§18.-És most mi lesz?

Itt a kövi. Az oldara tettem ki egy új szavazást ahol arról szavazhattok, hogy ki legyen a következő törim főszereplője. Örülnék neki ha mindenki szavazna mivel ez most nekem tényleg fontos!!!

- Örülnék neki ha távolabb állnál tőlem. Már így is túl közel jöttél a magánszférámba. - húzódott tőlem távolabb Emma és undorodva beszélt hozzám. Itt valami nagyon nincs rendben. Mégis miért beszél a barátnőm velem ilyen lekezelően? Alig pár órája még olvadozott a puszta jelenlétemről is, most meg olyan velemi mintha még csak nem is járnánk.
Azt hiszem nagyon beverhette a fejét, mert ez a lány nem az én Emmám. Ő soha nem lenne képes így beszélni velem és soha nem taszítana el magától. Hisz szinte imádja ahogy csókolom. Most meg már nem tudja, hova húzódjon el Tőlem.
- Emmus mégis mi ütött beléd? - néztem rá aggódva miközben az ágya mellett álltam. Hanyagul megforgatta a szemeit végül pedig összekulcsolta a kezeit.
- Könyörgöm hányszor mondjam még el, hogy ne hívj így? Utálom, úgy ahogy Téged is. Mellesleg mit keresel már megint itt? Neked nem Manchesterben kéne lenned Mayával? - mintha hideg zuhanyt zúdítottak volna a nyakamba olyan érzés fogott el mikor ezek a kérdések elhagyták a számát. Itt nagyobb gond van, mint amit én hittem. Nyugi Liam ez az egész még nem jelent semmit. Lehet, hogy csak pusztán elfelejtett egy-két dologot. Nem kell neki amnéziásnak lennie. Meg aztán ha amnéziás lenne akkor semmire nem szabadna emlékeznie. De Ő emlékszik és elég sok mindenre.
Lássuk csak. Alig egy éve Ő és én utáltuk egymást. Én csesztetésből hívtam mindig Emmusnak mivel tudtam, hogy utálja. És én ezt imádtam persze Ő utálta. Alig egy éve én még Manchesterben éltem az anyámmal Mayával akiről azt hittem, hogy tényleg a vérszerinti anyám. Alig egy éve én és Emma még mostohatestvérek voltunk és gyűlöltük egymást.
- Mindjárt jön a doki! - nyitódott ki ismét a kórterem ajtaja majd a srácok léptek be rajtuk és arcukon sugárzó mosoly terült szét. Emma mikor észre vette őket kikerekedett a szeme és gyanakodva méregette őket végig. Csak könyörgöm ne mondja azt, hogy Őket sem ismeri meg. Mert akkor végem van.
- Ezek meg kik? - nézett végig rám majd újra a srácokra.
- Haha jó vicc Em. - nevetett fel Harry majd rám nézte és azt várta, hogy én is vele nevessek. De nem tettem. Elég volt csak ránéznem Emmára rögtön tudtam, hogy tényleg fogalma sincs, hogy kik Ők. Egy szóval elfelejtette ezt az egy évet amit velünk volt. Vagyis eddig úgy néz ki. Talán jobb lenne ha egy kicsit kérdezősködnék Tőle egy kicsit.
- Komolyan kérdeztem Bongyorka. - válaszolta komolyan, Harry arcára pedig ráfagyott a mosoly. Most már tényleg elhitte, hogy nem ismeri meg ugyanis soha az életben nem hívta Harryt Bongyorkának. A többiek is érezték a baj súlyát. Falfehér arcal nézték a volt barátnőmet és azt várták, hogy csináljak valamit. De mégis mit csináljak? Én csak a baránőmet akarok vissza kapni aki emlékszik rám!
- Öhm Emma mond csak mi...mi  van köztem és közted? - kérdeztem meg végül és lassan újra vissza ültem az ágyra. Talán egy kicsit hülye kérdés volt, szóval nem csodálom, hogy ilyen furán néz rám. Fejét oldalra billentette és felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- He? - kérdezte végül. Hát igen én is ezt a választ vártam. - Mégis mit akarsz, mi legyen köztünk? Az cseszne be ha egyszer rámozdulnál. Fúj milyen undorító lenne hisz Te a mostohabátyám vagy.- oké végem van. Valaki most temessen el. Azt hiszi, hogy a mosothatestvére vagyok. Valaki magyarázza már el, hogy mi történik vele. Ez nem normális dolog, hogy elfelejtette azt ami közöttünk volt.
- Oké ide orvos kell, de rögtön. - mondta tátott szájjal Niall majd a srácokkal együtt felpattantunk és már indultunk is ki. Épp, hogy csak becsuktuk magunk után az ajtót mikor Dr.Mitchellbe ütköztünk.
- Hallom magához tért Miss.Sparks. - mondta egy mosoly kíséretében. Aha magához tért, csak történtesen nem emlékszik ránk.
- Igen magához tért csak elég furán viselkedik...- túrtam bele a hajamba.
- Furán? Liam nem emlékszik ránk! - szólt közbe rögtön Louis és látszott rajta, hogy teljesen kiakadt ettől az egésztől. - És hidd el ott nagy gond van, ha valaki nem emlékszik rám. - tette hozzá. A doki csak a fejét kapkodta és próbálta felfogni a hallottakat.
- Ezek szerint amnéziás lett. - mondta végül Dr.Mitchell.
- Nem egészen. - vágtam rá. - Ugyanis emlékszik csak történetes rájuk nem. Vagyis azt hiszi, hogy én még mindig a mostohatestvére vagyok pedig pár hónapja kiderült, hogy ez csak hazugság mivel engem örökbefogadtak. De Ő most az hiszi, hogy még mindig azok vagyunk. Ráaádásul a srácokat nem ismeri meg. Tiszta olyan mintha minden előről kezdődne, pont úgy mint egy éve. - hadartam el egy szuszra, a doki pedig az állát simogatta és úgy dolgozta fel a hallottak. - Doktor úr miért nem emlékszik ránk. Én a barátja vagyok és szeret engem!
- El kell vele beszélgetnem. Majd aztán többet fogok tudni mondani. Addig várjanak itt. - utasított mi pedig szó nélkül leültünk a székekre. Ideges voltam mivel ez a helyzet cseppet sem tetszett. Kérem vissza a barátnőmet! Azt aki szeret engem és emlékszik rám. De ez az Emma cseppet sem tetszik. Undok és kegyetlen pont olyan mint régen volt.
A percek csigalasússágal teltek és alig vártam, hogy újra kijöjjön Emmától. Késő éjjel volt már, de egyikünk sem volt álmos. HOgyan lehetnék álmos mikor ekkora baj van? Aprót sóhajtottam mikor kinyitódott az ajtó és a doki lépett felénk. Szokás szerint a papírjait nézegette, de mikor megállt én rögtön felugortam és elé álltam.
- Na? - kérdezte izgatottan Harry.
- Igen Emmának aminéziája van. Egy elég különleges amnéziája ami eddig kevés embernél fordult elő. - emelte fel a fejét. Nyeltem egyet és úgy vártam a folytatást.
- Mégis, hogy érti, hogy különleges? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Zayn. A számból vette ki a kérdést. Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Mégis milyen amnéziák lehetnek?
- Nos Emma szinte az egész életére emlékszik. Emlékszik a gyerekkorára a családjára a barátaira egészen a tavalyi évig. Ugyanis az elmúlt évre semmire nem emlékszik. Azt hiszi, hogy Maga még mindig a mostohatesvére és a barátaira sem emlékszik és nem is fog. - lábaim meggyengültek és magamban ordítottam. Ilyen nincs. Mit tettem, hogy mindig én szívom meg a legjobban? Jó fiú vagyok aki mindenkinek szót fogad. Soha nem iszok vagy verekedek.
- És most mi lesz? Örökre így marad? - kérdeztem csendesen.
- Először is azt véssék a fejükbe, hogy semmit nem mondhatnak neki. Magától kell rájönnie az eredeti életére. Ha véletlenül elszólnák magukat annak súlyos következményei lehetnek. Akár soha többet nem fog tudni emlékezni. Szóval ne szóljanak semmit. Ha jól sejtem pár hónap múlva újra emlékezni fog.
- P-p-pár hónap? - dadogtam megsemmisülten. Pár hónapig nem csókolhatom meg? Nem mondhatom neki azt, hogy szeretem? Ez maga lesz a pokol. Végem van, de komolyan.
Az élet annyira igazságtalan. Mindent megkaptam az élettől. Barátokakt aki mindig kiállnak mellettem. Igaz családom soha nem volt, de ezt a srácok kárpótolták. Aztán pedig jött Emma. Boldogok voltunk együtt. Sőt a boldogabbnál is boldogabbak. Jobb barátnők keresve sem találnék és nem is fogok más keresni. Ha kell örök életemben várni fogok rá. Bízok benne és tudom, hogy újra minden a régi lesz. Emlékezni fog rám akár mennyi ideig is kell rá várom. Annyi mindent éltünk már át ketten, szóval valahogy ezt is túlvészeljük. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan fogom mellette kibírni úgy, hogy nem érhetek hozzá.
- Igen. Szüksége van még újra regenerálódik. - bólintott Dr.Mitchell majd köszönt egyet és elment. Megsemmisülten ültem vissza a kényelmetlen kórházi székre fejemet pedig a falnak támasztottam a srácok pedig körém álltak.
- Sajnálom Liam. - mondta csendesen Niall és barátságosan megveregette a vállam. A sajnálatával most sokra megyek. Emma nem fog emlékezni rám.
- És most mi lesz? El kell játszanunk azt amit egy évvel ezelőtt? Be kell újra mutatkoznunk neki, meg minden? - kérdezte Zayn.
- Fogalmam sincs. De hallotátok mit mondott a doki, semmit nem mondhatunk neki mivel magától kell emlékezni. - sóhajtottam fel szomorúan.
- Sikerülni fog. Emma a barátunk valahogy segíteni fogunk rajta. - mondta biztatóan Harry.
Igen valahogy sikerülni fog és újra a barátnőm lesz...egyszer.