2014. március 16., vasárnap

16.- Emlékek...

Szóóóval itt is vagyok a kövi résszel :D Mielőtt valaki tök dilisnek titulálna a rész elolvasása után, csak úgy szólok h a kövi részben megtudjátok, hogy ez a rész miért lett ilyen fura. Mert fura lett és szerintem sokat elmeháborodottnak fogtok gondolni, de én már a történet elején mondtam, hogy ez egy más milyen történet. És a többi rész is ilyen fura lesz :P de azért komizniiiiii

/Liam Payne/
Érdekes! Nagyon érdekes! Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt velem, de ha meghaltam és már a mennyországban vagyok, akkor imádom ezt a helyet. Semmi fájdalom és félelem. Csak én vagyok körülöttem pedig egy hatalmas nagy fényesség ami nyugalmat ad.
Imádom ezt az állapotot. És tudjátok miért? Mert a nagy vakító fényen kívül másra nem tudok gondolni. Semmi olyanra ami fájdalmat tudna okozni.
De vajon mégis miért vagyok én ezen a helyen? És miért hallok tompa hangokat? Tényleg meghaltam? És én most tényleg a mennyországban vagyok?
Nem tudom. De miért vagyok itt magam? Ez azért kezd egy kicsit félelmetes lenni.
Ajaj és kezdek érezni. Igen, érzek valamit a testemen. Egy éles fájdalmat.
Egy fájdalmat ami miatt a vakító fény kezd szerte foszlani az én elmémet pedig ellepik valami ködös foltok.
Foltok amiket nem látok, de minél jobban koncentrálok rájuk annál jobban tisztulnak ki és képpé növik ki magukat. Képfoszlányok amiket nem látok tisztán, de látom, hogy emberek vannak rajtuk.
Számomra ismeretlen emberek. Lehet csak azért ismeretlenek mert túl mosott még az összhatás.
Én tudni akarom, hogy kik szerepelnek azokon a képeken! Na várjunk csak, mik ezek a tompa hangok?
Hangok amik a nevemet szajkózzák. Igen, azt suttogják , hogy Liam.
Liam! Az én vagyok!
Válaszolni akarok, hogy hallom amit mondanak, de egyszerűen nem hagyja el hang a torkomat. Ez félelmetes! Azt akarom, hogy tudják, hogy hallom őket és, hogy élek.
Mert élek! Csak azt nem tudom, hogy most miért vagyok itt ezen a helyen. A helyen ahol az előbb még minden fényes volt, míg mostanra teljes sötétség vesz körül.
Újra a képfoszlányokra koncentrálok amik már mozognak is. Egy srác akinek a kezében pisztoly van és rám szegezni. Na várjunk csak...az a srác nekem szörnyen ismerős.
Hát persze, hogy ismerős hiszen én vagyok az. De ha én vagyok az akkor miért szegezek önmagamra pisztolyt? Vagy lehet, hogy engem most senki nem lát? Akkor én most egy szellem vagyok? De miért látom saját magamat? És mik ezek a képek?
Én most álmodok, vagy tényleg meghaltam? Valaki könyörgöm mondja már el, hogy mi folyik itt mert megőrülök. Nekem a testemben kéne lennem, nem pedig kívülről kellene néznem a jeleneteket.
De hiába kiabálok semmi nem történik. Mindeközben a képen lévő énem megszólal...

- Utolsó kívánság? - kérdezi a képen szereplő Liam egy gúnyos mosollyal az arcán miközben ujját a ravaszra teszi. És én akkor veszem észre, hogy a földön egy férfi fetreng könnyektől áztatott arccal. Várjunk csak...erre én emlékszem. De akkor miért kell végig nézem még egyszer?
- Nekem gyerekeim vannak akiknek rajtam kívül nincs senki másuk. Ha engem most megöl akkor magukra maradnak és éhen halnak...- pillant fel a férfi az emlék Liamra akinek ugyan olyan rezzenéstelen az arca mint egészen idáig volt.
Az a féfi sírt a szemem láttára és én nem sajnáltam meg. Én nem akarom végig nézni ahogy gyilkolok. Eléggé szívszorító látvány így végig nézni. Komolyan voltam olyan kőszívű, hogy nem sajnáltam meg? Igen, voltam.
- Erre akkor kellett volna gondolnia mikor kölcsön kért tőlünk. - válaszolja az emlék Liam az ujja pedig már majdnem meggörbül ami azt jelenti, hogy másodpercek válasszák el attól, hogy meghúzza a ravaszt.
- Ha engem megöl, akkor a gyerekeimet is megöli. Annyira szívtelen pedig maga sem lehet, hogy kiont két kisgyerek életét – mondja a földön fetrengő férfi verejtékező homlokkal. Azonban az emlék Liamet nem hatja meg. Mosollyal az arcán húzza meg a ravaszt és a golyó rögtön szíven találja a férfit aki összeesik. De miközben haldoklik még utoljára szólásra nyissa a száját – Szenvedni fogsz a tetteid miatt. - és végleg lehunja a szemeit.

Az emlék rögtön eltűnik én pedig éles fájdalmat érzek a vállamba. Olyan mintha valaki engem is eltalált volna. Mérhetelen fájdalmat érzek. Egy fájdalmat ami elől nem tudok menekülni.
Ismét ordítani akarok, de nem tudok ugyanis megint egy képfoszlány tör felszínre. De most egy  számomra ismeretlen helyen találom magamat.

Egy ház ami inkább néz ki egy kísértet tanányak mint egy családi háznak. Por és kosz borít mindent amitől csak még félelmetesebb lesz az egész összhatás. Soha nem jártam még itt. Az emeletről hangok szűrődnek le, méghozzá gyerek hangok. Nem tudom miért, de elindulok ugyanis kíváncsi vagyok. Pedig ez nem is az én emlékem, de most úgy látszik mindenki emlékjébe csak úgy bele tudok menni és végig tudom nézni.
- Éhes vagyok – nyöszörgi egy szőke hajú kislány miközben a térdeit ölelgeti. Valahonnan annyira ismerős a szeme. De honnan? - Apa mikor jön haza? - kérdezi a fekete hajú kislánytól aki egy picivel idősebb tőle. Ó, ne. Ez a két kislány az a gyerek akiknek az apjukat az előző emlékembe öltem meg.
Szóval a férfi akkor igazat mondott. Igazat mondott mikor azt mondta, hogy a gyereki éhen fognak halni ha most Őt megölöm.
- Soha – válaszolja a fekete hajú kislány. Így első ránézésre Ő alig lehet öt éves, míg a másik szerintem jó ha a hármat betöltötte. Szívszorító látványt nyújtanak ahogy a földön ülnek korgó gyomorral. De ha ennyire éhesek miért nem szólnak valakinek? - Magunkra maradtunk húgi. Apa soha nem fog haza jönni, rajtunk pedig senki nem akar segíteni ugyanis az emberek szemébe csak két koldus vagyunk. - oda akarok hozzájuk menni és meg akarom nekik mondani, hogy tartsanak ki mert én segíteni fogok rajtuk.
De nem tudok a közelükbe menni ugyanis ezt követően ismét a ház alagsorában találom magam. Nem látom a kislányokat. Helyette egy kopaszodó férfi nyissa ki a bejárati ajtót és szólongat valakit. Meg akarom mondani neki, hogy két kislány az emeleten vannak és éheznek. De még mindig nem tudok beszélni. Bassza meg az a két lány haldoklik! Valakinek segítenie kell rajtuk. Nem halhatnak meg. Nem miattam! Istenem miért nem hittem az apjuknak? Ha elhittem volna akkor nem öltem volna meg és akkor ez a két kisgyerek most nem szenvedne.
A kopaszodó férfi szeme megakad a lépcsőn.  Végre! És elindul majd lassan szedi a lépcsőfokokat. Mintha félne valamitől. Én is követem ugyanis látni akarom azt mikor a két kislány arca felvirul, hogy valaki segít rajtuk.
A férfi benyit az első szobába ahol az előbb láttam a két kislányt. Szorosan a nyomába vagyok és várom, hogy halljam meg a hangjukat. De semmit nem hallok. Csak azt látom ahogy a férfi a fejét csóválja.
Még közelebb lépkedek az ajtóhoz és akkor látom meg a két kislányt a földön feküdve összeölelkezve. Csak alszanak! Igen azért fekszenek a földön összeölelkezve mert mélyen alszanak. Nem pedig azért mert meghaltak. Nem halhattak meg. Miattam nem! Én nem engednék meghalni egy kisgyereket!
A férfi melléjük lépked majd gyengéden megrázza őket. A fekete hajú kislány szája lila a hidegtől és mind kettőjük teste hófehér. Gyerünk mozzgassa már őket erősebben! Keltse életre őket!
Azonban ismét ráz rajtuk egyet és az én testembe megint érzek valami fájdalmat. De ez a fájdalom már sokkal erősebb mint az előző volt. Ordítok és azt akarom, hogy legyen vége ennek.
Nem bírom. Túl erős a fájdalom és olyan mintha soha nem akarna abba hagyni. Miért érzem ezt?
És miért fáj még a lelkiismeretem is?
Na vajon miért? Mert megöltem két kislányt. Én miattam haltak meg. Csakis az én kőszívem miatt.
Az apjuk könyörgött, hogy ne öljem meg mert a lányainak szüksége van rája, de én nem hallgattam meg. Sokkal jobban érdekelt a szaros kis életem.
Ezt soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Miért kellett ezt most nekem végig néznem? MIÉRT? Azért, hogy még jobban szenvedjek?

El akarok erről a helyről tűnni! Most azonnal. Nem akarok még több emléket végig nézni. De hiába. Nem tudok menekülni. És ismét egy újabb emlék tör felszínre.
Ismét önmagammal találom szembe magam. Miközben előttem és vörös hajú lány áll akinek arcáról patakokban folynak le a könnyek.
Ezt a jelenetet már láttam valahol, úgy ahogy ezt a lányt is.
Ő Natalie!
Az exbarátnőm aki elárult a liverpooli maffiának és aki miatt megölték a nagybátyámat. De most megint minek kell ezt megnéznem?
- Liam könyörögve kérlek hallgass meg – Natalie mélyen az emlék Liam szemébe néz aki viszont nem viszonozza a nézést. Helyette az ezüst késének a pengéjével játszik. Élvezi ahogy az ujját húzogatja rajta. - Esküszöm mindent meg tudok magy...
- Elárultál pedig tudtad, hogy szeretlek – kezdi az emlék Liam és végre a lányra emeli a tekintetét. Tényleg szerettem őt. Imádtam a szeplőit az arcán és éjjelente mikor nem tudtam aludni mindig a szeplőit számolgattam. Soha nem hittem volna, hogy egy perc alatt képes vagyok valakit annyira megutálni, hogy akár még meg is tudnám ölni. Hát Nataliet abban a pillanatban képes lettem volna megölni. - Miattad ölték meg a nagybátyámat. Te pedig csak röhögtél a markodban. Utállak Téged! - emlék Liam a kést a farmerja zsebébe dugja és gyilkos pillantást küld a lányra.
- Beszél...- nem engedi befejezni Natalie mondatát. Helyette felmeli a kezét és a következő pillanatban egy hatalmas pofont kever le a lánynak. De akkorát, hogy az a földre esik és az arcán ott virít egy hatalmas piros tenyér nyom.
A lány felzokog az emlék Liam pedig diadalittas vigyorral az arcán hagyja ott a földön.
Én pedig ismét kínokat élek át. Megütöttem egy lányt csak azért mert átverve és megalázva éreztem magam. Esélyt sem adtam Natalienek, hogy magyarázza meg.
Hogy voltam képes megütni Őt? Én nem vagyok ilyen. A szüleim soha nem arra neveltek, hogy verekedjek. Ráadásul nem arra, hogy lányt üssek meg. Utolsó féreg az aki megüt egy nőt!
És én megütöttem! Egy féreg vagyok.
Az egész testemben eluralkodik a fájdalom. A fájdalom ami majd szét tép. Ha tehetném odítanék, de nem tudok. El kell viselnem a kínlódást.

Megérdemlem a halált. Már rég meg kellett volna halnom ugyanis nem érdemlem meg az életet. Ezek után meg pláne nem. Annyi embernek okoztam fájdalmat az évek során. Ráadásul úgy, hogy bele sem gondoltam abba, hogy mit csinálok.
És tudjátok mit? Örülök neki, hogy most így ezeket végig tudtam nézni. Igen örülök neki mert így legalább tudom, hogy mekkora egy állat vagyok. Gyűlölöm magamat. Ha tehetném vissza fordítanám a múltat és soha nem jönnék el Wolverhamptonból.

Ismét hallom a nevemet és az emlékfoszlányok rövidesen eltűnnek. Helyette jön egy sötét múlt én pedig kezdem újra érezni a testem.
A vállam még mindig fáj és megjelenik előttem Ricardo Graham ahogy a klubban beszélgetünk és megkér, hogy vigyázzak a lányára. Aztán Zayn és Louis akik a fekete kendősökkel bajlódnak. Majd London utcái ahogy a motrommal szelek végig rajta. Majd egy ház ahol találkozok a kissé bolond Lucianne Grahammal. Akit meg akarok menteni, de a házból nem jutunk ki, ugyanis nekünk támadnak a fekete kendősök. Megígérem neki, hogy nem esik bántódása, de mikor ez a mondat elhagyja a számat az egyik kendős tag meglő...és nem emékszem másra.
Mi történt Luciannel? És engem mivel lőttek meg,  tuti, hogy nem rendes golyó volt mert akkor meg kellett volna halnom.
De én határozottan élek ugyanis érzem a testemet. Ráadásul emlékszem is a történtekre. Akkor mégis mi a franc történt velem?
Megőrültem? Szerintem igen.
Nem akarok felébredni. Nem akarok érezni. Örökre aludni akarok. Ha most kinyitom a szemem akkor megint minden kezdődik elölről. De muszáj kinyitnom a szemem ugyanis meg kell tudnom, hogy hol van Lucianne. Megígértem neki, hogy segítek rajta és ezt be is tartom. Neki semmi köze az apjához.
Lassan nyitom ki a szemeimet és ismét a vakító fénységen kívül nem látok semmit. Azonban hamar vége szakad mert egy sötét árnyék takarja el. Egy árnyék ami a nevemet mondja.
- Liam?

20 megjegyzés:

  1. Én nem nézlek dilisnek!!! :) :P
    Az igaz, hogy érdekes..de én mindent megértettem!! :)
    Aki olvassa az elejétől..annak érteni kellene :D
    Nagyon kiváncsi vagyok, hogy ki szólította meg Liamet!! <3
    Csók xoxo
    Nessa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök neki ha megértetted :D egy kissé féltem h nem fogjátok :P

      Törlés
  2. Én sírtam. Nagyon jó lett és egyáltalán nem néznek dilisnek <3 Várom s kövit :-)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett, hát nem találom a szavakat úgyhogy csak annyit mondok hogy egyáltalán nem tartalak dilisnek és nagyon várom a kövit.. :D xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök neki ha nem tartasz annak xD már féltem :P

      Törlés
  4. Uristen, bekonnyeztem!
    Miert neznenek teged dilisnek? Max istenitenek, mert ilyen jol irsz! Imadom az irasaidat ugy, ahogy ezt is! :')
    Nagyon jo lett es varom a folytataaast! :)
    Puszi! xXx
    Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. omg :D hát ez most nagyon jól esett :))))) köszönöm

      Törlés
  5. Nem nézlek dilisnek :D Miből gondoltad :D Am szuper lett.Igaz hogy egy kicsit fura de szuper <333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. talán azért gondoltam mert tényleg fura lett és sokan ha valaki ilyet ír azt már nem normálisnak tekintik.....

      Törlés
  6. Ez ...ez...mennyei :ooo Nem nézlek dilisnek Do-m!:D Szerintem tök szuper lett ^w^hamar hozd a következőt! Ez is mint mindig isteni lett :)

    Ölel: Betti ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jujjjjjjjjjjjjjjj köszönööööm rettentő jól esik :D

      Törlés
  7. szerintem nem lett elmebeteges rész, vagy mit is írtál az elején.. :D
    nekem nagyon tetszett, és bár kicsit furi volt, de akkor is tökéletes volt, mert Liam végre rájött milyen is.
    várom a holnapi részt! :D
    még mennyi van vissza? 4?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igennnn 4 rész van még hátra :/ szóval akkor te szerinted sem vagyok elmebeteg :D

      Törlés
  8. Nagyon jó lett és nem nézlek dilisnek! Kicsit érdekes, de nagyon eredeti! Huu de várom a holnapit!

    VálaszTörlés
  9. Úristen. Ez a rész zseniális volt *-* Ez a kedvenc részem *-* Az emlék Liam szemét volt, míg a láthatatlan Liam, vagy hogy mondtam aranyos :)
    Szomorú is volt, főleg a két kislány miatt.
    Várom a köviit :))

    VálaszTörlés