolkodás nélkül és kivettem a kezéből az egyik hatalmas dobozt amivel egyensúlyozott. Idejében vettem el mivel szerintem ha még egy percig kellett volna tartani lefordult volna lépcsőről.
- Életmenő vagy. Az egész ház olyan mint egy szemétdomb ráadásul mindjárt indulnunk kell az anyámhoz is akitől nem lehet elkésni. – mondta kétségbeesetten közben pedig a lányait szólogatta, hogy siessenek.
Szinte meg feledkezett rólam aminek jelen esetben nem nagyon tudtam örülni mivel eléggé nehéz volt a doboz.
Csak akkor pillantott rám mikor halk nyögés hagyta el a számát és az egész fejem tiszta vörös volt a súlytól. – Ó hát persze, megtennéd hogy felviszed a padlásra?
Nézett rám kiskutyaszemekkel aminek én soha nem tudtam ellenkezni. Mintha csak Louis nézne rám. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy kizárt dolog mivel a padlások általában félelmetesek ráadásul még sötétek is. Igen 20 éves vagyok és félek a félelmetes helyektől, na és akkor mi van.
- Persze. – bólintottam mosolyogva majd elindultam.
Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat mivel nem volt kedvem elejteni a dobozt. Ki tudja milyen értékes holmik vannak benne én meg képes lennék csak úgy összetörni.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és már rögtön sötétséggel találtam szembe magam. Csak egy aprócska ablakon át szűrődött be fény ami nem volt valami biztatató.
De ha ez még mind nem lett volna elég az ajtó magától becsukódott. Persze még ez is ijesztgessen.
Gondolkodás nélkül megindultam előre, de néhány másodperc múlva véletlenül bele ütköztem valamibe én pedig hangosan felsikítottam.
A félelmem azonban felesleges volt mivel az a valami Louis volt. A szerencsétlenje zenét hallgatott fülhallgatón keresztül ezért nem vette észre, hogy valaki feljött.
- Jesszus azt hittem beszakad a dobhártyám. – vakarta meg a fülét miközben felhúzott a földről ugyanis az ijedségtől elvesztettem az egyensúlyom és szépen rám esett a doboz.
Hálásan fogadtam el a felém nyújtott kezét ám mikor kezeink összeértek bizsergés futott végig az egész testemen. Felettébb különleges. – Mit keresel Te itt fenn?
- Az anyukád küldött fel, de már húzok is le. – hadartam el gyorsan majd amilyen sebesen csak tudtam az ajtóhoz rohantam, de az valamiért nem akart kinyitódni. Húzogattam, feszegettem  de semmi értelme nem volt. – Oké jó vicc, de most már kinyithatod. – fordultam Lou felé aki értetlenül bámult rám.
- Parancsolsz? – kérdezte én pedig az ajtóra böktem Ő pedig végre vette a lapot és lenyitotta a kilincset, de neki sem nyitódott ki. – Mi lett ezzel?!
Beszélt de nem nekem hanem az ajtónak. Most aztán tényleg tele volt a liberóm. Sötétben, Louissal egybezárva. Szerintem ez eléggé horror filmbe illő.
Azonban mielőtt újra megszólalhatott volna kuncogás hallatszott kintről.
 - Lottie, Fizzy azonnal nyissátok ki! – kiabálta Louis és az ajtóra csapott idegesen. – Ne akarjátok, hogy kijussak innen…
A két lány nem válaszolt hanem helyette autó motorja zúgott fel lentől. Ami csak egyet jelentett- Jay elindult az anyukájához és mi pedig itt ragadtunk! Azt hiszem most már van okom a félelemre. Mi lesz most velem? Én komolyan félek a sötétben.
Megsemmisülten rogytam le egy dobozra majd felhúztam a térdeimet és átöleltem őket. Mert kellett nekem ide feljönnöm. Legalább nem vagyok magam ami egy biztató jele. Habár mi értelme van, hisz úgysem fog hozzám szólni. Egyáltalán, hogy jutott a két lány eszébe az, hogy bezárjanak ide minket. Mintha az egészet kitervelték volna előre. Na várjanak csak majd ha kijutok innen…

Minél jobban sötétedett én pedig minél jobban reszkettem. Nem tehetek róla, de félelmetes volt ez a hely ráadásul Louis még csak nem is foglalkozott velem. Csak nyugodtan nyomkodta a zenelejátszóját az egyik sarokban majd néha rám nézett.
De aztán azt vettem észre, hogy szorosan mellém ült. Meglepetten ért a dolog, de nem bírtam rá nézni. Ki akarok innen jutni és világost akarok most!
- Még mindig félsz a sötétben, igaz? – kérdezte és hallottam a hangján ahogy mosolyog.
- Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem úgy mintha tökéletesen érezném magam. Mintha nem tudná. De akkor is tagadni fogom. – Kiválóan érzem magam! – válaszoltam majd felhúztam az orrom mire ő hangosan felnevetett.
Amióta újra találkoztunk most hallottam őt igazán először nevetni. Nem gúnyosan és nem is megjátszottan hanem a szívéből nevetett. Ez a tudat pedig engem is megnyugtatott. Mintha minden olyan lenne mint régen volt.
- Ó tényleg? – húzta fel a szemöldökét. – Pedig nem úgy nézel ki.
- Miből gondolod? – kérdeztem nagyképűen.
- Reszketsz mint a kocsonya, a térdedet ölelgeted, próbálsz menőnek látszani, ráadásul süt rólad az hogy tele van a liberód. – sorolta az érveket az én arcom pedig lángba borult. – Pont mint régen. – tette még hozz.
Apró mosoly húzódott a számra mikor ezeket sorolta. Úgy beszél mint aki még mindig a legjobb barátom. Valahogy kezdtem magam jobban érezni.
- Talán igazad van. – hagytam rá majd újra össze rezzentem mikor az egyik doboz véletlenül ledőlt magától. Idegbajt kapok ettől az egésztől. – Oké beismerem még mindig félek…
- Tudtam, tudtam. – szajkózta mint egy ötéves.
Aranyos volt, de tényleg. Ám mielőtt bármit szólhattam volna rám vetette magát és elkezdett csikizni ahol csak tudott. Sikoltoztam mint egy őrült, de most nem a félelemtől hanem a nevetéstől.
- Louis mit csinálsz? – kérdeztem lihegve majd a másik pillanatban lefordultunk a földre és ott folytatta tovább. Az egész testével rám nehezedett, de nem zavarta. Helyette önfeledten nevetett és látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
- Régen ez segíteni szokott, vagy nem emlékszel? – hagyta abba majd mosolyogva az arcomat fürkészte. – Akár hányszor féltél én mindig megcsikiztelek mivel tudtam akkor nem gondolsz rá…
Mosolyogva hallgattam és emlékeztem vissza azokra az időkre. Louis mindig is szerette a félelmetes dolgokat. Imádta a horror filmeket és valami oknál fogva mindig velem akarta megnézni. Én pedig voltam olyan bolond és rábólintottam persze aztán egész éjjel nem bírtam elaludni. Aztán egyszer valahogy elkezdett csikizni és pedig sokkal jobban éreztem magam.
- Ezek szerint most is bevált. – mondtam vigyorogva Ő pedig csak bólintott egyet és lemászott rólam majd újra felhúzott a földről. – Köszi.
- Semmiség. – vont vállat egyszerűen és elkezdte a cipőjét kémlelni.
Olyan furán viselkedett. Mintha újra a régi Lou állna előttem akit annyira szerettem. Lehet, hogy átgondolta ezt az egészet és újra a barátom akar lenni? Bár így lenne, nálam boldogabb ember nem is létezne a Földön. – Most azt kéne mondanom, hogy erre vannak a barátok…De nem mondhatom…
- Figyelj…
- Te figyelj. Én próbáltalak téged utálni, de nem sikerült. Be akartam feketíteni az emlékeidet de mindig arra gondoltam, hogy milyen jól éreztem magam veled. Akkor mikor el mentél valami fontosat akartam mondani neked…- nyelt egy nagyot majd tovább folytatta. – Ne utálj meg érte amit most mondani fogok…de én akkor beléd szerettem…
Hatalmasokat pislogtam és teljesen össze voltam zavarodva. Oké ezt nekem akkor miért nem mondta el? Ha elmondta volna tuti, hogy nem mentem volna el, hisz én is szerettem.
- Miért utálnálak meg? – kérdeztem csendesen és közelebb léptem hozzá. – Mi van akkor ha én is ugyan úgy éreztem?
Pupillái kitágultak és csak hápogni tudott. Viccesen nézett ki. Olyan jó volt vele az érzéseimről beszélni.
- Ez most komoly? – kérdezte. – Nekem Te voltál az első szerelmem és ezért viselt meg annyira, hogy elmentél. Próbáltalak az évek alatt kiűzni a szívemből, de mikorra sikerült volna akkor megint megjelentél és újra elleptek az emlékek.
A szívem minél hevesebben kezdett el verni tuti, hogy csak álmodok és Louis nem azt próbálja elmondani, hogy még mindig szeret. Vicces mivel én is ugyan úgy érzek.
- Nekem azóta is csak te vagy a szerelmem. – léptem még közelebb hozzá az ő arca pedig sugárzott a boldogságtól.
- Ez esetben…- hajolt le hozzám majd két kezeit a derekamra csúsztatta és úgy húzott magához.
Száját gyengéden nyomta az enyémre, de mikor rájött arra hogy semmitől nem kell félnie merészebb lett. Boldogan karoltam át a nyakát és mosolyogtam bele a csókunkba. Olyan volt mintha a mennyországban lennék. Végre eljött az én időm ahol nem kell eltitkolnom az érzéseimet és megtudhatják az igazat, hogy mindig is, hogy éreztem iránta…

One Night 
Főszerepben: Zayn Malik
 Sokan kérdezték már, hogy milyen az amikor igazán szerelmes vagyok. Olyankor mindig lehajtom a fejem és az orrom alatt motyogok valami betanult szöveget amiket a szerelmes nyálas filmekből vettem. Az emberek pedig már szinte sírva dícsérnek meg, hogy fiú létemre milyen romantikus alkat vagyok.
Pedig valójában fogalmam sincs, hogy milyen az amikor tényleg igazából szerelmes vagyok. Gondolom nagyon jó érzés lehet, hisz csak rá kell néznem Louisra és Eleanorra. Szavak nélkül el tudják mondani mennyire szeretik egymást.
Irigylem őket és az életüket, sőt mindenkit irigylek akik tudják mi az-az igaz szerelem. Voltam már szerelmes sőt most is az vagyok, de egyszerűen tudom, hogy nem Perrie az igazi. Imádom az egész testét és aranyos ahogyan fülig oda van értem, de sajnos nálam hiányzik a varázs. Akár hányszor megcsókolom nem leszek libabőrös és semmit nem érzek a gyomromban. Szemétség amit vele csinálok mivel nem érdemli meg. Ő kedves én pedig egy szemétláda vagyok amiért játszok az érzéseivel.
Nem tudom mi történik körülöttem. A fél világot beutaztuk már a bandával én pedig már alig tudom megszámolni, hogy hányszor csaltam meg szegény lányt. Ráadásul lelkiismeret-furdalás nélkül. Mikor reggel egy idegen lány mellett kelek akiről fogalmam sincs, hogy ki, mindig csalódott leszek mert rájövök, hogy még mindig nem találtam meg az igazi. Általában gyönyörű lányok vesznek körül és aki igazán megtetszik annál rögtön bepróbálkozok. Persze megbeszélem vele, hogy csak egy éjszakáról van szó, de én titkon reménykedek benne, hogy lehet Ő az a lány akit keresek. De végül mindig csalódok...
§§§
- Igen Perrie, Te is nagyon hiányzol nekem, de most le kell tennem mert körülöttem már mindenki szórakozik és én is lazítani akarok egy kicsit. - rakom le a telefont és nyugtatom meg a barátnőmet aki most épp a Little Mixel van turnén és ez miatt már hetek óta nem láttam. Hiányzik már és unam azt, hogy fiú létemre én nem élvezhetem az életet. De megígértem magamnak, hogy többet nem bántom meg szóval egy csajjal sem lesz több egy éjszakás kalandom. Perrie megérdemli, hogy szeressem és én meg is próbálom. Talán még komolyabb is lehet.
Megfogom a poharamat és elkezdtem a tömeget pásztázni. Csupa öltönyös fazon meg modell csajok. Ez nem az én világom. Utálom az ilyen puccsos díjátadókat. De nem tehetek ellene semmit. A banda sorra nyeri a díjakat ezért muszáj részt vennünk rajta, hogy így fejezzük ki a hálánkat amiért jelöltek.
- Minden rendben? - áll meg mellettem Liam és kérdően rám néz. - Gondolom az előbb Perrievel beszéltél. Jól megvagytok?
- Persze, csak már nagyon hiányzik. - hajtom le a fejem, Liam pedig barátságosan a vállamra rakja a kezét. - Túl rég ment már el.
- Nézd a jó oldalát. Már csak Amerikába mennek aztán jönnek is vissza Londoba. - mondja én pedig bevágok egy grimaszt, de Liam ezt nem veszi észre. - Egyébként elég jó kis buli nem?
- Szerintem unalmas és puccsos és...- kezdem el sorolni a buliról a véleményemet amikor megakad a szemem egy lányon aki épp a pulton ül és idegesen pörgeti az újjai között a poharát. Hatalmasat nyelek mikor szemeim hosszú vékony , csupasz lábaira vándorolnak. Csak akkor térek magamhoz mikor szőke haját hátra dobja és találkozik a pillantásunk. Megrázom magam és próbálom elhessegetni az arcát magam előtt, de az a baj, hogy túl hívogató.
Nyugi Zayn fél éve megáltad azt, hogy flörtöltél lányokkal. Akkor ez most miért lenne máshogy? Ugyan olyan mint a többi lány. Szőke, karcsú...épp ez az, Ő más mint a többi lány. Túl dögös ahhoz, hogy én ne vegyem figyelembe.
- Haver beléd meg mi ütött? - lengeti meg előttem a kezét Liam, mire én gyorsan kihörpintem a pezsgőmet és elindulok a jövevény felét. Nem érdekel, Liam értetlen arca és az sem érdekel, ha valaki meglát.
- Szabad ez a hely? - köszörülöm meg a torkom, mire a lány ijedten kapja rám zöld szemeit és félősen bólint egyet. Kislányos arca van amiből azt veszem le, hogy még tőlem is fiatalabb. Nem is értem, hogy a szülei hogyan engedheti el ilyen kivágott felsőben. Hisz így tökéletesen belátok a melleire ami miatt kiszárad a szám. - Köszi. - nézek rá hálásan és elkezdek a pulton dobolni az újaimmal. Érzem, hogy lopva rám néz amin mosolyognom kell.
- Öh...gratulálok a díjhoz. - mondja néhány perc múlva mire én rá emelem a tekintetemet és látom ahogyan teljesen lángba borul az arca. Könyögöm csak ne legyen rajongó mert akkon én itt sem vagyok. Utálom az őrült rajongókat akik csak azért akarnak szóba állni velem mert én vagyok Zayn Malik a One Directionból.
- Rajongó vagy? - kérdem meg végül.
- Mi? Nem én hanem a barátnőm aki miatt most itt vagyunk. Muszájból kellett hallgatnom a zenéiteket. - válaszolja én pedig megkönnyebbülök. Kedvesen csilingelő hangja van amitől megnyugszok.
- Egyébként hogy jutottatok ide be? Tudtommal csak a meghívottak léphetnek be. - terelem el a témát, Ő pedig feszülten el kezd mozogni a székén. Valami rosszat csináltam.
- Tudod én megmondtam, hogy hülye ötlet lesz ha belógunk, de Kate nem hallgatott rám. - nyögi ki végül majd az egész testével felém fordul én pedig próbálom nem feltűnően bámulni a melleit. - ...jaj könyörgöm Zayn ugye nem szólsz a biztonságiaknak? - fakad ki végül én pedig végre ránézek az arcára. Szóval neki nem szabadna itt lennie mivel belógott. Talán jobb lett volna ha nem lógnak be mert akkor nem veszítettem volna el a józan eszemet. Annyira kívánatos ajkai vannak a testéről pedig már ne is beszéljek.
- Egy feltétellel. - emelem fel a mutató újamat az Ő arcán pedig rémület terül szét. - Ha eljössz velem táncolni. - teszem hozzá vigyorogva és hallom ahogy megnyugodva felsóhajt. Gondolkodás nélkül nyújtja a kezét majd pár pillanat múlva már a táncparkett közepén vagyunk és szorosan húzom magamhoz Ő pedig nem ellenkezik.
- Örülök, hogy egymásba futottunk. - suttogja a fülembe én pedig elhúzódok tőle és kisimítok egy hajszálat az arcából.
- Én is. - bólintok majd akkor jövök rá, hogy még a nevét sem tudom. Mekkora parasztnak hihet. - Te Jó Ég, hisz még a nevedet sem tudom.
- Nikki Peterson. - mutatkozik be mosolyogva, olvadok a mosolyától. Annyira tökéletes ez a lány, hogy már fáj. Miért kellett nekem észre vennem. Ha nem vettem volna észre akkor még mindig magam üldögéltem volna és Perrien gondolkoznák. De így azon jár az eszem, hogy hogyan csavarjam el még jobban Nikki fejét, hogy dőljön a karjaimba.
- Tudod régóta figyellek. Nagyon gyönyörű vagy. - kezdem el mondani a szexi hangomon és már annyira közel húzom magamhoz, hogy szinte érzem mentolos leheletét. Egy dögös mosoly húzódik a szájára és beletúr a hajamba. - Meg akarlak csókolni.
- Akkor mire vársz? - húzza fel az egyik szemöldökét én még szélesebb mosolyra húzom a számat majd megfogom a kezét és elkezdem kifele húzni a tömegből.
Nem vagyok hülye, hogy egy csomó ember előtt smároljam le akik között még újságírók is vannak. Na persze, hogy holnap aztán ezzel  legyen tele a sajtó mert én már megint nem bírtam fékezni a farkamat. Így is megint egy szemétládának fogom érezni magamat amiért Perrie szemébe fogok hazudni. Szép kis pasi vagyok. Amíg Ő koncertezik addig én egy idegen lányt viszek fel a szobámba.
Mikor kiérünk az épület elé nem állok meg hanem a kocsim felé veszem az irányt. Gyorsan beszállok a söfőr ülésbe majd megvárom míg Nikki is beül mellém. Amikor ez megtörténik oda hajolok hozzá és szó nélkül betapasztom a száját az enyémekkel. Hezitálás nélkül vissza csókol én pedig csak mosolygok. Könnyebb dolgom volt mint amit én hittem. A csókunk minél hevesebb én pedig már alig bírok az ülésen maradni. Minél jobban mászok felé a kezeim pedig már a pólója alatt vannak. Szenvedélyesen túr bele a hajamba miközben én a nyakát borítom be csókokkal majd arra észlelek fel, hogy halk nyögések hagyják el a száját végül pedig akadozva megszólal.
- Ezt nem itt kellene. - mondja röviden én pedig észbe kapok, gyorsan megigazítom az ingemet és küldök felé egy Zayn féle mosolyt, majd vissza mászok a helymre és beindítom a mosolyt.
- Igazad van, csak tudod nem tudok uralkodni magamon mikor ilyen dögös csaj ül mellettem mint te. - lepem meg egy bókkal, Nikki pedig hangosan felnevet, de nem olyan kényszer nevetés hanem a szívéből jön. Ez pedig nagy szó egy lánynál ugyanis eddig akikkel volt dolgom és bókoltam nekik mind elkezdett hisztizni, hogy ők már pedig nem szépek. Nem értem a logikájukat, de azt hiszem most jöttem rá arra, hogy mind egy eszetlen liba volt.
Az út hátralévő részét szótlanul tesszük meg. Majd mikor megállok a lakásom előtt és kiszállok észre veszem, hogy Nikki nem jön utánam hanem helyette tátott szájjal bámulja a házat.
- Minden rendben? - kérdem meg félősen és remélem, hogy nem gondolta meg magát.
- Te egymagad nagyobb házban élsz mint én a szüleimmel a tesómmal és az unokatesómmal együtt. - válaszolja és kicsit elszégyellem magam mivel az ég világon semmit nem tudok róla.  Vagyis most már, de. Hatalmas családja van és nem gazdagok hanem normális életük van.
- Szép nagy család. - mondom végül Nikki pedig vállat von. Újabb csend következik mire én észbe kapok és karon ragadom majd elindulunk be a házba. Mikor becsukódik mögöttünk az ajtó ismét tátva marad a szája, de én már nem hagyok időt neki a bámészkodásra. Rögtön rávetem magam az ajkaira Őt pedig meglepetésként érinti, de vissza csókol. Elindulunk a szobám felé, de közben szét sem vállunk. Ez nagy gondot jelent ugyani szinte az összes tárgynak neki megyünk majd mikor végre beérünk a szobámba hangos nevetésben tör ki.
- Ez vicces volt. - néz rám ragyogó tekintettel engem pedig teljesen elvarázsol a mosolyával. Imádom ha egy lánynak szép a mosolya. De Nikkinek nem csak az szép hanem az egész arca. Magamban mosolygok a vidám természetén majd elindulok felé, Ő pedig kacagva hátrál, de végül muszáj megállnia mert ott a fal. Ismét magamhoz húzom, de most a csók helyett egy ügyes mozdulattal a karjaimba kapom majd megindulok vele az ágy felé ahova gyengéden lefektetem és az egész testemmel fölé tornyosulok.
Sóvárogva nézem az ajkait, de az első lépést most Ő teszi meg. Előre hajol és forró csókot lehel az ajkaimra amibe én bele borzongok. Annyira fura hatással van rám, hogy az elmondhatatlan. Sorra kerülnek le róla a ruha darabok és eszében sincs meghátrálni. Mikor a helyzet kezd komolyabbra fordulni hirtelen elhúzódok tőle és a szemei közé nézek.
- Ugye tudod, hogy ennek az egésznek nincs jövője? - kérdem az arca pedig pár percre elsötétül, de végül bólint én pedig ismét megcsókolom. Tudom bunkón hangzik így ez az egész, de jobb ha tisztában van a helyzettel.
Ez csak egy kaland aminek reggel vége lesz és a mi kis mocskos titkunk marad...
Reggel egy vaku villanásra kelek én pedig ijedten nyitom ki a szemem és találom szembe magam Nikkivel miközben a mobiljával fényképez engem ahogyan alszok fél meztelenül. Értetlenül nézem a tevékenységét és fogalmam sincs, hogy mire volt jó ez az egész.
- Ezt meg miért csináltad? - kérdeztem álmosan és nyújtózkodom egyet.
- Mivel csak úgyis egy éjszaka volt, gondoltam maradjon rólad emlékem. - von vállat egyszerűen én pedig rosszállóan nézem. Minek kell lefényképeznie azt ahogyan alszok. Akár ki megláthassa az a képet és akkor nekem lőttek. - Nyugi soha senki nem nézi a mobilom szóval senki nem fogja megtudni, hogy mi volt köztünk. - mondja mintha a gondolataimban olvasna. Megkönnyebbülök és vissza fekszek az ágyban miközben Ő kimászik mellőlem és akkor veszem észre, hogy már felöltözött. - Hát akkor szia Zayn remélem meg voltál elégedve a szolgáltatásaimmal. - vágja hozzám a fájó szavakat és akkor veszem észre, hogy arca komor és tele van fájdalommal.
- Ne mondj ilyet. Én nem akartalak kihasználni. - nézek rá szomorúan Ő pedig hozzám vágja azt a képet ahol Perrievel közösen vagyunk és épp csókolózunk. A francba arról totál elfeledkeztem.
- Csak pusztán hiányod volt mivel a barátnőd nincs jelen. Ezért kiszemeltél és gondoltad, hogy megfektetsz majd szépen elküldesz a francba. - vágja a fejemhez én pedig rosszul érzem magam. - Azt hittem, hogy Te más vagy és nem csak azért kérsz fel táncolni mert jól nézek ki. Reménykedtem benne, hogy normális vagy. Hát sajnos tévedtem.
- Nikki én sajnálom...
- Ne sajnáld. És megnyugodhatsz senki nem fogja megtudni ezt az egészet ugyanis én lennék a legboldogabb ha elfelejthetném. - kiabálja majd sarkon fordul és köszönés nélkül kirohan a szobámból, de előtte még meghallom ahogyan felzokog.
Megsemmisülten döntöm vissza a fejemet a párnára és próbálom elfelejteni azt amiket az előbb mondott. Ami a legszörnyűbb, hogy igaza van. Ő nem érdemli meg azt, hogy kihasználjam. Nikki egy ártatlan lány akit én játékszerként használtam majd csúnyán félre dobtam. Nem érdemelte meg.


§§§


Telnek a napok, hetek én pedig azt veszem észre, hogy minél többet gondolok Nikkire. A minap az úton rászóltam egy lányra mivel azt hittem, hogy Ő az. Persze mikor közelebb mentem és bocsánatot kértem az éjszaka miatt az idegen lány pasija majdnem behúzott egyet mert azt hitte, hogy lefeküdtem a barátnőjével. Aztán szerencsére tisztázni tudtuk mert felbukkant Niall és közölte velük, hogy nekem barátnőm van akit szeretek.
A szívem pedig akkor össze szorult. Amióta történt ezt az egész, Perrie háttérba szorult kevesebbet gondoltam rá és még csak nem is hiányzott. De Nikki annál jobban. Nem tudom mi történik velem, de érzem, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz.


§§§


Épp a stúdióból megyek haza miközben a rövidebb úton haladok mikor megpillantom most tényleg Nikkit miközben épp megy befele egy kicsi házba. Rögtön a fékre lépek és szinte kiugrok a menő autóból közben pedig torkom szakadtából a nevét üvöltöm. Ő megtorpan és látom rajta a gyűlöletet, de hálás vagyok amiért nem megy el.
- Zayn mit akarsz?- kérdezi fagyosan én pedig a cipőmet kezdem el bámulni. Nem tudom, hogy kezdjek neki. Csak az a lényeg, hogy Ő ne haragudjon rám. Valami megfogott benne és ha elveszíteném végem lenne.
- Sajnálom Nikki ami történt. Én nem tudtam, hogy megbántalak vele. - sütöm le a szemeimet és nagyon hülyén érzem magam.
- Pedig megbántottál, de mondtam már, hogy nem érdekes. Menny vissza a barátnődhöz és felejts el. - vágja hozzám és meg akar fordulni, de én a keze után kapok, felém fordítom és magamhoz húzom. Alig van közöttünk pár centi én pedig a mennyországban érzem magam, hogy újra ilyen közel tudhatom magamhoz.
- Épp ez az. Én nem tudom úgy felfogni, hogy semmi nem történt. Minden nap gondolok rád és nem tudom, hogy miért van. Állandóan érzem a bőröd illatát és a puha ajkaidat. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. De szerintem ebbe fogok bele őrülni. - fakadok ki és jól eskik, hogy végre ki tudtam mondani ezeket a szavakat.
- Az a baj, hogy én már nem tudok neked hinni. - mondja, de engem nem tud csak úgy lerázni. Egy adott pillanatban még szorosabban húzom magamhoz és a szánk ismét össze ér. Pillangók kelnek a gyomromban és rájövök arra, hogy ilyet én még soha nem éreztem. 


§§§


Zayn Malik megcsalta a barátnőjét Perrie Edwards-t amíg a lány turnén volt. És, hogy ki volt az aki elcsavarta Zayn fejét? Egy csinos londoni kislány aki boldogan rohant a szerkesztőségbe azokkal a képekkel amiket ő készített aznap éjszaka mikor az eset történt.

 
- Megcsaltál egy diáklánnyal? - dobja nekem az újságot Perrie én pedig azt a képet nézem amit Nikki készített rólam akkor.
Dühös vagyok és csalódott ráadásul átverve érzem magam. Nem is az a baj, hogy Perrie megtudta hanem az, hogy Nikki hazudott nekem. Megígérte, hogy azokat a képeket soha senkinek nem fogja megmutatni. Erre fő mit csinált. Beküldte a sajtónak és az egész világ azzal van tele, hogy félre léptem. Ezt még nagyon megbánja.
- Perrie ez hülyeség. Hisz nézz rá, szerinted kikezdenék egy ilyennel. - bökök az újságban lévő képre ami Nikkiről készült. Nagyon is jól tudja, hogy kikezdenék vele hiszen gyönyörű.
- Ne nézz hülyének Zayn. Mind ketten tudjuk, hogy mostanában megváltoztál. - sziszegi a fogai közt ridegen én pedig nem tudom, hogy hova nézzek. Sajnos igaza van ugyanis azt hiszem rájöttem arra, hogy mit is érzek valójában Nikki iránt. De ennek már semmi jelentősége nincs. Bolondot csinált belőlem és én ezt nem fogom annyiban hagyni.
- Megváltoztam? Tudod mit igazad van? Unom már, hogy Te szarsz magasról a fejemre közben pedig boldogan bulizol. - vágom a fejéhez a szavakat majd felállok és magára hagyom.


§§§


- Szóval azt mondod, hogy nincs semmi jelentősége? - kérdezi a műsorvezető én pedig elgondolkozok. Szeretem Nikkit és nem csak úgy hanem tényleg szerelemmel.
- Akkor éjszaka nem volt, de utána ez megváltozott...- túrok bele a hajamba és próbálok érthetően beszélni. - Ugyanis akkor életemben először megtapasztaltam milyen az-az igaz szerelem. Játéknak indult, de komolyá vált.
- Azt akarod, mondani, hogy megszeretted ezt a lányt?
- Minden jel arra utal akár hogy is próbálom tagadni. - fújom ki a levegőt és a további beszélgetésre már nem figyelek. Kimondtam ország világ előtt, hogy bele szerettem egy olyan lányba akivel nem ez volt a célom.
Mikor vége lett az adásnak egymagam indultam el haza közben pedig rágyújtottam. Perrievel szakítottam a rajongók most utálnak szóval magam maradtam.
- Zayn? - a kapu előtt megpillantottam Nikkit miközben rohant felém és a nyakamba ugrott. Boldogan szorítottam magamhoz, de ő közben beszélt. - Én annyira sajnálom ezt az egészet. Nem én küldtem el a képeket hanem az unokatesóm. Meglátta mikor csókolóztunk a házunk előtt és nem tudott bele törődni, hogy Te oda vagy értem. Így akart bosszút állni. Most gondolom nagyon utálsz. - húzta el a száját én pedig gyengéden megsimogattam az arcát és homlokon puszilta.
- Ellenkezőleg. Teljes szívemből szeretlek. - néztem a szeme közé és kezeit a nyakam köré kulcsolta majd gyengéden megcsókolt.
Mostantól ha valaki megkérdezi milyen vagyok mikor igazán szerelmes vagyok már nem fog kellenem a filmekből betanult szövegeket mondanom ugyanis végre valahára én is tudom milyen érzés. És ehhez csak egy egyéjszakás kaland kellett ami játéknak indult, de komollyá lt.

14 megjegyzés:

  1. hát ez nekem nagyon tetszik*-* hupííí♥ nagyon jó :3

    VálaszTörlés
  2. ÓÓÓÓÓ teeee jóóóóóóó ééééég!
    Hát ez nagyon szuper lett. Még sosem olvastam ilyen jó történetet!!!
    Nagyon ügyes vagy!
    Remélem írsz még ilyen novellákat!
    :)

    VálaszTörlés
  3. Jujj naon naon jóóóóóóóóóó lett iírj még ilyeeeet :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon aranyos történet volt :) Mondjuk kiváncsi lennék hogy ezek után vissza akar e menni Deborah :)

    VálaszTörlés
  5. Szia! :) Ez valami elképesztő lett! :D Nagyon remélem, hogy írsz még ilyen novellákat.^^ Imádtam.:))

    VálaszTörlés
  6. azta tök jó :DD még ilyeneket!!:))

    VálaszTörlés
  7. Szia :)
    Nagyon jó történet volt, főleg a 2. fele tetszett nagyon. :P
    Még több ilyet! :D
    puszi: ericsaadefan

    VálaszTörlés
  8. happy end^-^
    nekem nagyon tetszett, sok ilyet még:D <3

    VálaszTörlés
  9. hűű, nekem nagyon tetszett, még sok ilyet kérünk!^^*-*

    VálaszTörlés
  10. Hali!
    OMG ez..ez valami hihetetlenül jól sikerült ;) az kell mondjam, hogy ez az egyik kedvencem tőled, ha nem a fő kedvencem :) annyira beletudtam magamat élni...fúúú iszonyatosan jó lett, nagyon tetszik, alig várom a következő novelládat <3
    Dodó

    VálaszTörlés
  11. Uuuuuu ez szipi szupi volt!!!*-* :))) varom a kovi novellat!!!:))):DDDD<3

    VálaszTörlés
  12. ez erősen jól sikerült. rohadtul jó. (: azt javaslom, hogy tényleg soha ne hagyd abba az írást, mert angyalian tudsz írni. xx

    VálaszTörlés
  13. Hellobello!:)) nos immaron a 2. novelladat is iiiiimaaaadooom nagyon aranyos kis tortenet es olyan olyan...nem is tudom nagyon edes imadtam!!:DD *-* Ismet varom majd a kovi novelladat ;) ^^

    VálaszTörlés
  14. Ne haragudj hogy még csak most olvastam a novellád de nem volt időm rá! Nagyon nagyon nagyon nagyon király lett!! Eszméletlenül átadtad az érzelmeket! Ügyes vagy! Kíváncsi vagyok a következő novelládra! <3 :D

    VálaszTörlés