2015. március 6., péntek

| Chapter Twenty |

Helló emberkék! A bűvös 20-as rész és szinte még csak a történet felénél sem járunk xD Hát a rész megint eléggé paranormálisra sikeredett, de szerintem ez után a fejezet után megint minden változni fog a két főhösünk között, - értsd még szorosabb lesz a kapcsolatuk ;) remélem elnyeri a tetszéseteket és megdobtok pár komival :D szóval komizásra fel :P




Remegek. Szédülök. A sírás határán állok, de tartom magam. Feszülten állok, nem pislogok és még csak nem is mozgok. Mintha kővé dermedtem volna, úgy állok a mosdó mellett, miközben egy másodpercre sem veszem le a tekintetemet a tükörről, ahol még mindig Bennyt látom. Hogy került már megint oda? És miért beszél hozzám? A halottak nem beszélnek!
Oké, nyugalom! Mit is mondott Dr. Pinnock? Á igen, lélegezzek mélyeket és nézzek máshová. A lélegzés megvan, de képtelen vagyok máshová nézni. Egyszerűen hihetetlen, hogy megint itt van a bátyám.
Mi van akkor ha nem is csak én képzelem? Lehet, hogy tényleg itt van! Lehet, hogy nem is én vagyok a bolond. Miért képzelhetném csak én el, amikor lehet, hogy valójában tényleg megtörténik? Nem kell neki halottnak lennie! A halottak nem térnek vissza, és még csak nem is beszélnek. Sőt látszik rajtuk, hogy halottak. De Bennyn semmi nem látszik. Pontosan ugyan úgy néz ki mint a baleset előtt. Még a ruhája is ugyan az. Nem, ez lehetetlen! Benny halott.
Meghalt, és ha valaki meghal akkor azt soha többé nem látja senki. Nekem sem szabadna Őt most látnom! Megint csak az elmém játszik velem.
Igen, biztosan ez a büntetésem amiért már megint rosszat csináltam. Mindig valami rossz történik ha hazudok. És tessék, most megint rémeket látok. A bátyám meghalt. Nem tér vissza és soha nem is fog. Szóval nem szabadna Őt látom. Pontosan ez miatt kerültem ide. A fejemben történik csak meg ez az egész. És pontosan ez miatt nem mehetek el erről a helyről.
Viszont hogyha valaki látná Bennyt pont úgy ahogy én láttam akkor nem néznének bolondnak. Igen, meg kellene mutatnom valakinek. És ez az idő most jött el. Benny itt van a tükörbön, tuti, hogyha valaki bejönne akkor meglátná Őt. És az a valaki Mira lesz. Mira biztos, hogy pontosan úgy látná a halott bátyámat mint én. Hisz Mira is itt van és okkal van egy elmegyógyintézetben. Miért ne láthatná akkor Ő is Bennyt? Meg kell mutatnom neki, és hogyha már ketten fogjuk Őt látni, akkor nem fognak egy idegbetegnek hinni és talán végre elengednek innen.
A lábaim azonban nem mozdulnak meg, mikor azon lennék, hogy kirohanjak a helységből egyenesen Mirához. Túlságosan leköt Benny jelenléte. Csodálattal nézem és közben azon töprengek, hogy vajon mit mondjak neki. Itt volna az ideje, hogy bocsánatot kérjek tőle mindenért. Lehet, hogy azért jött, hogy végre beiismerjem azt, hogy tényleg én öltem meg. És ha ez megtörténik, akkor lehet, hogy örökre békén hagy.
Akarom én azt, hogy örökre békén hagyjon? Nem hinném. Így legalább esélyem van rá, hogy lássam és beszéljek vele. Nekem pedig ez nagyon jól jön mivel így nincs olyan érzésem, hogy elment és itt hagyott. Szükségem van a bátyámra. És ha csak így tudok vele találkozni akkor legyen.
Mégis az eszem más súg. Nem szabadna itt állnom és néznem Őt! Szólnom kellene valakinek, hogy csináljanak valamit. A végén még megint én leszek az idegbeteg. Pedig az utóbbi időben minden olyan jó volt. Nem láttam Bennyt és ez miatt már reménykedtem benne, hogy elmehetek innen.
Akkor most hogyhogy megint látom? Ez nagyon nagyon nem helyes dolog. Valamit csinálnom kell. Miért nem félek Tőle? Hisz tudom, hogy csak az agyam játszik velem! Egyszerűen képtelen vagyok félni. Hiszen Ő a bátyám. Benny, akinek annyi mindent köszönhetek. Soha nem lenne képes bántani.
- Nem akarsz velem jönni? - szólal meg ismét, mire én megint összerezzenek. Még a hangja is olyan mint régen. Ez hihetetlen!
Össze kell szednem magam! Miért ne lehetne most tényleg itt? Van olyan ember aki szellemeket lát. Mi van akkor ha én is ilyen vagyok? Igen, szellemlátó vagyok. Vagy pedig tényleg megőrültem. Más lehetőség itt nincs.
- Te halott vagy. - válaszolom remegő hangon. Benny arcára fagy a mosoly és pár másodpercig nem szól semmit, csak néz. Félelmetes, ráadásul annyira rossz érzés. Az arcán olyan kifejezés terül szét, mintha csalódott volna bennem.  Lehet, hogy túl durván fogalmaztam. Nem akartam megbántani.
- Ki mondta ezt neked? - kérdezi egy sejtelmes mosoly kíséretében. Ismét lepereg előttem az- az este. Veszekedés. Elmegyek. Utánam szól. Autó. Koppanás. Benny pedig halott. Mintha csak tegnap történt volna. Viszont most mégis itt van, és beszél hozzám. - Liam, Te nem vagy őrült, csak azt akarnak csinálnak belőled. Ne engedd tönkre tenni magad! - erősebben szorítom a mosdó szélét.
Megint a fülembe cseng a szüleim szava, miszerint megöltem a saját bátyámat. Majd Dr. Pinnock aki közli velem, hogy az őrület szélén állok. Benny pedig állítja, hogy nincs semmi bajom.
Benny mindig igazat mond nekem. A szüleimről már nem tudom, hogy mit higyjek, mivel mióta bezárattak ide azóta még csak rám sem néztek mivel nem szeretnek. Dr. Pinnock pedig mindig úgy kezel mintha tényleg idegbeteg lennék, élvezi mikor az agyamba turkálhat. Lassan tényleg kezdem úgy érezni magam mint egy őrült. A sok gyógyszer, nyugtató, beszélgetések. Ha Mira nem lenne már rég elveszítettem volna önmagamat.
- A két szememmel láttam, hogy meghaltál! - válaszolom fogcsikorgatva miközben minden erőmre szükségem van nehogy elsírjam magam az emlék miatt. - Ami pedig még ennél is rosszabb, az az, hogy én miattam haltál meg. - így még soha nem beszéltem róla senkinek. Mégis úgy érzem, hogy tisztáznom kell ezt Bennyvel. Lehet, hogy ezért nem hagy békén. - Nem segítettem rajtad, pedig kellett volna. Sajnálom Benny! - ez az a pillanat, hogy egy könnycsepp csordul ki a szememből. Jobb érzés, hogy ezt most így megmondhattam neki.
- Gyere velem! - kér ismét, úgy mintha az előző mondandómat nem is hallotta volna. Szerintem nem is hallotta. De ha nem hallotta, ez azt jelenti, hogy magamba beszéltem. És ha magamba beszéltem akkor pedig tényleg az őrület szélén állok.
- Hova akarsz vinni? - nézek rá. A ravasz mosolyától rögtön mindent elfelejtek és csak Őt nézem. Hízelgő ahogy beszél.
- Egy olyan helyre ahol örökre együtt lehetünk. - válaszolja. Örökre? Nincs olyan hely ahol valakik örökre együtt lehetnek. Csak a másvilág. Nem akarok meghalni még. Hisz előttem áll az egész élet. Viszont Bennyvel szívesen együtt maradnék, mivel Ő soha nem okozna nekem fájdalmat.
- Meg kell halnom? - csúszik ki a számon és ettől megborzongok. Nem vagyok még erre felkészülve.
- Talán - vonja meg a vállát. - De neked már úgyis mindegy. Te fogsz saját magaddal végezni, hisz őrült vagy! - nevet ki jóízűen.
Az arca elsötétül és csak nevet rajtam, miközben én még jobban elkezdek sírni. Nem vagyok őrült. Nem lehetek az! Nem is fogom megölni magam. Tudnom kellene róla. Vagy legalább érezni. De én semmit nem érzek. Mi van akkor ha már tényleg meg is őrültem? Lehet ez miatt látom Bennyt is. Más különben nem zárattak volna be ide. Ezért akarja azt, hogy menjek vele, mivel tudja, hogy meg fogom ölni saját magam.
Nem! Benny halott. Nem létezik és most sincs itt. Csak az agyam játszik velem. Elment, itthagyott és soha többé nem jön vissza. Ideje lenne bele törődnöm ebbe. És azt hiszem most jött el a pillanat. Ha őrült lennék akkor Mira félne tőlem, de nem fél, úgy ahogy senki sem. Lett egy igaz barátom aki elfogad olyannak amilyen vagyok. Ha idegbeteg lennék mindenki messziről kikerülne. Benny csak rosszat akar nekem. Én pedig eddig reménykedtem benne, hogy tényleg vissza jön. De nem jön. Meghalt. Vége van. Túl kell lépnem rajta.
- Nem vagyok őrült! - ordítom el magam idegbeteg módjára, majd ezzel egy időben ökölbe szorítom a kezemet és egyenesen a tükör közepébe ütök. A fájdalom rögtön ellepi a kezemet, miközben a tükör millió darabkára törik, a csempét pedig vörös vér lepi el. A vér a kezemből származik, ugyanis ahogyan a tükör széttört, úgy a szilánk darabkák a bőrömbe fúródtak. Zokogva rogytam le térdre és úgy szorítottam magamhoz a kezem. Igazából nem is azért sírtam mert fáj, hanem azért mert még mindig hallottam Bennyt és azt ahogy nevetve azt szajkózza, hogy őrült vagyok.
Lehet tényleg igaza van. Hisz most is mit csináltam. Ha ezt meglássák, akkor nekem végem van. Dr. Pinnock megmondta, hogy ha még egyszer nem fogok tudni uralkodni magamon, akkor bezárat egy külön szobába, ahova a reménytelen betegek kerülnek. És ez most tuti, hogy most meg fog történni. Tiszta vér a fürdőszoba, én pedig szilánkdarabkák között ülök. Megőrültem, hivatalosan is.
Az ajtó nyitódik, de én nem emelem fel a fejem. Csak szorítom magamhoz a kezem és bőgök, miközben reménytelenül csóválom a fejem.
- Liam...- a hang Mirától származik. Gondolom mindjárt megfordul és rohan segítségért. - Mi történt itt? - érzem ahogy közelebb jön felém, majd lágy kezet érzek meg a kezemen. Ez az a pillanat mikor rá nézek. Meghökken ahogy meglátja az arcom. - Mit csináltál? - kérdezi és le sem veszi a tekintetét a kezemről. Én is ránézek a sebekre. Szerencsére nem annyira súlyosak, vagyis a szilánkok nem vágták el annyira bőrömet. Nem érdekel. - Szólalj meg, kérlek! - gyengéden az állam alá nyúl és így próbál kényszeríteni, hogy rá nézzek. Nem ellenkezek.
- Meg fogok őrülni. - suttogom alig hallhatóan, de tudom, hogy minden szavamat hallja. Ismét felzokogok, de nem mozdul mellőlem. Még csak pislogni sem mer. Egyszerűen csak nézi az arcomat.
- Hívok segítséget! - mondja végül és fel akar állni, de én elkapom a kezét és vissza húzom.
- Könyörögve kérlek ne szólj senkinek. - pislogok rá könyörgően. Nagy nehezen, de bólint egy aprót, pedig tudom, hogy nem tetszik neki. - Rajtam már senki nem tud segíteni. Mindenkinek igaza van.
- Miben van igazuk? - kérdezi zavarodottan. Csodálkozok rajta, hogy nem fél tőlem. Pedig megérdemelném.
- Idegbeteg vagyok! - ejtem ki a fájó szavakat és magamhoz húzom a térdeimet, hogy tudjam megölelni őket. Nem érdekel, hogy az egész ruhám tiszta vér lesz a kezem miatt. Nem bírok többé Mirára nézni. Undorodok saját magamtól.
- Dehogy vagy az. - vágja rá rögtön Mira. Gúnyosan felhorkantok. Ő semmit nem tud rólam, mivel nem mondtam el neki. - Te minden vagy, csak nem idegbeteg! Annyira vagy őrült mint én. - nem kell rá néznem, de így is tudom, hogy mosolyog. Nem tartom viccesnek ugyanis lehet, hogy ő is őrült csak jól titkolja.
- Honnan tudjam, hogy Te nem vagy az? Ha már itt tartunk Mira, akkor mond már el nekem, hogy Te miért vagy egy elmegyógyintézetbe? - fordulok felé és nézek a szeme közé. Meghökken és gyorsabban kezdi el szedni a levegőt. Előre tudom, hogy nem fog rá mondani semmit. Miért is válaszolna rá? Hisz ezt mindenki szégyelli. - Oké, ha Te nem mondod el, akkor majd én elmondom, hogy miért vagyok itt - gőzöm sincs, hogy mi ütött belém. De ha már egyszer úgyis mindenki őrültnek tart akkor itt az ideje, hogy Mira is megtudja. - Pár hónapja a bátyámat elgázolta egy autó. Én pedig az egészet végig néztem, de nem hívtam segítséget. Végig néztem ahogy Benny haldoklik, majd sokkos állapotba kerültem. Egy kórházba ébredtem fel, a szüleim gyilkosnak hisznek, mivel állításuk szerint én öltem meg Bennyt mivel nem hívtam segítséget. Aztán hirtelen megjelent előttem a halott bátyám. Beszélt hozzám és azt akarta, hogy menjek vele. Senki nem látta Őt rajtam kívül. Így az orvosok közölték a szüleimmel, hogy idegbeteg vagyok ezért bezárattak ide. - mesélem el életem történetét egy szuszra. Mira figyelmesen hallgat, de nem szól semmit. Tuti, hogy máris megundorodott Tőlem, amit nem is csodálok. - Megértem ha többé nem akarsz a barátom lenni, de nekem már úgyis mindegy.
- Nem érdekel a múltad - csóválja meg a fejét. - Tudom, hogy nem vagy őrült és ha rajtam múlik, nem is leszel az.
- Mira, ha ezt most valaki meglátja nekem végem van - mutatok végig a fürdőszobán, mire Ő feláll és a mosdóhoz lépked miközben bevizez egy száraz törölközőt, majd ismét vissza jön hozzám és beköti a kezem. Hálásan nézek rá.
- Senki nem fogja megtudni, ugyanis magamra vállalom a balhét. - vonja meg a vállát.
- Nem kell ezt tenned!
- De igen kell, mert a barátom vagy! - vágja rá gondolkodás nélkül, majd felhúz a csempéről. Szemben állok vele, de mielőtt kiemennék a helységből, szorosan magamhoz húzom.
- Köszönöm. - mondom hálásan és egy puszit nyomok az arcára. Mira elmosolyodik, és kinyom a helységből.
Fogalmam sincs, hogy mit akar maga csinálni a fürdőszobába. De az biztos, hogy nagyon csendben van és negyed óráig nem is látom. Mikor megunom a várakozást, úgy döntök, hogy vissza megyek és megnézem, hogy mit alkotott maga a fürdőszobába. Belépve meg is látom Őt miközben a csempén ül és a csuklóját nézi amin apró vágásnyomok éktelenkednek. Mitől van annyi vágás nyom a csuklóján? Ó te jó ég...Mira vágta az ereit?




9 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Annyira, de annyira nincs szó rá, hogy az hihetetlen! És igen, kicsit idegbeteges :D Viszont most ha végig pörgettem magamba az eddigieket, akkor már a gyógyulás útján vannak. Na jó, nem kell psziho duma, a lényeg fantasztikus volt és várom a köveit!! ♥
    Puszi, Encii!

    VálaszTörlés
  3. Ki na ki a legjobb író? Do_Payne! Hangosabban! Do_Payne :D Egyszerűen imádom a blogodat is meg téged is <3

    VálaszTörlés
  4. IGEEEN!!! Talált süllyedt! Nagyn szupííí lett a rész, és csak azért szórakoztam, mert 1, rettenetesen unatkoztam, 2 elfelejtettem a jelszavam, 3 nemtudom, csak a kettő hülyén nézett ki. Tényleg tök jó leett a rész.

    Chüsi Tamiii

    VálaszTörlés
  5. Hát ez valami....fantasztikus lett :) kissé megdöbbentem a hirtelen kirohanástól amit Liam csinálni, de örülök hogy küzd a démonaival :)
    Várom a folytatást, siess vele ;) *-*
    xx Réka

    VálaszTörlés