2015. január 13., kedd

| Chapter Seven |


ÉÉÉÉssssssssss, meghoztam a kövi részt :3 Igen tudom rettentő unalmasak, de ez van...hülyén jönne ki ha nem lenne Liam szemszög, mivel neki is külön története van (jól megmagyaráztam xD ) Ígérem, hogy lassan tényleg beindulnak az események (vagy még nem xD ) komizniiiiiii




Eddig még soha nem fordult elő, hogy nekem könyörögnöm kellett volna valakinek valamiért. Azonban most a helyzet mégis úgy kívánja, hogy könyörögjek. Még pedig a bátyámnak, Bennynek. Őszintén megmondva másnak a házban nem is nagyon tudnék. A szüleimnek pedig nem könyöröghetek mivel rögtön tudom, hogy mi lesz a válaszuk. Igen, még mindig nem hagytam le arról, hogy eljussak éjfélkor abba a videójátékos üzletbe, hogy tudjam megvenni azt a hőn áhított játékot.
Amikor pár órája lent összevesztem anyával, aki kicsit sem kedvesen közölte velem, hogy nem mehetek el mivel veszélyes, majd felküldött a szobámba, már majdnem beletörődtem. Úgy gondoltam, hogy kár hisztiznem mivel amit egyszer eldöntött akkor azt soha nem változtatja meg. Apánál pedig kár is próbálkoznom, mivel Ő meg ugyan azt csinálja amit anya mond. És ha anya nemet mond, akkor természetesen apa is. A szüleim szavát pedig nem változtathatom meg. Hisz én csak a gyerekük vagyok, akinek az a kötelessége, hogy mindent úgy csináljon ahogyan a szülei kívánják.
Mégis, a mostani alkalom kivételes és a pillanat úgy adódott, hogy ellent kell mondanom a szüleim kijelentésének. Egészen idáig mindig mindent úgy csináltam ahogyan Ők azt szerették volna. Lehetne bennük most annyi érzékiség, hogy elengednek. Tudják nagyon jól, hogy mennyire fontos a számomra. Pár hónapja másról sem beszélek csak erről. Erre Ők képesek lennének megfosztani ettől a boldogságomtól. Figyelembe sem veszik azt, hogy én mennyire el akarok oda menni. Igen, most határozottan megharagudtam rájuk.
Mégis majdnem engedtem a kérésüknek. Egészen addig míg be nem kapcsoltam a számítógépemet és mentem fel az egyik közösségi oldalra, hogy tudjam közölni a barátaimmal a rossz hírt, vagyis azt, hogy rám az éjjel ne számítsanak. Szívszorító pillanatban volt részem miközben azt írtam, hogy nem megyek, az agyamban pedig lejátszódott a jelenet, hogy ma az összes haveromnak meg lesz a számítógépes játék és holnap már azzal fognak flegmulni, míg nekem megint kell várnom egy hónapot vagy lehet, hogy többet, ugyanis ki tudja, hogy megint mi jön közbe és én ismét nem fogom tudni megvenni.  A lényeg az, hogy az üzenetet elküldtem és vártam a válaszokra.
Együttérzést és sajnálatra számítottam a barátaimtól. És helyette mit kaptam? Azt, hogy én vagyok anyuci pici fia, meg, hogy puhapöcs vagyok, akit a szülei irányítanak.
Na igen, ez volt az a pillanat mikor úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek a szüleim és az, hogy mit engednek meg nekem, és mit nem. Nem vagyok anyuci pici fia, puhapöcsú meg pláne nem! Igenis vagyok olyan fiú mint a többi haverom. És ezt ideje lenne már a szüleimnek is felfogniuk! Törődjenek végre bele, hogy felnőttem és van saját életem. Nem fogok örökké otthon élni.
És itt jött képbe Benny. Elmúlt tizennyolc éves. A szüleink bíznak benne ugyanis tudják, hogy soha nem csinálna semmi hülyeséget, ezért tuti, hogy Vele szó nélkül elengednének az éjjel. Csak van egy kis probléma. Benny nem arról híres, hogy csak úgy segít másoknak. Jó testvérek vagyunk, mert például ha történne vele valami akkor fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle, de azért ha úgy hozza a pillanat tényleg képesek vagyunk egymásnak ugrani. És a pillanat elég sokszor hozza úgy. Álltalában mindig a tévé kapcsolóján verekszünk össze, vagy ilyesmi más kis apróságokon. Viszont a lényeg az az, hogy mindig kibékülünk. Soha nem tudnék rá hosszabb ideig haragudni. Ezért gondolom úgy, hogy eléggé jó testvérek vagyunk, és pontosan ezért vihet el engem ma este.
Azonban valahogy rá kell szednem, hogy jöjjön el velem. És azt hiszem, hogy minden cselt be kell vetnem ellene, mivel eléggé nehéz dió lesz Őt meggyőzni. Nem érdekel, nekem megéri!
Benny szobája előtt egy mély levegőt veszek, majd kopogás nélkül nyitok be a szobájában. Az asztalánál ül és szinte már bele mászik a laptopjába, de mikor észre veszi, hogy társaságot kapott olyan gyorsan csukja le a gépet, hogy szinte már magára rántja. Szerencsére még idejében megakadályozza így a laptop az asztalán marad. Az én tekintetmet azonban nem kerüli el a kipirult arca. Vajon mit csinálhatott a laptopján, amit ennyire nem akart megmutatni? És mitól pirult ki ennyire? Talán azért mert megijedt mikor bejöttem, és félt attól, hogy esetleg valamit megláttam, amit nem szabadott volna? Benny eléggé magának élő alak. Mindent úgy kell belőle kihúzni, hogy mondja el. Titkot azt nagyon jól tud tartani.
- Mitől vagy így kipirulva? - kérdezem kíváncsian, majd egyenesen felé veszem az irányt, és mikor kellő közelségbe érek egy ügyes mozdulattal felpattanok az asztalára, miközben Ő székéről néz fel rám kicsit sem kedvesen. - És mitől vagy ilyen morci? - teszem hozzá aranyos, majd kezemmel elkezdek közelíteni az arca felé, hogy tudjam enyhén megcsípni a bőrét. De Benny félúton rácsap a kezemre így természetesen vissza húzom. - Ne légy már ennyire morci! - kezdem el rugdosni a székét Nagy a tűrőképessége, de én mégis tudom, hogyan kell ezt a határt nála átlépni.
- Mit akarsz Tőlem? Elég sok dolgom van, szóval nincs időm a hülyeségedire! Ha játszani akarsz akkor hívd fel a barátaidat, és ne engem zaklass. - ezt nem hiszem el, még Ő is úgy beszél velem mikor kicsi voltam.
Mindig azért piszkáltam, hogy játszon velem, de mivel Ő jó pár évvel idősebb volt tőlem és a sulira kellett koncentrálnia ezért nagyon kevésszer volt olyan alkalom, hogy játszott volna velem. Ezért mindig elküldött a barátaimhoz, hogy azokkal játszak, és ne Őt idegesítsem. Soha nem tudtam, hogy milyen fontos dolga volt. Neki még csak tanulnia sem kellett, ugyanis már az iskolában az órán első hallasra vissza tudta mondani az anyagot. Született zseni. Mégsem akar főiskolára menni. Fő életcélja az, hogy beutazza az egész világot. Viszont ehhez pénz is kell, de a szüleink ezt az ötletét nem támogatják. Minden áron azt akarják, hogy egyetemista legyen. De Benny hajthatatlan. Nem érdekli, hogy senki nem támogatja az ötletét. Azt mondta, hogy majd maga össze szerzi a pénzt.
- Ugye tudod, hogy szeretlek Téged? - vágom be a legaranyosabb pofimat.
Nem állja meg, hogy ne nézzen rám. Viszont kicsit sem úgy néz ki mint aki eldobta magát a kijelentésemtől. Most mi van? Nem szerethetem a bátyámat? Oké, normális esetben tuti nem mondanék neki ilyet, de most nem a normális pillanataimat élem. Sőt szerintem soha nem is voltam normális.
Ezt az orvosok már öt éves koromba megmondták, mikor eltörtem a saját orrom. Igaz már nem emlékszek arra a pillanatomra annyira, viszont a fájdalom amit akkor éreztem felejthetetlen. Most gondoljatok csak bele. Neki futni egy kőfalnak, nem lehet egy kellemes érzés. Ráadásul önszántamból tettem, ugyanis eléggé naiv kis kölyök voltam, - persze még most is az vagyok, viszont egy falnak tuti, hogy nem futnék neki. Öt évesen mégis megtettem, hála egy ostoba sorozatnak, vagy filmnek. Pontosan nem tudom, hogy miben is láttam. Azt azonban tudom, hogy volt egy jelenet mikor a főszereplő neki futott a falnak, az pedig eltűnt előle, így nem lett semmi baja. Nos én is azt hittem, hogy majd a mi garázsunk fala is el fog tűnni előlem. Határozottan nem tűnt el! Annyira nem tűnt el, hogy az orrom azóta is egy picit...fura? Vagy inkább görbe? Inkább csak érdekesen normális. A lényeg az, hogy mikor bevittek a sürgősségire, hogy tudják ellátni a bajom, és a doki kérdezte a szüleimet, hogy hogyan is történt pontosan a baleset, mire az apám elmondta, hogy neki futottam a garázsfalnak, az orvos másik kérdése az volt, hogy miért. Miközben hangos sírások közepett elszipogtam neki, hogy azért mert azt hittem, hogy a falnak el kellett volna tűnnie, de nem tűnt el, a doki közölte a szüleimmel, hogy nem vagyok normális és jobb lenne ha kezeltetnének mivel később még nagy gondok lépnek fel nálam.
A szüleim természetesen nem fogadták meg a tanácsát, ugyanis biztosak voltak benne, hogy nincs semmi bajom agyilag. Viszont az évek során szerintem megkérdőjelezték már ezt az állításukat, de büszkén állíthatom, hogy még mindig olyan normális vagyok mint akkor öt éves koromban.
- Bemelegedtél? - kérdezi gyanakodva és még a homlokát is összeráncolja.
Meghökkenek. Sőt inkább megsértődök. A saját bátyám pont most buzizott le. Kikérem magamnak! Úgy nézek én ki mint egy meleg? Attól még, hogy Justin Bieberes a séróm, nem azt jelenti, hogy buzi vagyok. Egyszerűen csak haladok a korral, és a lányoknak ez a stílus nagyon is bejön.
- Nem mondhatom azt a saját bátyámnak, hogy szeretem? - kérdezem sértődötten és a hatás kedvéért még az orromat is felhúzom.
- Őszintén? Nem! - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Pedig ez az igazság! - folytatom tovább a hízelgést. - Te vagy a világon a legjobb báty. Nálad jobbat nem is adhatott volna nekem az élet...
- Igazából először én jöttem a világra, szóval az a bizonyos élet amiről Te beszélsz, nekem adott Téged, és nem fordítva. - okoskodik szókás szerint, erre én kicsit sem kedvesen intem le. Azt hiszi, hogy okosabb Tőlem? Én legalább jól tudok hízelegni. Na de Ő? Az okosságával nem fog tudni megélni. Én legalább ravasz vagyok és simán át tudok verni akárkit.
- Most ne szakíts félbe, ugyanis még nem fejeztem be - mondom keményen, Benny pedig felkuncog. - Szóval, én rettentően imádlak. Apám helyett apám vagy! Sőt anyám helyett anyám, vagy...
- Kutyád helyett kutyád? - kérdezi vigyorogva. Rosszállóan ránézek mivel már megint félbe szakított. Mégis, hogy hízelegjek neki ha egyszerűen képtelen befogni a száját?
- Nem tudom, hogy mi lenne nélküled velem drága bátyám - sóhajtok egy nagyot, közben pedig mélyen a szemébe nézek. Csak ne röhögjem el magam, mert akkor oda az egész szép jelenet. Lehet, hogy el is hiszi. - Te vagy a remény és a fény az életemben. Bearanyozod a napjaimat...
- Oké, felfogtam! - szakít félbe vigyorogva.
- Ó, pedig a java még csak most jött volna. - biggyesztem le az ajkaimat. Erre kedvesen megveregeti a lábom. Tudtam én, hogy komolyan fogja venni amit most mondok neki.
- Mennyit akarsz? - kérdezi, majd feláll, és egyenesen a szekrénye felé sétál, kinyitja, végül pedig elő húzza a pénztárcáját és elkezdi számolni, hogy mennyi van neki.
Rögtön leugrom az asztaláról és megindulok felé. Mégis honnan vette, hogy pénz kell nekem? Határozottan nincs szükségem pénzre. Pláne nem Tőle. Utálok tőle kölcsön kérni mivel valahogy mindig megszívat. Pár éve mikor kértem tőle, utána hosszú heteken át minden este meg kellett maszíroznom a lábujjait. Borzalmas volt. - Szívesen adok, de utána...
- Nem kell a pénzed! - mondom habozás nélül. Már csak az kellene. Nem vagyok hajlandó még egyszer maszírozni a lábujjait.
- Akkor miért hízelegtél? Csak akkor csinálod ezt mikor valamit akarsz valakitől. - mennyire ismer már. Mondjuk még szép hisz az öccse vagyok. Az lenne a ciki ha nem ismerne. És is ismerem az összes rossz szokását. A horkolásának hangját, a reggeli büdös száját és még sorolhatnám az undorítóbbnál undorítóbb szokásait.
- El akarok menni éjfélkor a videójátékos üzletbe, de anyáék nem engednek el mivel állításuk szerint még gyerek vagyok - hadarom el egy szuszra és zsebre vágom a kezeimet. Benny érdeklődve pislog felém miközben az ajkát simogatja. Nem szakít félbe, szóval kíváncsi rá, hogy mit is akarok ebből kihozni. - Ehhez kellene a Te segítséged. - nyögöm ki nagy nehezen és a szeme közé nézek...


6 megjegyzés:

  1. Nincs reagálásom! De nagyon tetszett. Főleg a hízelgések! xD Tökre úgy érzetem mintha itthon zajlana ez le, szóval még dicséretesebb. Imádtam! És várom a kövit! :3 ♥ Puszi!
    u.i: Elsőő! Waow!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen elsőőőőőőőőőőőőőő :D

      Törlés
  2. Egyszerűen tökéletesen szuper lett mint mindig <3 Tudod te hogy hányszor néztem meg a bloggert hátha kitetted már? Mániákusság :D

    VálaszTörlés
  3. Szuper lett, imádtam *-*
    Elképzeltem hogy neki ment a garázsnap, na ott elfogott a röhögés. :D
    Meg ahogy hízelgett a bátyjának tiszta cuki volt. :D
    Várom a kövi részt ;))
    Xoxo

    VálaszTörlés