2015. február 20., péntek

| Chapter Sixteen |

Helllóóó! Köszönöm a komikat, meg úgy mindent :P amúgy vicces h akár mikor kiakadok a komik miatt akkor hirtelen megint egy csomót kapok, aztán mikor lecsillapodnak a dolgok, megint hirtelen mindenki eltűnik xD no mindegy,,,,,a részben megint sok a leírás, de sajnálom nem fogom újra írni a részeket :\ komizniiiiiiii


| LIAM PAYNE |

Soha nem voltam az a fajta aki csak úgy elsírja magát dolgokon. Akár milyen szörnyű dolog is történt velem, akkor sem sírtam el magam, hanem álltam a sarat. Mindig is úgy gondoltam, hogy a sírás csak a gyenge embereket jelképezi. Én pedig soha nem voltam gyenge. Úgy gondoltam, hogy nincs az a szörnyű dolog ami miatt sírnom kellene. Az életem tökéletes volt és ha volt is valami bánatom, azt meg tudtam oldani. Ha sírtam is valamin, akkor tényleg valami akkora tragédiának kellett történnie, hogy nem tudtam máshogy kifejezni magam, csak úgy ha cirkuszoltam. Ilyen helyzet pedig nem sokszor fordult elő. Pont ezért azt sem tudom pontosan megmondani, hogy mikor sírtam utoljára.
Azt hiszem, hogy erre a képességemre többé már nem lehetek büszke. Nem mondhatom többé el magamról, hogy én nem vagyok az a síros fajta, hanem egy erős fiú vagyok, akin senki nem tud kifogni. Suliban, és a családban is mindig ezt hangoztattam. Történjen bármi, engem úgysem tudtok megsiratni. Pedig számtalan okom lehetett volna a sírásra. Mégis képes voltam mindig tűrni.
Most azonban elvéreztem. Egyszerűen képtelen vagyok bele törődni abba ami körülöttem zajlik. Egyetlen éjszaka alatt az egész életem megváltozott. Egy síró kis kölyök lettem, akit elmegyógyintézetben kezelnek a semmiért.
Elmegyógyintézet.
Akár mikor rágondolok mindig libabőrös leszek, már a puszta gondolattól is. És azt várják el Tőlem, hogy ezt a helyet mondjam az otthonomnak. Mégis, hogy lehet egy elmegyógyintézetet otthonnak nevezni? Inkább lennék hajléktalan, mint hogy ezt a helyet szólítsam otthonnak. Talán mégis csak van benne valami igazság. Lehet, hogy mostantól tényleg ez lesz az otthonom. Ugyanis az igazi otthonom már eltűnt. Úgy ahogy a szüleim is.
Lássuk csak, mióta is vagyok ide bezárva? Pár hete már biztos. És ez alatt az idő alatt, hányszor is jöttek be hozzám a szüleim? Egyszersem! Apát a korházban láttam utoljára mikor az orvos közölte vele, hogy idegbeteg vagyok és, hogy kezelésre van szükségem. Anyát pedig akkor láttam mikor lerakott is, megpuszilt és közölte velem, hogy szeret. De nem éreztem. Egyszerűen csak kimondta, hogy szeret, de nem gondolta komolyan. Utálnak engem, amiért azt hiszik, hogy Benny miattam halt meg. Engem hibáztatnak mivel állítólag cserben hagytam akkor éjjel Őt. Pedig ez hazugság! Benny él és jobban van mint bármikor. Én már csak tudom, hisz napi szinten meglátogat és még beszélgetünk is. Csak azt nem fogom fel, hogy mikor róla beszélek, miért néz rám mindenki olyan furán. Ennél már csak az az idegesítőbb, mikor van mellettem valaki és Benny is feltűnik, majd elkezd beszélgetni, de rajtam kívül senki más nem szól hozzá. Idegesítő, hogy mindenki játsza a hülyét, pedig Benny él.
Talán pont ezért is akar elvinni magával. Mert el akar. Eddig azonban sajnos nem mondta meg, hogy hova. Lehetséges, hogy titokban összeköltöztek Bellával és ezt nem meri megmondani a szüleinknek. Igazán megmondhatná nekik, mert akkor végre nem utálnának. Mert így, hogy azt hiszik hogy Benny halott, már engem sem szeretnek. És nekem hiányoznak. Nem érdekel, hogy állandóan gyerekként viselkedtek velem. Vissza akarom Őket kapni. Azt akarom, hogy elvigyenek innen, mivel nagyon nem vagyok idegbeteg.
Ezt az állításomat azonban senki nem akarja elhinni. Sőt be akarják nekem is mesélni, hogy tényleg beteg vagyok és, hogy kezelésre szorulok. Pedig nem! Tökéletesen érzem magam. Sőt annyira jól vagyok, hogy még Bennyvel is képes lennék elmenni.
Ez azonban sem a nővéreknek, sem az orvosoknak nem tetszik. Akár mikor feltűnik Benny, én pedig beszélgetek vele, akkor hirtelen mindenkin pánik lesz úrrá. Én már csak tudom, ugyanis ilyenkor mindig egy csomó gyógyszert meg injekciót szúrnak belém, aminek következtében aztán úgy érzem mintha egy hulla lennék.
Most már tudom, hogy rendszeresen nyugatókat kapok és ha valamit nem úgy teszek ahogy Ők akarják akkor még erősebb gyógyszereket kapok, amiktől totál ellazul az egész testem, az agyam pedig tompa lesz. Dr. Pinnock a kezelőorvosom a kezdeményezője. Szerintem Ő is gyűlöl mivel a legelső kezelésen, nem voltam hajlandó beszélni vele. Mégis miről kellett volna vele beszélnem? Nem szorultam kezelésre. Azonban Ő nem így gondolta. Muszáj volt megszólalnom, ami eléggé rossz döntés volt, ugyanis kérdezősködni kezdett. Olyan kérdéseket tett fel, aminek a végén Bennynél köttünk ki és annál az éjszakánál mikor elütötte egy autó. Hiába ecseteltem neki, hogy Benny él, nem hitte el. Csak kérdezett és kérdezett, az én elmémet pedig ismét ellepte az az emlék mikor a bátyám az út közepén feküdt holtan, én pedig nem segítettem rajta.
Az volt az a pillanat mikor megrémültem önmagamtól. Talán tényleg meghalt a bátyám. De ha meghalt akkor, hogy lehet az, hogy én látom és beszélek vele? Mi van akkor ha a doktoroknak volt igazuk és tényleg megőrültem? Hisz láttam Benny holtestét!
Összeomlottam, Benny pedig még többször jelent meg körülöttem. Ráadásul a nyakamra küldtek még egy lányt is aki a szobatársam lett. Nem akartam hozzá szólni, ugyanis az egész elmegyógyintézetben élő gyerekeket elítéltem. Kinek kell egy dilis barát? Hát nekem nem!
Dr. Pinnock napról napra jobban elültette bennem azt a tudatot, hogy nagyon is segítségre van szükségem. Kimondta azt amitől a legjobban féltem : Benny meghalt! Csak Te képzeled azt, hogy él!
Végleg elhittem, hogy megőrültem. Ez a tudat pedig csak még jobban kiütött. Összezavarodtam, mivel Benny szinte mindig mellettem volt, de közben a szívem mélyén tudtam, hogy nem igaz. Követlete, hogy kövessem, és mikor megtettem mindig azzal ért véget, hogy a nővérek az ágyamhoz kötöttek és benyugtatóztak.
Én pedig csak sírtam és sírtam. Sőt most is sírok. Lehet tényleg megőrültem! Sőt nem lehet, hanem biztos. Rajtam már senki nem fog tudni segíteni. Elmebetegeken már nem lehet segíteni!
A lány, - akit Mirának hívnak, - pedig végig nézi azt ahogy szenvedek. Elhamarkodottan döntöttem vele kapcsolatban. Ő nem úgy néz ki mint aki dilis. Rettentő sovány, de annyira, hogy szinte már hallani vélem ahogy ropognak a csontjai. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire sovány, mikor állítólag imádja a gumicukrot. Én is! Mégsem voltam hajlandó elfogadni Tőle, pedig olyan kedvesen kínálta, sőt azóta is ott pihen az éjjeliszekrényén mivel nem evett belőle. Próbált velem barátkozni, de én nem voltam hajlandó beszélni hozzá, mivel féltem Tőle, hogy elítél. De mikor Benny megint megjelent, és azt akarta, hogy kövessem az ablakon átt, én pedig egy pohárral kitörtem az ablakot és megint az ágyra lettem nyomva, benyugtatózva, és Mira végig nézte a jelenetet, rájöttem, hogy nem szabad félnem Tőle mivel nem ítél el. Sőt inkább segíteni szerett volna rajtam. Sajnált, én pedig úgy gondoltam, hogy adok neki egy esélyt. Megmondtam a nevem, viszont azóta nem láttam. Lehet megrémült, vagy valami. Én is megrémülnék saját magamtól.
Hirtelen kivágódik az ajtó. Még mindig fekszem, totál ellazulva a sok nyugtatótól, de tudom , hogy ki jött be a szobába. Mira.
Erőt veszek magamon és nagy nehezen felülök. A lány a saját ágya szélén ül és onnan figyel. Arcára varázsol egy apró mosoly, de mikor észre veszi, hogy én szokás szerint nem viszonzom a gesztusát, csak szomorúan lehajtsa a fejét. Nem lehetek vele ennyire lekezelő, hisz semmit nem tett ellenem. Ideje változtatni ezen a helyzeten.
- Sajnálom, hogy bunkón viselkedtem veled. - nehezen megy a beszéd, a hangomtól pedig saját magam rémülök meg. Olyan a hangom mintha náthás lennék. Talán a sok sírás miatt. Mira csodálkozva kapja rám a tekintetét. Zavarba jövök ezért a hajamba túrok. Rögtön elszörnyedek mikor megkérzek pár göndör tincset. Basszus, megint göndör lettem! Utálom az igazi hajamat, pont ezért vasalom minden áldott nap. Azt hiszem, hogy itt hozzá kell szoknom ismét a fürtjeimhez. - Igazából nem vagyok ennyire ellenszenves. Sőt a sírás is messze áll tőlem, de...- fogalmam sincs mit akarok mondani. Egyáltalán mit akarok megmagyarázni? Nem is ismerem ezt a lányt. Csak a nevét tudom. Egyáltalán miért kezelik egy elemegyógyintézetben? Talán egy őrült gyilkos, aki lemészárolta a fél városát?
- Én is így viselkedtem volna a helyedben - vonja meg a vállát egyszerűen. - A sírást pedig ne szégyeld. Ez a hely olyan tulajdonságokat vált ki belőlünk, ami eddig messze állt Tőlünk. - magyarázza, én pedig érdelődve hallgatom. Igazából így legalább nem veszi észre, hogy mennyire feltűnően bámulom. Annyira sovány, hogy már nekem fáj. Talán éheztették és ebbe őrült bele? Nem lepődnék meg rajta. Soha nem láttam ennyire tönkre egy lányt. Biztos pokoli élete lehetett mielőtt ide került. Ki tudott már bántani egy ennyire törékeny lányt? Szívtelenek!
- Nem vagyok egy bőgőmasina típus. - néha azon gondolkozom, hogy vajon honnan van bennem ennyi könny? Csoda, hogy még tudok sírni. Lehet, hogy most elhasználom az összes tartalékomat amit eddig nem használtam el.
Viszont akkor sem akarom, hogy Mira egy sírós kölyöknek higyjen. Mondjuk mit érdekel engem, hogy mit gondol rólam Mira? Nem tervezek vele összebarátkozni. Nincsenek is lány barátaim és ezen nem is tervezek változtatni.
- Elhiszem. - bólint szűkszavúan, de egy percre sem veszi le rólam a tekintetét. Mira tanúja volt a kitöréseimnek. Lehet, hogy egy elmebetegnek hisz! Ó, Te jó ég.
- Nem vagyok idegbeteg! - csúszik ki a számom reménytelenül.
- Tudom. - válaszolja, de valahogy nem meggyőző amit mond. Nem akarom, hogy féljen Tőlem.
- Azt sem tudom, hogy miért zárattak be ide! Nincs semmi bajom. De ha lenni is valami bajom, biztos, hogy nem az miatt lenne mert őrült vagyok. - kétségbeesetten magyarázom az igazamat. Mira szája sarkában megjelenik egy aprócska mosoly.  Nem tudom mit tart ennyire nevetségesnek. Talán engem?
- Én is csak egy félreértés miatt vagyok itt. - mondja egyhangúan és a párnája végével kezd el játszani. Kíváncsi lennék, hogy miféle félreértésről beszél.
- Akkor....nem félsz Tőlem? - kérdezem félve.
Most komolyan mit érdekel engem, hogy fél e tőlem?
Ó, de nagyon is érdekel. Mira eddig az egyetlen aki normálisan beszélget velem, nem pedig úgy mint egy idegbeteg. Végre jól érzem itt magam. Mármint nem úgy jól, hanem úgy jól, hogy nem vagyok egyedül.
- Soha nem féltem Tőled. Azt hittem, hogy Te félsz Tőlem. - mosolyodik el.
- Miért, kellene? - kérdezek vissza ravaszul.
- Ha nem ítéled el a csontvázakat, akkor nincs mitől tartanod. - vonja meg a vállát. A csontváz szónál rosszállóan nézek rá és csak megcsóválom a fejem. Eleve rossz dolog ha elítéli saját magát.
- Tökéletesen megfelelsz így ahogy vagy. - válaszolom komolyan, mire az arcán két piros folt jelenik meg. Miért van olyan érzésem, hogy soha senki nem bókolt még neki?
 Én nem az a fajta srác vagyok aki elítéli a beteg embereket. És köztudott tény, hogy Mira beteg. Pont ezért kell Őt mindenben támogatni. Én pedig szívesen segítenék neki.
- Ezek szerint mind ketten normálisak vagyunk a magunk módján. Olyan furcsán normálisak. - elmosolyodok rajta. Igen határozottan hamar alkottam róla véleményt. Eddig lehet, hogy nem voltak lány barátaim, de szerintem ez hamarosan változni fog. Hisz igaza van Mirának. Mind ketten furcsán normálisak vagyunk, ami azt jelenti, hogy van bennünk valami közös...

20 megjegyzés:

  1. Nagyon örülök hogy végre beszéltek normálisan.
    Tényleg igazad van és én is észrevettem hogy ha egy kicsit megszídsz minket a komik miatt akkor rengetegen kommiznak.

    Várom a kövit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nem is szidok meg senkit :D csak elomondom a saját véleményemet

      Törlés
  2. Uhhh *-* Imádom <3 Végre kezdenek összebarátkozni.Úgy tűnik csak te tudsz feldobni egy ilyen rosszul sikerült nap után.... Nagyon nagyon siess <3333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök ha örömet tudtam szerezni :D

      Törlés
  3. Éljen!! A mostani fejlécet imádom! Jó az eddigieket is, de ez most kedvenc lett. A rész pedig annyira boldog vagyok, hogy végre valahára beszéltek! Szóval siess a kövivel mert felcsigáztál!!! ♥♥
    Puszii, Encii!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ó, pedig nekem ez most nagyon nem tetszik :\ sőt amint lesz új időm, csinálok egy másikat ....... sieteeeek

      Törlés
  4. Tökéleteees rész lett. Végre beszéltek egymással, cukik is egymással:3 Kíváncsi vagyok mit hogyan hozol ki a történetből^^ Várom a következő részt:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hát még elég sok mindent ki szeretnék hozni..

      Törlés
  5. Nagyon jó!!!
    Mikor lesz kövi rész???

    VálaszTörlés
  6. Hamar a kövit plsss :D nagyon jó lett csak így tovább

    VálaszTörlés
  7. Dejóóóó ;) köviiit :D

    Chüsi Tami

    VálaszTörlés
  8. Szuper lett :-D
    Örülök, hogy legalább egy kicsit beszélgettek egymással, már várom hogy ezek után hogy fognak egymáshoz viszonyulni, remélem minden frankó lesz :-D
    Várom a kövi, nagyon felpiszkáltad a fantáziám :D :3
    Xoxo

    VálaszTörlés
  9. nagyon varom a kovit !!!*_*

    VálaszTörlés