2015. március 30., hétfő

| Chapter Twenty - Four |

Helló! Hű, milyen átkozottul izgalmas héten vagyunk túl (március 25 a Directionerek legszörnyűbb napja -.- )...igen, Zaynről beszélek és arról, hogy kilépett. Mondanom sem kell, hogy engem is az elején megviselt, sőt rendesen megsirattam Őt két teljes napig :\ de utána a szomorúságot átvette a düh miután előkerültek azok a bizonyos stúdiós képek meg az a duma, hogy szóló karrierbe kezd...ez miatt a két dolog miatt aztán végleg lezártam magamba a Zayn dolgot és mostantól hivatalosan is csak Liamre, Louisra, Niallre és Harryre koncentrálok ugyanis Ők még itt vannak és úgy érzem, hogy soha nem lennének képesek cserben hagyni :) teljes mértékben támogatom Őket, Zayn pedig hát...ennyi :D A történetben természetesen Zayn még úgy lesz mint a One Direction tagja, de nem tudom, hogy mi lesz a közeljövőbe vagyis akkor ha új törit kezdek. Lehet, ez lesz az utolsó történet amiben Zayn neve fel fog tűnni mivel nem akarom a szíveteket fájdítani, meg aztán új korszak kezdődött. Bevallom, mikor megtudam, hogy kilépett még a blogolást is képes lettem volna abbahagyni, sőt abba is hagytam volna ha nem lett volna megírva előre pár fejezet. De szerencsére megvolt írva és mostanra már össze is szedtem magam, szóval a blogon semmi változás nem lesz, maximum csak annyi, hogyha ezt a történetet befejezem, Zayn többé nem fog szerepelni egy történetemben sem, - őszintén ebből a sztoriból is kiírtam volna, de hülyén jött volna ki :s szóval itt még marad és az 1D tagja lesz, a továbbiakban pedig majd meglátjuk :))) 
Azon gondolkoztam, hogy a tavaszi szünetben gyakrabban hoznám a frisseket :D Mit szóltok hozzá? Örülnétek neki és itt lennétek? Ha tetszik az ötlet, akkor szerdán? (szerdán kezdődik a szünet, vagy csütörtökön? basszus, de ciki h nem tudom már, de nálunk máshogy van xD)  na mindegy szerdán vagy csütörtökön hozhatnék új részt - vagyis az nap mikor keződik a szünet :P addig is komizzatok meg ilyenek ;)




- Mire kell nektek pont egy laptop? - Anabell a legkisebb méretűre húzza össze a szemeit, kezeit összekulcsolja a mellkasa előtt, miközben gyanakodva méreget hol engem, hol pedig Liamet.
Egy elmegyógyintézetben a laptop tiltott tárgy, mivel a kezelés lényege, hogy el kell lennünk különítve a külvilágtól. Mobilt, laptopot, tilos az épületbe hozni a gyerekeknek. Mindezek ellenére a nővérek és orvosok nyugodtan használhatják.
Azért minősülnek tiltott tárgynak mivel a világhálón elég sok mindenre rá lehet keresni. Mint például arra, hogy hogyan lehetünk a legkönnyebben öngyilkosok. Oké, ki az a hülye már aki ilyet keres a neten? Már pedig állítólag van ilyen. Szerintem az ilyenek csak divatból akarnak meghalni. Ez olyan mint az emósok. Menőnek tartják ha felvágják az ereiket, majd boldogan fényképezik le a vérző csuklójukat és végül osszák meg a különböző közösségi oldalakon. Igazából nincs is semmi bajuk, csak egyszerűen feltűnési viszketettségben szenvednek és tudják ha megosztanak egy ilyen dolgot a világgal akkor hirtelen a figyelem központjába kerülnek. Na, ilyeneknek lenne szükségük egy jó kis elmegyógyintézetre. Habár így bele gondolva rajtuk még az sem segítene. Utálom az ilyen lényeket. Azt sem tudják, hogy mi az az igazi fájdalom.
Viszont nekem most nem azért van szükségem egy laptopra, hogy rákeressek hogy hogyan lehet a legkönyebben meghalni, hanem azért mert jelentkezni akarok egy meghallgatásra. Igazából nem is én, hanem Liamet akarom jelentkeztetni az X-Factorba. Nagy - Britannia egyik legnagyobb tehetségkutató műsora amit minden évben megrendeznek és keresik az ország legjobb énekesét. És én ezt a bizonyos énekest már meg is találtam Liam személyében.
Fogalmam sincs, hogy hónapokon keresztül, hogy nem vettem észre, hogy mennyire észvesztően csodás hangja van. Talán azért nem mert jól titkolta. De a Sors ellene szólt mert véletlenül meghallottam, mikor azt hitte, hogy én még messze vagyok a szobánktól. Azóta pedig nem hagytam neki békét. Amikor csak tehettem noszogattam, hogy énekeljen. És mivel nekem nem tudott ellenállni így kénytelen volt teljesíteni a kérésemet. Aztán megunta majd fellázadt ellenem. Csak akkor volt hajlandó énekelni, ha én is beszálltam. Eléggé jól szól együtt a hangunk. Vicces ez az egész dolog, mivel szerinte az én hangom tökéletes, szerintem meg az Ő hangja tökéletes. Végül mindig megegyezünk abba, hogy ugyan olyan jók vagyunk.
A fordulópont mégis a tizenhatodik szülinapján jött el. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is adhatnák neki mivel itt még az ajándékozást sem engedik meg. Tudtam, hogy számára pedig nagyon is fontos a zene, úgy ahogy azt is tudtam, hogy hónapok óta már nem hallgatott semmiféle zenének mondható valamit. Így aztán becsempéztettem Jessievel a zenelejátszómat amit megpakoltattam egy csomó zenével. Mint kiderült, Liam szinte az összesnek fejből fújta a szövegét. Aztán jött az I'm Yours. Akkor tudtam meg, hogy pár éve már jelentkezett a tehetség kutató műsorba, de nem mert elmenni.
Nekem pedig remek ötletem támadt. Ilyen mesés hangot kár lenne veszni hagyni. Közöltem vele, hogy muszáj lesz jelentkezni újra a műsorba, de ezúttal el is kell mennie.
Ne kérdezzétek, hogy hogyan gondoltam ezt az egészet. Napok kérdése és engem kiengednek innen, viszont Ő marad, és biztos, hogy nem fogják kiengedni a meghallgatásra.
Akkor sem adom fel ilyen könnyen. Elküldöm a jelentkezését és kész. Csak ehhez szükségem van Anabell laptopjára. De úgy látszik ez már számára is túl megy mindenen. Lehet, hogy egy csomó szabályszegésben segít, de ez a laptopos ügy már sok. Azonban azt is tudom, hogy nem fog tudni ellenállni nekem.
- Őszintén megmodva Mira, szerintem nem is annyira jó ötlet ez az egész. - harap az alsóajkába Liam. Félve pislog rám, mire én csak megforgatom a szemeimet.
Már megint kezdi elölről. Nem értem, hogy miért hezitál ennyit. Tehetséges és ha kihasználja akkor elképesztő életnek néz elébe. De ha így folytatja akkor minden jóból kimarad. Más ember örülne ha ilyen hanggal rendelkezne mint Ő. És Liam mit csinál ? Megfutamodik!
- Oké kivele, miben sántikáltok? - teszi derekára a kezét Anabell és nagyon csúnyán néz ránk. Merem azt mondani, hogy még soha nem nézett ránk így.
Én szívesen elmondanám neki, de Liam már így is rémeket lát. Szerinte annyi kudarc érheti még. Először is még azt sem tudjuk, hogy hogyan fogjuk Őt innen kihozni. Az egy dolog, hogy Londonba vagyunk, de el kell jutnunk az X-Factor stúdiójáig. Egyikőnk sem ismeri a várost. Mégsem tudok ezzel még most foglalkozni. Ha Liam így folytatja még csak jelentkezni sem fog. Ez pedig semmiképp sem történhet meg. Kell még titokban is kitöltöm a nevével a jelentkezési lapot.
 Annyit szenvedett már az életben, ideje már, hogy valami jó is történjen vele. És tuti, hogy ez csak jól fog elsülni. Elég ha csak fel fog menni a színpadra máris egy csomó rajongója lesz. Hisz ki tudna már ellenállni az aranyos, kisfiús pofijának? A kiskutya szemeiről pedig inkább már nem is beszélek. Tuti siker. És ő ezt akarja veszni hagyni.
- Majd ha pár hónap múlva meglátod Liam cuki pofiját egy magazin címoldalán, akkor választ kapsz arra a kérdésedre, hogy mihez kell most a laptopod. - kacsintok rá jóízűen Anabellre, de a lány kicsit sem úgy néz ki mint aki felfogta a kis monológomat. Nem kerüli el a pillantásomat, hogy a mellettem álló fiú teljesen zavarba jön a 'cuki pofi ' megnevezésen. Jobb lesz ha már most hozzá szok az ilyesfajta megnevezésekhez. Mellesleg nem csak én gondolom, hogy cuki az arca.
- Jesszusom, hova gondolsz már Te? - csóválja meg a fejét reménytelenül Liam. Kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben.  - Miféle magazin címlap? Én még csak simán Liam vagyok, és ha rajtam múlik így is fog maradni, az elkövetkező száz évben. - húzza fel az orrát büszkén. Ilyenkor olyan szívesen megpofoznám, hogy térjen észhez.
- Merem azt mondani, hogy ha csak egyszer kerülnél a nagyvilág elé máris több száz lány élvezne a bugyijába a látványodtól. - hivatalosan tagadni sem tudja, hogy totál zavarban van. A feje egy paradicsomhoz hasonlít és mindenhova néz csak rám nem. A szeme előtt máris elképzeli a jelenetet. A popszakma ezzel jár nem? Liamben pedig minden megvan ami ehhez kell.
- Ha most arra kell a laptopom, hogy Liamet igazoljad egy Calvin Klein céghez aminél majd alsógatya modell lesz, akkor el is felejtheted, mert nem adom oda! - most komolyan ez esett le Anabellnek ebből az egészből? Eszembe sem lenne a legjobb barátomat kitenni ekkora veszélynek. - Azért az én tűrőképességemnek is van határa! Tudom, hogy Liam jól néz ki a korához képest és azt is tudom, hogy ezzel az arccal milliókat lehet keresni, de évek múlva meg fogja bánni, hogy pénzért árulta a testét. - Liamből egyszerre tör fel a röhögés, úgy ahogy belőlem is. Nem is rossz ötlet. Liam arcával tényleg milliókat lehet keresni. Ha nem jön össze az éneklés, akkor most már tudom, hogy hol fogunk legközelebb próbálkozni.
- Ez szuper ötlet Anabell! Köszi a tanácsot. - Liam nagy nehezen képes csak megszólalni, de mikor ezt a fiatal lány meghallja lesápad. De aztán leesik neki, hogy a fiú csak tréfál.
- Nem vagytok viccesek! - mondja komoran, de mikor meglátja a szomorú arcomat, rögtön megenyhül a tekintete. - Legyen, megkapjátok, de csak negyed órára! És csak úgy szólok, hogy egy csomó weboldal le van tilta, így esélyetek sem lesz rosszat csinálni. - és azzal a kezembe nyomja a masinát. Magamhoz ölelem a gépet és intek Liamnek, hogy induljunk vissza a szobánkba.
Mikor megérkezünk lehuppanok az ágyamra Liam pedig szorosan mellém mászik. Gyorsan beírom a keresőbe a célomat, majd pár pillanat múlva az X-Factor hivatalos honlapja tárul a szemünk elő. Egy kattintás és ott van a jelentkezési lap, amit csak el kell küldenünk, és Liam máris mehet a meghallgatásra.
- Szóval...- megköszörülöm a torkom, az ujjaimat pedig a billentyűzetre vezetem, de mikor lenyomnám a nevének első betűjét, hirtelen megállít a kezével.
- Ne csináld! - kér komoran és felül miközben lehajtja a laptop tetejét.
- Miért ne? - kérdezem és én is felülök mellé majd baráti módon átkarolom a vállát. Először nem szól semmit, hanem csak tenyerébe temeti az arcát. - Liam Te tehetséges vagy! Neked igenis ott a helyed és megérdemled, hogy végre megvalósítsd az álmod.
- Francokat - motyogja az orra alatt, de én tisztán hallom.
- Nem veszem be azt, hogy igazából nem is szeretsz énekelni! Ezt még magadnak sem hiszed el. Miért ellenzed ennyire? - kezdek el hangosan töprengeni.
Valami oka csak van, hogy képes elszalasztani egy ekkora lehetőséget. Ha ilyen tehetséggel rendelkeznék mint Ő, gondolkodás nélkül jelentkeznék. De ha Ő tényleg úgy gondolja, hogy nem akarja akkor nem fogom erőszakolni. Csak neki szeretnék jót.
- Mi van akkor ha még mindig nem állok készen? Nincs kedvem lejáratni magam a fél ország előtt! - néz rám. Mosolyt csal az arcomra ez a viselkedése. Egyszerűen maga sem tudja eldönteni, hogy mit akar. Természetes dolog, hogy fél. Kitudja, hogy mit hoz a jövő.
- Dehogy fogod lejáratni magad! Hidd el, hogy csodás leszel, a közönség imádni fog. - simogatom meg a kezét.
De mosoly helyett valami mást kapok. Egy nagyon, de nagyon ravasz vigyort. Akkor szokott így rám nézni, mikor valami rosszat tervez ellenem. Mikor valamelyik nap elfoglaltam az ágyát és nem voltam hajlandó kikelni onnan, Ő pedig mindenáron oda akart lefeküdni. Így gondolkodás nélkül rám vetette magát és agyoncsikizett. Azt hiszem, hogy kezdhetek Tőle félni.
- Mondod Te, akinek eszébe sincs jelentkezni - kezd bele és farkasszemet nézünk. Hatalmasat nyelek és inkább rögtön témát váltanék. - Mond csak Mira, Te miért nem akarsz jelentkezni? - gondolhattam volna, hogy erre akar kilyukadni.
Pedig azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Még, hogy én meg az X-Factor. Nem vagyok én színpadra való. Lehet, hogy mostanra már normális emberi formám van, de szerintem a mentorokat így sem győzném meg. Inkább rá sem gondoltam arra, hogy mi lenne ha tényleg jelentkeznék. Szívesen megpróbálnám, de én tényleg nem vagyok még erre felkészülve. Túl sok pofont kaptam már az élettől. Jelenleg pedig határozottan nem akarok újra a padlón kikötni. Majd egyszer megpróbálom. De nem most!
- Úgy tudtam, hogy ezt már megbeszéltük. - vágom rá fagyosan.
- Nem beszéltünk meg semmit. Te eldöntötted, hogy kinevetnének ha színpadra állnál mivel még mindig a múlton töröd az eszed. Arra még nem gondoltál, hogy talán sikerülne, ugyanis színpadra való vagy? Mira ha nekem ott a helyem, akkor neked duplán! - lesütöm a szemeimet és a cipőmet kezdem el kémlelni. Határozottan jól esnek a szavai, de egyben fájnak is mivel az igazat mondja.
Lehet, hogy tényleg félek attól, hogy megint kinevetnek. Akár hányszor énekelni kezdek midig az lebeg a szemem előtt mikor pár éve a suliban a fél iskola kinevetett és tehetségtelennek titulátak. Nem akarom még egyszer áttérezni ugyan azt! Szerettem énekelni és komolyabban is akartam volna fogalalkozni vele, de ami akkor történt megváltoztatta a véleményemet.
Mi van akkor ha tényleg tehetségtelen vagyok? Csak a szüleim szerint tudok énekelni, na meg mostmár Liam szerint. Egyszer álltam igazi közönség elé, de akkor is elvéreztem. Köszönöm azt az érzést még egyszer nem akarom áttérezni.
- Én melletted tehetségtelen vagyok. - sóhajtok fel szomorúan.
- Badarság! - von vállat hevesen. - Tudod mit? - térdel le hirtelen elém miközben két kezét a térdemre teszi és az arcomat kémleli. Szemei csak úgy csillognak az izgatottságtól. Na, vajon most mit talált ki? Nála semmit nem lehet biztosra tudni. - Akkor jelentkezem hogyha Te is! - kezd el alkudozni vidáman.
- Mi van? - kérdezek vissza értetlenül. Akkor akar csak jelentkezni ha én is? Ó, akkor soha nem fog jelentkezni mivel nincs az- az erő amit engem erre rávesz.
- Jelentkezek és elmegyek a meghallgatásra, ha Te megteszed ugyan ezt. - ismétli el az előbbi szavait bővebben. Akaratom ellenére, de felnevetek. Nem nevet velem így tudom, hogy igazat beszél.
- Nem zsarolsz meg Payne! - csóválom a fejem hevesen.
- Ahogy gondolod - bólint komoran, majd feláll, de még utoljára lenéz rám. - Sajnálom, hogy életed végéig lelkiismeret furdalással fog kellened élni. - teszi még hozzá.
- Miért lenne lelkiismeret furdalásom? - ez a gyerek megőrjít! Akár mikor eléri, hogy teljesen összezavarjon.
- Azért mert Te miattad nem valósítottam meg az álmomat. - húzza fel az orrát.
Miért nem lepődök meg ezen? Legalább beiismerte azt, hogy az éneklés tényleg az álma. Viszont teljes mértékben igaza van. Lelkiismeret furdalásom lenne ha miattam nem jelentkezne. Tudom, hogy már pedig miattam nem fog jelentkezni. Egy szóval addig amíg én nem jelentkezek, addig Ő sem teszi meg ugyanezt.
- Legyen. - adom meg magam kelletlenül. Többet nem tudok mondani mivel a nyakamba ugrik boldogan majd ismét lenyom az ágyra és most Ő az, aki magához veszi a laptopot és kezdi el kitölteni a jelentkezési lapot a meghallgatásra. Alig telig el tíz perc és kész van. Mind ketten csodálkozva nézzük a visszjelzést miszerint a rendszer elfogadta a jelentkezésünket.  Nem szólunk semmit, csak csendben hallgatunk és töprengünk egészen addig míg nem nyitódik az ajtó és Anabell meg nem jelenik.
- Letelt a negyed óra! - nyúl a laptopjáért, de mielőtt kimenne még hozzám fordul. - Mira, Te veled pedig Dr. Pinncok akar beszélni. - közli velem, az én gyomrom pedig összeszorul...

2015. március 23., hétfő

| Chapter Twenty - Three |

Heyyy!!!!! Megérkezett az új rész :D ehh,,,a vége egy picit talán túl gyorsnak fog tűnni - mármint a történések, de ez csak azért van ugyanis nem akarom tovább húzni az eseményeket, mivel aztán úgyis csak ellaposodna a történet, viszont így ilyenről szó sincs, sőt még mindig nem tartunk a történet felénél sem xD a komikat köszönööööööm ♥ 




- Örülsz neki, hogy lassan haza jöhetsz? - kérdezi anya miután egy csontörő ölelésben részesített. Esküszöm meglepődök ha most nem tört el pár bordám. Pedig Ő igazából nem akar fájdalmat okozni. Egyszerűen csak így mutatja ki a szeretetét.
Viszont most jön az a rész, hogy sikoltoznom kellene örömömbe amiért most már hivatalos, hogy pár hét múlva tényleg haza mehetek. Eddig azt hittem, hogy Dr. Pinnock csak kamuzik azzal a dumájával, hogy lassan nincs mit keresnem itt, ugyanis meggyógyultam. Vagyis jó irányba haladok a gyúgyulás felé. Mégis mit vártam? Hetek óta nem nyúltam magamhoz, a halál szó még csak meg sem fordul a fejembe. Akkor jogosan nem akarnak többé itt tartani. Csak félő, hogy mi lesz velem akkor ha megint vissza térek a régi környezetembe. A szüleim még nem tudják, hogy sulit akarok váltani. Úgy ahogy arról sem tudnak, hogy milyen szoros barátságot alakítottam ki pont ezen a helyen. Igazság szerint ez az Ő hibájuk, hogy nem beszéltem még nekik Liamről. Hetente egyszer van látogatási nap, de hetek óta nem voltak képesek együtt bejönni. Vagy apa jött be Jessievel, vagy anya, vagy csak egyedül. De úgy, hogy az egész család itt lett volna már nagyon rég volt. Mindig a munkára hivatkoztak, amin én meg sem lepődtem. Aki egyszer munkamániás, az örökre az is marad. Őszintén megmondva nem is reménykedtem benne, hogy a szüleim megváltoznak ha innen kijutok. Minden ugyan olyan lesz mint régen. Ja mégsem. Talán annyi különbség lesz, hogy Jessie elköltözik otthonról az egyetem miatt. Már pedig ha felveszik az Oxfordra, akkor elveszítem a nővéremet. Eddig jelenleg még nem áll fent ez a veszély ugyanis még csak a jelentkezését adta be, - vagyis én csak erről tudok, mivel Jessiet már három hete nem láttam, mivel mindig pont aznap volt kosár meccse mikor itt látogató nap volt. Van egy sejtésem, hogy ez a helyzet már azóta változott. És ha tényleg felveszik Őt oda, akkor hivatalosan is egymagam maradok a szüleimmel. Szóval még kevesebbet fogok beszélni otthon. A szüleim nem kockáztatnák a munkájukat miattam. Nem értenek még Őt semmit sem. Ezért nem is tudom, hogy hogyan adjam elő, hogy másik iskolába szeretnék járni. Utálják a változást. Számukra minden tökéletes úgy ahogy van.
Nem hittem volna, hogy egyszer pont én mondok ilyet, de nem akarok innen elmenni. Jó, persze még mindig dühös vagyok, hogy bezárattak egy elmegyógyintézetbe, de ha ez nem történt volna meg, akkor nem ismertem volna meg a legjobb barátomat.
Liam.
Napok óta tudom, hogy lassan búcsút kell egymástól vennünk, de eddig még egyszer sem említettem meg neki, hogy hamarosan itt kell Őt hagynom. Sajnos Ő még messze van a szabadságtól, és abban a tudatban van, hogy talán a végsőkig vele maradok. Én is hibás vagyok, ugyanis megígértem, hogy mellette maradok és segítek rajta. Még mindig vannak rémálmai és mikor elmélyül a gondolataiban a halott bátyját is látja. Nem szabad Őt egyedül hagyni, mert akkor megint hülyeséget csinál. És szerencsére nem csinál, ugyanis valamivel mindig le van kötve a figyelme. De ha én elmegyek akkor nem lesz több társasága. Nem csak ez miatt nem akarok elmenni. Liam a legjobb barátom lett és nem akarom elveszíteni.
Ha elmegyek innen akkor félő, hogy elveszítem. Hisz több órás útra lakunk egymástól. Azt sem tudom, hogy hol van Wolverhampton Manchestertől! Jó ha havonta egyszer láthatnám Őt. Meg aztán ott van a saját életet is. Neki nagyon is vannak barátai akik támogatják. Ha vissza megy a sulijába félő, hogy rólam elfeledkezik. Persze, itt jó, hogy voltam neki, de mi a garancia arra, hogy ez tövábbra is így fog maradni ha kiszabadul innen?
Nem akarom elveszíteni. Igenis fontos lett a számomra és szükségem van rá. Neki köszönhetem azt, hogy most itt tartok. Még ha nem mondja akkor is tudom, hogy minden nap a csuklómat nézi új vágás nyomok után kutatva. Az evésről pedig nem is beszélek. Képes lenne akár megetetni is, csak hogy tudja, hogy eszek. Nem engedhetem, hogy csak úgy elszakítsanak Tőle. Mind kettőnknek szüksége van a másikra.
- Ühüm. - motyogom az orrom alatt miközben nagy nehezen kibújok anya öleléséből. Fájnak a csontjaim és szó szerint lesápadok mikor apa is ölelésre tárja a kezeit. Nem ellenkezek ugyanis nem akarom ellökni magamtól, így engedem, hogy magához húzzon és gyengéden megöleljen. Tényleg úgy ölel mintha egy porcelán baba lennék, de apa már csak ilyen. Örökké én maradok a pici babuskája akit mindentől óvni kell. Csak ezt az ígéretét valahogy nem tudja betartani. Vagyis nem tud megóvni. Mivel ha megóvott volna akkor most nem lennék egy elmegyógyintézetben Mikor elenged, Jessie vigyorogva ugrik elém és két karját a nyakam köré fűzi, majd magához húz. Szinte már megfulladok ezért lelkiismeret furdalás nélkül nyomom el magamtól a nővéremet. A családom fog megölni engem.
Azonban mikor Jessie agyáig eljut a válaszom, hirtelen a vigyor egy apró mosollyá változik átt, majd gyanakodva méreget, és még a hatás kedvéért a kezeit is összefűzi a mellkasa előtt.
- Ez nem volt valami meggyőző válasz, húgi - mondja és le sem veszi rólam a tekintetét. Persze, hogy nem volt meggyőző válasz, mivel igazából nemmel akartam volna válaszolni. Ezt azonban mégsem tehetem meg, mert akkor a családom totál idegbetegnek hinne, - szerintük az is voltam, sőt még lehet vagyok is. - Csak nem azt akarod mondani, hogy megszerettél itt ?! Történt veled valami igaz? - kérdezi csillogó szemekkel. Elszégyelem magam és elkezdem a karomat simogatni zavaromban.
- Jessie, hagyd már békén a húgodat! Had mondja el ha akarja. - szól rá nyersen apa. Jessie megforgatja a szemeit, de nem ellenkezik. Úgy ahogy én sem. Hagyom, hogy lennyomjon egy székre, Ő pedig leül az egyik felemre, anya és Jessie pedig velem szembe. Körülöttünk pontosan így üldögél a többi család is a gyerekükkel. Halk beszéd árasztja el a helységet, ami igazából az ebédlőnk, de ilyenkor társalgó. Mindenkinek van egy asztala és két órán keresztül beszélgethetnek. Senki nem zavar meg senkit. A nővérek csak akkor szólnak mikor letelt az a bizonyos két óra.
- Miért nem örülsz neki, hogy lassan haza jöhetsz? - kérdezi anya csendesen mélyen a szemembe nézve. Amilyen gyorsan csak tudom elfordítom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. - Mira, remélem tudod, hogy mi soha nem kételkedtünk benned! Tudtuk, hogy semmi közöd nem volt Julia halálához. - és már megint itt tartunk. Már rég túl tettem magam ezen. Mégis akár mikor szóbe kerül ez a dolog, annyira mérges leszek.
- Ha tudtátok akkor miért engedtetek bezáratni ide? - csattanok fel, de olyan hangon ahogyan eddig még soha nem mertem beszélni velük. A szüleim meghökkenek, és ha szerintem most nem egy nyilvános helyen lennénk, akkor apától nagyon kapnék, amiért ilyen hangnemben beszéltem velük.
Viszont ez a dolog már rég érlelődött bennem. Mindig is választ akartam arra kapni, hogy miért engedték meg azt, hogy elvigyenek egy elmegyógyintézetbe. Ha annyira hittek volna nekem, akkor harcoltak volna az igazamért! De nem ezt tették. Szó nélkül rábólintottak arra, hogy kezelésre van szükségem.
- Tényleg segítségre volt szükséged. Ha ellenkezünk, akkor mostanra lehet, hogy...- anya hangja megremeg, és nem fejezi be a mondatot. Tudom mire gondol. Arra, hogy lehet mostanra már halott lennék. Őszintén megmondva szerintem is. - Örülök neki, hogy minden így történt. Az imént beszéltünk Dr. Pinnockkal és csakis jót mondott rólad. Eszel rendesen és kezd is meglátszani rajtad, végre normálisan állnak rajtad a ruháid. Ami pedig ennél is jobb, hetek óta nem okozol magadnak fájdalmat. Mira Te meggyógyultál! Ezt pedig nem mondhatja el magáról sok ember. Ilyen betegséget legyőzni szinte lehetetlen. - könnyes a szeme. Pár másodperc és sírásban fog kitörni. Megremeg, majd potyogni kezdenek a szemeiből a könnyek. Büszke rám. Úgy ahogy apa is mivel anya mondandója alatt végig a hátamat simogatta. Szerintük egyedül csináltam ezt végig. Pedig nem! Ha Liam nem állt volna mellettem akkor ki tudja, hogy mi lenne velem mostanra. Szerintem az mint Chelseával, - kiugrottam volna az ablakon.
- Kaptam segítséget. - az arcomba lógó tincsemet a fülem mögé tűröm és elmosolyodok. Mind a hárman érdeklődve figyelnek rám és úgy várják, hogy folytassam. - Végre lett barátom! - újságolom boldogan, erre apa kiönti az előtte álló kávéját, Jessie pedig felvisít. Hupsz, azt hiszem félre értették.
- Te bepasiztál egy elmegyógyintézetbe? - kérdezi izgatottan Jessie. Tudom, hogy mindig is arra a pillanatra várt mikor végre ki tudja velem beszélni a pasis ügyeimet. Mint nővér a húgával. Erre még várhat egy kicsit. - Ez milyen menő már! Így most már érthető, hogy miért nem akarsz innen eljönni.
- Igazából csak barátok vagyunk - vágok a szávába. Elhúzza a száját és befogja. A mellettem ülő apám felől pedig egy hangos sóhaj hallatszik. - Egymásnak segítettünk. Kezdetben féltem Tőle ugyanis állandóan magában beszélt. Aztán megtudtam, hogy látja a halott bátyját, aki az őrületbe akarja kergetni. Elkezdtem beszélgetni vele és minél kevesebbszer csinált ezt. Segítettem rajta, és Ő is nekem. Tényleg sokat köszönhetek neki.
- Ez kedves gesztus volt Tőled. Sok ember lenézi az ilyen embereket. - puszil bele a hajamba apa. Igazából kezdetben én is minden rosszat gondoltam Liamről, de aztán közelebbről megismertem és megváltozott róla a véleményem. - Büszke vagyok Rád, Mira! - elvigyorodok és büszkén kihúzom magam. Ez az én igazi családom. Együtt vagyunk mikor baj van és segítünk egymásnak. Így bele gondolva én is büszke vagyok magamra.
- Mira...- hallom meg a nevem és még csak hátra sem kell fordulnom rögtön tudom, hogy Liam az aki keres. És milyen igazam van. Pontosan mögöttem áll zsebredugott kezekkel és látszik rajta, hogy totál kényelmetlenül érzi magát. Barátságosan rá mosolygok, de csak elhúzza a száját. Fura, hogy nincs a családjával. Őszintén eddig még nem is láttam a családja társaságában. Az anyukáját csak akkor láttam egyszer mikor behozta ide. Lehetséges az, hogy azóta meg sem látogatták Őt? Érthető lenne, hogy miért olyan szomorú mikor a látogató nap szóba kerül. - Véletlenül nem találkoztál az anyámmal? Esetleg nem tudod, hogy kerestek e? - mind két kérdésére megcsóválom a fejem. Szóval mégis igazam volt. Nem jönnek el hozzá. Mekkora bunkóság már. Liam az alsó ajkába harap és a könnyeivel küszköd. Egyik lábáról a másikra áll, majd meghúzza a vállát és megfordul. Gondolkodás nélkül állok fel.
- Nem akarsz csatlakozni hozzánk? - szólok utána. Megtorpan majd zavartan végig néz a családomon. Mind a hárman kedvesen vigyorognak rá. - Épp most beszéltem nekik Rólad. - nyúlok a keze után, hogy tudjam megfogni és magamhoz húzni.
- Á, szóval Te vagy Mira barátja - kacsint rá Jessie, én pedig legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Liam arca elpirul és a hajába túr.
- A lányom csak azt akarta mondani, hogy Te vagy Mira első legjobb barátja. Tudod ez most különös pillanat mivel Mirának még soha nem voltak barátai. - mondja anya kedvesen. Liam elmosolyodik és lopva rám pillant.
- Pedig én tényleg a legjobb barátja vagyok. Sőt az egyetlen! - húzza ki magát büszkén Liam.
- Pontosan - bólogatok hevesen. - Szóval akkor engedjétek meg, hogy bemutassam - köszörülöm meg a torkom és átkarolom Liam vállát. - Család, Ő itt Liam Payne. Liam Ő itt az apám Frank - bökök a családfőre aki csak kihúzza magát, - Az ott az anyukám Mary - anya annyira örül, hogy megint elsírja magát. Még jó, hogy nincs nála a kamerája, mert akkor lekamerázta volna ezt a jelenetet. - Ő pedig a nővérem Jessica. - a nővérem feláll majd rögtön kezet nyújt Liamnek, aki el is fogadja, viszont Jessie tetőtől talpig végig méri.
- Mond csak kisfiam szereted a csokis sütit? - támadja le rögtön az anyám, majd mielőtt Liam bármit tudna mondani, a kezébe nyom egy tányért és lenyomja a mellette álló üres székre.
- Csak akkor, hogyha Mira is velem együtt fog enni - vágja rá rögtön gondolkodás nélkül Liam és engem néz. Nem hittem volna, hogy a szüleim előtt is képes lesz ezt csinálni. Soha nem eszik addig míg én nem kezdek el enni. És amíg eszek addig nézi a tányéromat, hogy tényleg el e tűnik róla az étel.
- A Te érdemed az, hogy a húgom végre emberi módon néz ki, ugye? - kérdezi Jessie kérdően.
- Én csak segítettem neki, ugyanis nem akarom elveszíteni. Kár lenne érte. - vonja meg a vállát Liam.
- Hát ez aranyos - mondja anya elérzékenyülve. - Örülök neki, hogy egymásra találtatok. - csak nehogy komplikálni kezdjenek nekem itt. Az lenne a legjobb ha elmennének innen. Nem akarom, hogy lejárassanak Liam előtt.
- Payne! - Martha közelít felénk szikrázó szemekkel. Szegény Liam rögtön felugrik az anyám mellől, majd figyeli a kicsit sem kedves nővért. - Semmi keresni valód nincs most itt! Mars vissz a szobádba. - Liam fájdalmasan rám néz. Tényleg nem szabadna itt lennie, mivel nincsenek itt a szülei. Elhúzza a száját és megindul Martha felé.
- Örültem a találkozásnak - néz végig mosolyogva a családomon, aki kedvesen szintén vissza mosolyognak rá, majd követi Marthat. A szívem szakad meg érte. Hogy lehetnek ilyen kőszívűek a szülei?
- Utána megyek - mondom gondolkodás nélkül. A szüleim megértik, sőt örülnek neki, hogy ennyit változtam. Elköszönök, és ők azzal búcsúznak el tőlem, hogy hamarosan már kint találkozunk. Nem mondok erre semmit nekik. Ismét egy nagy ölelés, majd sietős léptekkel indulok vissza a szobánkba.
Azonban a szobából hangos énekszó tör ki. Valakinek eszeveszett jó hangja van. Rögtön benyitok, majd Liam abba hagyja az éneklést.
- Te tudsz énekelni! - esik le a tantusz és egy hatalmas vigyor ül ki az arcomon. Jó hangja van! Miért nem tudtam eddig én ezt?...

2015. március 16., hétfő

| Chapter Twenty - Two |

Helló!!! A jóhír az, hogy az egész történet megvan vázlat formájában és mondhatom azt, hogy nagy meglepetés lesz a részeket illetően, ugyanis ilyen hosszú történetem még soha nem volt...viszont nem tudom, hogy milyen gyakra tegyem fel a részeket...mivel egy kedves Névtelen kommentező azt írta, hogy fenyegetlek titeket mivel csak akkor teszek fel részt ha sok komit kapok (most őszintén írtam ki én olyat valaha h 5 komi és jön a kövi? mert szerintem soha nem írtam,,az már egy másik lapra tartozik ha naponta hozom a részeket és elvárom, hogy kapjak visszajelzéseket, hisz kevesen hozzák naponta a részeket én pedig gyakran csináltam és azért nem kis meló az) szóóóóval lehet gyakran fognak jönni a részek, még meglátom, ugyanis közben gondolkozom egy új törin is, hogy addig legyen mit írnom, de eléggé megrekedtem, szóval most ezerrel gondolkozom h miről lehetne írni xD addig is komizni érrrrrrrr



- Nem hallottad, hogy mit mondtam? Engedd el Mirát! - ismétli meg magát még egyszer Liam, de ezúttal a hangja jóval erélyesebb mint először volt. Azonban  van egy olyan sejtésem, hogy Tobiast kicsit sem ijesztette meg. Mitöbb, szerintem Tobias most már nem csak rám lesz kikelve hanem Liamre is.
A suliban volt egy fő szabály, még pedig az, hogy Tobias az Isten és mindenkinek azt kell csinálnia amit Ő kitalál. Megvoltak a saját kis csatlósai akik utánozták Őt, vagyis pontosan azt csinálták amit Ő. Például ha Tobiasnak megtetszett egy csaj, de az először kikosarazta, akkor az állítólagos barátai beszéltek az áldozattal aki aztán különös mód randizni ment a fiúval. Természetesen nem volt hosszú kapcsolat, mivel Tobiasnak csak addig kellett egy lány míg meg nem unta azt. És miútan megunta, akkor lecserélte egy másikra. A lányokat azonban nem zavarta, hogy a fiú csak kiasználja őket. Határozottan nem. Inkább térden állva könyörögtek neki, hogy vigye el őket randizni. Tobias pedig minél bunkóbb és flegmább lett. Jól nézett ki, egy csomó haverja volt és tudta, hogy az emberek a tenyeréből esznek. Viszont ott voltak azok, akik átláttak rajta. Vagyis azok akik utálták Tobiast. Ezt azonban nagyon nem volt tanácsos hangoztatni. Ha valaki utálta Tobiast, vagy a többi talpnyalóját, akkor jobb volt ha kussol az illető. És erre a foci csapat kapitánya volt az élő bizonyíték.
Azt hiszem, hogy az első félév kezdődött, mikor Tobias kijelentette, hogy Ő is tagja akar lenni a suli foci csapatának. Minden egyes szünetben az akkori kapitány nyomába loholt és könyörgött neki, hogy vegye be. Mark - a foci csapat kapitánya, és egyben a végzős diákok menő sráca - hajthatalan volt. Nem volt több játékosra szükség a csapatba. Tobias természetesen nem értette meg. Mivel a szülei mindent megtettek a fiukért, ezért valahogy az igazgatóval elintéztették, hogy Tobias mutathassa meg legalább a tehetségét. Marknak nem volt más választása. Hívott össze egy válogatót, ahol a kezdő focisták megmutathatták, hogy mit tudnak. Nos mint a végén kiderült, Tobias nem tudott focizni. Sőt még a labdát sem ismerte, ugyanis állandóan valamelyik játékos lábát rúgta meg. Mikor már vagy az ötödik játékost kellett lekísérni a pályáról, mivel Tobias szétrúgta a bokájukat, Mark felmérgedt és üvöltözni kezdett Tobiassal. Szépen szólva a fejéhez vágta, hogy csak a szülei miatt van itt ahol, vagyis az állítása szerint mindenki kinyalja a seggét és ezt nem tudja hova való. A fél iskola napokig anyuci pici fiának csúfolta Tobiast, aki mindenkire berágott. Fájt neki az igazság, és úgy döntött, hogy ideje kezébe vennie az irányítást. A válogató után egy héttel történt mikor Markot valaki súlyosan össze verte egy golf ütővel, de legfőbb a lábait. Olyan csúnya sérüléseket szerzett, hogy többé nem focizhatott. A legkülönösebb dolog pedig ez után jött. Mark, - aki hangosan hirdette, hogy Tobias nem tud focizni és, hogy tehetségtelen,- direkt kérte, hogy a fiú legyen az új csapatkapitány.
Természetesen ez után mindenki tudta, hogy Tobias volt az aki elintézte Markot. Megfenyegette, hogy Ő kapja meg a helyét mert ha nem akkor még durvábban elintézi.
Ezután az eset pedig senki nem mert véteni Tobiasnak. Tobias viszont mindenkit bánthatott. Igazságtalan dolgok folytak a suli falai között. És ez így is lesz egészen idáig míg Tobias oda fog járni.
Senki nem mer véteni neki, ugyanis tudják, hogy akkor az életükkel játszanak. Inkább elszívelik ha Tobias megalázza őket és tűrik ha megveri őket. Csendben, tűrnek és eszükben sincs mást csinálni.
Liam most mégis ennek az ellenkezőjét csinálta. Rá mert szólni Tobiasra. Arra a Tobiasra aki annyi gyerek életét keserítette már meg, csak azért mert vissza szóltak neki. De Liam nem tudja, hogy milyen Tobias. Honnan is tudhatna róla, hisz soha nem beszéltem neki róla. Mekkora egy hülye vagyok. Ha elmondtam volna neki mindent az életemről, akkor most Tobias közelébe sem menne.
Azonban akár mennyire is félek a következményektől, a szívem mélyén ordítani van kedvem a boldogságtól. Liam megvédett engem! Kiállt mellettem. Nem tűrte el és hagyta azt, hogy Tobias még csúnyábban bánjon velem. Közbe avatkazott ami azt jelenti, hogy megmentett. Mellettem eddig még senki nem állt ki. Mégis ki segített volna pont rajtam, mikor barátaim nem voltak.
Ezek szerint Liam mégsem utált meg engem, amiért nem mondtam el neki az igazat magamról. Tuti, hogy valamikor meg fogja kérdezni. De aztán lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy nem kérdezősködik és majd magamtól elmondom. És én pontosan ezt akarom csinálni. A most történtek után mindent elmondok neki az életemről.
Feltéve ha Tobias nem veri agyon. Bár amilyen lesújtó pillantásokkal áldja meg Liamet, kétlem, hogy szó nélkül tűrni fogja, hogy valaki a levesébe köpött. Már pedig Liam ezt csinálta. Közbe szólt, miközben Tobias épp azon volt, hogy engem bántson.
- Te most hozzám beszélsz? - hazudnék ha azt mondanám, hogy Tobias, Liam kérésére engedett a pólóm szorításán. Nem szorított már annyira erősen, viszont eszében sem volt elengedni. Ő nem az a fajta fiú, akinek hogyha könyörögnek akkor rögtön teljesíti is a kérését. Nem, Tobias még először kóstolgatni fogja Liamet. Meggyőződik róla, hogy mennyire erős az ellenfele. Liam pedig el fog vérezni. Biztos, hogy nem az a fajta fiú aki simán összeverekedik valakivel. Sőt szerintem mindig is messziről kikerülte a balhét.
Liam szöges ellentéte Tobiasnak. Hisz eleve Tobias egy jól megtermett kamasz fiú. Akkora vállizommal rendelkezik, hogy Liam simán elbújhatna mellette. És milyen Liam? Egy törékeny kisfiú aki még csak most kóstolgatja az életet. Halálra lett volna ítélve a sulimban.
- Látsz rajtad kívül más olyan valakit, aki fiú létére épp azon van, hogy megverjen egy lányt? - tárja szét a két kezét Liam, majd a hatás kedvéért végig néz az egész folyosón, hogy mégnézze esetleg van még valaki olyan aki pontosan azt csinálja mint Tobias. Majd mikor egy kis idő elteltével feldja a kutatást, újra Tobiasra néz csúnyán. - Ezek szerint határozottan hozzád beszéltem. - ad választ Tobias kérésére.
Vissza szívom amit előtt Liamről mondtam. Lehet, hogy kisfiús a formája, viszont nem engedi magát elnyomni. Kiáll az igazáért és simán meg tudja védeni magát. Vajon meddig? Ha Tobias úgy döntene, hogy engem békén hagy és inkább Liamet náspángolja el, akkor a fiúnak ekkor is akkora szája lenne mint most?
- Én nem akartam megverni - Tobias rávicsorog Liamre, de szerintem ez nála kedves vigyorgásnak számít. Azonban mikor Liam felől egy gúnyos horkantást hangzik fel, Tobias máris abbahagyja a vigyorgást. Liammel nem veteti be, hogy nem akart engem bántani. - Mi csak játszottunk - köszörüli meg a torkát és kacsint felém. Liam szemöldökei a homlokáig szökkennek és úgy méreget engem és Tobiast. - Igaz Mira? - Tobias rám néz majd a szabad kezét az arcomhoz emeli és megcsípi az arcom. Erre én egy erőteljeset rúgok és reménykedek benne, hogy eltalálom a lábát, de sajnos nem járok sikerrel, túl messze áll tőlem. Viszont azt nagyon is megérezte, hogy mit akarok csinálni, és erre válaszadás képpen ismét erősebben szorította a felsőmet.
- Úgy látszik Mira kicsit sem élvezi ezt a kis játékodat - szólal meg Liam és elindul felénk, de szemeit egy percre sem veszi le Tobiasról. Kár, hogy nem tud gyilkolni a szemeivel, mivel akkor Tobias már rég halott lenne. És én még mertem azt mondani, hogy Tobias megváltozott. A francokat! Ugyan olyan kegyetlen mint mindig is volt, sőt lehet durvább is, mert mostanra még jobban tönkre ment az idegrendszere, amiért senki nem hiszi el neki, hogy nem Ő bántotta Juliat. - Egyébként megkérdezhetem, hogy Te ki vagy neki? És, hogy mi jogon bánsz így Vele? - érzem, hogy ebből megint én fogok hülyén kijönni. És ezt onnan tudom, hogy Tobias gonoszul rám vigyorog.
- Én Mira legjobb barátja vagyok. - hazudja szemrebbenés nélkül. Liam szemei elkerekednek és csalódottan néz rám. Észre sem veszi a heves fejrázásomat. Ez nem is igaz! - Te szerinted épp megverni készültem, én szerintem pedig nem. Mindig így szoktunk hülyülni, már kiskorunk óta. Tudod minket egymásnak teremtettek az égiek.
- Ez nem is igaz! - nézek rá Liamre, de kerüli a pillantásomat. Ráadásul Tobias még a számat is befogja a tenyerével, hogy ne tudjak többet megszólalni.
- És Te ki vagy? - néz rá kérdően Liamre. - Remélem, hogy nem jártok vagy valami, ugyanis Mira megígérte nekem, hogy amint kijön innen eljön végre velem randizni. - oké, én mentem elhányom magam. Liam miatt majd' megszakad a szívem. Tudom, hogy mit gondol most rólam.
- Senkije sem vagyok. Csak tévedés miatt vagyok itt - válaszolja halkan a fiú. - Ez van, mikor hiszek olyan embereknek, akik már a kezdetek óta hazudnak nekem. Tudom, hogy átvernek, de én mégis hiszek nekik és reménykedem benne, hogy talán egyszer majd megnyílnak előttem. Mindig tévedek. - tudom, hogy nekem szánja ezeket a szavakat. Hazugnak tart mivel elhiszi azt amit Tobias most itt össze hazudozott. Mérgesnek kellene rá lennem amiért egy vadidegennek hitt, nem pedig nekem. Mégis inkább magamra vagyok mérges, amiért nem beszéltem neki az életemről.
- Liam...- sikerül nagy nehezen megszólalnom és a fiú pillantását keresem.
- Hazudtál Mira! - néz rám és szinte már elsírja magát. Mielőtt megszólalnék sarkon fordul és otthagy. Azt hiszem most jött el a pillanat, hogy mindent tisztázzak. Beszélnem kell Liammel és el kell neki mondanom neki mindent.
- Úgy látszik a pasid rendesen berágott rád - nevet ki jóízűen Tobias. Kezeim ökölbe szorulnak, és elkezdem az ajkaimat harapdálni idegesen. - Csúnya húzás volt Tőled, hogy nem beszéltél rólam neki. Pedig annyi közös pillanatunk volt már.
- Meddig akarod még megkeseríteni az életemet? - kérdezem fagyosan, viszont a hangom kicsit sem ijedt. Inkább mérges. - Hagyj már engem végre békén. Gyászold a ribanc barátnődet, vagy tudom is én, csak tőlem maradj már végre távol. - és mielőtt megszólalna gondolkodás nélkül rúgom meg a lábát. Szemei könnybe lábadnak és ennek következtében elenged. Kihasználom az alkalmat és amilyen gyorsan csak tudok vissza rohanok a szobánkba.
Liam az ágyán ül, de mikor észre vesz rögtön tenyerébe temeti az arcát. Mély levegőt veszek és szólásra nyitom a számat.
- Vagdostam magam. Napokig nem ettem, majd megvádoltak egy lány gyilkosságával azért kerültem ide. A sulimba mindenki utált. Csúfoltak és megvertek. Ez miatt úgy gondoltam, hogy végeznem kell magammal. A szüleim sem vették észre, hogy mit csinálok. Akár mikor bántottak, annyiszor vágtam meg magam. A hátizsákomba direkt volt egy kés. Képes lettem volna tényleg végezni magammal. Pláne akkor mikor ide bekerültem. Kezdetben utáltam itt mivel tudtam, hogy nincs semmi bajom. De aztán rájöttem, hogy nagyon is szükségem van segítségre, mivel beteg vagyok. Egy tizennégy éves lány nem gondolkozhat a halálon, hisz előttem még az egész élet! De engem az élet nem érdekelt, mivel egyedül voltam mint egy kivert kiskutya. Amikor kiderült az igazság, hogy mit csináltam magammal senki nem értette, hogy miért. Hisz látszólag tökéletes életem volt. Senki nem tudta, hogy milyen érzés az, mikor rajtad kívül mindenkinek van valakije. A suliban egész nap hozzám sem szóltak, hiába próbálkoztam barátkozni, csak kinevettek. Utána pedig kihasználtak. Ha nem úgy csináltam valamit rögtön megvertek az egyik mosdóba. - nem állom meg, hogy ne sírjam el magam. Csak még rosszabbul érzem magam, mikor megérzem Liam kezeit a vállamon ahogy próbál magához húzni. De én még nem fejeztem be. Mindenről tudnia kell! -  Aztán ott volt a gyilkosság is. Pont én voltam az aki rátalált a holtestre. Tobias elvert és megalázott a bál közben, én pedig a mosdóba menekültem ahol megtaláltam Juliat vérbe fagyva. Akár mennyire is utáltam, segíteni akartam neki. Ez lett a vesztem, mivel a ruhám véres lett és így azt hitték, hogy én öltem meg. Tobias talált rám és rögtön elkezdett kiabálni, hogy gyilkos vagyok. Jöttek a tanárok a rendőrök meg minden. Az orvos kivizsgált és megtalálta a vágás nyomokat a testemen. Minden ellenem szólt. Senki nem hitt nekem. A rendőrök szerint pedig az volt a legjobb ha bezáratnak ide, hogy kezeljenek. És most itt vagyok. - Liam erőteljesen húz magához, de most nem húzódok el tőle. A mellkasába zokogok. - Nem vagyok hazug Liam! Nem mondtam el az igazat mert féltem, hogy Te is el fogsz ítélni és többé nem akarsz velem barátkozni. Nekem tényleg Te vagy az egyetlen igaz barátom.
- Persze, hogy nem vagy hazug. Csak mérgemben mondtam mivel Tobias olyan hihetően adta elő - kezdi el simogatni a hátamat. - Ezt ha tudtam volna, akkor nem vágtam volna a fejedhez. Mira én annyira szégyellem magam most. - elhúzódok Tőle.
- Az én hiába. El kellett volna mondanom mindent magamról. - vonom meg a vállamat.
- Ha azt vesszük először én sem mondtam el azt, hogy miért is vagyok itt. Viszont akkor ezek szerint most már mind a ketten tudunk mindent a másikról. - válaszolja egy apró mosoly kíséretében. Rögtön bólintok. Tényleg elmondtam neki minden. - De ha mostantól történik valami, akkor rögtön elmondjuk egymásnak, oké ?!
- Minden apró dolgomról tudni fogsz. - ígérem meg neki.
- Mostantól készülj fel a legrosszabbra mert figyelni fogom a csuklódat - pillant le az említett testrészemre majd gyengéden megfogja és úgy kezdi el nézni. Hülyén érzem magam. Eddig még soha senkinek nem mutattam meg. - Nem fogom engedni, hogy ez még egyszer megtörténjen veled Mira! Mindig melletted leszek és megvédelek. - néz a szemem közé komolyan. Tudom, hogy igazat mond. Ezért ugrok ismét a nyakába, majd egy hatalmas puszit nyomok az arcára és cserébe kapok egy hangos, jóízű nevetést...

2015. március 9., hétfő

| Chapter Twenty - One |

Szió! Friss rész, de őszintén ha nem lenne megírva előre pár fejezetem, akkor törtölném a törit. A komik nem gyarapodnak, hanem fogynak xD szóval ezt annak tudom be, hogy szörnyen rossz amit csinálok...eh....5 komit kaptam az utolsó részhez és abból egy illető törölte a sajátját, amit én nem értek ... na mindegy...köszönöm a 4 komit és izé,,,,úgy érzem, hogy nem kell sietnem a részekkel....nem, nem sajnáltatom magam és nem is szándékozom szünetelteni a blogot, csak rosszul esik most ez az egész ami már itt folyik :\ most tudom, hogy megint lesz sok komi, de utána megint visszaesik minden...szóval...ennyi...megint sok a leírás mivel új szemszög, viszont szerintem izgis..


| MIRA NELSON|

Azt hiszem soha az életben nem fogom elfelejteni Liamnek azt a pillantását, amivel akkor áldott meg mikor észre vette a csuklómon lévő vágás nyomokat. Életemben nem láttam még valakit annyira csalódottnak és megbántottnak. Még a szüleim sem néztek rám úgy mikor megtudták, hogy öngyilkossággal próbálkoztam. Persze Ők is csalódtak bennem, amiért ilyen dolgokhoz folyamodtam és nem kértem tőlük tanácsot. Pedig nyugodtan elmondhattam volna nekik, hogy nagy gondjaim vannak. Én inkább mégis magamba fojtottam és azt hittem, hogyha kárt okozok magamnak akkor minden rendben lesz. Így bele gondolva eléggé hülye és naiv voltam. Semmit nem oldunk meg azzal ha magunkba fojtusuk a gondjainkat. Azzal meg pláne hülyeséget csinálunk ha menekülsét választjuk. Sajnos én az utóbbit választottam. Azt hittem, hogyha kárt teszek magamban akkor minden rendbe jön. De semmi nem jött rendbe. Inkább csak még nagyobb bajba kevertem magam.
Baj, ami nem is akkora baj, mint amekkorának én hittem.
Ha akkor éjjel mikor a bál volt, Tobias nem csúfolt volna, és én nem mentem volna a mosdóba egyedül, ahol Julia holteste volt, akkor soha nem kerültem volna egy elmegyógyintézetbe. És ha nem kerültem volna egy elmegyógyintézetbe, akkor soha nem ismertem volna meg Liamet. Ha nem ismertem volna meg soha Liamet, akkor mostanra nem tudnám azt, hogy milyen az mikor valaki megtalálja a legjobb barátját.
Liam a legjobb barátom lett. Hihetetlen! Nekem lett egy rendes, igazi barátom. Egy olyan barátom mint amilyenre mindig is vágytam. Tudom milyen érzés az mikor számíthasz valakire. Akinek az összes kis titkodat el mered mondani mivel tudod, hogy soha nem nevetne ki. Akire akár az életedet is rá mernéd bízni! Eddig ilyenről csak álmodni mertem. Sőt még csak álmodni sem mivel tudtam, hogy velem senki nem akar barátkozni mivel más vagyok. Mégis csoda történt. Igen, én ezt egy csodának tartom. Hisz ki gondolt volna arra, hogy egy elmegyógyintézetben valami jó dolog is történhet? Liam életem egyik legjobb dolga lett. Eszméletlen, hogy egy ilyen helyen találtam meg a legjobb barátomat. Mert azok vagyunk, vagyis voltunk. Fogalmam sincs, hogy a történtek után mit gondol rólam.
Megígértem neki, hogy mindent elmondok az előző életemről. Azt el is mondtam, hogy soha nem voltak barátaim és, hogy csúfoltak. Arra azonban nem volt erőm, hogy Juliaról, a gyilkosságról, és az érvágásról beszéljek. Úgy voltam vele, hogy tudtam Ő sem mond el mindent magáról. Viszont most már az Ő múltját tudom. Tudom ki volt az a Benny, és azt is tudom, hogy miért záratták Őt ide be.
Elmondta, akár mennyire is fájt neki róla beszélni. Én azonban nem voltam képes. Mégis meglátta.
Pedig Istenemre mondom, hogy tényleg nem vágom már az ereimet. Viszont tudom, hogy neki most úgy esett le, mintha a szilánk darabkákkal megint megvágtam volna magam. Határozottan nem ez történt!
Miután Liam úgy ahogy megnyugodott kiment a fürdőszobából én pedig elhatároztam, hogy feltakarítom a szilánk darabkákat, nehogy valaki meglássa és nagy baj legyen belőle. Tudom, hogy mi történne Vele, ha megint az orvosok fülébe jutna, hogy még mindig látja a halott bátyját, aki miatt rendszerint dühkitörései vannak. Elvinnék és elkülönítenék, mint egy igazi őrültet. Láttam már ilyet, még hozzá ezen a helyen.
Van egy folyosó az épület legtávolabbi részében, kívülálló nem mehet oda. Én is csak Anabellel mehettem, de rögtön meg is bántam. Akik ott vannak betegek, szinte olyanok már mint az élő halottak. Az ágyhoz vannak szíjazva és a sok gyógyszertől, meg nyugtatótól már teljesen elfelejtettek élni. Az itteni orvosok azt hiszik, hogy ezekkel a technikákkal segítenek a betegeken, pedig nem. Csak tönkre teszik őket és elveszik tőlük az életet.
Ez a sors várna Liamre is. Elvinnék és szó szerint bedrogoznák, meg kikötnék.  Hiába nem mondja, én tudom. Dr. Pinnock már kezdi feladni, hogy nem tud a normális módon segíteni a fiún. A normális kezelés az -az mikor szimpla beszélgetésekkel, elmagyarázza a betegnek, hogy igenis van miért élni. Nem kell mindig a rosszat látni az életben, mert jön egy pillanat mikor minden megváltozik. A jó dolgokból mindig több van mint a rosszból, csak meg kell találni.
Vicces, hogy pont én beszélek ilyen dolgokról, mikor én is még mindig egy elmegyógyintézet lakója vagyok. Viszont ha lehet így mondani, már határozottan a gyógyulás szélén állok. Hetek óta az öngyilkosság gondolata még csak meg sem fordult a fejembe. Sőt a kezemen lévő vágásnyomok is elkezdtek halványódni. És ezt mind Liamnek köszönhetem.
Liam igenis megmutatta, hogy van miért élnem. Ha Ő képes volt elfogadni olyannak amilyen vagyok, akkor másnak is sikerülni fog. Csak eddig rosszul álltam mindenhez. De mostmár ez meg fog változni. Ha kijutok innen, akkor nem csak a rosszat fogom látni, hanem mindenben megkeresem a jót és a szépet.
És, hogy mikor jutok ki? Hamarosan. Mikor bekerültem ide, azt vártam, hogy mikor engednek ki. Viszont mostanra remélem, hogy ez a hamarosan nem hamar jön. Nem akarom itt hagyni Liamet. Őt még nem fogják a közeljövőben kiengedni. A szívem hasadna meg ha itt kellene hagynom és el kell válnunk. Inkább bele sem merek gondolni. Pont ezért remélem, hogy a Julia gyilkosságáról való jegyzéke még sokáig nem jönnek meg. Ugyanis mikor azt az orvosaim megkapják, és megtudják, hogy mi történt valójában a lánnyal, akkor engem innen elengednek. És ha elengednek, akkor el kell búcsúznom a legjobb barátomtól.
Már ha még mindig barátok vagyunk. Lehet, hogy most megijedt, vagy pedig megutált. Ki tudja milyen véleménnyel van azokról az emberekről akik ilyet csináltak mint én. Az biztos, hogy most nincs kedvem találkozni vele, ami eléggé lehetetlen feladatnak bizonyul. Hiszen egy szobánktól legtávolabb lévő folyosón mégsem álldogállhatok az idők végezetéig. Igen, most határozottan ezt csinálom. A falhoz lapítva álldogálok, közben pedig véresre rágom az alsó ajkam.
Reménytelenül hülye vagyok! Az lesz a legjobb ha vissza megyek a szobába és meglátjuk, hogy mi lesz. Mélyen beszívom a levegőt és megfordulok, majd ezzel egy időben egy alaknak megyek neki.
Egy alaknak, aki szörnyen hasonlít Tobiasra. Arra a Tobiasra aki az osztálytársam, és akit már hónapok óta nem láttam és nem is terveztem, hogy valamikor találkozni fogok vele. Lényegében majdnem miatta kerültem ide. Ő volt az aki először meglátott Julia holtteste mellett, majd kezdett el kiabálni, hogy megöltem a lányt. Természetesen szinte mindenki neki hitt.
És most itt van. Ugyan olyan lenézően néz rám mint mindig. A hülye vigyora sem hiányozhat az arcáról. Ezt most megszívtam. Mégis mi a fenét keres itt? Pont itt? Véletlen? Vagy direkt jött ide? Mi van akkor ha csak engem jött kinevetni? Kinézem belőle. Azonban én még erre a beszélgetésre nem vagyok felkészülve. Sem most, sem pedig később. Ha tehetem vissza sem megyek a régi sulimba. Nem akarok megint vissza esni. De ha vissza mennék ugyan abba a környezetbe akkor félő, hogy minden elölről fog kezdődni.
- Nocsak, minő meglepetés, hogy összefutunk - szólal meg flegmán. Lesütöm a szemeimet és azon töröm a fejem, hogy hogyan tudnék elmenekülni előle. Nincs kedvem azt hallgatni ahogy megint porig aláz. Már pedig biztos, hogy ez a célja. Mást mit akarna Tőlem? Ő velem nem tud normálisan beszélni. - Ráadásul egy elmegyógyintézetben - bele betegedett volna, hogyha ezt nem mondja hozzá. El tudom képzelni, hogy mennyit röhögtek ezen. Biztos a fél iskola örült neki mikor megtudták, hogy hova kerültem. - Ha nem látnálak itt a két saját szememmel, nem hinném el, hogy tényleg itt vagy. - nem állom meg, hogy ne nézzek rá.
- Nagyon is jól tudtad, hogy hol vagyok már hónapok óta. Hisz félig meddig a Te érdemed is, hogy bezárattak erre a helyre. - meglepődök a mereszségemen. Álltalában csendben hallgatom ahogy megaláz. Most azonban már nem vagyok azon a szinten, hogy eltűrjem a mocskolódását. Én is csak ember vagyok, pont olyan mint a többi gyerek a sulimból. Ha azokkal mindenki normálisan tud viselkedni, akkor itt az ideje, hogy engem is emberszámba vegyenek.
- Ne vádolj meg ilyen súlyos dolgokkal! - emeli fel a két kezét védekezésképpen. Gúnyosan felhorkantok, majd megforgatom a szemeimet. - Soha nem akartam, hogy így végezd. - kár, hogy nem hiszek neki. Annyira amatőren tud hazudni.
- Te aztán soha. Úgy ahogy soha nem akartál bántani sem - vicsorgok rá kicsit sem kedvesen. Semmi kedvem itt beszélgetni velem. Tovább léptem már. Sokkal jobb életem van itt, mint otthon. Pont ezért nem is akarok haza menni. Félek a jövőmtől mivel tudom, hogy csak szenvedés lesz. - Most pedig mond el, hogy mit csinálsz itt, mert gondolom nem véletlenül vagy egy elmegyógyintézetbe. - arcára fagy a vigyor, és elsötétül a tekintete. Talán valami rosszat kérdeztem? Épp eszű ember nem jön csak úgy egy elmegyógyintézetbe.
- Julia halott - mondja alig hallhatóan. Mind két szemöldököm az egekbe szökken.
- Ezt pont nekem mondod? - horkanok fel. Ennyire idióta már nem lehet. Velem közli a tényt, hogy Julia halott? Pont velem, aki megtalálta Őt holtan? Ha Juliat nem ölték volna meg, akkor most nem lennék egy elmegyógyintézetbe. - Emlékszel, hogy én voltam az aki megtalálta és segíteni próbáltam rajta, majd jöttél Te és azt kezdted el üvöltözni, hogy gyilkos vagyok? - gyorsabban kezdem el szedni a levegőt, ahogyan újra lejátszódik előttem a jelenet.
Mindenhol tiszta vér voltam. Így bele gondolva nem csoda, hogy Tobias azt hitte, hogy én öltem meg a lányt. Ami természetesen nem igaz, mivel soha egy újjal sem bántottam Juliat. Pedig lett volna rá okom.
- Nem Te voltál. - néz a szemem közé komoran. Nevetni van kedvem. Fél éve is eltelt már azóta, Neki pedig most esik le, hogy nem én voltam. Tapsot érdemel.
- Örülök neki, hogy végre hiszel nekem. - mondom unottan és elkezdek az egyik tincsemmel játszani. Ha azt hiszi, hogy most megbocsájtom amiért tönkre tette az életemet hát téved. Soha nem fogok senkinek megbocsájtani a múltamból. Eleget szenvedtem már miattuk és ezt nem tudom elfelejteni.
- Megölték. - suttogja elhaló hangon.
Így bele gondolva Tobias rettenetesen megváltozott. Az arca beesett. A haja kócos, a ruháiból pedig kifogyott. Valami történt vele. Talán Julia. Lehet nem tudja a lány halálát feldolgozni. És ez engem érdekel? Szenvedjen csak. Itt az ideje, hogy megtudja mit is jelent igazából szenvedni.
- Sejtettem - vonom meg a vállam. Igazából ez nyilvánvaló tény. Julia nem természetes halált halt.
- Félre érted - csóválja meg a fejét. - Saját magát ölte meg. - mondja halkan. Viszont ez a téma már nagyon is érdekel. Akkor nem megölték hanem öngyilkos lett? De én erről miért nem tudok? Akkor ezek szerint mostanra már mindenki tudja az igazat. Viszont engem még mindig itt tartanak. Érdekes.
- Ez biztos? - kérdezem kíváncsian.
- Beszedett valamilyen gyógyszereket a bál alatt, ez miatt totál elveszítette az eszét, majd elment a mosdóba ahol állítólag megcsúszott és beverte a fejét a mosdó szélébe. Azért volt tiszta vér minden. - mindig is tudtam, hogy Julia rendszeresen szed be valamit. Csak arra nem gondoltam, hogy azok a valamik kemény drogok. Durva, hogy pont ez lett a veszte. De engem ezzel a történettel még mindig nem győztek meg. Valakiből nem folyik ki annyi vér, ha csak beveri a fejét a mosdóba.
- Eléggé sántít ez a dolog - túrok a hajamba töprengve.
- A rendőrség megtalálta a cuccaim között ugyan azt a drogot amit Julia szervezetében találtak. Azt hiszik, hogy tőlem származik, pedig én soha nem adtam neki kábítószert. Viszont senki nem hisz nekem. El akartak vitetni egy javítóintézetbe, de ezt mikor megtudtam túladagoltam magam...és most itt vagyok. - sajnálnom kellene, de egyszerűen képtelen vagyok, pedig Ő már a sírás szélén áll. Szörnyű, hogy most már Ő is itt lesz. A közelembe. Most már értem, hogy miért beszélt most velem ilyen normálisan.
Lassan mindenkiről kiderül, hogy drogozik. Tobias majdnem meghalt csak azért mert azt hiszik, hogy Ő ölte meg Juliat. Ami még igaz is lehet, ha tényleg a két drog megegyezett. Van egy olyan érzésem, hogy Julia halálának az okáról az igazat soha nem fogjuk megtudni.
- Legalább most már megtudod, hogy milyen az igazi szenvedés. Julia is megbűnhődött és most Te...- vágnám én még tovább is a fejéhez a fájó szavakat, de hirtelen Tobias két kezét a pólómon érzem meg, miközben kicsit sem kedvesen lök a falhoz és kezdi el felfelé húzni a pólóm, aminek következtében pár másodperc múlva eltűnik a talaj a talpam előtt. Megint kezdődik minden elölről. A lényeg az, hogy nem szabad sírnom. Remélem meg is fog ütni.
- Eszedbe ne jusson még egyszer a szádra venni Juliat! Még mindig épp olyan ocsmány és röhejes vagy mint voltál. Tudod ott már gondok vannak ha még egy elmegyógyintézetben sem tudnak segíteni az emberen. - a lehelét az arcomon érzem, miközben minél erősebben szorít. Kezd fájni a mellkasom, ahogyan a falhoz nyom.
- Engedj el! - kérem és minél nehezebben kezdem el szedni a levegőt. Nem hiszem el, hogy ilyenkor nincs itt senki. Hol vannak a nővérek vagy valaki?
- Könyörögj ribanc. - röhög az arcomba és megrúgja a lábam. Könnybe lábadnak a szemeim. Fogalmam sincs, hogy megint mi ütött belé. Én csak az igazat mondtam meg. Ettől nem kellene elborulnia az agyának.
- Engedd el Mirát! - Tobias enged a szorításomon majd oldalra fordítsa a fejét. A folyosó közepén Liam áll, miközben szemei szikrákat szórnak...

2015. március 6., péntek

| Chapter Twenty |

Helló emberkék! A bűvös 20-as rész és szinte még csak a történet felénél sem járunk xD Hát a rész megint eléggé paranormálisra sikeredett, de szerintem ez után a fejezet után megint minden változni fog a két főhösünk között, - értsd még szorosabb lesz a kapcsolatuk ;) remélem elnyeri a tetszéseteket és megdobtok pár komival :D szóval komizásra fel :P




Remegek. Szédülök. A sírás határán állok, de tartom magam. Feszülten állok, nem pislogok és még csak nem is mozgok. Mintha kővé dermedtem volna, úgy állok a mosdó mellett, miközben egy másodpercre sem veszem le a tekintetemet a tükörről, ahol még mindig Bennyt látom. Hogy került már megint oda? És miért beszél hozzám? A halottak nem beszélnek!
Oké, nyugalom! Mit is mondott Dr. Pinnock? Á igen, lélegezzek mélyeket és nézzek máshová. A lélegzés megvan, de képtelen vagyok máshová nézni. Egyszerűen hihetetlen, hogy megint itt van a bátyám.
Mi van akkor ha nem is csak én képzelem? Lehet, hogy tényleg itt van! Lehet, hogy nem is én vagyok a bolond. Miért képzelhetném csak én el, amikor lehet, hogy valójában tényleg megtörténik? Nem kell neki halottnak lennie! A halottak nem térnek vissza, és még csak nem is beszélnek. Sőt látszik rajtuk, hogy halottak. De Bennyn semmi nem látszik. Pontosan ugyan úgy néz ki mint a baleset előtt. Még a ruhája is ugyan az. Nem, ez lehetetlen! Benny halott.
Meghalt, és ha valaki meghal akkor azt soha többé nem látja senki. Nekem sem szabadna Őt most látnom! Megint csak az elmém játszik velem.
Igen, biztosan ez a büntetésem amiért már megint rosszat csináltam. Mindig valami rossz történik ha hazudok. És tessék, most megint rémeket látok. A bátyám meghalt. Nem tér vissza és soha nem is fog. Szóval nem szabadna Őt látom. Pontosan ez miatt kerültem ide. A fejemben történik csak meg ez az egész. És pontosan ez miatt nem mehetek el erről a helyről.
Viszont hogyha valaki látná Bennyt pont úgy ahogy én láttam akkor nem néznének bolondnak. Igen, meg kellene mutatnom valakinek. És ez az idő most jött el. Benny itt van a tükörbön, tuti, hogyha valaki bejönne akkor meglátná Őt. És az a valaki Mira lesz. Mira biztos, hogy pontosan úgy látná a halott bátyámat mint én. Hisz Mira is itt van és okkal van egy elmegyógyintézetben. Miért ne láthatná akkor Ő is Bennyt? Meg kell mutatnom neki, és hogyha már ketten fogjuk Őt látni, akkor nem fognak egy idegbetegnek hinni és talán végre elengednek innen.
A lábaim azonban nem mozdulnak meg, mikor azon lennék, hogy kirohanjak a helységből egyenesen Mirához. Túlságosan leköt Benny jelenléte. Csodálattal nézem és közben azon töprengek, hogy vajon mit mondjak neki. Itt volna az ideje, hogy bocsánatot kérjek tőle mindenért. Lehet, hogy azért jött, hogy végre beiismerjem azt, hogy tényleg én öltem meg. És ha ez megtörténik, akkor lehet, hogy örökre békén hagy.
Akarom én azt, hogy örökre békén hagyjon? Nem hinném. Így legalább esélyem van rá, hogy lássam és beszéljek vele. Nekem pedig ez nagyon jól jön mivel így nincs olyan érzésem, hogy elment és itt hagyott. Szükségem van a bátyámra. És ha csak így tudok vele találkozni akkor legyen.
Mégis az eszem más súg. Nem szabadna itt állnom és néznem Őt! Szólnom kellene valakinek, hogy csináljanak valamit. A végén még megint én leszek az idegbeteg. Pedig az utóbbi időben minden olyan jó volt. Nem láttam Bennyt és ez miatt már reménykedtem benne, hogy elmehetek innen.
Akkor most hogyhogy megint látom? Ez nagyon nagyon nem helyes dolog. Valamit csinálnom kell. Miért nem félek Tőle? Hisz tudom, hogy csak az agyam játszik velem! Egyszerűen képtelen vagyok félni. Hiszen Ő a bátyám. Benny, akinek annyi mindent köszönhetek. Soha nem lenne képes bántani.
- Nem akarsz velem jönni? - szólal meg ismét, mire én megint összerezzenek. Még a hangja is olyan mint régen. Ez hihetetlen!
Össze kell szednem magam! Miért ne lehetne most tényleg itt? Van olyan ember aki szellemeket lát. Mi van akkor ha én is ilyen vagyok? Igen, szellemlátó vagyok. Vagy pedig tényleg megőrültem. Más lehetőség itt nincs.
- Te halott vagy. - válaszolom remegő hangon. Benny arcára fagy a mosoly és pár másodpercig nem szól semmit, csak néz. Félelmetes, ráadásul annyira rossz érzés. Az arcán olyan kifejezés terül szét, mintha csalódott volna bennem.  Lehet, hogy túl durván fogalmaztam. Nem akartam megbántani.
- Ki mondta ezt neked? - kérdezi egy sejtelmes mosoly kíséretében. Ismét lepereg előttem az- az este. Veszekedés. Elmegyek. Utánam szól. Autó. Koppanás. Benny pedig halott. Mintha csak tegnap történt volna. Viszont most mégis itt van, és beszél hozzám. - Liam, Te nem vagy őrült, csak azt akarnak csinálnak belőled. Ne engedd tönkre tenni magad! - erősebben szorítom a mosdó szélét.
Megint a fülembe cseng a szüleim szava, miszerint megöltem a saját bátyámat. Majd Dr. Pinnock aki közli velem, hogy az őrület szélén állok. Benny pedig állítja, hogy nincs semmi bajom.
Benny mindig igazat mond nekem. A szüleimről már nem tudom, hogy mit higyjek, mivel mióta bezárattak ide azóta még csak rám sem néztek mivel nem szeretnek. Dr. Pinnock pedig mindig úgy kezel mintha tényleg idegbeteg lennék, élvezi mikor az agyamba turkálhat. Lassan tényleg kezdem úgy érezni magam mint egy őrült. A sok gyógyszer, nyugtató, beszélgetések. Ha Mira nem lenne már rég elveszítettem volna önmagamat.
- A két szememmel láttam, hogy meghaltál! - válaszolom fogcsikorgatva miközben minden erőmre szükségem van nehogy elsírjam magam az emlék miatt. - Ami pedig még ennél is rosszabb, az az, hogy én miattam haltál meg. - így még soha nem beszéltem róla senkinek. Mégis úgy érzem, hogy tisztáznom kell ezt Bennyvel. Lehet, hogy ezért nem hagy békén. - Nem segítettem rajtad, pedig kellett volna. Sajnálom Benny! - ez az a pillanat, hogy egy könnycsepp csordul ki a szememből. Jobb érzés, hogy ezt most így megmondhattam neki.
- Gyere velem! - kér ismét, úgy mintha az előző mondandómat nem is hallotta volna. Szerintem nem is hallotta. De ha nem hallotta, ez azt jelenti, hogy magamba beszéltem. És ha magamba beszéltem akkor pedig tényleg az őrület szélén állok.
- Hova akarsz vinni? - nézek rá. A ravasz mosolyától rögtön mindent elfelejtek és csak Őt nézem. Hízelgő ahogy beszél.
- Egy olyan helyre ahol örökre együtt lehetünk. - válaszolja. Örökre? Nincs olyan hely ahol valakik örökre együtt lehetnek. Csak a másvilág. Nem akarok meghalni még. Hisz előttem áll az egész élet. Viszont Bennyvel szívesen együtt maradnék, mivel Ő soha nem okozna nekem fájdalmat.
- Meg kell halnom? - csúszik ki a számon és ettől megborzongok. Nem vagyok még erre felkészülve.
- Talán - vonja meg a vállát. - De neked már úgyis mindegy. Te fogsz saját magaddal végezni, hisz őrült vagy! - nevet ki jóízűen.
Az arca elsötétül és csak nevet rajtam, miközben én még jobban elkezdek sírni. Nem vagyok őrült. Nem lehetek az! Nem is fogom megölni magam. Tudnom kellene róla. Vagy legalább érezni. De én semmit nem érzek. Mi van akkor ha már tényleg meg is őrültem? Lehet ez miatt látom Bennyt is. Más különben nem zárattak volna be ide. Ezért akarja azt, hogy menjek vele, mivel tudja, hogy meg fogom ölni saját magam.
Nem! Benny halott. Nem létezik és most sincs itt. Csak az agyam játszik velem. Elment, itthagyott és soha többé nem jön vissza. Ideje lenne bele törődnöm ebbe. És azt hiszem most jött el a pillanat. Ha őrült lennék akkor Mira félne tőlem, de nem fél, úgy ahogy senki sem. Lett egy igaz barátom aki elfogad olyannak amilyen vagyok. Ha idegbeteg lennék mindenki messziről kikerülne. Benny csak rosszat akar nekem. Én pedig eddig reménykedtem benne, hogy tényleg vissza jön. De nem jön. Meghalt. Vége van. Túl kell lépnem rajta.
- Nem vagyok őrült! - ordítom el magam idegbeteg módjára, majd ezzel egy időben ökölbe szorítom a kezemet és egyenesen a tükör közepébe ütök. A fájdalom rögtön ellepi a kezemet, miközben a tükör millió darabkára törik, a csempét pedig vörös vér lepi el. A vér a kezemből származik, ugyanis ahogyan a tükör széttört, úgy a szilánk darabkák a bőrömbe fúródtak. Zokogva rogytam le térdre és úgy szorítottam magamhoz a kezem. Igazából nem is azért sírtam mert fáj, hanem azért mert még mindig hallottam Bennyt és azt ahogy nevetve azt szajkózza, hogy őrült vagyok.
Lehet tényleg igaza van. Hisz most is mit csináltam. Ha ezt meglássák, akkor nekem végem van. Dr. Pinnock megmondta, hogy ha még egyszer nem fogok tudni uralkodni magamon, akkor bezárat egy külön szobába, ahova a reménytelen betegek kerülnek. És ez most tuti, hogy most meg fog történni. Tiszta vér a fürdőszoba, én pedig szilánkdarabkák között ülök. Megőrültem, hivatalosan is.
Az ajtó nyitódik, de én nem emelem fel a fejem. Csak szorítom magamhoz a kezem és bőgök, miközben reménytelenül csóválom a fejem.
- Liam...- a hang Mirától származik. Gondolom mindjárt megfordul és rohan segítségért. - Mi történt itt? - érzem ahogy közelebb jön felém, majd lágy kezet érzek meg a kezemen. Ez az a pillanat mikor rá nézek. Meghökken ahogy meglátja az arcom. - Mit csináltál? - kérdezi és le sem veszi a tekintetét a kezemről. Én is ránézek a sebekre. Szerencsére nem annyira súlyosak, vagyis a szilánkok nem vágták el annyira bőrömet. Nem érdekel. - Szólalj meg, kérlek! - gyengéden az állam alá nyúl és így próbál kényszeríteni, hogy rá nézzek. Nem ellenkezek.
- Meg fogok őrülni. - suttogom alig hallhatóan, de tudom, hogy minden szavamat hallja. Ismét felzokogok, de nem mozdul mellőlem. Még csak pislogni sem mer. Egyszerűen csak nézi az arcomat.
- Hívok segítséget! - mondja végül és fel akar állni, de én elkapom a kezét és vissza húzom.
- Könyörögve kérlek ne szólj senkinek. - pislogok rá könyörgően. Nagy nehezen, de bólint egy aprót, pedig tudom, hogy nem tetszik neki. - Rajtam már senki nem tud segíteni. Mindenkinek igaza van.
- Miben van igazuk? - kérdezi zavarodottan. Csodálkozok rajta, hogy nem fél tőlem. Pedig megérdemelném.
- Idegbeteg vagyok! - ejtem ki a fájó szavakat és magamhoz húzom a térdeimet, hogy tudjam megölelni őket. Nem érdekel, hogy az egész ruhám tiszta vér lesz a kezem miatt. Nem bírok többé Mirára nézni. Undorodok saját magamtól.
- Dehogy vagy az. - vágja rá rögtön Mira. Gúnyosan felhorkantok. Ő semmit nem tud rólam, mivel nem mondtam el neki. - Te minden vagy, csak nem idegbeteg! Annyira vagy őrült mint én. - nem kell rá néznem, de így is tudom, hogy mosolyog. Nem tartom viccesnek ugyanis lehet, hogy ő is őrült csak jól titkolja.
- Honnan tudjam, hogy Te nem vagy az? Ha már itt tartunk Mira, akkor mond már el nekem, hogy Te miért vagy egy elmegyógyintézetbe? - fordulok felé és nézek a szeme közé. Meghökken és gyorsabban kezdi el szedni a levegőt. Előre tudom, hogy nem fog rá mondani semmit. Miért is válaszolna rá? Hisz ezt mindenki szégyelli. - Oké, ha Te nem mondod el, akkor majd én elmondom, hogy miért vagyok itt - gőzöm sincs, hogy mi ütött belém. De ha már egyszer úgyis mindenki őrültnek tart akkor itt az ideje, hogy Mira is megtudja. - Pár hónapja a bátyámat elgázolta egy autó. Én pedig az egészet végig néztem, de nem hívtam segítséget. Végig néztem ahogy Benny haldoklik, majd sokkos állapotba kerültem. Egy kórházba ébredtem fel, a szüleim gyilkosnak hisznek, mivel állításuk szerint én öltem meg Bennyt mivel nem hívtam segítséget. Aztán hirtelen megjelent előttem a halott bátyám. Beszélt hozzám és azt akarta, hogy menjek vele. Senki nem látta Őt rajtam kívül. Így az orvosok közölték a szüleimmel, hogy idegbeteg vagyok ezért bezárattak ide. - mesélem el életem történetét egy szuszra. Mira figyelmesen hallgat, de nem szól semmit. Tuti, hogy máris megundorodott Tőlem, amit nem is csodálok. - Megértem ha többé nem akarsz a barátom lenni, de nekem már úgyis mindegy.
- Nem érdekel a múltad - csóválja meg a fejét. - Tudom, hogy nem vagy őrült és ha rajtam múlik, nem is leszel az.
- Mira, ha ezt most valaki meglátja nekem végem van - mutatok végig a fürdőszobán, mire Ő feláll és a mosdóhoz lépked miközben bevizez egy száraz törölközőt, majd ismét vissza jön hozzám és beköti a kezem. Hálásan nézek rá.
- Senki nem fogja megtudni, ugyanis magamra vállalom a balhét. - vonja meg a vállát.
- Nem kell ezt tenned!
- De igen kell, mert a barátom vagy! - vágja rá gondolkodás nélkül, majd felhúz a csempéről. Szemben állok vele, de mielőtt kiemennék a helységből, szorosan magamhoz húzom.
- Köszönöm. - mondom hálásan és egy puszit nyomok az arcára. Mira elmosolyodik, és kinyom a helységből.
Fogalmam sincs, hogy mit akar maga csinálni a fürdőszobába. De az biztos, hogy nagyon csendben van és negyed óráig nem is látom. Mikor megunom a várakozást, úgy döntök, hogy vissza megyek és megnézem, hogy mit alkotott maga a fürdőszobába. Belépve meg is látom Őt miközben a csempén ül és a csuklóját nézi amin apró vágásnyomok éktelenkednek. Mitől van annyi vágás nyom a csuklóján? Ó te jó ég...Mira vágta az ereit?




2015. március 2., hétfő

| Chapter Nineteen |

Hellóóó! Hát a rész eleje olyan kis nyugis lett, viszont a kövi az megint izgis lesz ;) köszönöööm a komikat, meg minden ♥




Soha nem voltam az a romantikus fajta. Igazából nem is volt még kivel úgy romantikáznom. Viszont mikor Benny átthívta Bellát, akkor egy csomó alkalmam volt nézni azt ahogy nyálaznak. Sokszor töprengtem azon, hogy vajon honnan termelnek annyi nyálat. Undorítónak találtam azt ahogy csókolóztak. Azonban mikor megismertem Vickyt és összejöttem vele, ez a véleményen megváltozott. Imádtam csókolózni vele, és ha tehettem volna még a csillagokat is lehoztam volna neki az égről.
Van az a mondás, hogy mindig az a személy bánt meg a legjobban akit legjobban szeretünk. Nos ez rám nagyon is igaz.
Először ott volt Vicky. Fülig szerelmes voltam belé. Tökéletes jövőt terveztem magunknak. Ha akarta volna még talán képes lettem a nagyszüleimhez is költözni, csak azért, hogy minden áldott nap láthassuk egymást. Rá sem gondoltam volna, hogy az egész idő alatt csak átver. Annyira tökéletesen megjátszotta azt, hogy szeret. Pedig én soha nem voltam naiv. Ismerem az emberi arckifejezéseket, így rögtön rá jövök arra, hogy mikor ki mit gondol. Vicky azonban hatalmas színésznő volt. Sőt a legjobb. Az ujjai közé csavart, majd kicsit sem kedvesen dobott. Talán ha nem tűnt fel volna a pasija a színen, akkor még hosszú hetekig játszodozott volna velem. Örömmel vettem neki karkötőt, sőt mikor ilyen csúnyán elintézett, akkor sem fordult meg a fejemben, hogy vissza kellene kérnem tőle. Azonban ezt most már nagy hülyeségnek tartom. Az a karkötő tényleg drága volt, és még szép is. Vicky pedig nem is érdemelte meg, de eszében sem volt vissza adni nekem. Legszívesebben most megkeresném és szó nélkül vissza kérném Tőle. És tudjátok miért? Mert Ő soha nem érdemelte meg! De Mira annál inkább. Igen, gondolkodás nélkül oda adnám Neki, mivel hozzá sokkal jobban illik mint Vickynek.
Másodszor pedig ott volt Benny, a bátyám. Soha nem gondoltam arra, hogy pont Ő az lesz akit a legkorábban elveszítek. Rá sem gondoltam arra, hogy meghalhat. Jó persze tudtam, hogy egyszer meg fog halni, de arra nem számítottam, hogy ilyen korán. Szükségem lenne rá. Ő biztos, hogy soha nem engedte volna meg, hogy bezárassanak egy elmegyógyintézetbe. Ha kellett volna elrejtett volna a szobájában, csak azért, hogy megvédjen. A vicc pedig az, hogy pont Benny miatt kerültem erre a helyre. Ráadásul még most sem segít, hanem még jobban az őrületbe kerget.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem látom már. Ó, dehogyisnem. A legváratlanabb pillanatokban tűnik fel és ilyenkor minden megszűnik körülöttem létezni. Mostanában mikor furcsán érzem magam, egyszerűen elkezdek kifelé bámulni az ablakon. Nyálasan hangzik, de megnyugata. De nem annyira, hogy tudjam kiverni a fejemből Bennyt. Félek már Tőle. Ugyanis most már tudom, hogy rajtam kívül tényleg senki más nem látja, csak én. Ez pedig félelmetes.
Megrázom magam, majd tekintetemet az ablakpárkányra vezetem. Friss hó pihen a vékony lapon, amit én csillogó tekintettel figyelek. Február van, de napi szinte hóviharok vannak. Nem is értem, hogy miért zavar engem a hó. Hiszen csak az ablakon keresztül tudom nézni mivel az udvarra nem mehetünk ki. Igen, mostanra már a hó is veszélyes. Vicces. Pedig én igazából imádom a havat. Ha most otthon lennék akkor már rég hócsatáznék a haverjaimmal, meg Bennyvel. Most azonban ilyen nem lesz. Az már csak hab a tortán, hogy az ablakon még rács is van.
Elfordítom a fejem és Mirán akad meg a szemem. Olvas. Ilyenkor megszűnik számára létezni a világ. Kicsit sem zavarja az a tény, hogy kint minden tele van hóval. Biztos Őt ez a tény nem hozza lázba. Azonban engem annál inkább. Egy ravasz mosoly húzódik a számra, majd megpróbálom feltűnőmentesen kinyitni az ablakot. Nagy nehezen, de sikerül pontosan annyira kinyitnom, hogy az ujjaim kiférjenek, majd az ablakpárkányon lévő kevéske havat megfogom. Kezem rögtön szétfagy, de nem érdekel. Gyorsan vissza húzom a kezem, tenyerem között pedig a kevéske hó rögtön olvadni kezd. Ezért gyorsan akcióba lendülök. Mira szerencsére nem vett észre semmit, pedig szemben ül nekem. Érdekes lehet az a könyv, ha még arra sem figyel fel, hogy kinyitottam az ablakot. Pedig Ő az ablakokra különösen paranoiás.
Még szélesebb mosoly húzódik a számra, majd meglendítem a kezem amiben a kevés hó található. Pár másodperc múlva, pedig tökéletesen landol Mira homloka közepén és rögtön olvadni kezd. A lány bandzsítva próbálja megnézni, hogy mi landolt a homloka közepén, mire belőlem egyszerre tör fel a nevetés. Viccesen néz ki olvadó hóval a homlokán.
- Ez meg mi a fene volt? - kérdezi, majd a pólója ujjával letörli a maradék havat a homlokáról. Ez az a perc mikor abbahagyom a nevetést mivel ott ahol eltaláltam egy vörös folt éktelenkedik. Talán túl erősen dobtam meg. Basszus! Nem állt szándékomba fájdalmat okozni neki. - Te hóval dobálasz engem a szobában? - töpreng hangosan. Vállat vonok és figyelem ahogy mellém lépked, miközben az ablakot bámulja, közpen pedig a homlokát simogatja. Szerencsére a vörös folt hamar el kezd tűnni, így megnyugodok.
- Utálod a havat is? Talán rossz emléked van ezzel kapcsolatban ? - sütöm le a szemeimet bánatosan.
Valahogy mindig elfeledkezek arról, hogy Mirának milyen pokolian rossz élete volt. A pokoli élet alatt nem tudom, hogy mit kell érteni, mert ezt bővebben soha nem fejtette ki. Annyit tudok eddig, hogy nem voltak barátai és, hogy csúfolták a súlya miatt, ami szemétség mivel nem is kövér. Ez azonban nem a teljes igazság. Tudom, hogy még rengeteg mindent eltitkol a múltjáról. Mondjuk ez rám is igaz, mivel még én sem beszéltem neki Bennyről. Az igazság az, hogy nem is szeretném ha tudna a bátyámról. Ha megtudná a teljes igazságot, hogy miért is kerültem ide, biztos, hogy soha többet nem akarna velem szóba állni.
Hisz ki akarna már egy olyen fiúval barátkozni aki cserben hagyta a saját testvérét? Dr. Pinnock szerint ez miatt nem tudom Őt elengedni. Így próbálom kiegesztelni vagy mi a szösz. Igazság szerint én csak bocsánatot akarnék kérni Tőle, amiért ott hagytam haldokolni az út közepén. Igaza van a szüleimnek. Kötelességem lett volna mentőket hívni, mert akkor talán meg tudták volna menteni. De én gyáván megfutamodtam, - nem határozottan nem futamodtam meg, inkább csak kővé dermedtem és bámultam ahogy vonaglik a fájdalomtól.  Pocsék egy ember vagyok. Nem csoda, hogy a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Talán megérdemlem, hogy bezárattak egy elmegyógyintézetbe. Így bűnhődök meg azért amiért megöltem a bátyámat.
- Nem tudom - válaszolja semleges hanggal. Ez a válasz csak számomra érthetetlen? Hogy nem lehet tudni, hogy szeret e valamit vagy nem. Azt hiszem ezt megint elcsesztem. Lassan ideje lenne megkérdeznem Tőle, hogy mik azok a dolgok amiket szeret, és mik azok amiket nem. Szomorúan sütöm le a szemeimet és elkezdem a zoknimat bámulni. Jobb lenne ha inkább befognám és csak akkor szólalnék meg ha Ő kérdez Tőlem valamit. - Egy dolog azonban biztos... - kezdi, de én inkább már rá sem nézek.
- Mi? - kérdezek rá és egy percre sem veszem le a tekintetemet a zoknimról.
- Az, hogy ténylég vicces a szobában hóval dobálózni! - kiált fel boldogan, de mikorra rá kapnám a tekintetem addig egy adag hideg hógolyó landol a pólóm belsejébe. Vagyis pontosabban Mira egy adag havat nyomott bele a pólómba, ami miatt az egész felsőtestem tiszta víz lett! Ez még nekem sem jutott volna az eszembe. Havat csúsztatni a pólómba? Mira kicsit sem olyan ártatlan mint amit én képzeltem róla. És ennek örülök. Mármint utálom az olyan csajokat akik mindenen hisztiznek. Viszont Mira határozottan nem ilyen. Mindig tud valami meglepetést okozni.
- Te átvertél engem! - kiáltok fel miközben leugrok az ablakpárkányról és elkezdem a pólómat rázni, hogy menjen ki belőle az elolvad hó. Kicsit sem jó érzés. Sőt határozttan rossz. Olyan mintha az egész testem megfagyott volna. - Baszki, lefagyasztottad a mellbimbóimat. - nyöszörgök és az érintett pontjaimat kezdem el maszírozni. Mira szó szerint olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy kifeküdt a saját ágyamon. Nem elég, hogy miatta majdnem megfagyok, de még az ágyamat is eltulajdonítja.
- Jaj, gyere ide - nevet ki jóízűen, majd felül és a kezét nyújtja, hogy menjek közelebb hozzá. Rögtön elindulok és mikor kellő közelségbe érek megállok előtte. Gondolkodás nélkül nyúl a pólóm után, de mikor keze hozzá ér a bőrömhöz megint csak felordítok. A kezei is jéghidegek. - Mi bajod van már megint? - sóhajt fel fájdalmasan.
- Te engem ki akarsz nyírni? - kérdezem felháborodva, majd tisztes távolságba megyek Tőle. - A kezeid is hidegek.
- Tényleg? - kérdezi mosolyogva, majd elkezdi a piros ujjait nézni. Elkezdek bólogatni. - Akkor ez esetben...- nincs időm elugrani mert nekem ugrik, de olyan erővel, hogy ráesek az ágyára, miközben Mira az egész testemet végig tapizza. Torkom szakadtából nevetek, és Ő is velem együtt. Eszembe sincs, lebökni magamról. Örülök neki, hogy ennyire boldog.
Azonban egy adott pillanatban mikor nem figyel kimászok alóla és az ablakhoz rohanok ami még mindig nyitva van. Ismét megmarkolok egy tenyérnyi való havat és Mira nyakához nyomom. Most rajta van a sor, hogy felsikítson a hidegtől. Elgezd ugrálni egyhelyben, majd pár másodperc múlva a kék felsője tiszta víz lesz az olvadt hó miatt. Rajtam a sor, hogy kinevessem.
-  Jé, tényleg olyan érzés mintha lefagytak volna a mellbimbóim. - kacak fel jóízűen. Válaszadás képpen csak kinyújtom rá a nyelvem. Legalább most már egyek vagyunk. Ő is vizes és én is az vagyok. De a legjobb mégis az, hogy egyikőnk sem haragudott meg a másikra. Nem. inkább csak egymáson nevetünk egészen addig míg ki nem csapódik az ajtó és egy nővér meg nem jelenik. Név szerint Martha az intézet legellenszenvesebb munkása. Ő mindenkit utál és ezt ki is mutatja. Asszem most nagy bajban vagyunk.
- Itt meg mi történt? - néz végig a szobán és minél csúnyábban néz. Lopva én is körbenézek. Az egész padló tele van tócsákkal. Én vizes vagyok, úgy ahogy Mira is. Ráadásul neki még a haja is havas, meg a homlokán még mindig ott van az a pici vörös folt amit én okoztam neki mikor először hozzá dobtam a havat.  - Ugye nem az történt amire gondolok? - néz hol rám, hol pedig a mellettem álló lányra, aki még mindig nevet az orra alatt. Csak nehogy megint röhögőgörcsöt kapjon itt nekem.
- Mire gondol? - kérdezem aranyosan. Martha közelebb lép felém, miközben pislogás nélkül kémleli az arcomat. Levegőt venni is elfelejtek. Ez a nő amilyen terrorista képes lesz munkára fogni vagy valami. - Semmi különös dolog nem történt.
- Ki engedte meg, hogy kinyissátok az ablakot? - veszi le rólam a tekintetét, majd rögtön az ablakhoz rohan, hogy tudja becsukni. Gondolom a szeme előtt már azt lássa, hogy vagy én, vagy pedig Mira épp készültünk kiugrani.
- De hát mi ki sem nyitottuk! Sőt, még csak a közelébe sem voltunk. - száll be a beszélgetésbe Mira is.
- Akkor még csak véletlenül sem dobálóztatok a szobában hóval, amit az ablakpárkányról szedtetek? - vonja fel a szemöldékét kérdően. Hatalmasat nyelek és leszegem a tekintetem. Nem nagyon tudok hazudni. Eddig ha hazudni próbáltam mindig ráfáztam. Martha pedig így is tudja, hogy mi történt valójában.
- Nem! - vágom rá és velem egyidőben Mira is.
- Tudjátok ha szépen megkérnétek, hogy ki akartok menni a hóba, akkor talán még lennék olyan elnéző, hogy meg is engedném. Természetesen az én felügyeletem alatt. És akkor nem kellene a szobában hógolyóznotok. Habár most már meggondolnám, hogy ki e vinnéleg benneteket, mivel ha képes voltatok egy maroknyi hóval ekkora felfordulást csinálni, akkor bele sem merek gondolni abba, hogy mit csinálnátok ha szabadba lennétek engedve. - a szavak csak úgy dőlnek belőle, az én szám pedig a padlón landol.
- Szóval akkor kivisz minket? - kérdezem izgatottan.
- Nem! - adja meg a választ. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza.
- Olyan idegesítő, hogy állandóan be vagyunk ide zárva. - mondja Mira én pedig hevesen bólogatok. Ez fog már az agyamra menni. Hetek óra nem szívtam friss levegőt. Ez egészségtelen! Nekünk is szükségünk van a szabadságra.
- Az orvosoknak megvan rá a okuk, hogy bent tartanak benneteket. - mondja egyszerűen. Hangtalanul felmorgok. - Most pedig menjetek és szegyjétek rendbe magatok mert a végén még megfáztok. - mutat a mosdóra és rám néz. Nem ellenkezek rögtön elindulok majd bevágom magam után az ajtót.
Leveszem a vizes felsőmet és mérgesen megszorítom a mosdó szélét. Annyira jó lenne ha kiengednének végre innen! Gyűlölöm a bezártságot! Itt csinálnak belőlem elmebeteget.
- Ha végre velem jönnél szabad lennél! - majdnem felordítok mikor Benny tükörképe néz vissza rám a tükörből. Jaj ne, már megint kezdődik...