2015. február 13., péntek

| Chapter Fourteen |

Hellóó emberkék! Az ígéretemet betartottam, vagyis még ezen a héten hoztam még egy részt, őrültőőőőőőőőőőőőőőőőők?  komizni se felejtsetek el :D



Mi fog akkor történni, ha mondjuk soha többet nem mozdulok ki a mosdóból? Az biztos, hogy észrevennék, hogy eltűntem, de igazából ez nem is eltűnés, mivel csak a mosdóban laknék. Így akkor nem kellene a fiúnak elszívelnie engem. Mivel biztos, hogy nem akar velem egy levegőt szívni addig míg kezelik. Ugyanis ha a barátom akarna lenni, akkor jelzett volna vagy valami.
Azonban Ő határozottan nem akar a barátom lenni és ezt ma meg is mutatta. Nem szólt semmit, mikor beszélgetni próbáltam vele. Sőt még csak a nevét sem mondta meg! Ha nem is beszélt velem, akkor legalább a nevét mondhatta volna meg. Nem éreztem volna magam ilyen hülyén mint most.
Néha annyira naiv vagyok. Néha? Mindig az vagyok. Azt hittem, hogy Dr. Pinnocknak igaza lesz. Vagyis, hogy fogok tudni barátokat szerezni. Nem úgy néz ki. Hittem neki, sőt reménykedtem benne, hogy talán itt minden máshogy lesz mint a suliban.
Mint kiderült, itt sem akar velem senki barátkozni. Lehet velem van a baj. Nem, határozottan velem van a baj. Most még csak azt sem mondhatják rám, hogy nem próbálkoztam barátokat szerezni. Az új szobatársam a jó példa erre. Kár, hogy senki nem hallotta. Holnap Dr. Pinnock megint nem fogja elhinni, hogy megpróbáltam. Pedig én határozottan megpróbáltam.
Komolyan ennyire reménytelen eset vagyok? Miért nem akar velem senki barátkozni? Vagyok olyan mint a többi velem egyidős lány. Hogy lehet, hogy mindenkinek millió barátja van, csak nekem nem?
Kezd beigazolódni a gyanúm, vagyis az, hogy én örök életemben magam maradok. Soha nem lesz egy barátom sem. Sőt mikor felnőtt leszek, még a szüleimnek sem fogok kelleni. A nyakukon fogok lógni életem végéig, közben pedig azon fogok sopánkodni, hogy milyen egy elcseszett életem van.
Az biztos, hogy többet senkivel nem fogok barátkozni. Elég volt nekem ez a mai. Sőt, még csak beszélni sem fogok többet ezzel a fiúval. Totál hülyét csinált belőlem.
Milyen gyerek már az olyan aki nem szereti a gumicukrot? A gumicukrot mindenki szereti, - állítólag. Akkor Ő miért nem? Legalább mondta volna meg, hogy hagyjam békén, vagy valami. De ez a szótlansága az őrületbe kerget. Mondta volna meg, hogy mi a baja velem. Akkor legalább bele törődtem volna és tudtam volna megint rágódni azon, hogy milyen elcseszett vagyok. Mi baja lehet velem? Lehet, hogy fél tőlem mivel véletlenül meglátta a csuklómat és azt hiszi, hogy őrült vagyok? Biztos egy idegbetegnek hisz! Hisz az elmegyógyintézetek nem azért vannak, hogy jópofizzanak egymással a betegek. Én pedig Őt szó nélkül letámadtam. Csak dumáltam és dumáltam. Nem csoda, hogy totál furán nézett rám. Tuti dilisnek tart. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért mosolygott az orra alatt. Ha mosolygott az orra alatt.
Meg merek esküdni rá, hogy miközben beszéltem és mondtam a sok hülyeségemet, az orra alatt elmosolyodott. Aztán lehet, hogy csak én képzeltem be, mivel így próbáltam megnyugtatni magamat. Így bele gondolva biztos, hogy nem mosolygott. Inkább grimaszolt és a halálamat kívánta mint mindenki más akivel valaha beszélgettem.
Ez a fiú sem lehet különb a többi korombéli sráctól. Ha egy suliban járt volna velem akkor biztos, hogy Ő is utálna és lenézne, na meg gúnyolna. Azok közé a diákok közé tartozott volna akik viccet űztek belőlem, és akik miatt ide kerültem. Biztos vagyok benne, hogy Ő is egy szívtelen fiú lehetett mikor még szabad volt.
De vajon miért záratták Őt be akkor ide? Nem néz ki betegnek. Valami baja biztos, hogy van, ugyanis akkor nem lenne itt, sőt nem sírna. Ő pedig szüntelenül sír. Jó lehet azért mivel egy elmegyógyintézetbe kell laknia, de lehet, hogy totál más oka van. Az biztos, hogy nekem nem fogja elmondani. Azt is merem mondani, hogy velem soha nem is fog beszélni.
Egy nagyon nagy mély sóhaj hagyja el a számat, mikor újra vissza gondolom azt a sok mindent amiken az elmúlt percekben töprengtem. Tudom, hogy a nővérek nem engednék meg, hogy egy mosdóban lakjak. Azt hiszem, hogy jobb ha emelt fővel kimegy. A névtelen fiúval pedig majd úgy fogok viselkedni mintha nem is lenne a szobában. Ha Ő nem akar fogalkozni velem, akkor majd én sem fogok foglalkozni vele. Egyszerűen láthatatlannak fogom képzelni és kész.
Végül a hajamba túrok és a kilincsre teszem a kezem, amit lassan lenyomok, és mikor kilépek az eddig biztonságot nyújtó fézkemből, nyelek egyet és felemelem a fejem, de rögtön meg is lepődöm.
A fiú a szoba közepén áll, miközben az üres falat bámulja, de úgy mintha látna ott valamit. Összehúzom a szemöldökeimet és én is elkezdem kémlelni a falat. Azonban nekem nem sikerül olyan érdeklődve figyelnem mint neki. Talán azért nem mivel számomra semmi érdekes nincs ott. Csak egy üres fehér fal, ami tökéletesen illik egy elmegyógyintézet falához. Viszont az én ágyam sarkában, ha valaki lehajol láthat pár vércseppet is a falon. Nem, nem az én vérem az. Szerintem előttem valaki megölhette magát ebben a szobába, vagy meg késelés történt. Egy elmegyógyintézetben minden megtörténhet.
Most komolyan, mit néz ennyit azon a falon? És miért néz ki úgy, mint aki tényleg lát ott valamit? Kezdhetek megijedni a sráctól? Szerintem igen!
- Nem hiszem, hogy most el tudok veled menni - kezd el magyarázni az üres falnak. Ezt nem hiszem el. Nincs ott senki, de most mégis tud beszélni! Ez tényleg nem normális. Velem nem beszélt, de magában meg tud beszélni. Mert akár hogy is vesszük most magába beszél. És ahogy látom elég jól elszórakozik önmagával. Egyáltalán hova akar menni? Csak nem meg akar szökni?
Hát ha ez a terve akkor máris elvérzett. Innen ugyanis nincs menekvés. Csak akkor hagyhatjuk el az intézetet mikor végleg meggyógyultunk. Iskolát is úgy végezzük el, hogy havonta jönnek ki a tanárok vizsgáztatni, hogy ne maradjunk le annyira. - Igazán segíthetnél már rajtam Benny! Mindenki egy idiótának tart Miattad! - és azzal dobbant egyet a lábával.
Ki a csoda az a Benny? Talán egy képzeletbeli barátja akit csak Ő lát? Mert én nagyon nem látom.
Hallottam már az ilyen esetekről. Álltalában akkor képzel el magának az ember egy személyt, mikor valami súlyos trauma éri, vagy pedig nincs barátja, de szüksége van rá. Így kitalál egy nemlétező személyt, akit csak Ő lát. Általában vissza is beszélnek, de saját magunkon kívül senki más nem hallja, vagy lássa. Rengeteg embert az ilyen az őrületbe kerget. Lehet, hogy ez a fiú is ilyen miatt van itt.
A fiú kétségbeesetten a hajába túr, miközben az én torkom kiszárad ahogy figyelem. Az arce teljesen meggyötört ahogy a falat nézni. Ha jól sejtem a nemlétező személy pont ott áll ahova Ő tekint. Ilyenkor nem lenne jó ha mondjuk látná egy orvos, vagy valami? Akár még veszélyes is lehet önmagára.
Az biztos, hogy most már még inkább nem akarok vele egy szobában lakni. Egy fiú aki magában beszél. Félelmetes. Mégsem annyira az, ugyanis veszem a bátorságot és meg merem Őt szólítani. Eddig még soha nem beszélgettem egy olyan valakivel akinek képzeletbeli barátja van. Lehet, hogy én sem lettem volna öngyilkos ha lett volna egy barátom akit csak én láttam volna. Ki tudja, talán még segített is volna.
- Öhm...minden rendben? - köszörülöm meg a torkom. Közelebb akarok menni hozzá, de képtelen vagyok.
A kérdésemre természetesen nem válaszol. Sőt még csak rám sem néz. Nagyon érdekes lehet ez a Benny nevezetű fiú ha más élő személyre képtelen odafigyelni. Vagy pedig direkt figyelembe sem vesz engem. Szerintem ez az igazság. Még egy nem létező személy is jobb társaság mint én.
- Mégis, hogy akarod azt, hogy kövesselek az ablakon keresztül? Ha nem vetted volna észre be van rácsozva! - igen, most már határozottan kezdek megijedni. És nem Tőle, hanem attól amiről épp beszél. Eléggé él még bennem az a jelenet mikor Chelsea kivetette magát innen. Egy hangos reccsenés majd egy puffanás, másnap, sőt még harmadnap is a fűben látszódott pár vércsepp. Kissé traumaként értem meg Chelsea halálát. És, hogy őszinte legyek nem akarok végig nézni még egy öngyilkosságot. Habár pánikra semmi ok, mivel az ablakon tényleg rács van. Szóval ha még neki is ugrana, akkor sem esne ki.
- Figyelj, tudom, hogy nem vagyok valami jó társaság, de ha beszélgetni szeretnél egy valós személlyel akkor én szívesen meghallgatlak.  - a valós szót direkt jó erősen kihagsúlyozom, közben pedig reménykedem benne, hogy erre végre észhez tér.
Azonban tévednem kell. Még mindig magában motyog, akarom mondani a képzeletbeli barátjához, aki a Benny névre hallgat. Elég ciki, ez az egész. Próbálok segíteni, de szerintem felsesleges. Hisz miért hallgatna rám mikor még csak nem is ismer? Merem azt mondani, hogy a szemében csak egy vagyok a sok elmegyógyintézetes gyerek közül.
- Ne is törődj semmivel Benny. Ez a lány nem akar rosszat, hisz meséltem róla már. - vonja meg a vállát egyhangúan. Mesélt rólam? Ennek most örülnöm kellene? Akkor talán mégsem tart egy fogyatékosnak. Azt hiszem kezdem megkedvelni, vagy mégsem. - Ne hagyj itt, kérlek! - jajdul fel fájdalmasan. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz. Hívnom kellene valakit, vagy szólni valakinek.
- Esetleg ha .... - köszörülöm meg a torkom, de olyan hirtelen történik minden.
Egyik pillanatban még csak áll, majd a másikban elkapja az éjjeliszekrényéről az egyik üres üvegpoharát és teljes erőből az ablaknak dobja. Az ablak üvege millió darabkára törik és pár másodperc múlva az egész szobát üvegszilánkok lepik el. Mivel a srác közel állt az ablakhoz így pár szilánk darabka felszakította az arcán a bőrt. Még csak fel sem szisszent. Helyette csillogó tekintettel bámulta a törött üveget, majd lassú léptekkel, kinyújtott kézzel elindul az ablak felé. Még mindig ott a rács, szóval nem tud semmi őrültséget csinálni. Hisz már így is bajba keverte saját magát. - Te jó ég! - kerekedik el a szemem és teljesen a falhoz húzódok. Félek. Ki tudja, hogy mi folyik az agyában. Szerintem nem is tudja, hogy mit csinált. Nem akarom azt, hogy bántson. El akarok innen menni, most rögtön! - Nem vagy normális! - csúszik ki a számon, és erre rám néz. Az arcán lévő szilánk vágásokból vér szökik, majd oda kapja a kezét és tágra nyílt pupillákkal nézi. Aztán megint rám néz rémülten. Mintha azt akarná közölni velem, hogy sajnálja. Határozottan segítségre szorul.
És a segítség meg is érkezik. Úgy látszik, hogy mikor kitörte az ablakot a nővérek meghallották, mivel a szobát pár perc alatt ellepik a gyógyítók. Az egyik lenyomja a fiút az ágyra, míg a másik elkapja a csuklóját és egy hatalmas injekciós tűt szúr a bőrébe. Majd jó hosszú másodpercekig az ágyhoz szorítva tartják nehogy elboruljon az agya. Azonban szerintem a fiúnak eszében sincs valami rosszat csinálni. És erra a szemeiből feltörekvő könnyek a bizonyíték. Nem szól semmit, csak a szemem közé néz miközben halkan sír, majd szinte alig hallhatóan beszédre nyitja a száját. Annyira suttogva beszél, hogy normális esetben meg sem hallanám azt amit mond. Viszont most tisztán értem, ahogy a száját elhagyja a Liam szócska.
Liam.
Ez a neve! Így hívják. Megmondta a nevét! Akkor még sem utál engem.
Oda akarok hozzá menni, de szó szerint kilöknek a saját szobámból. Beszélnem kell valakivel...

8 megjegyzés:

  1. Íppp :D 1 komi *--* *öröm tánc kanibál módra* :D Gőzöm sincs hogy hogy táncolnak de imádom a kanibál szót :D A részről szólva, Per-Fect, Perfecto, :D T-Ö-K-É-L-E-TE-S <33

    VálaszTörlés
  2. Yuppy! And Hurry Up! Viszont a Facebookra haragszom!! :(
    Szóval Liam megmukkant és ebből én azt szűröm le, hogy a következő részben már beszélgetni is fognak!! Jaj, de várom már!! :D :3 ♥
    Enci

    VálaszTörlés
  3. Mi ez????????????
    Ez volt az a beszélgetés????nem is beszéltek rendesen

    Hány részes lesz ez a történeted?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ez lesz a blogon az eddigi leghosszabb történet ;)

      Törlés
  4. I love your story.

    Chüsi Tami

    U.i.: Ez ugyanaz a Tamara, csak másik profillal.

    VálaszTörlés