2015. április 20., hétfő

| Chapter Thirty - Two |

Hi!! Igen, igen nem hazudtam :D Mondtam, hogy naponta fognak érkezni a részek :P azért egy picit aktívabbak is lehetnének, de ha nem az sem baj xD Azért remélem, hogy a részek tetszenek...szóval komizni éééééééééér




- Mi az, hogy elköltözünk? - sápadok le és a szüleimre nézek, de eszükben sincs vissza nézni rám. Anya még mindig Jessievel van elfoglalva, vagyis azzal, hogy tudja vissza nyomni a székére, de a lány hajthatatlan. Teljesen kifordult önmagából. A haja kócos és a szemei ki vannak sírva. Totál hiszti roham. Eddig csak akkor szoktam őt így látni viselkedni mikor elveszítettek egy kosármeccset. De most semmiféle meccsük nem volt, ugyanis az egyetemen épp vizsgaidőszakuk van.
Na, várjunk csak. Apa közli velem, hogy a nagyi beteg és nincs ki gondozza. Utána nem mond semmit, viszont a nővérem elkezd ordibálni miszerint Ő nem költözik Amerikába. Amerika, - vagyis New York, - egyet jelent a nagyi otthonával. És ha már most tényleg nem tud gondoskodni magáról, és csakis az apámra számíthat, akkor akár igaz is lehet Jessie állítása, vagyis az, hogy az Államokba költözünk. És ha ez tényleg igaz, akkor nekem itt kell hagynom Liamet. Basszus!
Amerika Angliától több órás repülőútra van egymástól. Sőt még időeltolódás is van! Ha tényleg elköltöznénk nem tudnék vele naponta beszélgetni, ugyanis mindig más időben lennénk. Sőt így legalább tudom, hogyha véget ér a műsor, akkor Liamnek megint több szabadideje lesz és akkor akár hetente többször is fogunk tudni találkozni. Azonban ha most kiderül, hogy tényleg elköltözünk, akkor még csak havonta sem fogunk tudni találkozni, mivel neki a banda mellett nem lesz ideje eljönni hozzám, sőt én sem fogok tudni havonta haza repülni Angliába. Mi lesz így velünk?
Nyugi Mira, még semmi sincs eldöntve. A szüleim nem válaszoltak semmit Jessie kifagadására így lehet, hogy megint csak a nővérem értette félre a dolgokat. És ha beteg a nagyi akkor mi van? Fogadnak fel hozzá egy gondozót és máris minden meg van oldva úgy, hogy nekünk még csak el sem kell hagynunk Manchestert.
Nem hittem volna, hogy egyszer majd pont én fogok olyat mondani, hogy szeretem a várost, sőt az országot. Pár hónappal ezelőtt ha felmerült volna a szüleimnek a gondolat, hogy újra vissza költözünk Amerikába, akkor rögtön rohantam volna összepakolni a cuccaimat, és a legkorábbi géppel indultam volna New Yorkba.
Szerettem ott élni, mivel eléggé normális életem volt. A sulimban sem kezeltek úgy mintha egy fertőző betegség lennék. Igaz nem voltak barátaim, de nem bántalmaztak. Ha ott maradtunk volna, akkor szerintem már rég egy lemezszerződés büszke tulajdonosa lennék, mivel ott soha senki nem tartott tehetségtelennek, és a sulimban is rendszeresen léptem fel különféle rendezvényeken, ahol az embereknek tetszett a fellépéseim.
Azonban most határozottan még csak meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg újra vissza költözhetnénk. Az ok pedig Liam. Megígértük egymásnak, hogy örökre együtt maradunk és mindenben segítjük egymást. Nem hagyhatom csak úgy cserben, hisz annyi mindenen keresztül mentünk már mi ketten. Ha most én közlöm vele, hogy elmegyek, akkor hazugnak fog tartani és csalódott lesz. Lehet soha többet szóba sem fog akarni velem állni, mivel megszegtem az ígéretemet. Hisz Ő az aki naponta felhív. Ő az aki csak akkor nyugszik meg ha hallja a hangom, mivel én vagyok az egyetlen akire bármiben számíthat, ugyanis én soha nem lököm el magamtól. Nekem az összes gondját el meri mondani mivel tudja, hogy valamit közösen kitalálunk. Én vagyok az egyetlen akiben ennyire megbíz, akire az életét rá merné bízni. Erre fő, most mégis én leszek az aki majd a legnagyobb fájdalmat adom neki. Ez nem történhet meg! Én sehová nem költözöm.
- Mira...- kezdi apa, de én felemelem a kezem, hogy ne beszéljen tovább. Már rosszul kezdődik.
- Könyörgöm mondjátok azt, hogy Jessie csak képzelődik, vagy pedig hazudik. Mi nem költözhetünk vissza Amerikába! - nyögöm ki fájdalmasan a mondatokat. Nem bírok ránézni a szüleimre. Azt akarom, hogy cáfolják meg ezt az egészet. Nem lehet a nővéremnek igaza!  Azonban a szüleim nem mondanak semmit ami náluk nagyon nem jó jel. Mikor anno közölték velünk, hogy Angliába költözünk akkor is pontosan ugyan így viselkedtek. Akkor sem örültem a döntésüknek.
- Sajnálom kicsim, de már döntöttünk - suttogja apa szomorkáson. Szerintem nem is szomorú. Hisz Ő vérbeli amerikai, egy csomó barátja meg rokona van ott. Miért is sajnálná Angliát, itt nincs senkije, csak mi. - Két hét múlva költözünk, ugyanis akkor állhatok munkába. Már a repjegyeket is megvettem. - két hét? Repjegyek? Szóval ők már ezt rég tudták, csak nekünk nem szóltak. Jessie még hangosabban felzokog és az asztalra hajtsa a homlokát. Kedvem lenne nekem is sírni.
- De mi már ide tartozunk! Hogy merészeltetek helyettem dönteni? Mi van velem? Az én életemmel?! - minden erőmre szükségem van, hogy ne sírjam el magam. Minek sírjak, úgysem hat meg senkit sem. Itt már minden veszve van. - Mit fogok mondani Liamnek? - ez a legfontosabb kérdés a számomra. Mégis, hogy mondjam el neki, hogy elköltözök? Bele sem merek gondolni, hogy mit fog ehhez az egészhez szólni. Pedig előbb vagy utóbb beszélnem kell vele. Hisz két hetem maradt.
- Biztos megérti. - mondja anya biztatóan. Felhorkantok és felállok az asztaltól. Úgy gondolom, hogy nincs miről beszélnem a szüleimmel.

|||

Tekintetem az éjjeliszekrényemen pihenő naptárra szegeződik, majd mikor meglátom a dátumot rögtön el is húzom a számat. Pár óra múlva tizenöt éves leszek. Soha nem vártam a születésnapomat, de most még inkább nem. Már csak egy hét maradt a költözésig. És én még mindig nem tudok beletörődni. Ami pedig még ennél is szörnyűbb az-az, hogy Liamnek még mindig nem bírtam elmondani, pedig beszéltem vele. Sőt most még jobban istenít, ugyanis az általam kiválasztott dallal az elsők között jutottak tovább így biztos helyük van a legjobb háromba. Annyira lelkes az miatt, hogy esetleg még meg is nyerhetik a versenyt. Azt tervezgeti, hogy a döntő napján én is részt veszek az élő műsorban. A gond az, hogy az utolsó műsor akkor lesz mikor én már az amerikába tartó gépemen fogok ülni. Fogalmam sincs, hogy fogom közölni vele. Képtelen vagyok megmondani neki.
Egy szomorú sóhaj hagyja el a számat, majd egy ügyes lendülettel hátra vetem magam és szétterülök az ágyamon és elkezdem a plafont bámulni. Az egész házban csend uralkodik, ugyanis már késő van és mindenki korán kel. Csak én vagyok képtelen aludni. 
Hirtelen halk mocorgást vélek felfedezni az ablakom előtt. Mintha megcsíptek volna olyan ügyességgel ülök fel és bámulok ki a sötét ablakon. Valaki van az ablakom előtt! A telefonom rezegni kezd, ami azt jelenti, hogy pontosan éjfél van - vagyis hivatalosan tizenöt éves vagyok. Nem tudok ezzel foglalkozni most. Az alak árnyéka még mindig jól kivehető. Menten szörnyet halok ha az a valmi be akar törni pont az én szobámba. Fel vagyok már készülve a legrosszabbra, mikor halk kopogás töri meg a csendet. A betörők mióta kopognak? Kíváncsian mászok ki az ágyamból és indulok el az ablakomhoz, hogy tudjam elhúzni a függönyt és találjam szembe magam Liam vigyorgó arcával.
- Liam? - kérdezem döbbentem, majd rögtön kinyitom az ablakot, hogy tudjon bemászni. Fogalmam sincs, hogy hogyan mászott fel a szobám ablakába, úgy ahogy azt sem tudom, hogy mit keres itt az éjnek évadján mikor neki Londonba kellene lennie. - Mit keresel itt? - nem válaszol, helyette szorosan magához húz és megölel. Nem ellenkezem, de mégis kellemetlenül érzem magam. Kicsit sem voltam felkészülve a megjelenesére. Na nem mintha nem örülnék neki. De nagyon is örülök neki, hisz már hetek óta nem találkoztunk, de akkor is meglepett.
- Én akartam lenni az első aki felköszönt - mondja sugarzó tekintettel. Mindig meg tud valamivel lepni. Nem hiszem el, hogy nem feltkezett el a születésnapomról. Eddig csak a családom foglalkozott ezzel. Habár mondhatom azt, hogy már Liam is a családhoz tartozik, mivel a szüleim úgy tekintenek rá mint a harmadik gyerekükre. - Boldog Szülinapot Mira! - húz ismét magához, de ezútta egy hosszú és nyálas puszit nyom az arcomra. Undorodva elhúzom a számat, ugyanis tudom, hogy ezt most direkt csinálta mivel tudja, hogy mennyire utálom mikor valaki összenyálazza az arcomat.
- Te képes voltál csak azért eljönni hozzám, hogy tudj felköszönteni? - kérdezem csodálkozva mikor elhúzódok Tőle.
- Pontosítok, hogy én legyek az első aki felköszöntelek! - húzza ki magát és büszkén és azzal egy időben a kezembe nyom egy csomagot. Először azt hiszem, hogy egy könyvet vett mivel olyan az állaga, de mikor kicsomagolom rögtön rájövök, hogy ez sokkal több mint egy könyv. Egy fotóalbumot készített, amiben egy csomó közös képünk van, sőt az egészben csak a rólunk készült képek szerepelnek. A sírás szélén állok, és Liam ezt észre is veszi. - Az egészet én csináltam, ugyanis úgy gondoltam, hogy így az igazi. Hisz rólunk szól - mutat a könyvre mosolyogva. Nem bírom tovább. A mellkasába fúrom a fejem és ott pityergek csendesen. - Jó, lehet béna lett az egész, mivel nem vagyok egy nagy művész, de én szeretek személyes dolgokat ajándékozni. - magyarázza.
- Ez életem legklasszabb ajándéka! - szipogom mikor elhúzódok tőle.
- Akkor miért sírsz? - érint meg egy kósza könnycseppet az arcomon. Nem hiszem, hogy pont ez a legalkalmasabb pillanat, hogy közöljem vele azt, hogy elköltözünk és kitudja, hogy mikor fogunk ismét találkozni.
- Megleptél. - vonom meg a vállam és reménykedek benne, hogy beelékszik ezzel a válaszommal.
- Ez is a tervem része volt - mondja jókedvűen és leül az ágyamra. - Rettentően hiányoztál már Mira. - suttogja és a kezem után nyúl, hogy tudjon lehúzni maga mellé.
- Te is nekem, de azért igazán szólhattál volna, hogy ma jössz. Azt hittem, hogy egy betörő van az ablakom előtt. - ütöm meg játékosan a vállát.
- Betörő? - nevet fel hangosan, de én lepisszentem ugyanis nem akarom, hogy a szüleim felébredjenek. - Azért másztam fel hozzád mivel nem akartam az egész házat felverni. - magyarázza egyszerűen. Logikus.
- Hogy- hogy el tudtál jönni Londonból? - kíváncsiskodom.
- Egy napi próbát kihagyhatok - vonja meg a vállát. - Amúgy is személyesen akartam közölni veled, hogy mikor lesz a döntő, akkor Te és a szüleid meg Jessie is tökéletes helyet fogtok kapni. Szóval végre élőben is fogsz látni. Hát nem szuper? - a szívem szorul össze mikor ezek a mondatok elhagyják a száját. Már a helyünk is megvan. Mi pedig nem leszünk ott. - Mi a baj? - veszi rajtam rögtön észre, hogy valami nincs rendben. - Ugye nem történt semmi? - kérdezi, majd mielőtt bármit tudnék szólni elkapja a csuklómat és felhúzza a pólómat. Tudom mit hisz, de amire ő számít az nincs. Vagyis nem vagdosom magam. Mégis miért tenném?
- Ugye itt alszol? - próbálom elterelni a témát.
- Mit nem mondasz el? - vonja össze a szemöldökét kérdően. Nyelek egyet. Ez az a pillanat mikor mindent el kelle mondanom neki? Rontsam el ezt az egész tökéletes pillanatot? Nem hazudhatok többet neki.
- A nagyim haldoklik - kezdem és a fülem mögé tűrök egy hajtincsemet. Liam érdeklődve figyel. - A szüleim pedig ez miatt úgy döntöttek, hogy vissza költözünk Amerikába...- nyögöm ki nagynehezen, Liam pedig lesápad...

8 megjegyzés:

  1. Én mint első kommentelő büszkén kijelentem kíváncsi vagyok Liam reagálására!! Szóval holnap (és utána is itt leszek) és kommentelni fogok!!!!! Szóval siess a kövivel!!
    Puszi Enci <3 <3

    VálaszTörlés
  2. Szia eddig még nem nagyon írtam neked komit de azért most leírnám hogy ISTEN KIRÁLY VAGY !!!!! Imádom az összes eddigi írásod. Várom a kövi részt! Puszi :*

    VálaszTörlés
  3. Sziaaaa! BOCSI hogy régen komiztam de most már megpróbálok mindig itt lenniii!!!!! És itt abba hagyni.... még jó hogy naponta hozol részeket mert így nem kerülget a szívbaj hogy hogyan reagál Liam!!! Nagyon jó lett ! <3<3<3<3
    Puszi
    Sárii

    VálaszTörlés
  4. Óó, Liam mennyire aranyos hogy így meglepte Mirát a szülinapján.. :D
    Én is nagyon kíváncsi vagyok hogy fog Liam reagálni.. :)
    Kíváncsian várom a folytatást :D
    Xoxo

    VálaszTörlés