§3-De te sem imádtál az elején §

Nos ahogy ígértem itt a friss rész. Én mondtam h amint haza érek Londonból rögtön felteszem a friss részt. Komizni ééééér :)))

- Állj! - éppen, hogy csak megfogtam a kilincset, mikor Liam hangosan utánam kiáltott. Kérdően fordultam vissza és kulcsoltam össze a kezeimet a mellem alatt. És még ki miatt fogok elkésni. Idegesen felhúztam a szemöldökeimet és vártam, hogy mit fog mondani. Arcán megjelent egy huncut mosoly és végre megszólalt. - Én elhiszem, hogy félsz attól, hogy nem lesznek barátaid a suliban, de szerintem akkor sem kéne a bugyidat mutogatnak a fél világnak. Mellesleg csak nekem van jogom nézni a formás fenekedet. - simogatta az állát mire én ijedten pillantottam le a lábaimra.
Elfelejtettem nadrágot venni fel. Basszus mégis, hogy a csodába tudtam elfelejteni? Hiszen tudtommal normálisan fel voltam öltözve és volt rajtam minde. De ezek szerint tévedtem mivel a nadrágot mégis elfelejtettem. Ügyes vagy Emma. Ha Liam nem szól rád, Te simán elindulsz nadrág nélkül az új sulidba ahol senkit nem ismersz. Te jó ég mi lett volna ha tényleg így látnak meg? Minden közösségi oldal az én képeimmel lett volna tele és senki nem barátkozott volna velem.
- Francba, elfelejtettem nadrágot venni. - szidtam magamat, majd paprikapirosan vissza mentem a gardróbomhoz és elvettem az első kezembe kerülő nadrágot. Ügyetlenül húztam magamra és mikor a bal lábamba tettem bele a lábam elveszítettem az egyensúlyomat és elestem. Hogy ne essek akkorát, hirtelen elkaptam azt a tárgyat ami a legközelebb volt, hozzám és ami történetesen egy porcelán lámpa volt amit Liam az anyukájától kapott mikor megtudta, hogy összeköltözünk.
A lámpa millió darabra zuhant a padlóra egy hangos csörömpöléssel végezve. Én pedig csak ijedten ültem a szilánkok között. Nem tudom melyik a rosszabb. Elemenni nadrág nélkül suliba. Vagy Liam csalódott arcát nézni, hogy széttörtem azt a lámpát amit az anyukájától kapott.
Hirtelen nyitódott az ajtó majd megjelent előttem Liam, de mikor észre vette, hogy mi történt arcáról ijedség tükröződött. Megnyikkani nem tudtam, csak néztem és éreztem, hogy arcomról patakokban folynak a könnyek.
- Emmus mi történt? - kérdezte aggodalmasan Liam, mikor felhúzott a szilánkok közül. Én pedig rögtön a nyakába borult és a mellkasába temettem az arcomat.
- Én annyira szerencsétlen balfék vagyok. Nem is értem, hogy miért jársz még mindig velem. - szipogtam, miközben Ő a hátamat simogatta és a hajamba puszilt és halkan kuncogott. Ő ezt viccesnek találja? Milyen pasinak kellene már olyan csaj mint én? Szerintem senkinek. Hisz elég csak rám nézni máris bajt csinálok.
- Talán azért mert én pont azért szeretlek mert ilyen szerencsétlen balfék vagy. - emelte fel mosolyogva a fejemet, hogy tudjon a szemembe nézni majd az egyik kezével gyengéden letötölte az arcomról a könnycseppeket. Akaratom ellenére is mosolyt csalt az arcomra. És, hogy miért hittem neki? Mert elég csak a csillogó szemeibe néznem, rögtön tudom, hogy igazat beszél. Liamet talán már saját magamnál is jobban ismerem.  Ez alatt a pár hónap alatt teljesen kiismertem annyira, hogy most már hazudni sem tudna mivel arra is rögtön rájönnék.
- Akkor sem érdemellek meg Téged. Hisz nézz rám, széttőrtem azt a lámpát amit anyukádtól kaptál. - sütöttem le a szemeimet szomorúan.
- Még jó, hogy nem magadat törted szét. Az a lámpa pedig nekem soha nem tetszett és ezt anya is tudja. - vont vállat egyszerűen. Lehet, hogy ezt most csak azért mondta, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom, de ha csak azért is akkor is megnyugodtam tőle. - Na, de gyere mert ha így folytatod tényleg el fogsz késni. - mondta és elindult az ajtó felé, de én nem követtem. Csak álltam ott pont úgy ahogyan elengedett és csak néztem előre. Félek ettől az egésztől. Én nem vagyok felkészülve arra, hogy egy csomó új ember körbe vagyen. És mi van akkor ha nem is vagyok olyan tehetséges? Jó persze Londonban a régi suliban lehet tényleg jól írtam, de ott csak én voltam senki más. Míg itt egy csomó más író lesz akik lehet százszor tehetségesebbek nálam. Én pedig nem akarok szégyenkezni. Talán tényleg nem kellett volna ide eljönnöm. Nem nekem való ez az egész. - Em miért nem jössz? - fordult vissza érdeklődve.
- Nekem ez nem megy. Félek Liam. Mi van akkor ha ott is mindent elcseszek? - sóhajtottam fel és levágódtam a hatalmas ágyra amiben nem is olyan régen még együtt feküdtünk. - Lásd be, én vagyok a világon a legszerencsétlenebb csaj. Mi az már, hogy eljövök New Yorkba álmaim iskolája aztán pedig nem merek elmenni? - kémleltem a cipőmet szomorúan, mikor éreztem, hogy Liam leült mellém az ágyra és megfogja az egyik kezemet és lágyan simogatni kezdi. Nem szólt semmit, csak simogatta engem pedig melegséggel töltött el. Komolyan sokszor még most is csodálkozok azon, hogy tényleg Ő a pasim. Annyi más lánnyal járhatnak akik sokkal többet nyújthatnának neki mint én. De neki mégis én kellek.
- De elmersz menni mert én bízok benned és tudom, hogy sikerülni fog. Egy perc alatt elvarázsolsz mindenkit már azzal ha csak rájuk mosolyogsz. Hidd el Emma nem lesz semmi baj és csak, hogy tudd én is olyan szerencsétlen vagyok mint Te. Hisz nézz rám, alig pár hete majdnem hagytam, hogy elmenj tőlem örökre. - húzott közelebb magához majd lágyan megcsókolt amint nem elleneztem. A pillangók ismét életre keltek a hasamban és hallottam a tüzijátékot mint mindig amikor csókolózunk. Tudom ezt nevezik igaz szerelemnek és büszke is vagyok rá, hogy én megtaláltam a Nagy Őt.
Mikor elváltak ajkaink hálásan ránéztem és kitöröltem az utolsó könycseppeket az arcomról.
- Szeretlek. - mondtam elérzékenyülve, mire Ő felült és engemet is felhúzott majd kézen fogva indultunk el. Az előszobába felvettem a táskámat, Ő pedig a kocsi kulcsait majd végre elindultunk az iskolába.
New York kora reggel ellenére tele volt emberekkel akik mind siettek valahova. Csodálkozva néztem Liamet miközben vezetett mivel tisztára abban voltam, hogy rosszul vezet, hisz ez szerintem neki is új lehet mivel Londonban azért nincs akkora tömeg. De Ő könnyen vette az akadályokat. Habár még így is dugóba kerültünk.
- Li, ha egyszer lesz időd megtanítasz vezetni? - kérdeztem kiskutyaszemekkel miközben egy piros lámpánál álltunk. Ő hangosan felnevetett és felém fordult majd az egyik kezét a combomra tette. Őszintén megmondva apa már a tizenhatodik szülinapomra vett egy autót, de eddig senki nem vállalkozott arra, hogy beüljön mellém a volánhoz. Talán Liam nem fog kikosarazni hisz mégis csak a pasim és ismeri már a szokásaimt.
- Ez most komoly Em? Már nem azért, de alig fél órája azt mondtad, hogy milyen szerencsétlen vagy. - mondta pont akkor mikor épp zöldet kaptunk Ő pedig a gázra lépett.
- Jó. Csak azt hittem, hogy téged nem zavar. - mondtam szomorúan és kibámultam az ablakon. Igaza volt tényleg azt mondtam, hogy szerencsétlen vagyok, de azt nem a vezetésre értettem hanem úgy álltalánosan mindenre.
- Már miért zavarna Te butus. Hisz mondtam, hogy én így szeretlek. Amúgy meg szívesen megtanítalak. - fordult felém és kacsintott egyet majd újra vissza fordult, hogy tudja az utat nézni. Rögtön jobb kedvem lett és egy hatalmas mosoly húzódott a számra mikor egy gyors puszit nyomtam az arcára. Tudom veszélyes meg minden, de ezt a mondatát akkor sem hagyhattam szó nélkül.
Az út hátralévő részében, csak a rádió törte meg a csendet mivel én kezdtem megint nagyon ideges lenni mivel tudtam azt, hogy pár perc múlva megérkezünk az új iskolámhoz. Valahogy mintha az emberek is elfogytak volna, mivel szinte senki nem volt előttünk az úton.
Alig telt el pár perc mikor Liam megállt egy hatalmas épület előtt amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy Művészeti Középiskola. A szívem ugrott egyet mikor az érkeződ diákokra pillantottam. Jókedvűen beszélgettek társukkal, vagy pedig siettek be az iskolába. Senki nem volt egyedül. Mindenkinek volt valakije. Idegesen kapaszkodtam a biztonsági övbe úgy mintha soha nem akarnám elengedni. Hogy őszinte legyek, ki sem akartam szállni az autóból. Inkább vissza mennék Londonba a régi sulimba Lanához és a többiekhez. Ott legalább voltak barátaim. Míg itt nincs senkim.
- Asszem indulnom kéne. - mondtam idegesen és az ajkaimat harapdáltam. Liam, aki eddig az ablakból bámulta az iskolát felém nézett megnyugtatóan. De valahogy most még az Ő pillantása sem tudott megnyugtatni. - Ha délután nem jönnék ki akkor biztos valahol a suli körül élve eltemettek.
- Ne beszélj már hülyeségeket. Imádni fognak úgy ahogy én. - fogta a kezei közé az arcomat.
- De te sem imádtál az elején. - sziszegtem a fogaim között és vissza gondoltam arra mikor alig egy éve belépett az életembe. Ott szivattuk egymást ahol tudtuk és szinte percenként egymás fejéhez vágtuk, hogy mennyire utáljuk egymást. Elméletileg akkor még mostohatestvérek voltunk.
- Honnan tudod? Mi van akkor ha én mindig is szerettelek? - húzta fel a szemöldökét, mire én meglepetten pislogtam és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Valójában lehet, hogy igaza van. - Szeretlek Em.
- Én is szeretlek Li. - mondtam. Egyébként említettem már, hogy becenevet adtunk egymásnak. Eleinte Ő kezdett el engemet szólongatni Emnek aztán egy csak eszembe jutott, hogy ha Ő engem Emnek szólít akkor én nyugodtan szólíthatom Őt Li-nek. És azóta akár hányszor búcsúzkodunk mindig így köszönünk el. Szerintem nagyon aranyos.
Végül pedig felsóhajtottam és kiszálltam az autóból és elindultam az új iskolám felé...