17.- Találkozás.

Hiiiiiii!!!! Nem szoktam csúnyán beszélni (hah ezt most nem mondtam komolyan) de ma elértétek nálam hogy csúnyán beszéljek :D 15 komit kaptam az előző részhez!!!! 15!!! Mikor megláttam így totál hangosan a tök csendes házban felkiáltottam, hogy MI A FASZ?(szeretnék bocsánatot kérni a fiatalabb korú olvasóimtól ugyanis nem szabad csúnyán beszélni xD) Emberek Ti aztán hihetetlenek vagytok de komolyan :P A feltételem még mindig érvényes...aktivizáljátok magatokat és holnap ismét friss rész :))))

- Kész vagy már? - kérdezi idegesen Liam miközben az ajtófélfának van dőlve és onnan nézi ahogy a szobában futkározok mint egy őrült. Lábaival toporog és így akarja felhívni  a figyelmemet arra, hogy máris késésben vagyunk. Ha megtudná, hogy csak az időt próbálom húzni.
Mert azt csinálom. Olyan dolgokat is bepakoltam a bőröndömbe aminek semmi haszna nem lesz. Habár kitudja, hogy Wolverhamton milyen város is valójába. Mivel, hogy oda megyünk meglátogatni Liam családját.
Három nap, de én már most azt várom, hogy jöjjünk haza. Igen, miért van még csak Péntek? Én Vasárnap estét akarok most rögtön mikor újra itthon lehet...vagyis helyesbítek, Liam lakásában lehetek.
Ha tehetném kitalálnék valamit csak azért, hogy ne kelljen elmennem, de nem tehetem ugyanis Liam rögtön rájönne, hogy csak kamuzok mivel nagyon jól tudja, hogy semmi kedvem találkozni a családjával.
Mégis miért akarnék én találkozni Velük? Hisz semmi közöm a fiukhoz a valóságban, talán csak annyi, hogy mióta itt lakok barátok lettünk. De ez még nem ok arra, hogy nekem is vele kell mennem.
Na igen, csak az a bökkenő, hogy szülők úgy mint a világ azt hiszik, hogy mi egy párt alkotunk. És ezáltal meg szeretnék ismerni az egyetlen fiuk szerelmét aki történetesen én vagyok.
Hát nem klassz? Három csodás nap a Payne famíliában ahol el kell játszanom, hogy mennyire szeretem Liamet. Jól hangzik ugye? Számomra nem annyira. Ugyanis ők nem rajongók akiknek szemrebbenés nélkül tudok hazudni.
Érzem, hogy katasztrófa lesz ez a hétvége.
- Nem, nem vagyok kész - szólok vissza és becsukom a bőröndömet bunkón. - És soha nem is leszek kész!-teszem még hozzá, mire Liam megforgassa a szemeit. Amióta beszélt az anyjával telefonon és megmondta, hogy el kell menni a látogatóba azóta nem tud velem normálisan beszélni ugyanis mindig  kinyilvánítom a nemtetszésemet erről az egészről. - Sőt akár ha akarsz magad is nyugodtan elmehetsz ,a szüleidnek pedig majd megmondod, hogy romlott csigát ettem és nem tanácsos a közelembe jönni.
- Ezt már megbeszéltük - mondja majd hátat fordít miközben lehajol, hogy tudja felvenni Lokit. Szegény kutyus, lehet Ő sem akar jönni, de neki sincs más választása így jönnie kell. Kegyetlen az élet. - Jössz és kész. - mérgesen felmorgok majd a bőröndömmel együtt elhagyom a szobámat, de mikor elmegyek Liam mellett, direkt neki megyek a vállának.
- Annyira u...
- Tudom utálsz, de mind kettőnknek könnyebb lenne ha megértenéd ezt az egészet - legalább tudja, hogy jelen esetben mit gondolok róla. Igen most utálom mivel magával rángat ebbe a hülyeségbe.
Ahogy beszél úgy zárja be a lakása ajtaját miközben egyik kezében Loki mocorog ugyanis minden áron le akar menni. Mivel az én kezemben csak a bőröndöm van így gondolkodás nélkül átveszem tőle, és mikor gondosan bezárja az ajtót elindulunk az autója felé. A bőröndöket betesszük a csomagtartóba majd én beülök az anyósülésbe és az ölembe veszem Lokit, míg Liam a volán mögé ül. Tüntetőleg állandóan elfordítom a fejem. Nincs kedvem beszélgetni vele. - Három nap, valahogy csak kibírod. Hidd el a szüleim tök normálisak, imádni fognak Téged. - fordul felém, de mivel nem szólalok meg megcsóválja a fejét és elindulunk. - Három órán keresztül élvezetes lesz kukán ülni egymás mellett. - három óra Londtontól Wolverhamton? Te jó ég, ezt nem mondta.
- Három óra? - kérdezek vissza Ő pedig bólint egyet. - Bele haltál volna ha mondjuk hívsz egy magánrepülőgépet ami tíz perc alatt oda repít?
- Az úgy nem lett volna akkora poén - von vállat vigyorogva. - Akkor nem tudtam volna röhögni a kínszenvedéseden. - felmorgok és össze kulcsolom a kezeimet. Szóval Liam élvezi mikor én totál ki vagyok borulva. Neki ez vicces mikor engem majd szét vet az ideg!
- De nagyon jó kedve van valakinek - nevetek fel gúnyosan, de rögtön abba is hagyom. - Megnézném a Te képedet egy ilyen szituban. Persze jó rajtam röhögni, hisz ez az egész mind miattad van. Te nem bírtad a farkadat a nadrágodban tartani akkor éjjel...
- Akarod mondani Payne kondámat - szakít félbe kuncogva.
- Tőlem még anakondád is lehet - sziszegem a fogaim között és a szegény ölemben ülő Lokit erősebben simogatom a kelleténél is mivel pár másodperc múlva inkább leugrik a lábaimhoz és elalszik. - Akkor is a Te hibád az, hogy most veled kell mennem a szüleidhez mint barátnőd. Felfogod, hogy mit csináltál? Én nem is vagyok a barátnőd! - nyavajgok tovább és már ott tartok, hogy a hajamat tépem.
Komolyan már a rosszullét kerülget ettől az egésztől. És tudjátok mit? Sokkal jobb érzés most, hogy Liam képébe mondhattam azt, hogy ez az egész őrület az Ő hibája. Akár ki akár mit mond nekem van igazam. Lehet akkor éjjel be voltam tépve, de nincs az a szer ami engem annyira kiütne, hogy én mondjam azt, hogy feküdjünk le. Szóval a fő bűnbak Liam és az Ő kondája mivel neki az ötlete lehetett az, hogy szexeljünk. Sőt szerintem Ő volt az aki először megcsókolt.
- Jaj könyörgöm muszáj neked ilyen hisztis tyúknak lenned állandóan? - jajdul fel és ahogy az utat nézi úgy vágja a fejét az ülésének is. - Esküszöm ha nem fejezed be a hisztizést, betömöm a szádat egy büdös zoknival. - szenteli ismét figyelmét az útra én pedig meghökkenek.
 Ugye most ezt nem mondta komolyan? Mármint nem az, hogy betojtam tőle mert megfenyegetett hanem azon lepődtem meg, hogy elege van abból, hogy így hisztizek. Talán fáj neki, hogy nem akarok a szüleivel találkozni? Lehet, hisz nekem se esne jól ha ennyit jajgatna az apám miatt. Mondjuk Ő már találkozott az apámmal aki enyhén szólva megfenyegette, hogy lefejezi, pedig ha tudná, hogy a való életében nem is jár a kicsi lányával.
Így bele gondolva lehet, hogy pont ettől félek én is. Félek attól, hogy a szülei velem is úgy fognak beszélni mint Liammel az apám. Na várjunk csak, mit érdekel engem, hogy mit gondolnak a szülei rólam? Hisz én a való életben nem járok Liammel, akkor meg mit izgat, hogy mit gondolnak rólam? Most fogok találkozni velük először és utoljára, ugyanis több ilyen találkozás nem lesz, mert ennek az egész kamu kapcsolatnak lassan vége lesz.
- Miért pont büdös zoknival? - nem állom meg, hogy ne nevessek fel. Igen ez olyan tipikus Liam beszólás volt. Ha még fenyeget is azt is gyerek ésszel teszi, közben pedig azt hiszi, hogy mindenki betojt a megjegyzésétől.
- Mert az jutott eszembe és nem ér reklamálni ugyanis ha nem tudnád, pont most fenyegettelek meg. - próbálja komolyan mondani, de azért a szája sarkában ott virít az a bizonyos Liam féle mosoly amit annyira bírok rajta.
De komolyan, akár hányszor meglátom azt a mosolyt az arcán, hirtelen nekem is mosolyoghatni támad kedvem. Nem tudom, hogy miért érzem ezt, de amióta össze költöztünk nagyon közel kerültünk egymáshoz. Én totál úgy érzem mintha ezer éve barátok lennénk, pedig ez nem igaz. Mellesleg már úgy ismerem mint a tenyeremet. Komolyan lassan jobban fogok hozzá kötődni mint Louishoz. Oké ez furán hangzott, még mielőtt valaki félre értené, Liam számomra csak olyan mint egy barát akivel el tudok szórakozni. Viszont kialakult közöttünk olyan kapocs ami Lou-nál nem volt meg.
Megbízás ide, megbízás oda, nem telik el úgy nap, hogy nem gondolnék a Tomlinson srácra. Ha most azt mondaná, hogy kezdjük újra rögtön igent mondanék neki és nem érdekelne, hogy titkolóznunk kell. Jó tudom ez lehetetlen mivel boldog Eleanorra és ebbe már rég bele kellett volna törődnöm.
- Már nem azért, de azt simán ki tudnám köpni és nem használna, szóval találj ki...
- Mond csak bele halnál ha egy másodpercre be tudnád fogni a lepcses szád? - mintha sírna olyan hangon kérdezi miközben fejét bele veri a kormányba, de utána tovább folytassa az út nézését. Tudom, hogy az őrületbe kergetem, de ő mondta azt, hogy ne üljek mellette kukán. Eldönthetné, hogy mit is akar akkor valójában.
- Te mondtad mikor elindultunk, hogy ne üljek kukán. - válaszolom közben pedig a combomon dobolok jókedvűen. Imádom ha húzhatom az agyát és ő is bírja csak nem mondja.
- Mekkora egy marha voltam - mondja és erre a kijelentésére mind kettőnkből hangos nevetés tör fel. Még a rádiót is túlharsogja a nevetésünk aminek örülök mert így legalább elfelejtem azt, hogy lassan találkoznom kell a szüleivel.
Az út hátralevő része ilyen hangnemben telik. A rádióból ismerős dallamok csendülnek fel, én pedig direkt elkezdek énekelni. Sok dalnak a szövegét nem tudom, ráadásul a hangom is pocsék, és ez miatt Liam még akkor sem bírja abba hagyni a röhögést mikor elhagyjuk a Wolverhampton üdvözlő tábláját. Én abba hagyom az éneklést majd kíváncsian pislogok ki az ablakon.
- Jelentkezned kellett volna az X-Factorba - nevet még mindig a koncertemen amit csak neki szántam, de én már nem figyelek rá. Helyette csak nézem a házakat meg az embereket és a szokatlan környezetet. - Ilyen hanggal tuti, hogy Te nyertél volna. - örülök neki, hogy ennyire tetszett neki a műsorom, de jelen pillanatban nem tud érdekelni a gúnyolódása. Bevágok egy fura grimaszt így végre csendbe marad...olyan tíz percig mert akkor végleg megállítsa az autót egy téglaház előtt. - Megérkeztünk! - mondja és már ki is száll az autóból.
Egy mély sóhaj hagyja el a számat ahogy kinyitom az ajtót, de a szemeimet le sem veszem a tipikus brit házról. Mondjuk én nem ilyen helynek képzeltem el ezt az egészet. Mármint tök normális átlag ház volt. Én meg azt hittem, hogy valami luxus házban élnek a szülei, mivel a fiuk világsztár. Tévedtem, de hatalmasat ugyanis nem szenvednek feltűnési viszketettségben.
Liam mellé állok aki küld felém egy biztató mosolyt és megfogja a kezem. Először meglepődök és el is húzom a kezem, de aztán eszembe jut, hogy miért is vagyok én is itt. Úgyhogy engedem, hogy ujjaink össze kulcsolódjanak és úgy indulunk el fel a lépcsőn. Jobban mondva Liam húz engem maga után mivel ha nem csinálná akkor még mindig az autó mellett álldogálnék.
Szó szerint lever a víz mikor megnyomja a csengőt és pár perc múlva egy szőke hajú nő jelenik meg az ajtóban.
- Liam!!! - felsikít és a következő pillanatban fia nyakába ugrik aki rögtön elengedi a kezem, hogy tudja megölelni édesanyját. Meghatódva figyelem őket pár lépéssel arrébb közben pedig az anyukáját nézem akinek eddigre már a könnyei is eleredtek. Szemüvegén keresztül próbálja letörölni őket, de nem nagyon sikerül. Ki tudja, hogy mióta nem találkoztak. Szerintem elég régóta ha ennyire örül neki. Pedig az ember azt hinné, hogy három év alatt hozzá szokott ahhoz a tudathoz, hogy a gyereke világsztár.
Kissé elhúzódik és akkor megakad a szeme rajtam. Egy sugárzó mosolyt varázsolok az arcomra ugyanis anya mindig azt mondta, hogy adni kell az első benyomásra. Szóval, hogy megkedveljen, aranyosnak és kedvesnek kell tűnnöm. Jó már megint mi ütött belém? Mit érdekel engem, hogy milyen benyomást keltek?- Ő az? - kérdezi, Liam pedig felém fordul bólint egyet és a derekamra teszi a kezét, hogy tudjon közelebb húzni magához. Zavarba jövök ez miatt és totál kényelmetlenül érzem magam.
Épp azon vagyok, hogy bemutatkozzak mikor egy férfi lépked az asszony mellé. Nem kell sokat gondolkoznom rajta, hogy vajon ki lehet.
- Üdv itthon fiam - úgy ahogy az anyját, Liam az apját is megöleli miközben a férfi megveregeti a vállát mosolyogva. Irigylésre méltó, hogy mennyire szeretik a gyereküket. Habár Liamet nem lehet nem szeretni. Mikor elengedik egymást hirtelen rám néznek. - Ő lenne a lány akiről beszéltél? - beszélt? Rólam? Mégis mit? És én miért nem tudok róla? Oké Liam ezért még kinyírlak.
Liam észre veszi rajtam, hogy totál lesápadok ezért ismét magához húz és egy puszit nyom az arcomra. Azért most szívesen megnéztem volna a saját arcomat is, mivel a szüleiké elég fura volt. Jobban mondva az anyjáé, ugyanis a mosoly lehervadt az arcáról, pont akkor mikor Liam megpuszilta az arcomat. Elég gyilkos szemeket meresztett rám ezért ismét szélesen elmosolyodtam.
- Anya, apa Ő itt Mackanzie Engelwood a ... a barátnőm. - elég nehezen nyögi ki a ' barátnő ' szót ráadásul a cipőjét kémlelte. Érzem ebből hatalmas botrány lesz mert rá fognak jönni az igazságra, amit nem engedhetek.
- Örvendek a találkozásnak - nyújtok kezet először az apjának aki halványan elmosolyodik miközben megrázza a kezem.
- Geoff - mutatkozik be ő is. Bólintok egyet és az anyja felé fordulok aki még mindig összeszűkített szemekkel vizslat. Oké mégis mit csináltam amiért így néz rám?
- Karen. - fogadja el ő is a kézfogásomat, de nem mosolyodik el mint a férje. És ettől totál fura helyzet alakul ki és ezt Liam is tudja.
- Gyere Mack, megmutatom a házat. - fogja meg ismét a kezem majd behúz a házba. Szó nélkül követem és őszintén örülök neki, hogy kihúzott ebből a különös szituációból.
Boldogan vezet körbe a házba miközben történeteket mesél a gyerekkoráról. Figyelmesen hallgatom, de akkor is kellemetlenül érzem magam az anyja viselkedése miatt. Látszott rajta, hogy valami nem tetszett neki. És ami nem tetszett neki az én voltam. És erre rögtön a vacsora alatt rá jöttem.
A konyhába érve már kész volt a vacsi Liam pedig rögtön lenyomott az asztal sarkába Ő pedig mellém ült és úgy beszélgetett a szüleivel az elmúlt három hónapról, vagyis arról az időről mikor nem volt otthon. Igen három hónapja nem látta a szüleit és ezáltal rengeteg mondani valójuk akadt aminek én szívesen örültem mivel senki nem foglalkozott velem. De ez az állapot nem sokáig tartott mivel éppen, hogy csak elkezdtünk vacsorázni, megérkezett Liam két nővére is Ruth és Nicola. Persze, hogy hirtelen megint én lettem a fő téma és akkor Karen kimutatta a foga fehérjét.
- És mond csak Mackanzie Te mit szoktál csinálni a szabad idődben? - fordul felém vicsorogva mire én kissé elbizonytalanodok a kérdésén. Ez mégis miért érdekli? Ráadásul miért hív az egész nevem? Nem hiszem el, hogy nem veszi észre, hogy utálom ha így hívnak.
- Hát öhm...szeretek fotózni. - válaszolom szűkszavúan. - Épp ezért is járok olyan suliban, hogy tudjak vele érvényesülni. - teszem még hozzá mire Geoff elismerően bólogat szóval tetszik neki.
- Értem - bólint Karen. - És más hobbi? Mármint mihez van még tehetséged? Mert gondolom nem fotózol éjjel - nappal. - oké ez kezd minél furább lenni. A fotózás igenis egy hobbi és tehetség kell hozzá.
- Éppenséggel ez is egy hobbi - motyogom az orrom alatt, de Karen természetes meghallja. Komolyan én mindenkivel kedves vagyok, de mikor valaki így néz rám ahogy Ő, attól a frász is kiver. Ráadásul ez mind úgy, hogy igazából nekem nem is kéne itt ülnöm közöttük.
- Oh hát persze, ahhoz is tehetség kell miközben a fényképezőgépet nyomkodod. - mondja a gúnyosan. Szóval Ő most kigúnyolta a kedvenc időtöltésemet? Szerinte a fotózáshoz mindenki ért. Hát nagyon is téved!
- Anya! - Ruth jellegzetesen ránéz az anyjára és így próbálja a tudatára adni, hogy fejezze be. A mellettem ülő Liam pedig fel sem néz a tányérjából. Szerintem leesett neki, hogy az anyja pont most bántott meg, de rendesen. Oké az én apám is beszólt neki, de aztán mikor Liam megígérte neki, hogy vigyázni fog rám, az apám megenyhült.
- Őszintén megmondva azt hittem, hogy feltörekvő énekesnő, vagy színésznő vagy mivel Liam vonzza a tehetséges embereket - érdeklődve húzom fel a szemöldökömet és várom, hogy tovább folytassa. Komolyan érdekel a befejezés mivel érdekes lesz. Szóval Liamnek eddig tehetséges barátnőjei voltak. Ez érdekes, mivel semmit nem tudok az ex-barátnőiről. - Épp ezért is illettek össze annyira Daniellel - néz maga elé és akkor hirtelen minden világossá válik számomra és rájövök, hogy Karennek mi is a baja velem.
Karen azért utál mert én nem Danielle vagyok. Igen, nem bírja elviselni azt, hogy szakítottak és most minden erejével azon van, hogy fia és Dani újra össze jönnek. Ezért viselkedik velem utálatosan és így is fog amíg itt leszek. Nem tetszik neki, hogy fia ilyen hamar tovább lépett. - Nem hiába a fiam a legjobb táncos a bandából. Ugyanis Danielle képes volt rávenni, hogy vele táncoljon...
- Köszönjük a vacsorát, de mi inkább lefeküdnénk - Liam olyan hirtelen áll fel az asztaltól, hogy szinte lefordulok a székről. Még csak meg sem várta a válaszomat engemet is felhúzott a székről és kihúzott a konyhából majd meg sem álltunk a szobájáig. A szobájába érve rögtön becsukja az ajtót majd az íróasztalának dől és onnan küld felém szomorú pillantásokat. - Ne haragudj az előbbiért. Nem hittem volna, hogy anya ilyen undok lesz veled. - húzza el a száját sajnálkozva.
Most erre mégis mit mondjak? Mégsem bánthatom meg hisz az édesanyja, pedig lenne rá egy két kedves szavam, de inkább lenyelem. - Nem fogják fel, hogy én már nem szeretem Daniellet. - csóválja meg a fejét. Mondjuk szerintem neki is rossz lehet. Hisz a szülei állandóan össze akarják hozni egy olyan személlyel akit már nem is szeret.
- Miattam nem kell aggódnod ugyanis ezt az egészet fel sem fogom - vonok vállat és leülök a kanapéra. Liam rám pillanat majd leül mellém. Most komolyan ilyen miatt szomorú?
- De azért szarul esik - mondja és mikor lássa, hogy tiltakozni akarok gyorsan tovább folytassa. - Látom az arcodon Mack, hogy fáj. - hoppá, mióta ismer Ő engem ennyire? Ez azért durva mivel a világon Louis volt az egyetlen aki ki tudta venni az arcomból ha valami bajom volt. És most már Liam is tudja.
Csend áll be kettőnk közé amit én megunok.
- Nos mivel az ágyadon nem férünk el ketten, úgy döntöttem, hogy lefoglalom a kanapét - mondom egyszerűen. Liam közbe akar vágni mikor kinyitódik az ajtó és ismét Karennal találjuk szembe magunkat.
- Anya, kopogásról nem hallottál még? - kérdezi felháborodva Liam, de az anyja még csak figyelembe sem veszi.
- Ahogy látom külön alszotok - húzza el a száját majd tovább folytassa. - Emlékszek egyszer mikor Danielle itt aludt, ketten is elfértetek azon az ágyon. Annyira aranyosak voltatok reggel...
- Jó éjt anya! - Liam egy puszit nyom az arcára majd becsapja az ajtót és felordít.  Én már rég kiugrottam volna a helyében az ablakon.
Azt hiszem ez lesz életem leghosszabb hétvégéje...